Történetek

Szombat este mindig ünnepi vacsorával várta, kitakarított, hogy a férfinak ünnep legyen hazaérnie. Lassan kialakult a szombati „liturgia”: este megérkezett, megvacsorázott, udvariasan mindig megköszönte, rokonokat, ismerősöket látogatott, este pár szót beszéltek és jött az ágy. És minden szombat este megtörtént az, ami évszázadok óta az asszonynak kötelesség, a férfinak pedig jog. Kata ezekért a pár perces együttlétekért is hálás volt; behunyta a szemét és szerelmet képzelt bele, örült,...

Kata lefekvés előtt hosszan fésülte a haját, felvette a régi hálóingét, amit a férje annyira szeretett, s amit, mint szent ereklyét őrzött. S közben azon aggódott, hogy nőként tud-e eleget adni a férjének, hiszen már majdnem egy évtizede nem volt férfival… Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Az arcát nézte: nem tudta nem meglátni a ráncokat. „Így szállt el a fiatalság”. Dúdolni kezdett, egy régi dalt még a Háborúból:
„Es geht alles vorüber,
es geht alles vorbe...”
...

Abban az időben az erőszakszervezetek sem voltak mások, mint hivatalok, saját bürokráciájukba, papírhegyeikbe fulladtak bele, csak éppen fazekak helyett hullákat és ítéleteket gyártottak. Mindeközben nevetséges aprólékossággal próbálták meg fenntartani a törvényesség látszatát: addig verték a tanúkat, amíg össze nem gyűlt a kellő számú vallomás, ha bizonyíték kellett, gondosan hamisították, s mindig volt szakértő, aki azokat hitelesítette.
Katának is ez volt a szerencséje; bár mindenki...

Bár kicsit felhősen, de szokványosan indult ez a mai nap is mindenkinek. De van úgy, hogy a dolgok a rosszabbra fordulnak, mint sejtenénk akár rémálmunkban. Néha a becsület miatt kerülünk bajba.

Időnként elgondolkozott azon, hogy mi az, ami a régi életéből még megmaradt. Az a kis sváb világ, ahogyan az ősei éltek már háromszáz éve ezen a földön, semmivé foszlott. A falu színes élete elszürkült, az olvasókörök, a zenekarok feloszlottak, a kávéház bezárt, épp csak filmhíradókat vetítettek a politikai nevelés érdekében. A kulturális élet netovábbja a Szabad Nép tízperc volt reggelente, annak, akinek munkahelye volt.

Még a nyilasok idejében is volt valami törvényszerűség, még akkor is, ha mutattam egy pecsétes papírt, átengedtek. Ma már csak papíron vannak törvények, semmit sem tartanak be, csak az számít, hogy az ügyintéző, akihez kerül az akta, éppen milyen kedvében van, vagy az, hogy milyen színű a párttagkönyve. És az mindig vörös.

Az új rend azonban módszeresen mindenkinek utánajárt, nem volt menekvés, az „én nem tettem semmi rosszat” védekezésre mindig ott volt a válasz: „de tehettél volna”, „de a szíved mélyén egyetértettél velük”. Furcsa módon, úgy tűnt, mintha a bizottságok nem törnék magukat azzal, hogy az igazi bűnösöknek utána járjanak, sőt, nem egy korábbi volksbundista, kisnyilas is feltűnt közöttük. Mintha ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazok ellen folytatták volna a harcot, csak új jelképek alatt. Ugyanazokat...

...valahol a távolból csörömpölés, dübörgés hallatszott. Széttört a „csendes éj”. Sztalin vasszekerei áthajtottak a falun. Megkezdődött az új, a „békés” élet.

Mit tennénk ha valaki azt mondaná nekünk életünk utolsó óráján hogy már nincs ránk
szükség és itt az idő hogy továbblépjünk?
Vajon meglepődnénk? Vagy a rémület lenne úrrá rajtunk? Esetleg makacsul
ragaszkodnánk hogy ugyan, hiszen még millió dolgunk van, nem mehetünk pont
most el!
Persze lehet hogy mind a három, ebben a sorrendben előjönne, pont úgy ahogy a
gyásznak is több szakasza van, ahogy az agyunk és a lelkünk feldolgoz valamit,
amivel addig...

- Mondja, maga mit gondol? Végül is csak jobban látja, mint mi falusi szatócsok… meddig fog még tartani ez az őrület?
- Hát… – vakarta meg a fejét a tolmács. – Nem sokáig. De ahhoz éppen elég, hogy ami még megmaradt ebből az országból, azt tönkretegyék.