Vertige - Ösvény a semmi felé IX

IX.    FEJEZET



Reggel ismét újonnan szerzett barátom, Arthur ébresztett fel: fess volt, mint mindig. Miután én is magamra öltöttem vörös egyenruhámat, meghívott, hogy menjek vele és megmutatja az őrség kantinját. Abban a pillanatban ez volt minden vágyam, egy nap koplalás után. Átsétáltunk az emelet jobboldali szárnyába, ahol egy kisebb előszobán áthaladva, fehér ajtó vezetett az úti célba. A helynek minden része csillogott a tisztaságtól. Elemeltünk egy-egy tálcát a pultról, majd az ott dolgozó két középkorú hölgytől megkaptuk aznapi reggelinket. Ők voltak az egyedüli nők Alicen kívül, akikkel a hatalmas épületben eddig találkoztam. Ezután leültünk egy üres asztalhoz, egymással szemben, és nekiláttunk az étel elfogyasztásának. Meglepőnek találtam, hogy a többi, transzba ejtő méreggel fertőzött katona, akik a mellettünk levő asztaloknál étkeztek, társalogtak egymással és néha-néha nevetgéltek is.
-    Hogyha nekik beadták az oltást és Vertige a szolgálóivá tette őket, akkor, hogy lehetnek ilyen felszabadultak? – kérdeztem barátomtól értetlenül.
-    Vertige nem tünteti el a személyiségüket, ugyanolyan emberek maradnak, mint mielőtt bekerültek ide. Az egyetlen dolog, amiben a méreg megváltoztatja őket, hogy elhiteti velük, hogy nekik jót tesz, ha az öreget szolgálják, és nincs, miért elmenjenek. Néha-néha fel is szokott hívni a saját emeletére egy-egy értelmesebb őrt, hogy mikor unatkozik, társaloghasson valakivel.
A beszélgetés közben igyekeztem lenyomni legalább pár falat kenyeret a torkomon, hogy ne essek össze a nap folyamán. Iszonyatosan korgott már a gyomrom, de Alice folyton a fejemben járt és már csak a gondolattól is, hogy baja esik, elment az étvágyam. A társam észrevette, hogy alig eszem.
-    Tudom, mi bánt. Ne aggódj, kiszabadítjuk a barátnődet, de csak akkor fog sikerülni, ha te is jó formában leszel, ahhoz pedig muszáj enned. Üres hassal nem lehet edzeni. – szólalt meg Arthur megértően.
-    Igazad van, most Alice a legfontosabb számomra és érte bármit meg fogok tenni.
Nagy lélegzetet vettem, megettem mindent, ami a tányéromon volt, megittam a savanykás, forró teámat és máris új erőre kaptam. Miután mindketten megreggeliztünk, felálltunk az asztaltól és indultunk az edzőteremnek nevezett helyiségbe. Ezen az úton is a barátomat követtem, mert ez a kastély, egy olyan újonc számára, amilyen én voltam, felért egy labirintussal. Lelépcsőztünk a vörös falú főbejárati teremhez, majd lejjebb sétáltunk, amíg az alapsorhoz értünk. Az alapsori folyosón volt az öltöző is, amelyből tegnap kerestem magamnak egyenruhát. Arthur rámutatott az ez melletti helységre, mondván, hogy ez lenne a mosoda. Ezután tovább haladtunk a folyosón, mígnem a végéhez érve egy óriási fémajtóval találtuk szemben magunkat. Arthur benyitott. Az óriási terem minden része tele volt edzőeszközökkel, de nem a napjainkban megszokottakkal. Súlyzók és futószalagok helyett kardok, íjak és buzogányok töltötték be a helyet. Nem értettem, miféle edzőterem az ilyen, csak ámuló tekintetet vetettem Arthurra. Ugyan ki akarna megtanulni, kardozni a XXI. században? Barátom, látva értetlenkedésemet, tudatta velem, hova Vertige, mivel maga is a múltban él, megveti az újkori modern fegyvereket. Ezáltal a kastélyában nem található egy lőfegyver sem, az íjat kivéve.
-    Na, mit állsz ott üres kézzel? Válassz egy fegyvert! – szólt hozzám társam, türelmetlenül.
-    Hát, nem tudom, sosem volt dolgom fegyverekkel.
-    Akkor fogd ezt, védd ki az ütéseimet! – azzal a kezembe nyomott egy szörnyen nehéz kardot, ő is elemelt egyet a többi közül, majd rám támadott.
Alig tudtam felemelni a nehéz, fegyvert, és ha Arthur nem állította volna meg a felém száguldó éles pengéjét, már bizonyára hiányozna egyik karom.
-    Na, jó, látom, ez nem megy. Mit szeretnél kipróbálni ezután? A lándzsát nem ajánlom, mivel a nyele fából van, és könnyen eltörik, íjazni hiába is tanulsz meg, Vertigenél senki sem használja jobban ezt a fegyvert.
Amikor ezt kimondta, eszembe jutott Ted cimborám, aki valóban az íjazás mestere volt. Bár csak itt lett volna és segített volna harcolni!
-    Hé, ne bóbiskolj! Próbáld a buzogányt! – kiáltott rám Arthur, siettetve.
Leemeltem a falon ékeskedő láncos buzogányok egyikét és megmagyarázhatatlan módon azt éreztem, ez illik hozzám.
-    Ez már tetszik. –szólaltam meg mosollyal az arcomon.
-    Akkor próbáljuk ki, hogy bánsz vele. A buzogányt nem nehéz használni, a középkorban igazi paraszti fegyver volt. Annyi a dolgod, hogy miután lecsaptál vele és visszarántod, ne hagyd, hogy téged is eltaláljon. – magyarázta, kicsit felvágósan Arthur. – Menj bábukhoz, és próbáld ki rajtuk!
A terem négy oldalát fából faragott életnagyságú figurák őrizték, némelyüket fegyverek által sebzett vágások, karcolások díszítették. Miközben a fegyveremmel próbáltam minél erősebben lesújtani az élettelen ellenfeleimre, furcsa módon eszembe jutott az a mondat, amit tegnap hallottam Arthur szájából: „Itt tartották fogva a feleségemet.’’ Most, mivel már közelebbi baráti kapcsolatba kerültünk egymással, vettem a bátorságot és rákérdeztem a történtekre:
-    Arthur, kérdezhetek valami személyeset?
-    Persze, haver, nyugodtan. – válaszolt, miután elvégezte a fekvőtámasz gyakorlatát,
-    Mi történt veled és a feleségeddel?
Arthur egyszerre megdermedt, majd leült a földre. Kezeivel eltakarta izzadt arcát, majd pár pillanat csend után, beszélni kezdett:
-    Renée-nek hívták. Fél év együttlét után össze is házasodtunk és egy tágas londoni lakásba költöztünk, amit a szüleim elvesztése után örököltem. Nagyon boldogok voltunk együtt, még pár hónap kellett, hogy megkapjam a vegyészi diplomámat, Renée a Arthural Court Színház csillaga volt, híres volt és elismert. Egyszer levél érkezett számára egy bizonyos Jean Vertige, állítólagos menedzsertől, aki azt állította, hogy a párom született tehetség és egy hónapos továbbképzést ajánlott fel neki 9 másik híres színésszel együtt a saját kastélyában. Már akkor gyanúsnak tűnt a dolog, de Renée annyira örült a levélnek, hogy nem akartam elrontani a jókedvét, így hát elengedtem az útra. Rá pár napra, hogy elment, folyton próbáltam hívni, de sosem válaszolt, ezért a diplomámmal nem törődve utána indultam, és én is a kastély foglya lettem. Miután értesültem arról, hogy valójában miért tartják őt fogva, hónapokig próbáltam kiszabadítani titokban és egy éve sikerült is megszöknünk az épületből. A hátsó kijáraton eljutottunk a kastély kertjébe, ahol egy hatalmas erdő van, telis-tele vadállatokkal. Ez Vertige vadászterülete. már szinte sikerült kiérnünk az erdő fogságából, amikor Renée ledermedt, majd térdre borult.  Hátranéztem, és elborzasztott a látvány: a szerelmem hátába fúródott egy nyílvessző, Vertige íjából származott. Renée rögtön összeesett. A fehér ruhája átázott a vértől, az arca sápadt volt, akár a Hold. A karjaim közt halt meg, és semmit sem tehettem. Ezután az a gyilkos odalépett mellém, ördögien kacagott a szenvedésemet látván és elfogattatott az őrökkel, majd fél évre egy a kamrájába záratott. Mielőtt lecsukatott volna, könyörögtem neki, hogy eltemethessem a szerelmemet, de ő felvitette a holttestét a harmadik emeletre, majd máglyára köttette és elégette.  Azért nem ölt meg, mert tudta, hogy Renée elvesztése jobban fáj, mint a halál. Az itt töltött időszak nagyon megváltoztatott és megesküdtem magamnak, hogy egyszer bosszút állok Vertigen és kijutok innen. Hát ennyi a történetem. – szavai befejeztével Arthur elfojtotta a könnyeit, felállt, majd kardjával ütni-vágni kezdte a fabábúkat.
-    Köszönöm, hogy elmondtad ezt, ígérem, segíteni fogok, agyonverjük az őröket és kijutunk innen!
Eszembe jutott, hogy én egy olyan lányért harcolok, akivel szinte semmi időt nem töltöttem kettesben. Az eddigi kapcsolataim alatt folyton olyan lányokba szerettem bele, akik nem tiszteltek engem, és nem voltam fontos a számukra. Alice más volt. Ő volt az egyetlen, aki a félénkségével és az őszinteségével varázsolt el engem, aki kiszabadított az emberek felszínességének börtönlbő- Még akkor is, hogyha alig ismertem őt, amit iránta éreztem, az különleges volt. Belegondoltam, hogy mit fogok tenni akkor, hogyha én is, Arthurhoz hasonlóan, elveszítem, akit szeretek. Nem tudtam elképzelni egy olyan jövőt, aminek nem része Alice. Felkavart állapotba kerültem és a dühtől, csak minél erősebben ütöttem az előttem álló fabábút, ami egy hirtelen csapástól letörtem a fejét.
-    Tényleg ez való neked.- szólalt meg váratlanul Arthur, aki büszkén nézett az új tanítványa eredményére.