Vertige - Ösvény a semmi felé VIII

VIII.      FEJEZET


A sötét kamra, rémisztő falai között ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szemeimet, úgy éreztem magam, mintha egy körhintán ülnék. Szörnyen szédültem, alig láttam a körülöttem levő tárgyakat. Nem tudtam elhinni, hogy az események, amiket a közelmúltban tapasztaltam, nem a képzelet szüleményei. Kiderült, hogy a lány, akiért mindent kockára tettem, nem az, akinek hittem, sőt, kiderült az is, hogy az általam, egy meggyőzhetetlen laikus által látott világ sem olyan, mint ahogy a realisták állítják.  A végtagjaimon éreztem a szorosra tekert bőrszíjakat: még mindig az ágyhoz voltam kötve, tehát ez a valóság. Ahogy telt az idő, egyre jobban visszanyertem a látásomat, így szemeimmel meg tudtam vizsgálni a szobát. Szinte csak fekhelyeket lehetett találni a helyszínen. Az ágyamtól baloldalra állt egy asztal, tele orvosi eszközökkel: szikék egész serege feküdt a steril fémasztalon, emellett egyéb sebészi felszerelések és különböző méretű injekciós tűk, fiolák voltak láthatóak. Minden bizonnyal az én altatóm is erről az ördögi asztalról származott. Az őrök már elhagyták a termet, csak én és a mellettem fekvő eszméletlen sorstársam, Arthur voltunk bent. Sajnos ő még nem tért magához, ezért valahogy fel kellett ébresszem, hogy kitaláljuk, hogy tűnjünk el innen. Nem kiabálhattam, hisz akkor az őrök rögtön meghallották volna a zajos szökési kísérletet. Az magas, keskeny kórházi ágyam szorosan az mellett állt, amely Arthurt pihentette. Amennyire csak az erőmből telt, lökdösni kezdtem a saját nyughelyemet, jobbra-balra. Addig hintáztam az ágyon, amíg annyira meglöktem az eszméletlen fiatalember ágyát, hogy az szinte felborult, Arthur pedig felébredt.
-    Na, végre, hogy felébredtél! Te ismered itt a járást, szabadíts ki minket, keressük meg Alice-t és húzzunk el innen!- szólaltam meg pánikba esve.
-    Értse meg Mr. Clayton, nem tehetek semmit. Nyugodjon meg, nem fogják megölni önt egyelőre.
-    Jaj, ne szólíts már így kérlek! Kockára tetted az életed, hogy kiszabadíts az előbb, innentől kezdve barátok vagyunk. A barátaim pedig Leonardnak szólítanak, és ha jól tudom, te pedig Arthur vagy.
-    Valóban, Arthur Lockenek hívnak. Rendben, Leonard. Akkor elmondom mi fog következni: az őrök nemsokára visszajönnek és egy újabb injekciót adnak be mindkettőnknek. Ettől a szertől erős transzba esünk, ami Vertige segítségére lesz abban, hogy a szolgálóivá tegyen minket, hasonlókká a többi testőrhöz. Amit ők nem tudnak, hogy én kifejlesztettem az ellenanyagot, ami immunissá tesz a méreg hatására, ezért, én vagyok az egyetlen épeszű testőr a kastélyból.
-    Álljunk meg egy szóra. – vágtam hirtelen Arthur szavába. Hogyha te egy egyszerű testőr vagy, hogy fejleszthettél ki egy ilyen hatásos gyógyszert?
-    Mielőtt idekerültem, vegyésznek tanultam. A Vertige család szokása, hogy ha egy idegen férfit ejt fogságba, aki nem a boszorkányok leszármazottja, üresfejű testőrt képez ki belőle. Már két éve itt kóválygok a kastélyban és mivel egyedül szökni sem tudok, edzettem magam, várva az alkalomra, hogy jöjjön valaki, aki segít kiszabadulni, és te barátom, te fogsz segíteni, kijutni innen.
-    Állok a rendelkezésedre, de csak, ha Alice-t is megkeressük!- mondtam bátran
-    Talán, ha nem lesz túl késő. A terv az lesz. hogyha a testőrök visszajönnek és eloldoznak, hogy elkészítsék számunkra a szert, én átadom neked az antianyagot, a karodba szúrod, és aztán már nem tehetnek semmit.
-    Megegyeztünk, de Alice-t bármi történjék is, kiszabadítjuk! De te mellesleg, hogy kerültél ide?
-    Itt tartották fogva a feleségemet.
Amint ezt Arthur kimondta, a ’’kamrába’’ beléptek az őrök, majd pont úgy cselekedtek, ahogyan az újonnan szerzett barátom elmesélte. Eloldoztak minket, közben mielőtt a fémasztalhoz vittek volna, átvettem Arthur kezéből az injekciós tűt, nagy levegőt vettem, majd észrevétlenül a karomba szúrtam. Őrítően csípett a szer, de meg se mukkanhattam. Ezután az őrök beadták nekünk Vertige mérgét, amit társam találmányának köszönhetően már nem éreztem. Miután mindketten megkaptuk az oltást, Arthur elemelt egy fiolát, ami azt az altatót tartalmazta, amivel tegnap elkábítottak minket.
A két komor arcú testőr kivezetett minket a teremből, szemükkel a társamat vizsgálták, majd az egyik megszólalt:
-    Menj, szereld fel az újoncot, és holnap déltől, este hétig minden nap őrködjetek a könyvtár bejáratánál. Tessék, a tied, hogy ne késs el! –azzal elővett a zsebéből egy bőrszíjas karórát, majd a kezembe nyomta. Örültem az új ajándéknak, mivel a kastélyban nem működtek az elektromos tárgyak, ezért nem használhattam a telefonomat és eddig nem tudtattam, hogy mennyi az idő.
-    Igen is! – válaszolt sorstársam, színlelt engedelmességgel és hátat fordított az őröknek és elindultunk.
Ezután Arthur elvezetett egy öltözőszerű helyiségbe, amely tele volt azokkal a vörös egyenruhákkal, amiket az őrök viseltek. Kifogástalanul berendezett hely volt, tiszta padokkal, fénylő tükrökkel Társam elmagyarázta, hogy egy ideig biztos nem szökhetünk meg. Gondosan kiagyalt tervet kell készítenünk, emellett biztos szükségünk lesz külső segítségre is és az altató is biztosan a segítségünkre válhatott.  Választottam magamnak egy, a méretemhez illő ruhát, majd felöltöztem. A tükörben nézegetve az új öltözékemet, úgy láttam magam, mint egy szívtelen zsoldost. Minél hamarabb ki kell, szabaduljak innen, hogy a kastély varázsa ne szívjon magába. Tisztában voltam vele, hogy illetlenség faggatni szegény fiút egy ilyen témáról, de muszáj, volt megtudjam, hogy mi történt a feleségével. Megtudtam, hogy vannak olyan leszármazottak, akiket a Vertigek nem szánnak feláldozásra, hanem állatok módjára bezárják őket és szórakoznak a szenvedésükön. Erre a sorsra jutott Arthur felesége is.  Miután meghallottam a szörnyű esetet, próbáltam terelni a témát, mert átéreztem Arthur helyzetét.
Az új egyenruhámba öltözve kiléptem a művészín berendezett terem ajtaján, majd a barátom tanácsára elindultam megpihenni a szobámba. Arthur szerint semmit sem szabadott elsiessünk, hogy keltsünk feltűnést és ne bukjunk le Vertige előtt. Már eléggé fáradt voltam, megkértem a társamat, hogy kísérjen fel a szobámba, mert egy nap alatt nemigen sikerült megtanulnom a kastély termeinek térképét. Az öltözőből felszaladtunk egy lépcsősoron, amely a főbejárathoz vezetett. Az eszembe jutott, hogy talán most megszökhetnénk, de azonnal észrevettem négy őrt, akik az ajtót őrizték. Eközben eltűnődtem azon is, hogyha Arthur ellenszert képes készíteni Vertige mérge ellen, azt eddig miért nem használta a többi testőr meggyógyítására, és végül rá is kérdeztem. A válasz igen egyszerű volt. Társam már fél éve magánál hordozta a szert, mert a vegyszerek, amiből keverte azt, nagyon kevés számban voltak, és az adagot, amit nekem ajándékozott, valójában magának szánta tartalékként, mivel a gyógyszernek egyszer elmúlik a hatása, és ha Arthurt újra beoltják a transzba ejtő méreggel, nem lesz, ami megvédje. Megköszöntem, hogy nekem áldozta az utolsó injekcióját és közben már egy újabb lépcsősoron lépkedtünk felfele. Ez a hely már ismerősnek tűnt, ugyanis tegnap itt sétáltan először a szobám felé.    Ezután még egy lépcsősor következett, majd a jelentéktelen, egyszerű kis termek, amiket keresztülhatolva a szobámba vezető folyosóra értünk.
-    Innen már odatalálsz. Ha le szeretnél fürödni, a menj végig a folyosón és ott találsz egy fehér ajtót, ott felfrissítheted magad. Holnap reggel pedig edzés után megmutatom, a mosodát is. – szólalt meg Arthur, váratlanul.
-    Kösz mindent, remélem, nem sokáig kell, itt maradjunk. Amúgy meg miféle edzésről beszélsz? – kérdeztem meglepetten.
-    Hogyha meg akarunk küzdeni a kastély őreivel, meg persze Vertigevel, formában kell, tartsuk magunkat. Menj, pihend ki magad. Jó éjt.
-    Jó éjt.
Amint elköszöntem tőle, Arthur sarkon fordult, majd nyugodtan besétált az egyik folyosón levő ajtó mögé, nyilvánvalóan a szobájába. Én is tovább indultam a folyosón, amíg megleltem az új otthonom ajtaját, majd beléptem. A teremben kényelmesen levetettem magamról az újonnan szerzett egyenruhámat, a csomagjaimból kipakoltam a törölközőimet és a samponomat, majd indultam megkeresni a fürdőt. A zuhanyzófülkében állva, a rám áradó forró víz záporában igyekeztem kitisztítani az elmémet. El szerettem volna hitetni magammal, hogy ez az egész, csak egy rossz álom, fel akartam ébredni végre, de nem sikerült. Fürdés után, végigballagva a sötét folyosón a szobám felé ballagva, teljesen összeomlottam. Elveszítettem minden erőmet, csak akkor jutott eszembe, hogy egész nap egy falatot sem ettem. Kapkodni kezdtem lépteimet és lefeküdtem a nyugtató ágy tiszta lepedőjére. Nem tudtam feldolgozni a történteket. Az általam eddig ismert világ megsemmisült. Bármennyire is szerettem volna hinni benne, valószínűleg sosem láthattam a napvilágot a kastélyon kívülről, bele kellett nyugodnom, hogy kis időn belül mindenki elfelejti majd a nevemet, az addigi cselekedeteim kárba vesznek és életem többi részét bezárva, szolgaként kellett leéljem, úgy, hogy többet nem lehettem együtt Alicevel. A könnyeim fojtogattak, már nem tudtam visszatartani a bennem összegyűlt fájdalmat, amely végül erős zokogásban tört ki. Nem volt már, miért éljek. Talán órákon keresztül, megállíthatatlanul sírtam, várva a halál halk suttogó hívogatására, de helyette az álom leple ragadott el és könnyeim közt elaludtam.