Történetek

Ekkor hirtelen megállt a vonat és megtörtént az, amitől féltem és akartam egyszerre. Olyan bájos volt a kép, mint egy tündérmesébe cseppentem volna, egész testem remegett, leült mellém és magához szorított. Éreztem, hogy a tél apró hópelyhei védelmező leplet borítanak rám, és amilyen hidegség töltötte meg a levegő súlytalan útjait, oly forróság fűtötte a fantáziám a gondolataimat, a tetteimet, a lépteimet...

Már nem bírtam ellenállni a csábításnak. Kitoltam szemfogaimat, majd ajkam, rátapasztottam a lány hosszú nyakára. Arra az izomra, ami a fül mögül indul és a kulcscsont kezdeténél, van vége. Kiszívtam majdnem az összes vért majd az enyémmel, etettem meg...

Meggyújtott egy gyertyát, kiment az ajtón. A pinceajtó résnyire nyitva volt. Furcsa úgy emlékezett, hogy becsukta. Lehet, - futott végig az agyán - hogy a szél nyitotta ki. Bement hát. Közvetlenül a bejárat mellett volt a télire feldarabolt fa. Ez – mondta magának - nem esett szét. A gyertyát maga elé tartotta. Tekintetét végighordozta az egész szobában, de nem látott semmit. Leguggolt, benézett a farakás réseibe is, hátha egy patkány ijesztgeti őket, de ott sem látott semmit...

Hirtelen feltűnt egy fényes villanás a fiú látószögének baloldalán, egy könnyű libbenés, mint elszabadult sóhaj, és már ott sem volt. Ha a kisfiú jobban elmerül a játékban bizonyára észre sem veszi, ám most kíváncsian fordult a tünemény után. Nem kellett sokáig nézelődnie, hamar meglátta a könnyedén táncoló, virágról virágra lebbenő pillangót...

Két lány ment el mellette éppen, és riadtan néztek rá. Rájuk mosolygott. Beült az autóba, elindult. Tudta már, miről fognak beszélgetni délután. Nem lett tőle jó kedve. Érezte, hogy ez a beszélgetés mindent eldöntő lesz. Pedig nem ezt akarja. De kénytelen lesz feltenni ezt a kérdést, mert azóta nem találja a helyét. Miért? Emlékek keresése? A fiatalság siratása? Hiánypótlás? Határozottan padlóig nyomta a gázt, élvezte, ahogy a motor erőlködés nélkül gyorsította az autót...

Azok a türkiz szemek...! Óóó, majd minden álmomban megfordultak... mint ahogy - sejtésem szerint - az iskola minden fiújának a fejében... Megvesztem ezért a lányért, még akkor is, ha idősebb volt nálam, s akkor is, ha - mint most is - észre sem vettek. Azok a türkiz szemek összekulcsolódtak egy éjfekete, nyugodt szempárral, végigszaladtak egy régi sebhelyen, a merész állon, majd megremegtek, ahogy Szellemtáncos hangja megtörte a zavart csendet...

Jó estét Világ! Te aki pénzt csináltál a szerelemből és tetted üres szexé. Te aki műszakilag szerkesztett ideálokat adtál fiúnak, lánynak, jó zenét, jó körítést tálalva hozzá, csak vegyék. Te, akinek a mintáit utolérni képtelenség, tudod-e, hogy nagyobb pusztítást viszel végbe, mint a világot sújtó háborúk sora? Az embert érinthető legszentebb és legszebbet tiportad el...

Nagyszünetben Linda és én „mentünk egy kört” az iskolában. Év eleje óta ezt csináljuk. Pedig az iskola rettentően egyszerű, körülbelül kétféle módon lehet benne kört menni. Felülről lefelé, lentről fölfelé, vagy egy helyben. Három. De akkor is, hogy ne unatkozzunk szünetben, elkezdünk mászkálni, hogy megnézzük, mit csinálnak az emberek. Általában semmit...

Úgy érzem, nem bírom tovább. Beteg vagyok. Azt hiszem. Nem. Nem csak hiszem. Tudom. Régóta. Nagyon régóta. Nem tagadtam sosem. Nem érnék vele semmit. Haragszom. Dühös vagyok. Gyűlölöm a világot. Gyűlölöm őt. Szétvet az indulat. Feloldani. Nem tudom, hogyan kell. Nő bennem a gyűlölet. Nő bennem a harag. A düh. Az elkeseredés...

Lassan két hónapja már annak, hogy megtörtént a végzetes ballépés: Kitti teherbe esett egy építésztől, aki mind a házak, mind a családtervezésben csapnivalónak bizonyult. Ráadásul a humoros szülei sem nagyon szerethették, hiszen a Pum Pál névvel ajándékozták meg, Kittink nem rajongott volna a Pumné névért. Ráadásul a „kicsim terhes vagyok” kezdetű telefonbeszélgetés annyira megijesztette Palit, hogy lecsapott egy hosszabb holland ösztöndíjra, és meg sem állt Ferihegy 2B-ig...