Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az Orion egy luxus óceánjáró volt hossza 311 méter és utasok maximális száma: 3840 . Volt...
Újabb hosszú percek következtek. Vajon mit csinál a férfi? Játszik vele? Vagy elment? Meghatározhatatlan...
A Halálra ítélt bűnözőknek egy meg menekedésük van a halálból megfosztatnak a nevüktől és...
Hatalmas köd ült le a kisvárosra. Folytogató sűrű köd volt ez, ahol ez ember az orráig sem...
A ragadozó ezután lejjebb indult felfedezőútra. Stacey izgalma egyre fokozódott ahogy a nyelv...
Friss hozzászólások
triklovic: Ígéretes kezdet.
2020-11-30 13:50
triklovic: Jó írás.
2020-11-30 13:50
triklovic: Kicsit zavaros.
2020-11-30 13:50
triklovic: Nekem tetszett.
2020-11-30 13:50
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Az utazás

Kiléptem a házunk ajtaján és megszűnt bennem valami… megszűnt bennem a biztonság; az otthon melegének megnyugtató, barátságos, és biztonságos szellemeinek ragaszkodása eltűnt.
Kiléptem az ajtón!
A nap millió csóvája pásztázta testem minden apró kis részletét és ebben a szikrázó napsütésben, mégis korom sötét volt! A sötétség komor fekete szolgái odavánszorogtak és néztek, érintettek; tapintottak és éreztem a bőröm apró zsigerein az éj lassan vánszorgó molekuláinak áramlását.
A napsütésben elindultam, hogy megvívjam a saját harcom, de a sötétség visszafogott. Nehezek voltak a lépteim, minden milliméter, amit megtettem hatással volt az életem monoton, semmitmondó, szürke napjainak kiszínezésére. Utamat végigkísérték az aszfalton száguldozó embriók, amik a szörny szolgálatában állnak; harcolnak ellene, utálják azt, de nem tudják megszüntetni az átkot, ami rajtuk ül, és a hatalmas torz, kék, szociológiailag hasznos torzszülött vetett ki rájuk.

Királyukként bántak vele; megelőzik, lekörözik, megvetik, mégis valami különleges tisztelet munkálkodik bennük, amit nem tudnak legyőzni. Tisztelik, nem szeretik, de tisztelik.
Ez a szörny behálózta egész Budapestet akármerre mész hallod, látod, érzed, hogy ott van a közeledben és csak arra vár, hogy mikor ülsz fel rá, és mikor repíthet el a saját galaktikus és mindenki számára ismeretlen világába.
Tízszer… százszor… milliószor voltam már abban a világban, de nem volt elég. Kellett, szükségem volt, hogy újra és újra beléphessek az ismeretlenbe.
Elindultam.
Az otthon biztonsága után a külvilág fojtogató, ingoványos terébe léptem és éreztem, hogy nincs visszaút. Nem fordulhatok vissza, nem futamodhatok meg a sorsom elől. Nem hittem idáig a sorsban de most amikor tudatom teljes működésképtelensége ellenére elindultam bebizonyosodott számomra, hogy nem tehetünk, nem tehetek mást, mint azt, hogy hagyom a láthatatlan erőket dolgozni. Tegyék azt, amit nekem szántak, vigyenek oda, ahol dolgom van, ahol szükség lehet rám.

Tudatom hiányos volt. Emlékeim egybemosódtak az álomképeimmel. A forró napsütés sötétségében fáztam a havas úton. Míg kiértem az első állomásomhoz elhatároztam, hogy szövetségest keresek, mert egyedül nem vagyok képes győzelemre vinni ezt a harcot.
Megérkezett, jön!
A távolban megpillantottam ellenségem, rajta az embriók szolgálatában álló sejtekkel, kik szolgaként, hipnotizálva a rémség által utaztak. Én is az vagyok. Én se vagyok különb egy megbabonázott sejtnél. De én küzdök, én harcolni akarok az ellen, hogy irányítsanak. Elegem lett a kitaposott virágos rétekből, amin idáig közlekedtem, nincs szükségem többé a sima egyszerű, mások által lejárt útra. Inkább szenvedek a testemet sértő és lelkemet megtörni készülő úttalan utakon, de az életem az enyém legyen!
Szövetséges kell!
Felszálltam!
Minden hely foglalt volt. A hipnotizált szemekből utálat, gyűlölet sugárzott és megértettem, hogy nem találhatok társra ebben a gyűlöletes világban. Valamikor még létezett az a fogalom, hogy szép. A fogalom még ma is él, de már nem azt értjük alatta, ami tényleg fontos lenne nekünk. A szép már nem szép, a ronda; gyönyörű, a tetszetős; undorító, az értelmes; buta, a vezető; Isten, a buta; zseni. Ezek a tézisek uralkodnak minden sejtben, akik nem látnak tovább a mindennapi irányított életükön.
Felkelnek „élnek” alszanak, majd idő elteltével meghalnak. Közben meg küzdenek azért, hogy boldogok legyenek. A felületesség jellemez mindent és mindenkit, a felszínen legyen boldogság, a belső, a lélek már senkit nem érdekel.


Álltam!
Egyedül álltam a szörnyben, mindenki gyűlölt, mert megszakítottam a „békés, boldog” napjukat. Magzavartam őket, nem teljes így már az utazásuk. Kirekesztenek, hátraküldenek, száműzöttként kezelnek. Az út hosszú. A nap sugárzó ágai sötétséget teremtenek körülöttem és a havasi táj forrósága izzaszt, mintha csak az volna a célja, hogy megtörjek. A szörnyet vezető sejt imákat motyog a mikrofonba, hogy ezzel babonázza az utasokat, és ezzel taszítson bele engem is az átlagos sejtek mindennapjaiba. Erős vagyok, érzem magamban, hogy ki fogok tartani akár az örökkévalóságig is, csak azért, hogy megtörhessem a világ monotonitásából származó egyhangú életet.
Kapaszkodok!
Segítséget csak a kapaszkodó, ez az élettelen semmitmondó fekete rúd nyújt számomra. A szörny hátsó szegmense bűzlik, a száműzetésem a hó forróságában és ebben az elviselhetetlen bűzben zajlik.
Egy újabb megálló következik, és meghökkenve veszem észre, hogy egy, a modern világ erőitől elhízott, gyilkos sejt sokatmondó lépteitől remeg meg a szörny teste. Az a magabiztosság és önbizalom, amit a tekintélyes külső és a velejéig babonázott belső adott neki, legyőzhetetlen külcsínt adott számára! Amint a látáshoz erőt adó testem és a látószervem összhangba került, megéreztem, hogy a gyilkos az életemre akar törni. Nem tűrik meg ebben a világban az olyan embereket, mint én.

A halált hozó szolga felém vette az utat, lépése egyszerre dobbant szívemmel. Gondolataim kavarogtak akár a szél fújta égből érkező esőcseppek sokasága. Nem tudtam mitévő legyek, mit tehetek, a harc lehetetlen a menekülés nem méltó…
Méltó, mit jelent a méltóság manapság. Nem tudsz mit tenni, mint hogy méltósággal elviseled a megaláztatást. Éreztem, ahogy az agyam minden apró eleme, lassan, egyenként felmondja a szolgálatot és testem öntudatlan állapotban csupán az ösztöneim hatására, megindul és menekül a gyilkos elől. Leszálltam a kék rémségről és a hallhatatlanság minden erejével rohantam a sejt elől. Felemelt fejjel büszkén a győzelem keserű ízével (méltósággal) vettem, hogy sikeres volt a harc.
Lementem!

Utamat a föld alatt folytattam, hogy az ott rejtőzködő monumentális féreg gyomrába vessem magam, és tovább versenghessek azért, hogy a boldog nyugodt élet helyett elérjek egy zaklatott, nehéz és rögös életet, ami nehezebb a mostaninál, de az enyém! A föld alatt meglepő látvány fogadott. A féreg rettentő szaga és a tengerszint alatti világ gusztustalan szellemeinek duruzsolása a fülembe egyszerre tette számomra elviselhetetlenné és ellenállhatatlanná ezt a világot.
Éhes vagyok.
Vettem magamnak enni, és míg fogyasztottam az ennivalót a lelki békém helyreállt, nem láttam, nem éreztem semmi bosszantót, csak az étel megnyugtató érzését, amint a nyelőcsövemen keresztül eltelíti a gyomromat és kellemes fáradtságot hoz az öntudatlan tudatomra.
Továbbálltam.

Elindultam féreg irányába és megcsapott a légtömeg, ami az érkezését jelentette számomra. A sok tudatlan hipnotizált sejt arcára kiült a boldogság, de amint megpillantottak ez az öröm eltűnt és helyébe az ismételt gyűlölet került. Megvetettek itt sem juthattam ülőhelyhez, állnom kellett. Kínoztak, úgy gondolták előbb, vagy utóbb megtörök és belehalok a fájdalmakba, amit az állás okoz.
De nem!
Nem vagyok hajlandó feladni, elhatároztam, hogy eljutok a végső boldogságig és semmi, és senki nem állhat az utamba. Idelent nem éreztem a forró nap sötétségében a hó erejét, de a fullasztó tömény sejtszag lassan elviselhetetlenné vált. Az utazás a végtelenségbe nyúlt, a férget vezető sejt itt is motyogott a mikrofonba, babonázta a sejteket és dolgozott ellenem.
Kiközösítenek, mindenki csak a saját „életét” tartja a szeme előtt, de azt se ő irányítja csak éli, de nem uralja.
A féreg minden gond nélkül elszállított, mit sem törődve azzal, hogy mi a célom.

De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…
Nem tehetek mást, mert nem vagyok hajlandó belenyugodni a tudatlanságba, abba létbe, amit ránk erőltetnek, mert ezt senki nem akarhatja. Nem is akarná, ha látná; mi történik!?
Kiszálltam a féregből és megint felmentem a felszínre, ahol a sötét és forró havazás égette a bőröm minden milliméternyi darabját. Az embriók még mindig száguldoztak körülöttem, nem tudják hova, merre, minek, csak száguldoztak…
Leültem…


Hagyjatok gondolkozni!
Szeretnék elmélyülni életem sivár, de számomra sok- túl sok- rejtélyt tartalmazó világában.
Itt ülök, nézelődök, nézek, de nem látok semmit; semmi olyat nem látok, ami azt bizonyítaná számomra, hogy az emberi életnek vagy akármilyen más életformának lenne értelme a Földön. Körülbelül másfél- egy órát töltöttem a hideg kövön, csak azért, hogy felfedezzem az értelmet. A logikáját annak az egyszerű ténynek, hogy élünk. Nem akarok élni.
Nem akarom, hogy testem felületes és semmitmondó énjével koptassa a mi gömb alakú lakóhelyünket, amúgy is kopott miért kellene neki még egy… Még egy…
Még egy mi?
Mik vagyunk; miért nevezzük magunkat embernek; mit tudunk mi, amit más nem?
Gondolkodni?
Ez nevetséges!

MINEK?
Mi értelme gondolkozni azon, amit nem te irányítasz? Minek irányítani valamit, amit nem akarsz? És Ki irányítja, ha te nem akarod?
Számos nehezebbnél nehezebb kérdés merült fel bennem.
Elindultam!
Utamat hazafele vettem és elkönyveltem magamban egy újabb sikertelen napot. Még mindig tudatom teljes hiányában sétálgattam, mikor hatalmas fájdalom hasított a szánalmas testembe. A következő pillanatban az aszfalton feküdtem tehetetlenül alárendelve mindennek és mindenkinek. A szemem világával láthatatlan álomarcú lányok játszadoztak és repítettek el olyan helyekre, ami számomra az idillt jelképezte. Számomra ez az utazás csak egy másodpercig tartott, de több mindent megértettem ez alatt az idő alatt, mint egész eddigi tehetetlen életemben.
Fel nem foghatom még a mai napig se, hogy miért, de elöntött az a kellemes érzés, ami miatt harcoltam és idáig éltem.
Felfogtam mi értelme lehet az életnek, de ez nem fogalmazható meg szavakkal…
Ma már másképp látom az emberiséget…

…innen fentről minden más!!
Hasonló történetek
3892
Csöngettek!
Kinéztem az ablakon és látom, hogy a fényes nyúlványokkal érkező ismerősöm ott ácsorog az ajtó előtt gúnyos mosollyal a szája szegletén. Mit tehetnék, beengedem és hagyom, hogy megtegye, amiért jött. Az ajtó kinyílik és belép rajta Ő...
3200
Éhséggel merült álomba ismét.
Képekért könyörgött, útért – bár imája névtelen volt, s valahogy olyan, mint a fel nem adott fenyegető levelek.
Mindaz, ami ébredéskor megmaradt, forró benyomások izzadtsága volt csupán. Képek, melyek eleve a fikció részei. Olvasta tán őket...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

PanniP ·
Hát igen, ezt vártam Tőled! :) Nagyon ügyes vagy. :)


Fater ·
Kedves Életművész a PanniP-vel folytatott vitáidal legyél kedves máshol lefolytatni!! Ide az írásommal kapcsolatos véleményeket várom!


Megértésedet köszönöm!

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: