Fűzágak - 1. fejezet

1. fejezet

A családom osztatlan figyelme miatt kezdtem elbizonytalanodni, és megfordult a fejemben, hogy elállok szilárd elhatározásomtól. A csészémbe kapaszkodtam, hogy bátorságot nyerjek, és egy gyors korty után belekezdtem életem korai szakaszának történetébe.

A szüleim házasságának harmadik évében születtem, 1941. július 16-án, egy kellemes nyári hajnalon. Születésem körülményeiről csupán annyit tudok, hogy anyám, Mary sokáig vajúdott velem a whiltshire-i családi birtok egyik szobájában, mire megszült engem. Apám a közelben sem volt, de ez tulajdonképpen semmit sem számított, mert az utasítása, amely követte a Prewettek családi hagyományait, az volt, ha lánya születik, az az anyai nagyanyja nevét kapja, így kereszteltek az Alice névre.

Apám, XII. Jeffrey Prewett nagyon hagyománytisztelő volt, sőt valósággal a megszállottja volt a tradícióknak, amit az is mutatott, hogy az öcsémnek a XIII. Jeffrey nevet adta, ezzel is ragaszkodva a buta családi szokáshoz, már ami az elsőszülött fiúgyermek elnevezését illeti, de az öcsém születéséről később több szót is ejtek. Visszakanyarodva a névadásomhoz. Apám az Alice névvel nem az anyámnak akart kedveskedni, még csak a tiszteletét sem akarta kifejezni felé, egyszerűen csak ez volt a hagyomány a Prewett famíliában, már ki tudja, mióta. Ez lehetett volna egy jó szokás, elsőre annak is tűnik, de csupán képmutatás volt, mert egy lánygyermek születése jelentéktelen eseménynek számított a Prewettek szemében. Apám nem átallotta rosszabb pillanataiban a fejemhez vágni, hogy mennyire haszontalan a létezésem, és mennyivel jobb lett volna, ha én is fiúnak születek, mint az öcsém.

Félúton volt hazafelé, mikor megtudta a hírt, hogy elsőszülött gyermeke kislány lett. Ezután már nem sietett, hogy minél hamarabb hazaérjen, hanem visszaindult az anyám vajúdásának hírére félbehagyott üzleti tárgyalására, mert nem számított. Ugyanez volt a helyzet a házasságukkal is, egy jól irányzott üzleti befektetés volt csupán, mind anyám családjának, a Norringtonoknak, mind a Prewetteknek, akik azzal, hogy az apám feleségül vette az anyámat, jókora vagyonra tettek szert. A házassággal a család kezébe került jó néhány gyár, ami azt eredményezte, hogy a család innentől kezdve nemcsak kereskedelemmel, hanem gyártással is foglalkozott. A családi vagyon pedig egyre nőtt, ezt a növekedést még a második világháború sem törte meg, mert ügyesen meglátva a piaci helyzet változásait, a család néhány gyártóegységet fegyverek, lőszerek és egyéb hadi felszerelések gyártására alakított át, ami a Brit Királyi Hadsereget is a vásárlójukká tette. Apám születésemkor is éppen a hadvezetéssel tárgyalt, létezésem eltörpült ennek fontossága mellett.

Egy kis szünetet tartottam a történetben, hogy sorrendbe szedjem a további gondolataimat, de ezt kihasználva a fiam beszélni kezdett.

− Ez elég kegyetlenül hangzott. Nem volt kíváncsi a saját lányára? – Frederickre néztem, és keserűen elhúztam a számat.

− Mint már az előbb említettem, egy lánygyermek születése nem volt jelentős esemény a családomban, ezért nem indokolta semmi, hogy hazatérjen – nyomatékosítottam még egyszer az előbb hosszan kifejtett gondolataim lényegét.

Tudtam, hogy nem volt túlságosan kielégítő a válaszom, de nem voltam képes mást mondani erre a megjegyzésre. A lányom is kevésnek gondolhatta, mert rögtön megkérdezte.

− Nem volt jelentős? Hogy érted azt, hogy nem volt jelentős? Hiszen elsőszülött voltál, és az első gyermek születését mindig nagy várakozás előzi meg. – A fejét ingatta, amikor beszélt. Látszott rajta, hogy nem érti az apám indokait, pedig nagyon is egyszerűek voltak.

− Egyszerűen nem akart tudomást venni róla, hogy az elsőszülöttje kislány, talán még a büszkeségét is sértette, hogy nem fia született, ahogy azt szerette volna. Hosszú generációk óta először történt meg, hogy nem fiú volt az elsőszülött. A Prewett család, így az apám szemében is a fiúgyerek volt az érték, a névnek, a család hírnevének és az üzletnek a továbbvivője, a birtokok és a vagyon legnagyobb részének örököse, de ő csak engem kapott, egy kislányt. Nyugtalansága nem is volt alaptalan, mert anyám szervezete nem volt túl erős, így azt hihette, hogy nem fog szülni neki több gyereket, és…

− Lehet, hogy így gondolta, de ez akkor is elfogadhatatlan! – kiáltott fel hirtelen a menyem, Beatrice félbeszakítva a magyarázatomat. Láttam, hogy mellette a fiam teljesen elborzad.

− Akkoriban más volt a nők társadalmi megítélése, és apám még az átlagnál is rosszabb volt ebben a kérdésben. Például ellenezte, hogy a nők választhassanak, holott már évekkel korábban megkapták rá a jogot – folytattam a magyarázatot.

− De hát miért? – Ez a kérdés most Charlestól, a vejemtől jött.

− Meg kell értenetek, hogy az 1941-ben bevett gondolkozás erősen messze áll a 2008-astól. Manapság ezek a dolgok teljesen természetesek, de akkoriban a nőket korántsem tartották egyenrangúnak, sőt egyesek, köztük az apám is, egyenesen alsóbbrendűnek tartották őket, korlátozott értelmi képességűnek, de végeredményben itt most nem ez a lényeg. Nagyon eltértünk a tárgytól. Ha megengeditek, folytatom a történetet. – Megvártam, hogy mindannyian beleegyezésüket adják, majd ismét felvettem a történet fonalát. Teljesen elvesztem a múltban, mintha újraéltem volna az egészet. Ezt a családom is észrevehette, mert többet nem szakítottak félbe.

Első emlékeim egyike négy és fél éves koromból való. Kora nyár volt, elég meleg ahhoz, hogy kint játszhassak a birtokhoz tartozó parkban. Elsa volt velem, aki a család egyik szobalánya volt. Ám nekem több volt ennél. Dajka, társalkodónő, anyám helyett anyám. Az igazi édesanyám elég hűvös volt velem, távolságot tartott tőlem – talán hogy megfeleljen az apámnak, akinek egyáltalán nem feleltem meg. Egy ügyetlen, semmilyen küllemű kislány nem lehetett igazi Prewett. Ugyanis kinézetre teljesen olyan voltam, mint az anyám. Világosbarna haj, világos, szinte már vízkék szemek, amit apám ki nem állhatott. Anyám pedig úgy kompenzált, hogy állandóan leszidott, ha valamit elrontottam. Kezdettől fogva nagyon ügyetlen kislány voltam, és ezen az állandó dorgálások, valamint az, hogy apám levegőnek nézett, csak rontottak. Az egyik ilyen alkalom után anyám kizavart játszani az udvarra, de helyette csak lekuporodtam egy fűzfa ágainak takarásába. Már kicsiként is nagyon vonzottak ezek a fák, mert felfedeztem, hogy ha elrejtőzöm alájuk, nem vesznek észre, és pár órát dorgálás és kioktatás nélkül lehetek az ágak védelmében. Ám volt, aki mindig megtalált, az én drága Elsám. Így történt ez azon a délutánon is.

− Mi bánt, kis csillag? – guggolt le elém, karjait kitárta, és várta, hogy odaszaladjak, hogy bezárhasson biztonságot adó ölelésébe, de én csak ültem ott, és bámultam rá. Emlékszem, hogy nem akaródzott odamenni, de talán inkább a bénultság volt az oka, ugyanis lelöktem anyám kedvenc vázáját, ami életem első pofonját eredményezte. Pont az anyámtól, de nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy dühében széttépte a nagy gonddal neki készített rajzomat.

Elsa észrevette, hogy valami baj van, reszkettem, és mire eldöntötte, hogy közelebb jön, már az első könnyeim is kicsordultak. Megcirógatta a pofontól pirosló arcomat, majd átkarolt. Ekkor teljesen elszakadt bennem a cérna, zokogni kezdtem. Óráknak tűnő idő múlva kifulladva hámoztam ki magam a karjai közül, de még korántsem voltam nyugodt. Tépkedni kezdtem a fűzfa leveleit.

− Anya és apa miért nem szeretnek engem? – kérdeztem hirtelen szemrehányóan.

− Szeretnek téged a maguk módján, kincsem – felelte visszafogottan nevelőm.

− Miért fontosabb édesanyámnak egy váza, mint a rajzom? – Elkeseredetten néztem fel rá, vártam valamilyen számomra is érthető magyarázatot, de csak egy újabb ölelést és egy sóhajt kaptam válaszul, majd kézen fogott, és elindultunk megetetni a kacsákat a park tavában. Azóta sem tudom, hogy mit gondolt a szüleimről, vagy arról, ahogy bántak velem, csak azt tudom, hogy olyan ember volt, aki feltétel nélkül szeretett, és ebbe kapaszkodtam.

Fél évvel később aztán megszületett az öcsém. Apám ekkor persze otthon volt, és egy partival ünnepelte fia és egyben leendő örököse születését. Nekem nem szabadott belépnem a szalonba vagy a bálterembe, a szobámban kellett maradnom, azt is megtiltották, hogy megnézzem a kisöcsémet, apám nem tartott méltónak rá, nem akarta, hogy megfertőzzem a szeme fényét az ügyetlenségemmel. Ám én nagyon kíváncsi voltam az öcsémre, így mikor Elsa nem figyelt, kilopóztam a szobából. Könnyű dolgom volt, mert épp tartott az összejövetel, és szobalányomnak a partin is voltak feladatai amellett, hogy néha rám kellett néznie, így amikor épp nem volt ott, kilopóztam, és átmentem az öcsémnek kialakított gyerekszobába. Az ajtónál fülelni kezdtem, de amikor nem hallottam bentről neszezést, lábujjhegyre álltam, és kis manőverezés után lenyomtam a kilincset, majd halkan beléptem. XIII. Jeffrey Prewett a kiságyban feküdt a pólyájában, békésen aludva. Emlékszem, olyan kicsike volt, olyan tüneményes. Meg akartam érinteni, simogatni a kis arcát, kezét, tudatni vele, hogy itt a nővére, de még mielőtt remegő ujjaim elérhették volna, rám dörrent egy hang.

− Mit keresel itt, te haszontalan kölyök? Nem megmondtam, hogy nem léphetsz be ide? – Apám volt az. Tajtékzott a dühtől. Ledermedtem, nem bírtam mozdulni. – Kifelé! – ordított rám, de én csak álltam. Akkor odajött, és kirángatott a szobából. Bevágta magunk mögött az ajtót, mire az öcsém bömbölni kezdett, de apám nem állt meg, egyenesen a szobámba vitt. Az ajtót kulcsra zárta belülről.

Megrémültem. Nem láttam még ilyennek a tekintetét, sötét gyűlölet örvénylett benne, sötét téboly. Komótosan csatolta le az övét.

− Most megtanulod, hol a helyed, te semmirekellő! – rikoltotta. Megindult felém, én pedig reszketve hátráltam előle, és bizonygattam, hogy többet nem teszek ilyet, csak ne bántson. Ám az ágy megállított. Ráestem, de ő nem könyörült, durván megragadott és hasra fordított, lendített, majd ütött. Egyiket a másik után, egyiket a másik után. Mire abbamaradtak a dühös csapások, már sajgott a hátam, a fenekem és a lábaim is. Utána három napig alig bírtam járni, esténként rémálmaim voltak, apám gyűlölettel izzó szemei kísértettek. Elsa ott volt és vigasztalt, bár eléggé szótlan volt, és utólag visszagondolva sápatag is. Gyanítom, ő sem kerülte el apám haragját, őt is megbüntették.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy az öcsém nem lesz a szövetségesem a szüleink ellen, ugyanis míg engem többnyire levegőnek néztek vagy leszidtak, bármit is csináltam, addig Jeffreyt elkényeztették, minden figyelmet megkapott, apám egyenesen leste minden szavát. Korán sikerült eltanulnia apám felém tanúsított viselkedését, és onnantól kezdve folyamatosan gúnyolt, megalázott, ő és a barátai játékszere voltam. Ugyanis házitanító járt ki hozzám, mivel apámék nem szerették volna, ha bárki is megtudja, hogy milyen szánalmas teremtés vagyok, így hát míg az öcsémet bemutatták más nemesi családok gyerekeinek, és azok nemegyszer ellátogattak hozzánk, addig én egyedül voltam; vagyis nem teljesen, mert ott volt nekem Elsa, majd Paul, az új inas, aki szintén sokat foglalkozott velem.

Végül a birtokon való raboskodásomnak az vetett véget, hogy besokalltam, és egyik piszkálódása alkalmával az úgynevezett barátai előtt elvertem az öcsémet. Csak ütöttem és ütöttem, és nem tudtam leállítani magam. Apám rángatott le őrjöngve a drága fiacskájáról. Érdekes módon akkor csak üvöltözött velem, bár utólag visszagondolva érthető volt, ugyanis egy hét múlva, alig tizenkét évesen a Queen’s College-ban találtam magam, ami London egyik legelitebb bentlakásos leányiskolája volt. Szigorú szabályrendszere, komor falai miatt először büntetésként éltem meg, mert nem elég, hogy elszakítottak Elsától, még egy ilyen félelmetes helyre is küldtek. Eleinte a legtöbb időt a tanórákon kívül a szobámban töltöttem, nem beszéltem senkivel, nem barátkoztam senkivel, így a többiek sem közeledtek hozzám, teljesen egyedül maradtam. Aztán úgy két hónappal a beköltözésem után az ebédlőben odaült hozzám Alison Miller, aki az egyik ösztöndíjas volt az évfolyamon, vagyis nem a származása, pénze, hanem a tanulmányi eredményei miatt került be a Queen’sbe. A többi lány lenézte őt ezért, ahogy a többi ösztöndíjast is, nem tartották odavalónak őket. Én viszont kapaszkodót találtam benne, aztán ez a mentsvár az első ott töltött évem végére barátságba fordult. A nyári szünetben hetente írtunk egymásnak, és noha neki sem tudtam teljesen megnyílni, mert a verésekről, mellőzésről nem igazán tudtam beszélni, éreztem, hogy végre van valaki a birtokon kívül, aki vár és kedvel engem. Nehezemre esett azonban vidámnak maradni a levelekben, mert az apámnak nemegyszer eljárt a keze, rendszerint ezután is rajtam töltötte ki a mérgét, azzal a különbséggel, hogy nyár vége felé a verések megritkultak, hogy az iskolakezdésre nagyrészt elmúljanak a nyomok.

Alison kitartott a barátságunk mellett, még annak ellenére is, hogy nem beszéltem neki a problémáimról, sokszor úgy éreztem, hogy tudja, érti, mi van velem, és lehet, hogy úgy is volt. Nem firtattam, inkább örültem, hogy nem kérdez, csak vigasztal, mellettem van. Szégyelltem, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy hagyom magam alávetni apám brutalitásának, öcsém gúnyolódásának, játékainak és anyám közönyének, szégyelltem, hogy nem tudom elmondani az egyetlen barátomnak, és ő mégis itt van nekem. Meg sem érdemeltem őt.

Ám aztán ennek a köteléknek is vége szakadt az apám újabb aberrációja miatt. Tizenhét éves voltam, amikor július 17-én, igen, még a dátumra is emlékszem, apám tajtékozva jött haza, balul ütött ki egy üzlet, és sokat veszített rajta. A szobámban maradtam, hogy még véletlenül se szolgáltassak ürügyet a verésre, mikor feltépte az ajtót, és kulcsra zárta. A hajamnál fogva rángatott le az ágyról és durván a földre lökött, aztán letolta a nadrágját, és a nemi szervét a számba kényszerítette. Fuldokoltam és folytak a könnyeim, de őt ez nem érdekelte, csinálta tovább. Azt hittem, hogy itt megáll, hogy csak ennyi volt, de aztán letépte rólam a ruhát. Csípett, harapott, karmolt, én meg vergődtem, de minél jobban szabadulni akartam, annál több fájdalmat okozott. Aztán egy kendővel bekötötte a szám, és elvette az ártatlanságomat, végül otthagyott remegve, zokogva, meztelenül. Ha azt gondoltam volna, hogy ennél rosszabb nem jöhet, hát akkor tévedtem, mert bejött anyám, akinek könyörögtem, hogy segítsen, de csak még egyet lökött rajtam.

− Kérlek, segíts! Annyira fáj! – nyöszörögtem.

− Kelj fel, te szerencsétlen! – kiabált rám, és kirángatott a szobához tartozó fürdőbe, ahol durván, a felszakadt bőrömre egyáltalán nem ügyelve lemosott engem. A zokogásomon át nem nagyon jutottak el hozzám a szavai. − …mert minden férfi ilyen. Majd hozzászoksz te is… Ne itasd az egereket, ezzel senkit nem hatsz meg, csak azt kaptad, amit megérdemeltél. – Visszarángatott a szobába, és betessékelt az ágyba, majd magamra hagyott. Csak zokogtam és zokogtam, és csak akkor tudtam megnyugodni, mikor már annyira kimerült voltam, hogy már sírni se voltam képes.

A szünet hátralévő napjait fásult bénultságban töltöttem, éjszakáimat rémálmok tarkították, nem válaszoltam Alison leveleire sem, és mikor már az iskolában, a tanév kezdetén megkérdezte, mi volt a baj, elfordultam tőle, és csak egyszerűen megvontam a vállamat. Egy ideig még próbálkozott, de aztán ő is feladta, eltávolodott tőlem, végleg, így 1958 októberére egyedül maradtam a fájdalmammal, erről az esetről ugyanis még Elsa sem tudott, mert anyám máshová osztotta be, és szigorúan ellenőrizte, közeledek-e hozzá. Mindenkit elvettek tőlem.

Egyik reggel, október vége felé, a dátumra nem emlékszem pontosan, egyedül üldögéltem a Queen’shez közeli padon, mire észbe kaptam, már sötétedett, így gyorsan elindultam a szállásom felé. Egyszer csak egy kéz kinyúlt, és behúzott egy mellékutcába. Még felocsúdni sem volt időm, mert egy kellemetlen szagú vegyszerrel átitatott anyagot nyomtak az arcomhoz, amitől elsötétült előttem a világ.