Minden-nap-ok

Pontosan öt hónappal a mai nap előtt:

„Kitti már jó tíz perce várt a nőgyógyászati vizsgálatra a szépen berendezett rendelőben. Épp a manikűröstől jött és gyöngyházas, rózsaszínen csillogó körmeit babrálta, mikor kinyílt az ajtó és Szemes Józsefné, született Látó Etel egyetlen kislányával, Lilivel hangosan szuszogva berobbant a csöndes orvosi váróba.
- Kisasszony elnézést, Doktor úr már bent van? – kérdezte bizalmasan áthajolva Lili felett, akit cseppet sem érdekelt hol és miért van, ledobta magát a legközelebbi székre és kacéran, szétvetett lábakkal belelapozott egy odakészített női magazinba, kikereste a „szex a lelke mindennek” rovatot és mélyen belemerült.
- Nincs – szólalt meg végre, a reakcióidők bajnoknője, Kitti. Szőkített haja, rózsaszín szűk felsője és a tanga-szaggató jeges széllel is dacoló miniszoknyája alapján nyugodtan mondhatom, hogy Kittink, a drága, nem épp az éles eszével vette le a lábukról a férfiakat. Amiről persze nem nagyon tehetett.

Már egész kicsi korában felkeltette a férfiak érdeklődését, éppen ezért nem szorult rá, hogy bármiben is erősítse, amúgy sem gazdag belső erényei sorát. Tökéletes melle, popsija, közönségesen szép arcocskája és hajlékony, engedelmes természete mindenen átsegítette. Kéthetente váltogatta szeretőit és a ruhatárát. Alapvetően elégedett lány volt. Most mégis kicsit elbizonytalanodva ücsörgött, hogy ne unatkozzon: miniatűr táskájában hosszas kutatásba kezdett. Lili felnézett az újságból és csodálattal figyelte a szőke lány manőverét, úgy tűnt valami egészen különleges táska ez. Lili elképedt a sok holmin, ami kikerült a kis szütyőből: hatalmas, csillogó pénztárca, rúzs, csillámpor, plüssoroszlánra erősített slusszkulcs… talán egy hatalmas üllőt is előhúz, mint a mesékben - reménykedett Lili, de sajnos a csoda nem történt meg, ezért csalódottan visszabújt az újságba. Kitti meglelte a keresett kincset, ami nélkül félember volt: a telefonját, és lázasan nyomkodni kezdte a gombokat. Barátnőjének írt, hogy tájékoztassa ama fontos tényről, hogy ma elveteti kisbabáját, akinek magában a kínos, kényelmetlen dolog címkét adta. Amúgy szerette a gyerekeket, de csak úgy, mint a kis állatkákat, ami édes, cuki… de azért elég macerás.

Lassan két hónapja már annak, hogy megtörtént a végzetes ballépés: Kitti teherbe esett egy építésztől, aki mind a házak, mind a családtervezésben csapnivalónak bizonyult. Ráadásul a humoros szülei sem nagyon szerethették, hiszen a Pum Pál névvel ajándékozták meg, Kittink nem rajongott volna a Pumné névért. Ráadásul a „kicsim terhes vagyok” kezdetű telefonbeszélgetés annyira megijesztette Palit, hogy lecsapott egy hosszabb holland ösztöndíjra, és meg sem állt Ferihegy 2B-ig. A taxiban azért kicsit feszengett, bántotta a dolog, megfájdult a gyomra is. Kitti jó szexpartner volt és számára ideális nő. Nem kérdezett sokat, nem volt hisztis, nem voltak elvárásai. Egy ékszerrel elég volt meglepnie és a lány odaadóan bújt hozzá. Sosem fájt a feje, ha szexről volt szó és szívesen benne volt bármilyen mocskos dologban. Ráadásul – és ez volt, amiért a legjobban ragaszkodott a lányhoz – egyetlen egyszer sem tett megjegyzést csekély méretű férfiasságára, sőt aléltan játszotta három perc sima dugás után a tökéletes, párnába harapós orgazmust. Szerette ezt, tudták mind a ketten, hogy színészkedés, de kellett. Jó volt férfinak éreznie magát mellette. Ha igazán a lelkébe nézett bánta, hogy elveszíti. A barátai felnéztek rá a dögös barátnője miatt és hát mi tagadás jó kis kapcsolat volt köztük, egyszerű, de jó. Ám ez a gyerek dolog, hát ez nagyon nem hiányzott. Magában egy ideig még mondogatta, hogy Kitti bizonyára könnyűvérű kis nő és biztosan nem is az ő gyerekét várja, majd megnyugodott és többé nem is gondolt rá.

Az orvosi rendelő óráján lassabban mozdult a percmutató, mint bárhol máshol. A sarokban álló pálma zöld leveléről egy légy emelkedett fel, majd szállt Lili cipőjére. A kislány észre sem vette, csak az újság érdekelte. Ő is olyan szép szeretett volna lenni, mint egy modell az egyik egész oldalas reklámban. Hosszú aranyszőke hajú, kék szemű, selymes, barna combú, akinek vastag száján csillog a nyál. Elképzelte mennyi fiú lenne oda érte, ha így nézne ki. Hogyan kosarazná ki őket egytől, egyig és hogyan fulladnának bele az irigység sárga folyamába a barátnői. Tetszett neki a gondolat, el is mélyed volna benne, ha anyja fészkelődése, halk morgása nem zökkenti ki a beleélősdiből.”

Az asszisztens az én nevemet mondja, összerezdülök. Zavartan a fiatal lányra nézek, az anyukára és a kislányra. Már megint történetet költöttem idegenekhez? Rémes, erről le kell szoknom! Szakmai ártalom és Öcsivel is ezzel szórakoztattuk egymást kicsi korunktól kezdve, na de mostantól abbahagyom, hülyeség. A lány, akit biztos nem is Kittinek hívnak, furcsán néz rám, mintha sejtené, milyen rosszakat gondoltam róla. Bűnbánóan tekintek vissza, és irány a vizsgáló. Az orvos még mindig nincs bent, csak egy helyes fiatal srác, valami ápoló lehet. Kéri, hogy üljek le, amin annyira csodálkozom, hogy a szék karfájára csücsülök. Fájt, de talán nem vette észre.
- Tehát mi a probléma? – kérdezi és leül szemben. Zavart vagyok. Ő lenne az orvos? Annyi idős, mint én… eh.
- Elnézést, de én Kerekes doktorúrhoz jöttem, azt hittem ma rendel.
- Rosszul hitte, azért elárulja mi a panasza? – előre dől a széken és somolyog, piszok egy mosoly ez. Semmi kedvem ez előtt a fiú előtt nagyterpeszben feküdni az elátkozott székben, én a rendes, öreg nőgyógyászhoz vagyok szokva!
- Úgy érzem… kisbabát várok… - nahát, ezt életemben először mondtam ki.
- Értem. – elgondolkozik - És ennek most örülünk? Úgy értem van valami konkrét szándékunk, ha beigazolódik, hogy terhes?
Furcsa kérdés, de gondolkodnom sem kell a válaszon, ugyanis négy éves korom óta készülök erre:
- Mindennél jobban örülök… akarom mondani: örülünk és igen, konkrét szándékom felnevelni… azt már ön nélkül inkább.

Hidegen folytatódott a vizsgálat, mivel egyrészt a doki nem értette, hogy csak vicceltem, másrészt pedig kellemetlenül jeges volt a keze.


Évekkel a mai nap előtt:

Összegömbölyödni a meleg takaró alatt, belefúrni az arcom a puha világoskék párnámba, de finom. A bukóablakon át látom, ahogyan szürkéskéken sötétedik, minél kevesebb a fény odakint, annál több a gondolat idebenn, és lassan tökéletesre álmodom őket. Egy fehér, verandás házat érzek, mert nem látok tisztán; nyári napfényt, fákat, két kutyust, kertet hintával. Minden délután gyerekek hintáznak raja, szépek és mosolygósak.
Mosogatok, szépen rakom a tiszta tányérokat egymásra. Egy férfi átölel hátulról, valahonnan ismerem - gondolom, de nem tudok megfordulni, hogy meggyőződjek róla.

Valami nem jó. Rosszat érzek, az izmaim megrándulnak. Hirtelen sötét lesz és füst, valami hangosan sípolva visít. Félek… tűz van, látom, ahogyan magasra csap a láng, hallom, ahogy ropog a ház a tűz emésztő terhe alatt, de a meleget nem érzem. Fázom… ki akarom nyitni a szemem, ki akarom nyitni a szemem, ki akarom nyitni végre a szemem, ki akar… köszönöm.

Felülök az ágyban, hangosan szól a csengő. Percekbe telik, míg felfogom: ki kell nyitni az ajtót, ehhez a művelethez pedig, ki kell bújni a takaró alól, ki bizony: a piszok hidegbe. Hát jó: magamra tekerem a pokrócot (velem ugyan nem lehet kiszúrni). Kattintom a zárat. Anni az, prémes kiskabátban és szűk nadrágban. Szöszi haja szépen beállítva, szeme macskásra festve, szája simán is szép, homlokán villogó rózsaszín felirat: „pasit ide”.
- Na végre! Azt hittem már sosem engedsz be! – végigmér - Jaj, mi a baj? Mi ez a szörnyű szerelés? Ebben jössz?
- Szia Neked is! Amúgy ebben megyek vissza, aludni, igen. Netán baj? – válaszolom unottan, miközben megfogadom: ma nem rángat el sehova!
- Nem aludni megyünk nyuszikám, bulizni! Majd én összeszedlek…
- Kérlek Anni, nehéz hetem volt, ma vizsgáztam, elegem van, és még rosszat is álmodtam, nem szeretnék sehova sem menni. – könyörgőn pislogtam felé, hátha bejön.
- Nem kell a duma, egy hete megígérted, tehát jössz. Mit álmodtál? – tudatosítom: tehát ez a kérlelő pillantás csak fiúkkal megy, kár.
- Mosogattam álmomban.
- Uh, az tényleg rémes…

Annival szokatlan módon, egy templomban barátkoztunk össze, az első osztálymisén. Aranyhidegben ült az egész osztály reggel hétkor, és felcsendült egy dal:
„Tiéd a dicsőség…
Ó hatalmas kezed nagy csodákat tesz,
Veled senki nem ér fel,
Ó hatalmas…”
Még ma is mosolygok, ha erre a szövegre gondolok. De akkor ott csak mi ketten kuncogtunk rajta, a szép szőke lány, huncutsággal a szemében és én.

Hát igen, rávett már megint, várható volt. Taxizunk valami szórakozóhely felé: felvetette velem a legringyósabb ruhámat, a legbokatörőbb cipőm és kifestett. Remélem Eta néni a kettő céből nem ismert fel.
Sorban állunk, kétszer is, a biztonsági őrök kikezdenek velünk, majd leülünk egy icipici asztalhoz a füstös sötétben, ahol beszélgetni csak üvöltve lehet. Megnézzük az itallapot, és én már az áraktól pont eléggé szédülök…
- Játszunk valamit! – üvölti Anni.
- Jó, csak ne szóláncosat! Alig hallok valamit… Mit szólsz a hazamenős, otthonmaradóshoz? – kiabálom vissza.
- Állati vicces. Játsszuk azt, hogy rámutatsz valakire és felszedem.
- Oké. Ott, az a magas szőke! – üvöltöm, mikor épp vége a számnak… na jó, úgysem figyelt senki. Annival amúgy már sokszor játszottuk ezt, ha nem volt jó zene és nem volt kedvünk táncolni. Általában sikerrel járt. Most is. Dobálja a haját, nevetgél és meghívnak minket egy italra. Hála az égnek magas szőkénk csendesebb helyen ül, a visszataszító haverjaival.
- Tetszik a fiú? – kérdezem, mikor senki sem figyel.
- Nagyon! – Anni ujjong.
- Örülök. Már megint egyedül megyek haza. Hogy csináltad?
- Ó nagyon egyszerű! Odamész, gyengéden megérinted az alkarját, és akármi hülyeséget mondasz, ami csak eszedbe jut! Ja és mosolyogj. Ennyi. Na gyere, kinézek neked valakit. – Anni felemelkedik a székről, hunyorít, és a távolban fürkészi az áldozatomat, majd diadalmas arccal visszaereszkedik – Széparcú, barna, Neked két óránál, most épp háttal. Nyomás! Várj, ezt idd ki… na, gyerünk, mintha élnél!

Elindulok az ismeretlen felé, átvergődöm öt részegen táncoló lányka között. Mit mondok majd? Én nem így fiúzom, nekem ez nem megy! Két hosszú szerelemmel magam mögött, kijelenthetem: nem tudok senkit felszedni… én csak a romantikus, régimódit ismerem, ahol a fiú vergődik, illetve közeledik felém. Lopva visszanézek. Látom, ahogy Anni és három asztaltársunk túlartikulálja, hogy „MENJ MÁR”!
Csodás… csak szurkolótábor hiányzott még.
Odaérek a kiszemelt férfiháthoz. Lassan megsimítom a jobb vállat.
- Szia Nagyfiú, kölcsön tudod adni a mobilod? Anyukámnak megígértem, hogy felhívom, ha megtaláltam az igazit…
Úrég mekkora idiótaság… de csak ezt jegyeztem meg, a „hogyan pasizzunk” oktató-női-magazinból. Amikor olvastam, jobbnak tűnt. Most szánalmas. Kínosan mosolygok. „Nagyfiú” lassan fordul… meg van lepődve.
- Dóóóri! Naháát! Nem gondoltam volna… - mosolyom vicsorgássá válik, térdem megcsuklik… Balázs az. Három éve egyszer már aludtam nála és táncoltam vele… fenébe, hogy ilyen szűk ez a világ.
- Mit csinálsz itt? Ugye nem épp dolgozol? – felnevet a szemét!
- Nem dehogy…- erőltetett somoly, torokköszörülés – kíváncsi voltam emlékszel-e még rám, csupán vicceltem, kár hogy nem nevettél.
- Oké, akkor tehát nem hívod anyukád…
- Nem, nem hiszem… na örülök, hogy összefutottunk, szórakozz jól, én megyek is. Szia. – próbálok hátrálni, de egy bárszék akadályoz.
- Máris elmész? Két szót még beszélhetünk szerintem, nem eszek alulöltözött lányokat, ne félj.

Hát beszélgetünk. Balázs szép állással, exfeleséggel és egy trónörökössel rendelkezik. Elvette Kingát feleségül… aki olyan volt neki, mint egy pohár finom üdítő… ezt, a régen már oly szépen kifejtett hasonlatát, most inkább nem hozom szóba. Én, aki alulöltözött (!), elmondtam, hogy dolgozom, és újra tanulok, majd gyorsan visszamenekültem a mindenért hibás Annihoz.
- Na? Jó a fiú? – érdeklődik csillogó szemmel.
- Ja, JÓ rég ismerem… még a jogi karról, basszus. Kínos volt.
- Szerintem tetszel neki!
- Dehogy, most vált el a feleségétől!
Anni ismét összehúzott szemmel végigméri a terepet.
- Áhá, hát akár tetszel neki, akár nem; vagy áll a farka, vagy szép nagy van neki. Mondtam már, hogy imádom a szövetgatyákat!
- Mondtam már, hogy én pedig utálom, ha iszol és közönséges vagy! Elegem van ebből. Többet nem beszélünk Balázsról!
- Muszáj lesz… idejön! – Anni nevet.
Menekülhetnékem van, hol egy tűzjelző vagy vészfék?

- Dóri, szeretném elkérni a telefonod. – mondja mosolyogva „Nagyfiú”, miután bemutattam az asztalnál mindenkinek.
- Hogy felhívd anyukád, mert megtaláltad az igazit? – talán ő is humoros próbál lenni.
- Ja nem. Csak azért kell, hogy taxit hívjak. Az enyém ugyanis lemerült.
Anni vihog. Szép kis barátnő…
- Persze, rendben. – vágom rá.
Majd’ fél órás kutatás után oda is tudom adni neki. Megrendeli a taxit.
- Cserébe hazaviszlek előbb titeket, jó?
- Jó. – már nagyon mehetnékem van.

Ketten ülünk be az autóba, Balázs és én, mivel megint cserben hagy szőke bajkeverőm, de megértem, a magas fiú szája nem engedi, ez van.

Csendben ülünk, lopva nézek néha az útitárs felé, de ő kibámul az ablakon. Szeretném tudni, vajon mire gondol. Szeretném megkérdezni, miért vált el? Hogy hívják a kisfiát? Hasonlít-e rá? Egyedül él-e most? Szeretném azt is tudni, három éve érzett-e valamit egyáltalán irántam? Gondolt-e rám, azóta? Mert én azt hiszem… gondoltam. Bántóvá válik a csend, legalább a taxis kapcsolná már be a rádiót. Gyorsan beszélni kezdek:
- Képzeld kicsi koromban azt hittem a fuvar pont olyan, mint a szivar, csak azt fújni kell és nem szívni. Elég butus kislány lehette…- Balázs hirtelen befogja a szám, keze meleg és puha.
- Felmegyek hozzád jó? Szeretnék beszélni veled. – kérdezi feldúltan. Ezen agyalt eddig? Fix, hogy zakkant. De igent bólintok…