X-men Nemzedék I.

X-men III. alapján készült történet

Az eszme nem hal meg

Lassan fél év telt el azóta, hogy a Magneto által szervezett mutáns-hadsereg megrohamozta az Alcatrazt. Azóta helyreállították a Golden Gate-et is, amit Eric Lensher kicsit átalakított. Bizony. Mostmár csak Eric Lensher, hisz a Hank McCoy által Magnetoba döfött x-gén ellenszerek megfosztották őt a különleges képességétől, s azóta mint egyszerű ember éli mindennapjait, mintahogy rajta kívül oly sokan. Sok mutáns kapta meg az ellenszert. Volt, aki önszántából ment el, hogy megszabaduljon átoknak hitt képességétől, s volt akit az ostrom alatt lőttek meg a műanyag puskákba és töltényekbe öntött ellenszerrel. Most, hogy Charles Xavier, Scott Summers és Jean Grey is halott, Ororo Monroe vette át a Xavier Intézet vezetését. Logan természetesen ottmaradt, s tevékenyen résztvett az iskola diákjainak képzésében. Kitartóan oktatta fiatal hallgatóságának, hogy az, hogy ők mutánsok, nem betegség, ellenszerre tehát nincs szükség, de a különleges képesség különleges felelősséggel jár. Ororo, most hogy az intézet összes ügyét itézte, roppant fáradt volt, s nap mint nap kiment a kertbe, ahol Xavier professzor síremléke volt, s hosszú percekig meredt a hideg, szürke márványra, mintha csak hallgatná annak bölcs tanácsait. Logan megfigyelte, hogy Ororo arcán a látogatók után szétzúzhatatlan elszántság és kötelességtudat tükröződött. Örömmel látta ezt, hisz még most, a békeidőkben is nagy szükség volt az olyan emberekre, akik társaikért éltek. Béke volt. Bár, mi is a béke? Csupán két csata közti felkészülés.

Raven

Washingtonban bizony mégnagyobb felfordulást okozott a mutáns lázadás mint az ország bármely pontján. A fontosabb épületek körül rendőrök csoportjai cirkáltak, immár fém fegyverekkel és lőszerekkel. Az zseniálisan megszervezett politikai beszédek elhintették béke és a megnyugvás magjait, melynek édes termése látszott kibontakozni. Megszűnni látszottak az ember-mutáns konfliktusok, s visszatért az élet a rendes kerékvágásba. Így volt ez a Nemzetvédelmi Hivatalban is. Mr. Dave McGan, a hivatal vezetője az elmúlt hónapok alatt bizonyította rátermettségét. Voltak olyan alkalmak, mikor hosszú napokig nem aludt, egyik városból repült a másikba, konferenciákon vett részt, beszédeket tartott, s mindezt azért, hogy végre nyugalom lehessen Amerika földjén. Ám mit sem ért volna el ez az ember a titkárnője nélkül, aki ugyancsak nagy hozzáértéssel kezelte a mután ügyekkel kapcsolatos adminisztrációkat. Egyik nap, Mr. McGan bement az irodájába, immár kipihenten és frissen vasalt zakóban, megállt titkárnője előtt és őszinte szabakkal így szólt:
- Mi is lett volna velünk maga nélkül!

Jogos volt a dicséret, s ezt a titkárnő is nagyon jól tudta. Kimondottan örült, hogy ilyen pozíciót sikerült elcsípnie, hisz szeretett mindig jól informált lenni, s kimondottan járatos volt a mutáns kérdésekkel kapcsolatban. Egy alkalommal, mikor egyik kollégájával összezörrent, mert az kritizálta a múltját, maga Mr. McGun vette pártfogásába hollófekete hajú titkárnőjét. A vita azon robbant ki, hogy ki milyen iskolákat végzett el. A titkárnő persze nem szólt semmit, hiszen nem azért alkalmazták, hogy pletykálkodjon, vagy hogy a kollégáival diskurálgasson. A többiek persze nekiálltak azzal heccelődni, hogy bizonyára van valami takargatnivalója és azért nem bocsátkozik vitába. Mr. McGun azonban végett vetett a veszekedésnek, s kerek perec kijelentette, hogy őt nem érdekli, hogy Raven milyen iskolákat végzett, a lényeg az, hogy a rá osztott feladatokat hibátlanul elvégzi. A főnök szava pedig szent, tehát senki sem hozott fel semmilyen ellenvetést. Így Ravent azóta sem érték intrikák. Munkáját bár mindig tökéletesen végezte, gyakran merült gondolataiba. Jó párszor előfordult, hogy főnöke szavai is csak nagy sokára rángatták vissza a valóságba. Ilyenkor a kérdéseket azzal próbálta meg elhárítani, hogy még precízebben végezte munkáját.

Egyszer, mikor épp a éli szünetet tartották az irodai alkalmazottak, arról folyt a társalgás, hogy ki milyen különleges képességnek örülne. Voltak, aki a pénznyomtatás kézi módszerét sajátítanák el nagyon szívesen, volt, aki az idő megállításában lelte volna örömét. Mr. McGan pedig azt válaszolta, hogy ő annak örülne, ha lenne még egy Ravenhez hasonló titkárnője, mert akkor nem kéne többet semmi miatt sem idegeskednie. Miután jól kinevették magukat, az egyik kollégája hirtelen Ravenhez fordult, s megkérdezte, ő milyen képességet választana. A nő egy ideig vágyakozva nézett maga elé, ujjával a kávéspohár szélét cirógatta, majd felemelte bús fejét és így szólt:
- Én annak örülnék, ha bárkinek az alakját fel tudnám venni, ha bárki hangját utánozni tudnám! - hadarta. Olyan nagy átéléssel mondta mindezt, hogy több társa valamilyen háttér utalást, vagy szándékot vélt felfedezni hangjában. Ez volt Raven hivatalbeli karrierjének első lélekkavaró kalandja, s nem is sejthette, hogy hamarosan újra felfordul élete.
Az egész nap olyan fájdalmasan unalmas volt, hogy még ahhoz sem volt Ravennek kedve, hogy kecses ujjai között pörgesse tollát, mint ahogy azt általában szokta tenni a tétlen napokon. Ma méginkább ingerült volt, mikor a futár fiú flörtölni próbált vele. Általában elviselte a kamasz fiú tolakodó udvarlását, de ez a nap más volt. Kitépte a fiú kezéből a csomagokat és leveleket, aláírta az átvételi elismervényt és tapintatosnak épp nem nevezhető módon kitessékelte az épületből a megszeppent fiút.

Raven egyébként hozzászokhatott volna, hogy a legtöbb férfi nem tudja megjegyzés nélkül szemlélni tökéletes alakját. Most azonban mindenki a fülkéjében ült és dolgozott, így Raven végre egyedül maradhatott, s két tenyerére támasztva állát újra elmerülhetett gondolataiban. Előtte hevert a sok idomtalan csomag, levelek tucatjai. Ahogy nagyot sóhajtva lehajtotta fejét, tekintete megakadt egy címzés nélküli fehér borítékon. Pár pillanatig elmélázva nézte a hófehér papírt, majd kiemelte a többi közül és megforgatta ujjai közt, hátha megtudhat valamit annak tartalmáról anélkül, hogy felbontaná azt. De mivel semmilyen tárgyat nem tudott kitapintani, s címzés sem volt rajta, úgy gondolta nem származhat semmilyen baja abból, hogy kinyitja a küldeményt. Elővette fiókjából papírvágó kését és az izgalomtól remegő kézzel vágta fel a borítékot. Mikor kinyitotta, úgy tűnt üres, de miután fejtetőre fordította, kis papírcetli hullt ki belőle. Hamar felkapta. Pár sor volt csak ráfirkanta, amolyan hevenyészett férfi kézírással:

"Ismerlek

A múltad éltet, a múlt a jelened, a múltad a jövőd is."

A lélegzete is elállt. Hamar körbe pillantott, nem-e látta valaki, hogy kibontott egy levelet. Újra és újra elolvasta a levelet, s közben torkában zakatolt a szíve. Záporoztak a gondolatok a fejében. Vajon ki küldte a levelet? Egy valakire tudott csak gondolni, de az a valaki számára már nem létezett többé. Életének értelmét vesztette el miatta, s a legcsúnyább csalódás érte amiatt a férfi miatt. De nem, nem Ő írta ezt a levelet. Felismerné a kézírását. Ráadásul az az ember már megváltozott. Nem a régi már. Annyira felkavarta a levél tartalma, hogy az elmúlt fél évben először kérte meg főnökét, hogy hadd menjen haza, mert rosszul érzi magát. Mr. McGan persze beleegyezett, nehogy valami komolyabb baja legyen kedvenc titkárnőjének.
Azonban otthon sem tudott magával mit kezdeni. Fel és alá járkált, percről-percre idegesen a hajába túrt. A múlt képei villantak fel benne, s egy olyan érzés, melyet már fél éve elvesztett: a remény. A remény arra, hogy olyan emberként folytathassa életét mint ahogy abbahagyta.
Egész éjjel álmatlanul forgolódott ágyában, s reggel, mikor munkába kellett indulnia, ugyanolyan zavart és izgatott volt mint előző nap. Mr. McGan felajánlotta, hogy menjen betegszabadságra, de Raven úgy gondolta, hogy otthon sem érezné jobban magát, tehát maradt. Árgus szemekkel figyelte a fali órát, hogy mikor érkezik végre a postás. Pontban tízkor csöngettek is, de nem az előző napi srác hozta a postát. Egy magas, vékony, rövid vörös hajú, férfi lépett be. Arca jól borotvált volt, kék szemei pedig okosan s elevenen csillogtak. Mosolyogva köszöntötte Ravent, aki kezeit tördelte, s ideges kapkodással írta alá az elé nyújtott papírokat. Miután a formaságokkal végeztek, szó szerint kitépte a férfi kezéből a küldeményeket, s már indult is vissza asztalához.
- Ezt itt hagyta! - szólt utána a kézbesítő és egy fehér papírcsomót nyomott a megszeppent Raven kezébe. Nem várt egy másodpercet sem. Ismét hátat fordított a postásnak, aki szó nélkül távozott is. Az asztalnál azonnal nekiesett a címzés nélküli papírcsomónak. Tartalma jó vastagon be volt csavarva. Dühében Raven megragadta a csomagot és ketté tépte. Láncra fűzött szemgolyó méretű gömb esett asztalára. Először hozzá sem mert érni. A golyó narancs-vörös és fekete árnyalatú volt, de ami mégis a legérdekesebb volt, hogy a színek lassan derengtek, gomolyogtak rajta. Raven a láncnál fogva emelte fel furcsa ajándékát. Meglepődve konstatálta, hogy kis mérete ellenére a golyó legalább negyed kilós. Mielőtt azonban nyakába akasztotta volna, átforgatta a csomagoló papírt, hátha tettek mellé üzenetet. Hamar rá is akadt a tegnapihoz hasonló kis papírfcnire, amire most csak hat szó volt írva:

"Köszöntsd a múltat, éld a jelent!"

Hatalmasat dobbant a szíve, s mint szomjazó ember a korty víz után, úgy vetette nyakába a furcsa ékszert. Valami rendkívüli érzésre várt, valamire, ami egy pillanat alatt visszahozza régi énjét, de egy percnyi türelmetlen várakozás után keserűen könyvelte el magában, hogy valaki bizonyára keserű viccet űz vele. Hamar körül is nézett az irodában, nem-e lesi ki valaki, de kíváncsiskodót sehol sem talált. Visszaült hát székébe, s ujjai közt forgatta a hideg, márványszerű golyót. Annyira belemerült ajándéka nézegetésébe, hogy azt sem vette észre, hogy Mr. McGan előtte állt, s őt figyelte.
- Szép ajándék - törte meg a csendet a férfi. Raven ijedtében majdnem feldöntötte az asztalt, olyan erővel ugrott fel - Nem akartam megijeszteni - szabadkozott Mr. McGan - Bizonyára fontos személytől kapta, ha ilyen hatással van önre
- Nem. Nem tudom kitől jött - mondta Raven
- Igazán? - vonta fel a szemöldökét Mr. McGan, s tekintetével a Raven dekoltázsa felett lógó kavargó színű golyóra meredt - Bizonyára a hivatalnak jött, valamilyen bevizsgálási céllal - tette hozzá - Sajnos el kell, hogy kérjem öntől
- Nem! - vágta rá Raven indulatosan - Nekem jött a küldemény! Az én kezembe nyomta a postás, külön a többitől!
- Ugyan már... kérem... - mondta nyugtatólag Mr. McGan
- Nem kapja meg! - vágta rá Raven immár tiszta haraggal a hangjában. Csak egyvalami járt fejében: egyszer már elvesztette a reményt, most újra itt a lehetőség, s senki emberfia kedvéért nem fog lemondani róla. Mr. McGan arcáról is eltűnt a derűs mosoly, tekintete kemény és szenvtelen lett. Határozott lépést tett Raven felé, aki tekintetével szinte felnyársalta főnökét. Az eddig csendes, minden utasítást végrehajtó nő tekintetében gúny, rendíthetetlen magabiztosság és erő tükröződött. Mr. McGan hirtelen felé ugrott, de Raven gyorsan elhajolt a férfi markai elől, elkapta főnöke karját, egy erőteljes rántással hátra csavarta, majd egy jól irányzott rúgásal földre terítette ellenfelét. Elragadta a régi tűz, a szenvedély, de mielőtt esetleg kitörhette volna ellenfele kezét, egy dörgő, határozott férfihang csattant fel a bejárat felől:
- Mistique!! - ez az egy szó, Raven összes sejtjéig elhatolt, mintha tüzes toll véste volna bele agyába e szót, úgy hozta izgalomba elméjét, s szívét. Elengedte főnökét és macskaügyességgel ugrott ki íróasztala mögül. Határozott léptekkel indult el a hang felé. Az idegennek csupán az alakja látszott a bejárati ajtón keresztül beáradó fény miatt. Raven megállt az idegen előtt, pár lépésnyire.
- Gyere Mistique velem, kezdjünk újra mindent! - mondta az idegen, akiben felismerni vélte azt a postást, aki a nyakéket hozta neki. Csakhogy mindeközben Mr. McGan is összeszedte magát, s egy vaskos irattömböt hajított Raven felé. A nő, mivel háttal állt főnökének, nem láthatta a támadást. Az idegen azonban igen, s félrelökve Ravent, kinyújtotta karját, melyből halványlila füstszerű anyag tört elő, s nyelte el a súlyos irattömböt, még mielőtt az eltalálhatta volna a férfit. Az idegen hirtelen megragadta a mellette álló Ravent és kifordult vele a bejárati ajtón.

A vér kötelez

Dél volt már, mikor leszálltak a buszról, melyre a hivatalból való menekülés után felugrottak. Egy kávézó előtt álltak. A férfi egyből be akart menni, de Raven nem mozdult. Az idegen csak pár másodperccel később vette észre a nő tétovázását.
- Mi az? - kérdezte visszafordulva
- Ki vagy? És mit akarsz? - kérdezte dacosan Misitique
- Barát vagyok és segíteni szeretnék rajtad - válaszolt a férfi, majd pár másodpercig a nő tekintetét fürkészte, s hozzátette: - Bennem megbízhatsz - Az őszinte hang és tekintet meggyőzte Mistique-et, s lelke mélyén még mindig félt attól, hogy álma nem valósulhat meg. Régi énjére oly nem jellemző bátortalansággal követte a férfit be a sötét kávézóba. Az ablakok befüggönyözve, a lámpák csak félhomályt biztosítottak. A sejtelmes hangulat mégjobban felborzolta Mistique izgalmát. Újra régi közegében érezte magát. Ahogy büszkén lépdelt az idegen mögött, egyre több és több arcot pillantott meg a homályban. Egyiket sem ismerte fel. Az asztaloktól halk suttogás hallatszott csupán, ezért kissé váratlanul érte a csapos mély hangja. Vezetője megállt a pultnál, amit hosszában eltakartak az ott ülő mutánsok. Mistique hamar rájött, hogy ez bizony nem egy hétköznapi kocsma. Mindketten helyet foglaltak egy bárszéken, s az idegen italt rendelt.
- Jim vagyok - fordult oda Mistique-hez a férfi
- Még mindig nem árultad el, hogy miért is rángattál ide - mondta fagyosan Mistique
- Mit sem változtál! - válaszolta Jim, s rövid vörös hajába túrt - Nos én vissza tudom adni neked azt, amit elvettek tőled - mondta, s egy húzásra felhajtotta az elé tett italt. Mistique szemét könnyfátyol borította, s egyben elszorította torkát a kimondhatatlan öröm.
- Ha akarod, akár már most nekiállhatunk. De előre szólok, kis fájdalommal fog járni - mondta Jim, Mistique tekintetét fürkészve
- Készen állok! - válaszolta Mistique rendíthetetlen határozottsággal a hangjában. S valóban. Valóban bármire képes lett volna, hogy visszakaphassa elvesztett képességét.
- Mint ahogy azt már tudjuk, a nemrég kifejlesztett x-gén ellenanyag hatása nem állandó. Egy év alatt megszűnik a hatása, de az újra megjelenő x-gén nem kis fájdalom árán alakítja vissza a szervezetet - monta Jim olyan hangosan, hogy mindenki rá figyeljen a kocsmában. Mistique leszállt a bárszékről és mereven állt Jim előtt. Nem tudta pontosan mi is fog következni, de nem is érdekelte. Csak az járt a fejében, hogy újra önmaga lehet. Eközben Jim feltűrte fekete ingének ujját, s összedörzsölte kezét. Összeszorított tenyerekkel és fogakkal, behunyt szemmel koncentrált egy darabig, majd hirtelen szétrántotta kezeit. Két tenyere között vérvörös, derengő fényű, füstszerű anyag lebegett, gomolygott. Jim továbbra is kitartóan összpontosított, s a vörös fény lassan vastagodott, s közepéből vékony szál indult el Mistique felé. Folyamatosan kúszott felfelé, a nő feje felé, de ahelyett, hogy hozzáért volna, arca előtt kettéágazódott, s lassan gomolygott tovább feje mellett, majd le a háta felé, majd leg a lábaihoz. Jim homlokát kiverte a veríték, lezei görcsösen remegtek a nagy megerőltetéstől.

Lassan körbefonták a vörös fénnyalábok Mistique lábait is, s elindultak vissza Jim két keze közé. Mikor a kör zárult, Jim nagyot kiáltott, s minden erejét összeszedte, de kiáltását túlharsogta Mistique jajgatása. A nő két kezére meredt, mely most, mintha kis paraziták mozognának a bőre alatt, hol kidomborodott, hol besüllyedt, ezzel olyan kínt okozva neki, amilyet talán még sosem érzett. A furcsa jelenség kiterjedt minden testrészére, s Jim minél jobban koncentrált, Mistique annál jobban szenvedett, mintha a vörös fény megannyi apró, izzó tűként lyuggatná ki bőrét. A körülöttük állók lélegzetvisszatartva bámulták a jelenetet. Mistique úgy érezte, nem bírja tovább. A fájdalomtól görcsbe rándult karjait már szinte mozdítani se tudta, se arra sem emlékezett, mikor zuhanhatott térdre. Úgy érezte eljött az a másodperc, amikor már nem harcol tovább azért, hogy mutáns lehessen. Mikor ez a gondolat végigfutott benne, a fájdalom maradéktalanul megszűnt, mintha soha nem is lett volna. Lihegve térdelt a padlón, s mikor megnézte karjait, kék, furcsán barázdált bőrt látott a korábban bársonyos rózsaszínű helyett. Előtte térdelt Jim is, aki mintha mérföldeket futott, úgy lihegett, s arca verejtékben fürdött. Mistique lassan felállt egy bárszékbe kapaszkodva, s a pult mögötti tükörbe bámult. Kék arc, sötétpiros haj, és az eleven sárga szempár nézett vissza rá. Odaugrott Jimhez, hogy felsegítse őt egy székre. A férfi intett a pultosnak, aki ismét italt töltött neki.

- Tedd próbára magad - mondta mosolyt erőltetve az arcára Jim. Mistique csak egy pillanatig koncentrált, s már fel is vette az előtte álló férfi alakját. Olyan földöntúli boldogság fogta el lelkét, hogy egy percig még zokogni sem tudott. De aztán, olyat tett, mit még soha. Félretéve régi dacos, fenkölt, kimért stílusát, könnyekben tört ki, s Jimre borult. Átölelte a sovány férfit, s hosszú percekig nem engedte el. Jim alig kapott levegőt az erős szorítástól, s gyengéden, amennyire erejéből telt lehámozta magáról a könnyes Mistique-et.
- Várj - mondta Jim - A java még csak most jön -tette hozzá. Mistique észrevette, hogy a kocsmáros törölközőt nyújt át Jimnek, s hátrább lép. A bárszéken kuporgó férfi arcát a fehér törölközőbe temette, s vállát mintha zokogás rázta volna. Mistique megrökönyödve látta, hogy a törölközőt lassan vér áztatja át, odalépett mellé és meg akarta fogni a vállát, de a csapos megfogta a kezét és fejét csóválta. Pár perc múltán Jim felemelte fejét. Arca nyúzott volt, s helyenként apró vérfoltok voltak rajta. A törölközőt a csapos szó nélkül elvette tőle és elsétált a raktár fele. Jim megpróbált magabiztosan mosolyogni, de csak amolyan rossz fintorra futotta.
- Üdv, újra köztünk, Mistique! - mondta halkan.