Barumita és Amarisa

A hold ezüstös fénnyel vonta be a tájat. Barumita lassan, szinte suhanva lépett ki a fák mögül. Azonnal lelapult, és végignézett a patak melletti réten. Odébb a szemközti domb tövében fakerítéssel körülkerített falu terült el. Félt, a bátyát az ember ölte meg. Sárga szeme haragvón villant. Feküdt még egy pár percig, teste a földhöz tapadt, de aztán gyozött a szomjúság. Nem olyan régen találta meg a tigris zsákmányát. Egy fél darab szarvast. A hátulját a sárga macska teljesen felfalta, de az elso két combját meghagyta. Barumita megette. Napok óta csak nyúlon, és egereken élt, most végre teleehette magát.

Mohón ivott, még a kötelező felpillantásokat is elhagyta, így teljesen kiszolgáltatott lett. Hallotta is a neszt, de nem törődött vele. A hűvös víz kiűzte belőle a nappali meleget, és a szarvas okozta szomjat.

Mikor elég lett a víz, csak akkor nézett körül. Meglátta a zaj forrását, egy embernőstényt. Vízért jött ő is. Két furcsa dolgot töltögetett meg, egy harmadikkal. Barumita a földhöz lapulva kúszott közelebb hozzá. Furcsa módon vonzotta a lány, pedig tudta, hogyha észreveszi a lány, és lármázni kezd, a hímek meg is ölhetik.

A lánnyal szemben lapult le. Csodálatosnak találta. Hosszú, éjfekete haját befonva hordta, jobboldalt előre engedve. Az a furcsa anyag, amivel az emberek mindig beborítják a testüket, kiemelte alakját. Bőre pedig meleg árnyalatot adott a holdfénynek. Torkából pedig furcsa hangok jöttek ki, amik szétolvadtak Barumita testében, és sosem érzett boldogsággal töltötték el a szívét. Ez még annál is jobb érzés volt, mint mikor anyjával kóboroltak még a fák között, sőt még annál is, mint amikor a friss zsákmány húsát először tépi fel. A lány lassan dolgozott, Barumita érezte, hogy szeret most itt lenni a lány. Aztán megérezte őt. Félve nézte egy darabig a sötét környéket, de nem látott senkit, és semmit, így tovább folytatta az éneklést, Barumita pedig szinte itta a jelenséget magába.

Végül megteltek a vedrek, és a lány nyakába vette őket a rúdon, majd elindult a falu felé. Barumita megvárta, míg becsukja maga után a kaput, addig is gyönyörködött a lány sudár alakjában, aztán átgázolt a patakon, és besurrant a falu melletti erdőbe, vadászterülete másik felébe.

Reggel a férfiak összegyűltek a pataknál. Egy hím feketepárduc nyomait vizsgálgatták. Látták régebben is a nyomait, de feljebb, közvetlenül az erdőnél. Inni járt oda, de most Amarisával ült szemben, amikor vízért ment. Törték a fejüket a furcsa jelenség miatt. A párducok ritkán kerültek ember közelbe. Tiszteletben tartják az embert. Krisna szólt a párducok Istenének, hogy kerüljék az embereket, és tiszteljék őket.

- Hábuti- szólt a falu vezetője egy huszonöt év körüli férfihoz- Te megöltél egy párducot, ugye?

- Igen, akkor, amikor a húgom, Amarisa, olyan beteg volt. Bekentük a vérével a sebét, és meggyógyult.

A vezető arca halovány lett. O tudta, ha egy lányt párducvérrel gyógyítanak, egy nap egy hím párduc eljön érte, és elragadja, meghágja, amitől a lány párduccá válik, és örökre a fenevaddal marad.

A faluban aztán elmondta, hogy miért jött Amarisa közelébe a párduc, és megkérdezték a gyógyító embert, hogy van-e az átokra valami ellenszer. Az öreg csak a fejét csóválta.

- Nincs, hacsak a lányt nem sikerül egy hónapon keresztül bezárva tartani, és a párducot megölni. Sajnos annyira vonzódnak majd egymáshoz, hogy mindketten megtesznek majd mindent, hogy beteljesüljön a végzetük.

A lányt tehát bezárták a rizstárolóba, aminek csak egy kicsiny ablaka volt jó magasan, csapdát állítottak a víz mellé. Leöltek egy kecskegidát, és bele tették a csapdába.

Sötét este volt aznap. Barumita beleszagolt az esti szellőbe, és megérezte a gida illatát. Kilépett a tisztásra, és meglátta a csapda körvonalait. Az emberek nem számoltak azzal, hogy ezek a csodálatos teremtmények mennyivel jobban látnak a sötétben, mint ok. Lassan, óvatosan közelítette meg a ketrecet, és hátulról megszagolgatta a tetemet. Megpróbálta hatalmas mancsait bedugni a rácsok közé, de nem fért be. Izgatta a friss hús, és már egyre közelebb került a végzetéhez, de ekkor meghallotta a lány gyönyörű hangját. Tudta, hogy a falun belül van, és, hogy őt figyelmezteti, nehogy meg akarja szerezni a zsákmányt. A kerítéshez rohant, és keresztül akart ugrani rajta, de végül győzött a félelem. Morogva, reszkető inakkal járkált fel és alá, de nem merte megtenni az utolsó lépést. Tépte, szaggatta a kerítést, otthagyva erős karmainak nyomát. Haragvó harciasságát bizonyítva, meglocsolta vizeletével. Mikor aztán hajnalban elhallgatott Amarisa éneke, Barumita is megnyugodott, és fáradtan tűnt el az erdőben.

Reggel a falu vezetője, Shankar, és Hábuti kimentek megvizsgálni a csapdát, de azt sértetlenül találták. A kerítést viszont nem. Nézték a mancsnyomokat, és karmolásokat.

- Egy pár nap, és be fog törni a faluba – mondta szomorúan Shankar.
- Elragadhatja a gyermekeket – mondta szomorúan a fiú.
- Nem, senkit nem bánt, ha nem ingerlik, csak a húgodat fogja elragadni.

A fiú szomorú szívvel gondolt a lányra. Egész éjjel hallgatta az énekét, és legbelül tudta, hogy azzal tenne jót neki, ha hagyná, hogy elmenjen a fenevaddal, bár valószínűleg az azonnal széttépné. Mikor aztán Shankarral reggel bementek hozzá, kimerülten aludt a gyékényen.

- Két embert, puskákkal fel kéne ültetni a falra, éjjelre, a kapu mellé, és ha jön a párduc, lője le – mondta Shankar.
- Az egyik én szeretnék lenni – mondta a testvér, az öreg rábólintott.

Amarisa egész nap úgy kószált a kerítésen belül, mintha a saját árnyéka lenne. Ki nem engedték a patakhoz, pedig nagyon vágyott rá. Így hát tette a dolgát, de szótlanul, egy dallam, vagy egy mosoly sem hagyta el a száját. A háta mögött pedig összesúgtak az emberek. De azzal sem törődött. Vacsorát főzött a bátyjának, mosott, és válogatta a rizst, mint minden nap. Aztán napnyugta előtt egy órával eltűnt.

Hábuti kereste, végül a kerítés tövében találta meg, ahol kívülről a párduc összekarmolta. Szépen ölbe vette, és bevitte a rizstárolóba, megpuszilta, majd rázárta az ajtót. Aztán megkereste az egyik barátját, elemózsiát csomagoltak, majd felültek a kerítésre.

Ismét csillogott a holdfény az égen. Barumita az egyik fa ágán hasalt. Látta a két férfit a kerítés tetején. Farkát idegesen csóválta, és nagy, sárga szemeit le sem tudta venni a magas épületről, ahol a lányt tudta.

Aztán lassan kiballagott a patakhoz inni, majd leült a faluval szemben. Nézte a két férfit a falon. Már majdnem bosszantotta, hogy mennyire vakok. Ott ült előttük, pár méterre, és nem látták. Ettek, és hangosan beszélgettek. Aztán az egyik lemászott, és eltünt. Barumita érezte, hogy az ottmaradt fiút rokoni szál köti a lányhoz. Lassan kezdett kúszni a fiú felé, úgy, hogy mindig árnyékba maradjon, majd kilépett a holdfényre. Hábuti felkapta a puskáját, és célzott, aztán meghallotta a húga hangját. Mindkettőjük szívéből elillant a gyilkolási kedv.

- Te párducok legszebbike,- szólalt meg a megbűvölt fiú - ne ragadd el a húgomat. Menj erről a vidékről, mert boldogtalanná teszed a húgom, és engem. Sőt magad is, meg foglak legközelebb ölni, hogy ne bántsad a testvéremet.

A párduc pedig lentről morgott, pedig egy mozdulattal leránthatta volna a magasról, és széttéphette volna. Csodálattal tapasztalta, hogy érti az emberi nyelvet. Felfogta, hogy miről beszél a fiú, így összeszedte magát, és szívét megerősítvén, hogy elszakítsa magát a lány bűvös hangjától, elszaladt az erdőbe.



Reggel aztán Amarisa boldogan ölelte át Hábuti nyakát.
- Ó, köszönöm, hogy nem ölted meg őt! – szemében könny csillogott, és visszatért az életkedve.

A párducot jó ideig nem látták. Visszatért a régi élet a faluba. Eleinte a lány nem mehetett ki a kapun kívül, de aztán elkezdett lejárni a többi lánnyal, asszonnyal a patakhoz mosni. Örömmel tekingetett az egyre halványodó lábnyomokra, majd egy nap hatalmas eső jött, és azokat is elmosta. Az emberek szép lassan elfelejtették a párducot, bár a kaput mindig bezárták éjjelre.

Barumita rohant az erdőben. Olyan messze akart rohanni, hogy ne hallja a lány. Mikor egy vízmosás aljába ért, belefeküdt az enyhet adó vízbe, és elgondolkodott.
„Igaza van a fiúnak. Csak szerencsétlenné tenném a lányt, és magamat is. Ki látott már olyat, hogy egy fajtám beli összeállt egy embernősténnyel?”
Felkelt hát a hűvös vízből, és átballagott a szemközti domb túloldalára. Ez nem az ő területe volt. Megérezte rögtön a másik párduc illatát, hát ő is körbe jelölte a fák tövét.

Másnap találkozott a terület urával. Kisebb volt, mint ő, így könnyen legyőzte, és északnak kergette, hogy nehogy a faluhoz tévedjen.
Aztán csak bolyongott a területen. Alig evett valamit, lesoványodott, és a vágy a falu felé hajtotta. Be-bement a régi területre. Először azt mondta magának, hogy a régi terület gazdagabb vadban, és valóban, mivel azt ismerte, hamarabb ráakadt a nyúlfészkekre, őz nyomára.

A kis erecske vize sem volt olyan jóízű, mint a pataké, így messze a falutól, szinte a forrásnál ivott belőle, végül visszatért az eredeti területére. Messze kerülte eleinte a tisztást, aztán maga sem vette észre, de egyre közelebb, és közelebb járkált hozzá.

Amarisa megérezte, hogy a párduc ismét arra jár, sőt egy reggel, amikor mosni mentek, és ő már kész volt, elsétált felfelé a patak mentén, és meglátta az állat nyomát. Szíve nagyot dobbant örömében, de nem szólt senkinek. Belebámult az erdő sötétjébe, és legszívesebben belevetette volna magát a hívogató világba. Ehelyett levetette a cipőjét, és egy lábnyomot csinált a mancslenyomat mellé.

Amikor visszamentek a faluba énekelt, és nagyon boldog volt. Örült a párducnak, az emberek pedig azt hitték, hogy mostanra gyógyult meg igazán, ő pedig azon törte a fejét, hogy miképpen szökhetne ki az este. Szerette volna megsimogatni, csak egyszer az állatot. Tudta, hogy nem fogja bántani, tudta, hogyha énekel neki, majd úgy fog törleszkedni hozzá, mint egy kiscica.

Barumita szürkület után ismét régi ivóhelyéhez ment. Megbámulta a csendes falut, aztán ivott. Amikor végzett vele, akkor vette észre a piciny lábnyomot a sajátja mellett. Beleszagolt, és felismerte a zsongító illatot. Őrjöngve hemperedett bele, hátára, pofájára dörzsölve az illatot. Morgott és boldogan kaparta a patak partját, aztán kimerülve a boldogságtól aludt el a lábnyomon. Pár óra múlva ébredt fel, már derengett az ég alja, és ő a halál rémületétől reszketve iramodott az erdőbe. A falu felől ember közeledett felé.

Amarisa felkelt. Hajnalodott éppen. Rosszul aludt, tudta, hogy hajnalban szöknie kell. Kisurrant a házból, és átment a falun. A kapu persze zárva volt. Belépett a kapus házába. Bent mindenki mélyen aludt. Kutatni kezdett a kulcs után, de nem találta sehol. Már éppen lemondott a tervéről, amikor kifelé levert valamit. A család felébredt, és megfogták.

Fellármázták hát Hábutit, aki ráparancsolt a lányra, hogy maradjon ott, aztán fogta a puskáját, és kiment a kapun. Azonnal meglátta az alvó párducot. Felhúzta a puskát, és célzott, de túl messze volt az állat. Elindult hát felé, de az talpra szökött, és három ugrással már el is tűnt a szeme elől az erdőben.

- Engedj el vele Hábuti, engedj el, csak akkor lehetek boldog! – kérlelte a lány a bátyját.
- Nem lehet, megöl!
- Nem, érzem, hogy nem.
Hábuti végül rászánta magát, hogy mindent elmesél a húgának.
- Amarisa, emlékszel, hogy milyen beteg voltál, amikor az a kutya megmart? – a lány bólintott – Én akkor leöltem egy párducot, és a sebedet bekentem a vérével. A véred az övével elegyedett, és most a párduc véred hajt. -Amarisa belesápadt.- Ha kimész hozzá, a férjed lesz, és neked követned kell őt. Nyers húst kell enned, és vele hálnod.

Amarisa sírt. Egésznap zokogott, aztán estefelé ismét a bátyjához lépett.
- Engedj ki, vele akarok menni! – a fiú megrázta a fejét.
- Ne kényszeríts arra, hogy megöljem!
- Így, elemésztel!
- Nem akarlak – mondta Hábuti, és nézte a húgát hosszú percekig. A párducot tudta, hogy nem tudja megölni, és a húga sem nyugodhat meg addig. Azon kívül, ha meg is öli a nagymacskát, jön egy másik, és majd az zaklatja a húgát. Tudta, érezte, hogy el kell engednie a lányt, de már csak két nap volt ahhoz, hogy lejárjon az egy hónap. Végül elhatározásra jutott. Megkéri Amarisát, hogy maradjon még egy hetet vele, ha azután is menni akar, hát elengedi. A lány boldogan egyezett bele.

Barumita a kerítéshez feküdt, és hallgatta a lány dalát. Tudta, érezte, hogy ott áll a kerítés mögött, hát felkapaszkodott a lécekre, és átnézett rajta. Sárga szeme világított a lány felé, az pedig mosolyogva nézett fel rá, majd kissé remegve az izgalomtól, és az enyhe félelemtől megvakarta az állát. Barumita testét elöntötte a kéj.
- Mikor jössz velem? – kérdezte a lányt, aki csodálkozva nézte az állatot, és boldogan vette tudomásul, hogy érti, amit mond.
- Egy hét múlva, el kell búcsúznom a bátyámtól. Kit követek majd? Mi a neved?
- Barumitának hívnak, az állatok, de ha nem tetszik, adjál más nevet.
- Engem Amarisának hívnak az emberek, de ha nem tetszik, adjál más nevet.

Nézték hát egymást, és eszük ágában sem volt elnevezni másként a másikat. A lány halkan énekelt, a párduc pedig halkan dorombolt.
Így telt el a hét, és Hábuti tudta, hogy a lány elmegy, többször kileste őket a kerítésnél, és bár szíve majd megszakadt, de nem volt mit tennie. Elmentek hát Shankarhoz bejelenteni a dolgot.

- Lányom, - mondta a falu vezetője – Te tudod, hogy mit teszel. Nem lesz könnyű életed. De ha így kívánja Krisna, tedd a dolgodat.
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát, és a folyópartra kísérték.
A lány megköszönte a kedvességet, majd leült arra a helyre, ahol először leste meg Barumita, és énekelni kezdte azt a dalt, amit akkor.
Hábuti leült a kapu tövébe, és várni kezdte, hogy mi is fog történni.

A hold lassan felkelt. A fiú csak halványan látta húga alakját. Barumita végre előlépett az erdőből, és boldogan ügetve haladt a lány felé. Mikor oda ért, valóban úgy viselkedett, mint egy macska. Körbedörgölődzött Amarisa körül, aztán hatalmas fejét a lány ölébe hajtotta, aki cirógatta, simogatta. Aztán Barumita nagyot mordult, mire Amarisa felugrott. Hábuti azt hitte, hogy most fogja a fenevad a húgát széttépni, és az valóban rávetette magát a hátára. De nem széttépte, hanem csak az esküvői leplet rántotta le róla, aztán a lány nyakát gyöngéden harapdálva a nőstényévé tette. Amarisa alakja pedig megváltozott a holdfényben, Fehér borét hosszú fekete haja teljesen befedte, lábai, és karjai megrövidültek, feje kerekké változott. Mikor Barumita leszállt róla és Amarisa felállhatott, Hábuti látta, hogy párduccá változott. Oda ment hozzá, pofáját hozzá dörzsölte, majd eltűnt a rengetegben Barumitával.

Reggel az emberek a parton csak a széttépett leplet, és az ékszereket találták meg, kivéve a láncot, ami örökre Amarisa nyakán maradt.
Ezen túl minden nap raktak ki a patak partjára rizst meg zöldséget. Sokszor hallották, a lány énekét éjelente. Hábuti mesélte nekik, aki sokszor meglátogatta a húgát, hogy ilyenkor lánnyá változik a húga, megeszi az ételt, amit odaraknak neki, aztán énekel Barumitának, az pedig az ölébe hajtja a fejét, és élvezi, ahogy vakargatja az állát. Néha, ha meglátták, a lány oda ment hozzá, és sugárzó arccal mesélte milyen boldog, aztán már párducként rohant a sűrűbe Barumita után.