Vertige - Ösvény a semmi felé XI

XI.    FEJEZET



Miután az új lakásomba értem, ami a testőrök bentlakásában helyezkedett el, sokáig nem tudtam lehunyni a szememet. Egész éjjel, Jean Vertige személyiségén gondolkodtam: ő volt rá az élő példa, hogy egy ember egyszerre lehet szörnyen kegyetlen, de közben illedelmes és kedves is. Talán, csak azért találta ki, hogy minden nap találkozzak Alicevel, hogy később fájdalmasabb legyen a búcsú. Bármi is volt a célja ezzel, csak segítette vele a lehetséges szabadulásunkat, mert tudtam, hogy így lesz alkalmam beszámolni szerelmemnek a tervről.
Másnap reggel, Arthuryal ismét az edzőteremben készültünk a nagy napra, amelyen végre megszökhetünk. A barátom kíváncsian érdeklődött arról, hogy mi történt tegnap Vertige emeletén. Elmondtam neki, hogy az úr megengedte, hogy találkozzak Alicevel, de ami még fontosabb volt ennél, hogy semmit sem sejtve elkotyogta, hogy holnapután, szombaton hagyja el a kastélyt és napokig távol lesz.  A társamnak, meghallva ezt az örömhírt, felcsillant a szeme és mindennél jobban reménykedett abban, hogy sikerüljön a tervezett szökés. Úgy tűnt, már olyan gyorsan közeledik a szabadulás napja, hogy arra készülni sem lehet, de én még mindig igyekeztem megtanulni, jól bánni az új fegyveremmel. Egyre megszokottabbá vált számomra a buzogány, igaz, nem volt biztos, hogy szükségem is lesz a használatára, de minden eshetőségre fel kellett készüljek. Arthur, habár csak két éve ismerkedett meg a középkorban kifejlesztett harcművészetek tudományával, kiváló mester volt. Örömmel nézte, ahogy lelkesen, szinte lángoló szemekkel pusztítom az edzőteremben felállított fabábúkat, mert szerinte hihetetlenül gyorsan, már két nap alatt belejöttem a technika alkalmazásába. Nem mondtam el a mesteremnek, mert nem tartottam fontos ténynek, de biztos voltam benne, hogy a gyors fejlődésem annak köszönhető, hogy amikor az új fegyverem a kezembe kerül, csak Alice megóvására tudok gondolni, kitörnek belőlem az indulatok és bármire képes vagyok, hogy megvédjem a szerelmemet. Pár órás gyakorlat után kissé kimerültünk, ezért felfrissítettük magunkat bentlakás kiépített zuhanyzókban.
Ránéztem az órámra: 11:53. Lassan indulnunk kellett a könyvtár emeletére, hogy szolgálatba álljunk, ezért szóltam Arthurnak, hogyha nincs semmi más tennivalója, lépcsőzzünk fel az említett helyiség ajtajáig. Ekkor a barátom szeme a földre szegeződött, majd felnézett és szomorú tekintetet vetett rám:
-    Mi a baj?  Talán történt valami rossz? – kérdeztem értetlenkedve Arthurtól.
-    Tudod, eddig nem mondtam, de tegnap, miután eljöttél Vertige-től, engem is felhívatott az irodájába.
-    És mit akart az a szemét? Mit mondott? – vágtam közbe a sorstársam szavába.
-    Azt parancsolta, hogy azon a reggelen, amelyen ő elmegy, engem vitessenek le a bányákba.
-    A bányákba? Milyen bányákba? – szinte semmit sem értettem abból, amit magyarázni próbált.
-    A mérget, amivel Vertige irányíthatta a testőrei elméjét, egy közönséges kőzetből, promicinből vonja ki. Ez az anyag tonnaszámra fellelhető a kastély alatt, sőt, az egész környéken nagyon elterjedt. Valójában az állam semmilyen értéket, nem tulajdonit neki és addig igazuk is volt, amíg az úr elkezdett kísérletezni a promicinnel és felfedezte, hogy mire lehet használni: agykontrolra. Ezután több férfit elrabolt, beadta nekik a saját oltását, ezáltal teremtette meg a kastély őreit, akik egy részét leküldte a föld alá, tovább kutatni a kőzet után. Bányákat alakíttatott ki a kastély alatt, és, habár, most már nincs sok szüksége a promicinre, tovább kerestette, mert időközben a lelőhelyek borzalmas börtönné váltak, amelyben, amelynek dolgozói szenvedtek. Ide kerülnek azok, akiken nem hat a szer, a lázadók, az engedelmetlenek és szombattól talán idekerülök én is. Abban az esetben, hogyha a terv elbukik és nem sikerül megszöknünk innen, örökre a bányákban fogok raboskodni, ez pedig nem egy leányálom.
-    Huh, ez a Vertige a legkegyetlenebb bűnöző, aki valaha élt a Földön. Ettől függetlenül még semmi sincs veszve, szóval ne alázkodj meg előtte és ne törődj a fenyegetőzéseivel. Ne aggódj, ki fogunk jutni innen és új életet kezdünk! Csak légy bátor, még pár nap és szabadok leszünk! Ne gondolj arra, hogy mi rossz történhet. Gyere, verj ki minden negatívumot a fejedből és induljunk dolgozni! – azzal a mondatommal elindultam a széles folyosón, majd felsétáltam a könyvtár emeletéhez vezető lépcsősoron.
Ezen az úton nem Arthur vezetett, mint ahogy már addig megszokott volt, hanem magam mentem előre, barátom pedig követett. Kezdtem megtanulni a kastély helyiségeinek hollétét, ez pedig kissé rémületbeejtő volt, mivel gyűlöltem ezt az épületet. Amit az imént a társam mondott, teljesen megdöbbentett. Amikor meghallottam, hogy Vertige ártatlan embereket rabol el az önző vágyai kielégítésére, kirázott a hideg. Eddig is sok szörnyűségéről tudtam, pedig csak pár napja ismertem, de folyton újabb rémségekről szerettem tudomást, amik tőle eredtek. Arthur előtt igyekeztem titkolni a nyugtalanságomat, mert ő már így is feszült volt és nem szerettem volna rontani a helyzetén. A könyvtár díszes ajtajához érve, órákig egy szót sem váltottunk, csak álltunk dermedten egymás mellett. Mindketten volt, min gondolkodjunk. Hamarosan elérkezik a nagy nap, nem volt biztos, hogy a szökés sikerül és tartaléktervünk nem volt. Senki nem járt ezen az emeleten. Tökéletes csend és nyugalom volt. A folyosó falain ékeskedő egyedi festményekben gyönyörködve, ismét a szerelmemen kezdett járni az agyam.
-    Ma végre találkozhatunk! Szombaton talán végleg elmehetünk!- ezek a gondolatok foglalkoztattak és úrrá lett rajtam a lelkesedés, amíg nem kezdtem el kételkedni magamban.
Rájöttem, hogy elbukhatok, hogy talán nem találom meg a mágikus könyvet, talán a bent szolgáló testőr hamarabb észrevesz és megöl. Abban az esetben, hogyha ez megtörténik, Alice-től és Arthurtól is elveszem a szabadulás lehetőségét. Egész délután ezen járt az eszem, míg egy adott pillanatban ránéztem az órára:
-    Öt perc múlva nyolc óra. Mindjárt találkozhatok Alicevel. A tény, hogy újra láthatom a szerelmemet, valamennyire kizökkentett a depressziós hangulatomból és új erőre kaptam.
Egy utolsó biztatást adtam elmélkedő barátomnak és lesiettem a földszintre, hogy a főbejárati szobában minél hamarabb megpillanthassam Alice-t. A lány már várt engem a hatalmas, vörös szoba közepén elhelyezkedő elegáns kanapén ücsörögve. Odasiettem hozzá, majd szorosan átöleltem. Amikor meglátott, úgy csillogott a szeme, mint még soha. Szinte már könnyezett és hogy leplezze a sírását a mellkasomra fektette a fejét, én pedig hátradőltem a kényelves fekhelyen. Hogyha beszélni akartam vele, suttognom kellett, mivel ez a főbejárati ajtót testőrök őrizték, és óvatosan kellett társalogjunk. Simogatni kezdtem a szerelmem hosszú, selymes haját, majd ő még szorosabban ölelt. Megszólalt:
-    Úgy örülök, hogy eljöttél!
-    Érted bármit!- válaszoltam, mosollyal az arcomon.
Ekkor Alice még erősebben simult hozzám és ölelt át. Megvártam, amíg lecsillapítja az érzéseit, majd ismét beszélni kezdtem:
-    Hihetetlen, hogy te… hogy te egy… Egy, szóval, hát, tudod…
-    Boszorkány?
-    Igen! Hihetetlen, hogy egy boszorkány vagy! Mielőtt nem lettem szemtanúja az átváltozásodnak az első szökési kísérletünk elbukásánál, csak a józanész hatalmában hittem, most pedig kitárult előttem egy új világ kapuja, ami tele van varázslattal és csodákkal.
-    Sajnálom, hogy nem tudattam veled, mi is vagyok valójában, de a senkit, még a legjobb barátaimat sem tudathatom a kilétemről a saját védelmük érdekében. Örülök, hogy miután megtudtad a titkomat, nem ijedtél meg tőlem, de már pár hónap múlva mindenki, még te is elfelejted ki is az Alice Daphne Lions, ha boszorka voltam, ha nem. – válaszolta kedvesem, reménytelen tekintettel.
-    Talán hihetetlennek fog tűnni, de holnapután kijutunk innen! – jelentettem ki lelkesítően.
-    Honnan veszed ezeket a hülyeségeket?  Mindketten itt fogunk meghalni, ebben a rohadt kastélyban. Ahelyett, hogy álmodozással töltenénk a napjainkat, inkább, csak örüljünk egymásnak, addig, amíg el nem jön a végső nap. – felelte szerelmem szomorú belenyugvással.
-    Nem, nem érted. Arthur, az egyik testőr a házból, többször is megmentett engem Vertige embereitől és mostanra szoros baráti kötelék alakult ki köztünk. Közösen kigondoltunk egy szökési tervet, ami két nap múlva, szombaton fog életbe lépni, mivel az úr akkor elhagyja a kastélyt.
Szóról-szóra elmagyaráztam Alicenek, hogy miként fogjuk ellopni a hihetetlen erejű írást a könyvtárból, hogyan fogjuk bemutatni a szertartást és végül, miután felszabadítottuk az ő képességeinek teljes hatalmát anélkül, hogy a testi épsége veszélybe került volna, hogyan fogjuk magunk után hagyni ezt a rémséges helyet. Elmondtam neki, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy a terv kudarcba fullad, de Arthuryal mindent megteszünk a küldetésünk véghezviteléért. Ettől függetlenül a szerelmem örömhírként fogta fel ezeket a tényeket és biztos volt benne, hogy pár nap múlva már otthon leszünk a barátainkkal, Cambridgeben. Ekkor még mindig nem adtam Alice tudtára, hogy mit érzek iránta. Jennyfer kotyogása miatt tudtam, hogy ő is többnek tart engem, mint egy egyszerű barátot, ezért lépnem kellett. Talán már csak pár együttöltendő napunk maradt hátra, feltétlenül a szerelmet kellett valljak neki, hogy legalább életem utolsó szakaszában őszinte legyek ahhoz, akit szeretek. Nagy lélegzeteket vettem, bátorságot gyűjtöttem magamba. Egyenesen Alice varázslatos kék szemébe néztem és kissé félénken megszólaltam:
-    Nagyon hiányoztál! Miután elmentél, folyton csak rád gondoltam és féltem, nehogy bajod essék. Nem tudtalak elélni sehogy sem és éreztem, hogy muszáj, megkeresselek. Valószínűleg, ha egy, józanésszel való gondolkodás után otthon maradtam volna, még lenne ötven nyugodt évem Cambridgeben, de így, hogy eljöttem ide, talán pár nap és meghalok, veled.    
-    Ne haragudj. Tudom, minden az én hibám és hidd el, óriási bűntudatom is van amiatt, hogy értem jöttél és megtörténhet, hogy soha nem fogsz elmenni innen.
-    Nem, nem érted, hogy mit akartam mondani. Örülök, hogy érted jöttem, mert így nem kell, azt az unalmas életet éljem, amit nekem szánt volna a sors az egyetem elvégzése után, végre olyan dolgokat élhetek át, olyan érzések keringhetnek bennem, amelyeket az emberek többsége soha nem tapasztal meg, és olyan bátorságra tehetek itt szert, amely által őszintén színt vallhatok mindenről, ami a fejemben forog.
-    Na és milyen dolgok forognak a te fejedben? – kérdezte Alice, csillogó szemekkel.
-    Szeretlek! Tudom, hogy hülyeség volt elmondani és, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok valami főnyeremény, de amióta a bár előtt, sírás közben átöleltél, éreztem, hogy számomra többet jelentesz egy barátnál és erről nem tehetek. Nem akartam elmondani, hogy ne vessek véget ezzel a köztünk és a többiek közti viszonynak, de nem tudom irányítani az elmémet, hogyha veled vagyok.  – miután visszahallottam a fejemben a saját beszédemet, kételkedni kezdtem magamban:
-     Úr Isten! Ezt a sok marhaságot mind én mondtam? Biztos, hogy ezek után már nincs esélyem nála… - ezeken gondolkodva erős szégyenérzet fogott el, az arcom kivörösödött.
Lassan egy hete azon törtem a fejem, hogyan nyílhatnék meg őszintén szívem választottja előtt, úgy, hogy az ne riadjon el tőlem, most pedig a hülye szövegemmel, percek alatt mindent romba döntöttem, amit addig elértem nála. A teljesen megalázott, zavarodott állapotomból Alice lágy szavai térítettek vissza a valóságba:
-    Én is szeretlek! Kimondhatatlan az, amit érzek irántad és, tudom, hogy te kellesz nekem! Hogyha nem válik be a terved és Vertige végez velünk, azt akarom, hogy foghassam a kezed, hogy megérinthesselek, és együtt lépjünk be a túlvilág aranyozott kapuin.
Azzal gyengéden újra hozzám simult, ártatlanul a szemembe nézett, majd ajkai egyre közeledtek felém. Úgy tűnt, mégsem volt olyan rettentő az a vallomás, amit pár másodperce tettem neki. . Lehunytam a szemeimet és pár pillanaton belül, izgatott várakozásom közepette, Alice megcsókolt. Varázslatos érzés járta át az egész testemet és a lelkem reménnyel telt meg, mert végre megkaptam az első csókot, életem szerelmétől. Abban a pillanatban, amikor Alice a számhoz simította ajkait, megállt az idő és mintha minden gond elillant volna.
-    Szeretlek! Ezen túl életem minden percét veled akarom tölteni! – válaszoltam, szívemben a szerelem olthatatlan tüzével, de akkor hirtelen az egyik testőr, amely a termet őrizte, elénk állt és tudatta velünk, hogy ideje elbúcsúznunk egymástól, mert este tíz óra van, tehát a mai közös időtöltésünknek vége.
Be kellett tartanunk Vertige feltételeit, hogyha ismét találkozni szerettünk volna egymással, ezért felálltunk a kényelmes kanapéról, amely az első csókunk színhelyévé vált és indulatokkal megtelve lassan elbúcsúztunk egymástól, hogy kipihenjük magunkat és újult erővel nézzünk farkasszemet a holnappal.