A vér háborúja 6. rész

Layne

Gyanakodva figyeltem a beszélgető párost az ablakból. Eaton feltűnően sokat beszélt, Lilian arca pedig egyre derültebb lett, sőt a végén elnevette magát, és melegen nézett öcsémre. Túlságosan is jól ismertem testvéremet ahhoz, hogy csupán egy szimpla, barátságos szóváltásnak tudjam be az egészet. Bár tisztában volt vele, hogy a lány az enyém, a szerződés alapján csak engem illet, és azzal is, hogy ha harcra kerül a sor, ő maradna alul, akkor sem bíztam benne. Mélyen magamba véstem a képet, hogy ha kell, majd hibátlanul elő tudjam hívni, aztán elfordultam a látványtól, és a hosszú nap után végre ágyba bújhattam. Azonban sokáig nem jött álom a szememre.
Másnap reggel kitisztult fejjel ébredtem. Az óra hetet mutatott. Felsóhajtottam, és átmasszíroztam az alvástól ellazult arcizmaimat, majd erőt vettem magamon, és kikászkálódtam az ágyamból. Gyorsan felkaptam magamra egy fekete farmert és egy ujjatlan, fehér trikót, majd kisiettem a szobámból. Elmémet már kevésbé ülték meg sötét gondolatok, mint az elmúlt három nap alatt, eldöntöttem, hogy ezentúl hozzászoktatom magam a rendszeres alváshoz, talán még egy vámpírnak is jót tesz, ha egy időre kikapcsolja az agyát. Így végiggondolva a tegnapi napot, valóban nagyon szigorúan jártam el Liliannal kapcsolatban. Talán adnom kellett volna neki egy kis időt, amíg felméri, hogy valóban milyen helyzetbe került, hiszen pár óra alatt zúdult rá minden, a házasság, vámpír apja, Wianmair és az én... nos cseppet sem lehengerlő stílusom. Ő a menyasszonyom – tudatosítottam magamban újból státuszát. Felsóhajtottam, és keserűen elmosolyodtam miközben lesiettem a lépcsőn. Igen, valóban az, méghozzá az én közbenjárásommal. Ha el akarom érni, hogy hagyja magát betörni, talán bocsánatot kéne kérnem tőle. Gyűlöltem a megalázkodás gondolatát, és egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy életéveim alatt hányszor kerültem ilyesfajta szituációba, azonban ha nem akartam beleőrülni a várakozásba, abba hogy folyton összetűzésbe kelljen kerülnöm a lánnyal, ezt nyilvánvalóan meg kellett tennem.
Békítő szándékkal léptem be az étkezőbe.


Lilian

A tegnap értem küldött inas, Jason jóvoltából, az étkezőben ültem, és salátából álló reggelimet fogyasztottam. Élveztem, hogy a kastély népe még aludt, csak én keltem korán az Akadémia miatt, így nem kellett rosszalló szempárokkal találkoznom. Azonban Layne, mintha csak megérezte volna röpke örömömet, váratlanul megjelent az ajtóban. Pillanatnyi rémület nyilallt a mellkasomba, örültem, hogy szerencsésen lenyeltem a számban lévő falatot anélkül, hogy az megakadt volna torkomon. Vőlegényem arca azonban most nem tükrözött sem haragot, sem bosszússágot. Akaratlanul is végigmértem szálkás alakját. Ha mást nem is, azt az egyet elismertem, hogy valóban írtó dögös. Most csak egy fekete farmert viselt, fölötte egy fehér trikóval, mely ráfeszült széles mellkasára. Haja hanyag eleganciával, kusza, elaludt tincsekben meredezett feje tetején. Széles karjait összefonta maga előtt, lazán nekidőlt az ajtófélfának, és rejtelmes félmosollyal várta, amíg tisztázom magamban a helyzetet. Zavaromban megráztam a fejem, majd visszanyerve öntudatomat, magamra erőltettem közönyös álcámat.
- Jó reggelt! - köszöntött vidáman, majd beljebb sétált, és leült velem szemben.
- Jó reggelt! - motyogtam vissza meglepetten, és próbáltam figyelmemet újból a salátának szentelni, de sehogy sem sikerült. Ott éreztem magamon a sárga szempárt, ahogyan tanulmányozza, hogyan emelem számhoz a villát, és...
- Mit akarsz? - tört ki belőlem, de rögtön meg is bántam. Megszeppenve néztem fel arcára, de a düh legkisebb jelét sem láttam mutatkozni mimikáin. Még mindig ott ült ajkain az az idióta mosoly.
- Mindig ilyen morcos vagy reggelente? - kérdezte.
Felháborodva bámultam vissza rá.
- Mégis mit vártál a tegnapi nap után?
Ekkor végre lehervadt arcáról a mosoly.
- Igazság szerint azért akartam ma reggel találkozni veled, hogy... hogy bocsánatot kérjek. - Összeráncolta a homlokát, és kissé idegesen beletúrt hajába. - Eléggé hirtelen haragú vagyok, ráadásul tegnap rettentően kimerült voltam... Tudom, hogy elhamarkodottan cselekedtem, és vontam le következtetéseket, sajnálom.
Leesett az állam. A csodálkozástól kikerekedett szemekkel meredtem az előttem ülő vámpírra. Alig ismertem pár napja jegyesemet, de ennyi idő elég volt ahhoz, hogy leszűrjem, nem az a bűnbánó típus. Bocsánatot pedig pláne nem kérne egy olyan félvértől, mint én. Bizonyára rájött, hogy erőszakkal nálam nem megy semmire, és most kedves szavakkal próbál bekeríteni. Hirtelen támadt gyanakvással kezdtem méregetni, de szemei, azok a sárga, hibátlan íriszek igazi bűnbánatot mutattak. Megköszörültem a torkom.
- Hát... - kezdtem, de rögtön el is akadtam. Nem tudtam, mit mondhatnék. - Ha őszinte akarok lenni, márpedig nem szoktam hazudni, akkor nem mondhatnám, hogy pár szótól szent a béke, hiszen amit tegnap műveltél az számomra teljességgel abnormális, felettébb agresszív, érzéketlen megnyilvánulás... de nem ismerem a vámpírokat, talán nálatok ez egy kis csetepaténak számít, úgyhogy... elfogadom a bocsánatkérésedet, és megpróbálom elfelejteni – nyögtem ki végül ezt a terjedelmes választ.
- Remek – felelte röviden, és jól látható megkönnyebbüléssel dőlt hátra székében, újfent keresztbe fonta mellkasa előtt karjait, és tovább méricskélt. - Egyél csak tovább, mintha itt sem lennék – mondta.
Zavartan néztem rá.
- Ne haragudj, de nagyon kényelmetlenül érzem magam, ha figyelnek evés közben – motyogtam.
- Lilian, a vőlegényed vagyok, ha ennyitől zavarba jössz... - végül elharapta mondata végét.
Megint csak belebámultam sárga szemeibe, melyek most szigorúan meredtek rám. Tudtam, hogy most már csak azért is bámulni fog, de semmi kedvem nem volt egy reggeli vitához. Megrántottam a vállam, és magamba erőltettem a maradék salátámat. Sejtésem beigazolódott, valóban nem emelte le rólam a szemét egy percre sem. Periféiámból láttam, hogy tekintete különösen sokat időzik ajkaimon, amint a számhoz emelem a villát, majd leharapom róla a paradicsomot. Lecsuktam szemhéjamat, hogy ne lássam tanulmányozó tekintetét. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy zavarba jövök, tudtam, hogy ez a szándéka.
Szerencsésen megbírkóztam azzal a pár falattal, ami még a tányéromon volt, majd felálltam az asztaltól, és az ajtó felé vettem az irányt.
- Ma kívételesen én viszlek az Akadémiára – hallottam meg közvetlenül a hátam mögött Layne mély hangját. Összerezzentem, és hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vettem. Egészen közel állt most hozzám, kis híján lefejeltem a vállát. Szemeiben mosoly bújkált. Bár tisztában voltam vele, hogy a vámpírok mozgása olyan gyors és nesztelen, mint az éjjeli állatoké, akkor is meglepett, hogy szintén természet feletti erőt birtokolván nem hallottam, amint kitolta székét, és mögém lopódzott.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek – mentegetőzött, de láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy lehervassza a gúnyos mosolyt ajkairól.
- Miért? - kérdeztem bosszúsan, nem reagálva apró játékára.
Szemei hirtelen elkomolyodtak, arcát furcsa, sötét kifejezés ülte meg.
- Azt akarom, hogy mindenki tisztán lássa, te hozzám tartozol, az enyém vagy, tehát a védelmem alatt állsz – felelte.
- Értem – bólintottam, színlelve, hogy nem érdekel ez az egész, ami jegyességünk körül forog, majd hátatfordítottam, és elhagytam az étkezőt.


Layne

A bocsánatkérés zökkenőmentesebben ment, mint hittem. Bár egy pillanatig sem gondoltam, hogy valóban elfelejti az egészet, azért jó volt tudni, hogy túl vagyunk az ügyön, és a késöbbiekben kevésbé hivatkozhat tegnapi, erőszakos megnyilvánulásomra.
Miután Lilian távozott az étkezőből, úgy döntöttem én is összeszedem magam. Visszamentem a szobámba, és magamra öltöttem egy inget is, valamint rendbe szedtem kócos hajamat, majd kikaptam a fiókomból a mobilt, amit még egy hete rendeltem családom szolgáltatójától. Elnevettem magam, mikor eszembe jutott, hogy tulajdnoképpen egy ilyen közönséges szerkezet a felelős tegnapi összekapásunk miatt. Zsebre vágtam a készüléket, majd utoljára a tükörbe néztem. Untam, hogy a köznép előtt mindig tökéletesen kellett megjelennem, de pozícióm túl magas volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a nemesek elvárásait. Sose lehetett tudni, hogy mi ingatja meg egy vámpír tiszteletét. Talán egy igénytelen megjelenés, egy tudatlan, ostoba megjegyzés, vagy a gyengeségre utaló legkisebb jel. Az öcsém, Morven mindig is irigyelt pozícióm miatt, de ha tudta volna, milyen „óvintézkedésekkel” jár a vezérezredes posztja, talán akkor sem vállalta volna el, ha könyörögnek neki. Ő a tettek embere, szemben Eatonnal, aki inkább a háttérből szereti irányítani a dolgokat, ezért is felel meg tökéletesen a hadi tanácsadó posztjára, akinek több szüksége van furfangra és ravaszságra, mintsem nyers erőre. Én valahol kettejük jelleme között rekedhettem, kevésbé vagyok ármánykodó, mint Eaton, és egyedül csakis erőmre hagyatkozó, mint Morven, mindkettőnek részben való megjelenése bennem tette lehetővé, hogy elnyerjem a fensőbb erők bizalmát.
Talán azt hihették, hogy így majd egy könnyen irányítható báb leszek, aki nem elég ravasz ahhoz, hogy ellenük fordítsa seregét, és nem elég erős ahhoz, hogy egyedül szálljon szembe a nagyok akaratával. De csalódást kellett nekik okoznom, hiszen katonáim nyolcvan százaléka inkább hű hozzám, mint királyukhoz, ki azt hiszi, hadserege robotok végtelen tömege, kiket ezresével küldhet felelőtlenül a halálba. Ki kell őt ábrándítanom, hiszen az erős, harcra teremtett vámpírok létszáma véges, és érzéketlen szerkezeteknek sem mondanám őket, akiket fogaskerekek hajtanak, és szívesen vonulnak értelmetlenül a vámpírvadászok újabb és újabb csapdái elé, csak hogy eltereljék az emberek figyelmét, és szabad utat engedjenek az utánuk következő, az évek során gúnyból elnevezett „Szerencsecsapatnak”. Ők az uralkodó közvetlen zsoldosserege, kik garantáltan őt szolgálják, bár az biztos, hogy nem pénzzel fizet a számukra. Sötét pletyka terjeng róluk, miszerint havonta szűz emberlányokkal ajándékozza meg őket vezetőjük, kiket kedvük szerint ronthatnak meg és szívhatják vérüket, amíg aszottan nem esnek össze a hónap végére. Aztán jöhet az utánpótlás. S bár valóban szeretjük az ártatlan nőszemélyek vérét venni, tömeges fogyasztásuk a beteges szenvedélyek közé sorolható még a vámpírok bizarr világában is.
De a Szerencsecsapat bukása már csak idő kérdése. Lilian vére által hatalmas erőre teszek szert, s ha kell erőszakhoz folyamodom majd, hogy megreformálhassam a hadbavonulás alapjait. Terveim szerint kevesebb élet fog odaveszni, a csapatok között nem lesznek különbségek, így elkerülhetők majd a belső lázongások. Erős, összetartó seregeket akarok. Megfelelő védelmet Wianmair számára.
Hátrasimítottam szemembe lógó tincseimet, majd elléptem a tükörből. Ránéztem karórámra. Háromnyegyed nyolcat mutatott. Ideje volt kiállnom a kocsival.

Lilian

Idegesen bámultam a tükörbe. Bár elhatároztam, hogy abszolút igénytelenül megyek arra a bizonyos Akadémiára, amiről idáig nem sokat tudtam meg, de végül mégis kifestettem magam, és szokásomtól eltérően szoknyát húztam magamra, egy combközépig érő, szürke darabot, ami egészen a derekamig nyúlt fel, abba pedig egy fekete, szépen szegett csőtoppot tűrtem. Mégis minek öltöztem így ki? - kérdeztem magamtól, miközben egy laza kontyba fogtam fel szőke loboncomat. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam, némileg rendbe téve ezzel remegő gyomromat.
Nyugalom, Lil, nyugalom! - mondogattam magamnak.
Ezek csak vámpírok. Utálatos lények, kiknek csak a vériváson jár az eszük. Utálatos lények, akikkel... még bele  gondolni is szörnyű, hány évet, évtizedet fogok eltölteni. Újból elöntötte a mellkasomat a kellemetlen, görcsös fájdalom. Mintha láthatatlan erők húzták volna össze térfogatát, egy röpke pillanatig levegőért kapkodtam, s hirtelen erőteljes hullámként tört rám a sírni akarás, mikor gondolataim klánom felé kalandoztak. Tisztában voltam vele, hogy talán soha többé nem láthatom azokat a kedves, jól ismert arcokat, amik születésemtől fogva körülvettek. Talán Félixxel sem engednek többé találkozni. Még csak elköszönnöm se sikerült tőle rendesen. Szívemhez kaptam a belenyilalló fájdalomra. Nem! - ráztam meg a fejem. - Nem szabad ilyenekre gondolnom! Ki tudja, mit művelnek velem az itteniek, ha látják, valójában milyen pengeélen táncol érzelmi tartásom.
Kihúztam magam, és a tükörbe nézve rendeztem gyötrődő arcvonásaimat. Aztán kiléptem a fürdőszobából, felkaptam fekete retikülömet, majd lesiettem a parkolóba.
Layne már várt rám. Sötét Audijának dőlve bámulta a díszköves utat, jól láthatóan töprengett valamin. Csak akkor szegte fel a fejét, mikor egészen közel értem hozzá, akkor viszont jó mélyen a szemeimbe nézett, olyan érzésem volt, mintha kutatna bennük valami után. Bátran viszonoztam pillantását, egészen addig, amíg közvetlenül előtte meg nem álltam. Ekkor megkérdeztem, hogy indulhatunk-e.
Layne bólintott, de mielőtt kinyitotta volna a kocsi ajtaját a zsebébe nyúlt, és egy fekete, ismeretlen márkájú, érintőképernyős mobilt vett elő belőle, majd felém nyújtotta. Kérdőn néztem rá.
- Az új mobilod – válaszolt kimondatlan kérdésemre. - A névjegyzékben benne van mindenki, aki fontos lehet számodra.
Egy percig sem gondoltam, hogy valóban mindenki száma bele van írva, aki igazán fontos a számomra, de a vitát későbbre halasztva, inkább szófogadóan elvettem a telefont, és egy csöppet sem hálás „köszönöm”-el elsüllyesztettem táskám mélységeibe, majd hagytam, hogy a vámpír besegítsen az autóba.
- Tetszik ez az összeállítás – jegyezte meg váratlanul, mielőtt becsapta volna az ajtót. Furcsálló pillantástól kísérve figyeltem, amint megkerüli az autót, és beszáll mellém a vezető ülésre.
Hosszúkás, karamellszín tincseit most egészen hátrasimította, tekintetében nyoma sem volt a kora reggeli játékos, csipkelődő mosolynak (amiért igazán hálás voltam). Egy laza mozdulattal beindította a motort, majd ügyesen kimanőverezett robusztus autójával a birtok kacskaringós, macskakővel burkolt útján, és a város centruma felé vette az irányt.
- Az Akadémiára társadalmi helyzetüktől függően járnak a diákok – kezdett bele váratlanul, minden körítés nélkül monológjába, mikor elhagytuk a földutakat. - Itt nem számít a kor, mindig hallassz valami újat a tanítóktól, kiknek saját tárgyukon belüli tudásuk, majdhogy nem végtelen. Ők társadalmunk legidősebbjei és legbölcsebbjei. Néha még én is, aki már rég kijárta az Akadémiát, be szoktam ülni néhány órára, ha foglalkoztatni kezd valami, vagy esetleg egy fontos kérdésre keresem a választ.
Tehát, mint említettem, nem korosztály szerint vannak beosztva a vámpírok osztályokba, hanem származás szerint. A D'amour család egyike a főnemesi famíliáknak, és mivel hamarosan te is teljes mértékben hozzám fogsz tartozni, a B osztályba kerülsz. Így szinte bármit megtehetsz majd az alattad lévőkkel, bár a mi családunknak nem szokása az erejét és vérét fitogtatni, feladatunk, hogy elnyerjük a többi család tiszteletét, úgyhogy szeretném, ha visszafojtanád az indulataidat – jelentőségteljesen rámpillantott. Felszegett fejjel, sértődötten néztem vissza rá. Bármennyire is nem kívánkoztam vámpírok közé, helyén volt az eszem, nem állt szándékomban kötekedni bárkivel is. Örülni fogok, ha épségben túlélem ezt a napot. Időközben beértünk a város szívébe azonban a fórum után elkanyarodtunk jobbra, és most Wianmair másik szegletébe igyekeztünk. Layne megköszörülte torkát, és folytatta előadását. - Amire a legjobban kell ügyelned majd, hogy kerüld az A osztályt. Oda járnak a királyi ivadékok, a vámpíri társadalom legfelsőbb rétegei, akik előszeretettel fogyasztanák véredet, s bár tudnak a közöttünk lévő szerződésről, arról, hogy rajtam kívül nem illetsz mást, azért jobb, ha távol tartod magad tőlük, ki tudja, milyen fortélyokhoz képesek folyamodni. Arról beszélnem sem kell, hogy az ő mocskos kis dolgaik felett előszeretettel tekint el a Tanács. - Szavaiból mérhetetlen gyűlölet áradt, kezei most erősen markolták a kormányt. Biztos voltam benne, hogy valami korábbi ügyre emlékszik vissza, aminek végkimenetele nem az ő javát szolgálta.  - Itt az Akadémián tanulnak a diákok egyaránt a vámpíri és emberi történelemről, a vámpírvadászok technikáiról, hogy milyen csapdáknak estek áldozatul őseink, és milyen döntéseknek köszönhetik győzelmeiket. Heti két nap csakis elméleti tantárgyaid lesznek, olyan közönségesek is, mint matematika, vagy földrajz, a többi három nap felét viszont harcművészetekkel, önvédelemmel, különféle harcszimulációkkal fogod eltölteni. Sosem lehet tudni ugyanis, hogy a vámpírvadászok mikor fedezik fel Wianmair titkát, mindekinek szüksége van egy alapvető önvédelmi kiképzésre.
Mikor meghallottam az önvédelemről szóló részt, tovább fokozódott idegességem. Ha küzdelemről volt szó, mindig vérfarkas alakomat használtam, most azonban még csak gondolni sem gondolhattam rá.
- Layne, még sosem küzdöttem vámpírként – motyogtam.
A fiú felsóhajtott.
- Tudom – felelte. - Ne aggódj, a tanítók tisztában vannak helyzeteddel, a kérésemre külön ügyelnek majd rád.
Felnyögtem. Hát az... remek lesz...
- Megérkeztünk – jelentette ki a vámpír.
Kinéztem az ablakon. Egy hatalmas parkon át hajtottunk. Az egyenletes, zöld pázsit között elszórtan apró, gondozott virágosok díszelegtek, körülöttük padokkal, ahol vámpírdiákok üldögéltek, beszélgettek, olvastak, vagy csak elmélyülten meredtek maguk elé. A fehér díszjárólapokkal kirakott, különböző irányokból érkező utakon korombeli fiatalok tartottak a park középpontjába, ami nem más volt, mint egy hatalmas, fehér és barna téglákkal burkolt tornyos épület, az Akadémia. Ámulva néztem a kolosszust. Méretéhez képest egészen kevés ablaka volt, viszont annál több stukkó díszítette. Kapuzata fölött egy hatalmas, római számokkal ellátott óra uralta a homlokzatot, amely most nyolcat mutatott. Oldalán robusztus támívek tartották a vaskos falakat. Az épületen megmutatkoztak a gótika jelei, az emeletek között futó, díszes, oszlopos galériákon és egy-egy lóhere alakú ablakon, azonban, mintha az elmúlt évszázadokban átesett volna egy modern átalakításon, és a vámpírok igényeihez igazították volna. Tetszett, amit láttam, bár nem hittem, hogy belül kellően fényes az épület.
Layne megállt a diákok számára kialakított parkolóban, és leállította a motort. Nyitottam volna ki az ajtót, ekkor azonban meglepetésemre kattantak a zárak, és hiába húztam meg a kallantyút, nem engedett. Kérdőn néztem a vámpírra, ám amikor összetalálkozott a tekintetünk, idegesen felmordultam sötétlő szemei láttán.
- Már megint mit követtem el? - kérdeztem.
- Bontsd ki a hajad! - utasított minden magyarázat nélkül.
Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül néztem rá, mintha egy idiótával beszélnék.
- Minek? Nem szeretném.
- Azt akarom, hogy elismeréssel nézzenek rád, mint jegyesemre. Ez a konty pedig nem áll jól. Bontsd ki a hajad! - parancsolta, és közelebb hajolt hozzám. Akaratlanul is meghúztam újból a kallantyút, de a zárak még mindig nem engedtek.
- El fogok késni!
- Az órák csak fél kilenckor kezdődnek, bontsd ki a hajad! - ismételte.
Felszaladt bennem a pumpa, amint kihallottam a fölényt, a magabiztosságot, azt a mérhetetlen önteltséget hangjából.
Szóval nem áll jól a konty? - emeltem fel a hangom, de rögtön meg is gondoltam magam. Furcsa ötlet derengett fel halványan az agyamban, majd a késztetés, hogy megtegyem egyre erősebb lett. Kíváncsi voltam. Ki akartam próbálni mennyire tudok hatni rá, ráadásul egészen mókásnak bizonyult.
Ajkaimat félmosolyra húztam, enyhén felvontam bal szemöldököm, majd újból megkérdeztem, de most már egy mélyebb, nyugodtabb hangon.
- Szóval, úgy gondolod, nem áll jól a konty?
Egy pillanatra látni véltem a fiú sárga szemeiben a meglepődést, de nem szólt semmit, inkább hirtelen támadt érdeklődéssel figyelte attrakciómat, amint lassú mozdulattal a hajamhoz nyúlok, egyesével kihúzom belőle a kontytűket, és engedem, hogy szőke, hullámos tincseim kioldódjanak a szorításból, és egészen csípőmig gördüljenek. Aztán közelebb hajoltam hozzá, szinte már összeért az orrunk. Megfogtam markáns állát, és az ajkait bámulva suttogtam:
Így megfelel, kedvesem?
A vámpír őszinte meglepetéssel nézett rám, még a lélegzete is elakadt mutatványomtól, bizonyára egyáltalán nem számított rá, hogy van egy ilyen „kacér” oldalam is. Rettentő vicces képet vágott, már majdnem elkuncogtam magam, de még előtte másik, szabad kezemmel elnyúltam mellette, és észrevétlenül kikattintottam a kocsi zárját. Aztán nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a nevetés. Tartva Layne kiábrándult arcától, amilyen gyorsan csak tudtam, kiszálltam az autóból.
A vámpírnak sem kellett több, szinte feltépte az ajtót, és a következő pillanatban már dühösen magasodott fölém. Megszeppenve néztem rá. Oké, talán még sem volt a legjobb ötlet – állapítottam meg, de amint visszagondoltam a meglepett tekintetre, akaratlanul is gonosz mosolyra húzódott a szám. Layne éppen nyúlt volna felém, de ekkor egy hang állította meg.
- Layne! - szólalt meg valaki mögöttünk. - Rég láttalak errefelé.
Egyszerre fordultunk hátra. Egy sötétszőke, magas fiú állt előttünk, kezeit lezserül dugta nadrágja zsebeibe, és mosoly nélkül nézett jegyesemre, majd rám. Bár arca komor volt, mégis volt valami sötétbarna szemeiben, ami arról tanúskodott, hogy közeli ismerettségben lehet Layne-el.
- Gregor! - mosolyodott el Layne, meglepetésemre barátságosan, és kezet fogott a vámpírral. - Valóban rég volt, hogy ellátogattam volna ide. Had mutassam be a jegyesemet, Lilian Ashwoodot. Lilian, ő Gregor Haggerty egyike a keveseknek, akikben igazán megbízom.
Layne hangjában már nyoma sem volt előbbi dühének. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban ilyen hamar túllépett volna az egészen, csak mert meglátta régi ismerősét, vagy csupán színlelte nyugalmát. Mindenesetre kezet fogtam Gregorral, aki érdeklődve mért végig.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Lilian! - mondta.
- Szintúgy! - feleltem zavartan.
- Hogy tetszik a D'amour birtok? Szép, nem de? - kérdezte.
- Öhm... igen... valóban az – válaszoltam kissé akadozva. - Bár csak tegnap érkeztem. Még nem igazán ismerem ki magam rajta.
Gregor elmosolyodott ezen kijelentésemen.
- Bőven lesz időd rá – mondta, majd Laynre nézett. - Hogy haladsz az ügyben?
A két fiú arcára most egészen komoly kifejezés települt. Éreztem, hogy a kérdés mögött valami bozrongató, veszélyes dolog lapul.
- Már csak idő kérdése, Gregor. A terep elő van készítve, csupán az utolsó darab hiányzik a kirakóból.
A válasz sokat mondhatott a vámpírnak, szinte láttam, ahogy lepergeti maga előtt ebből a pár szóból leszűrt rengeteg információt. Ostobának éreztem magam, hogy egy kukkot sem értek az egészből. Oldalra fordítottam a tekintetem, amíg váltottak még pár hasonló mondatot, és a körülöttem lévőket kezdtem fixírozni. Meglepődve vettem észre, hogy a mellettünk elhaladók szinte mind végigmérnek minket, pillantásuk sokat elidőzik Layne-en, aztán rajtam állapodnak meg, függetlenül attól, hogy lány, vagy fiú-e az illető. Tekintetükből nem sokat tudtam megállapítani, bár nem hittem, hogy barátkozni kívánnának velem. Viszonoztam egy-egy szúrósabb pillantást, de végül alulmaradtam a szempárbajokban. Túl sokan voltak, túl sok volt a vámpír. Kirázott a hideg, és önkéntelenül is közelebb húzódtam a két fiúhoz.
- Greg, szeretnék egy szívességet kérni tőled – figyeltem fel Layne szavaira. - Megtennéd, hogy fél szemmel figyelsz majd Lilianra? Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy miért.
Ellenségesen néztem fel vőlegényemre a lealacsonyító beszéd miatt, de azért némileg örültem, hogy segítséget remélhetek.
- Ez csak természetes – felelte Gregor, majd barátságosan nézett rám Zavartan mosolyodtam el.
- Most mennem kell – szólalt meg Layne, és újból kezet rázott barátjával, aztán felém fordult. Belém nyilallt a félelem, mikor megpillantottam az arcára váratlanul kiülő gonoszkás mosolyt. Ezek szerint mégsem feledkezett el olyan könnyen az autóban történtekről. Azonban most, hogy egyre többen szállingóztak az épület felé, ráadásul Gregor, Layne ismerőse is előttünk állt, leblokkoltam, képtelen voltam védekezni az elkövetkező események ellen. A vámpír gonosz mosolya csak egy pillanatig tartott, és elég valószínűnek éreztem, hogy csak én vettem észre. Arcára most szenvedélyes, odaadással teli kifejezés ült, de jól tudtam, hogy ahogyan nemrég én, ő is színleli érzéseit. Gyors mozdulattal elkapta a vállaimat, mielőtt még ráébredhettem volna szándékára, és magához rántott.
- Viszlát, Szerelmem – suttogta, és forrón megcsókolt.
Ajkai túl  sokáig időztek az enyémeken, garantáltan látott minket mindenki, aki a közelben volt. Szégyenemben elvörösödtem, és behunytam a szemeimet, hogy elviselhetőbbé tegyem a hosszú, kínos másodperceket. Mikor szája eltávolodott az enyémtól, azt hittem végre vége, de ekkor ismét rámtapadt. Nyelve szétfeszítette a fogaimat és összetalálkozott az enyémmel. És ekkor... ekkor beindultak a hormonjaim. Nem tehettem róla. Layne férfi volt a javából, ráadásul még soha nem csókolt meg így senki. Sőt, egyáltalán nem csókolt még sehogy soha senki, Félix miatt ugyanis mindenkit akaratlanul is távol tartottam magamtól. Kellemes bizsergés töltötte meg a testem, lábaim egészen elgyengültek, belemarkoltam ingjébe, hogy megtartsam egyensúlyomat, nyelvem pedig mozogni kezdett az ő ritmusára. Gyűlöltem magam ezért. Ekkor azonban, hirtelen vége szakadt mindennek. Eltolt magától. Ajkain egy rövid ideig megint ott ült az a gonosz félmosoly.


Layne

Bár Lilian nagyon amatőr módon csókolt, mégis volt valami apró, bátortalan nyelvmozgásában, ami egészen beindított. Azonban, ha megadása után tovább folytattam volna a játékot, nem érezte volna magát olyan kellemetlenül, mint mikor hirtelen elengedtem, miután feladta az ellenállást. Elkerekedő szemein láttam, ahogy eljut agyáig az, amit tett. Elvigyorodtam egyértelmű győzelmemen, mire teljesen zavarba jött, céklavörösen meredt rám. Így hagytam ott őt Gregor gondjaira bízva, és még mindig mosolyogva beszálltam az autómba.
Fejemben új terv épülgetett, amint beindítottam a motort. Teljesen egyértelművé vált számomra, hogy a lány abszolút ártatlan minden téren, csak a szája járt a kocsiban. (Be kell vallanom egészen bedőltem lefegyverző blöffjének.) És az a reakció... kétség sem fér hozzá, hogy tombolnak benne a hormonok, ami teljesen normális, hiszen tizennyolc éves kora ellenére, még nem nyúlt hozzá senki, akárhogy is próbálja tagadni, testileg vonzódik hozzám. Ha ezt kihasználva elcsábítnám, még csak rosszat sem tennék vele, hiszen olyan élményeket mutatnék meg neki, amiről álmodni sem mer. És nem tagadom, én is élvezném a játékot. Bizarr képek peregtek le a szemeim előtt, ahogy a lány meztelenül fekszik az ágyamon, ellenállhatatlan, szőke tincseit csavargatja, miközben másik kezével hivogatóan simít végig derekán, majd mellein. Kívántam Liliant, hiszen csinos volt, vére egzotikum volt a számomra, ráadásul senki nem érintette úgy, ahogy én fogom hamarosan. Széles mosolyra húzódott a szám.
A menyasszonyom. Jogosan játszadozhatok vele.