Szellemtanya 6. - Eközben...

Dávidka aggodalmas arccal támasztotta a Huszár utcai kis élelmiszerbolt kihajtott rácsos ajtaját, kezében egy szelet Faldfel csokoládé papírját szorongatta. Behúzódott a műanyag hullámtető alá, hogy az eső ne hulljon a nyakába. Esernyőjét összecsukta, és piros esőcsizmás lába mellé támasztotta. Várta Zolit, és remélte hogy megtalálta a barátját.
Egy rendőrkocsi gördült végig lassan a vastag esőfüggönyön, kék villogói körtáncot lejtettek az ázott utcán, a néma házfalakon. A gesztenyefák leveleiről lehulló kövér cseppek kövekként koppantak a lemez motorháztetőn.

Összeszorította kicsi öklét, nagyon aggódott Zsolti miatt. Mikor három óra felé elment a megígért 15 matricáért (elsősorban a Claw és a Biotoxin nevezetű szörnyetegekért), Zsolti mamája azonnal megkérdezte tőle, nem vele és Zolival van-e a kisfia, hisz tudta jól, mekkora országos cimborák ők hárman. Dávidka meglepetten csóválta a fejét, nem, dehogyis volt vele Zsolti, ő is hozzá jött volna a Quake 3 Arena levonókért, hogy minél hamarabb meglegyen az összes szörnye a Nyolcas Szuper szintről. Ekkor még nem is aggódott a mama. A félelem akkor tört rá, mikor sötétedés után sem jött haza Zsolti...

Azonnal föltárcsázta Dávidka és Zolika szüleit, ahol nemleges választ kapott. Zsolti nem volt sem Lővéréknél, se Sólyoméknál. Nem, egész délután nem is látták, és fogalmuk sincs, merre lehet. Már ők is keresték Zsoltit délután, mikor a nagyfiúk elvonultak a pályáról. Az egyik kamasz félpucéran rohant le a közeli Levél utcai bérházi lakásából, egy rakás kompakt diszket lengetve a kezében, és ujjongva közölte a focizó társaival, hogy végre letöltötte a legújabb pornóvideót a LiX-ről, egy Angie nevű szuper jó csaj játssza benne a „főszerepet”, és kiírta három példányban, nézzék meg hamar, mert nagyon jó. A kőagyú idióták természetesen vetődtek azonnal a remek ajánlatra, kínálták a srácot bagóval jutalmul a fáradozásaiért, és hazakotródtak, hogy kipróbálják a videót, vajon tényleg olyan jó-e. A pálya egész délután üresen állt, és bár a felhők nagy tömegben elöntötték az eget, eső még nem esett. Zoli és Dávid az üres kapu mellett várták Zsoltit a focilabdával. Vártak, és nem értették, hol késik.

Este kilenc óra után pár perccel aztán kitört a pánik. Zsolti mamája riasztotta a rendőrséget, kapkodó hangon bejelentette, hogy eltűnt a kisfia a környékről, és hasonlóan riasztotta a környéken lakó ismerőseit is, hogy segítsenek megkeresni őt, mert az isten szerelmére, még tizennégy éves sincs, és ki tudja, milyen alakok mászkálnak sötétedés után az utcákon, kóborló fosztogató romacsordákon át cukorkát és mobiltelefont kínáló cukrosbácsikig. Dávid és Zoli anyja azonnal Váradiné segítségére siettek. Elrángatták Dávidkát a számítógép elől, Zoli pedig jött magától, amikor hallotta, hogy a legjobb haverjának nyoma veszett. Azonnal a Jókai utca jutott az eszébe, és a rozoga, óriási ház.
- Ti tudjátok, hová szoktatok járkálni, szaladjatok, járjatok be minden helyet, ahová elmehetett, és hozzátok haza! – kérte őket kétségbeesve, szemeit dörzsölgetve Zsolti anyja, mikor mindannyian ott voltak Váradiéknál.

Azonnal neki is indultak. Megnézték a focipályát, a játszóteret, elmentek Palkóhoz is (pedig tudták, hogyha egy mód van rá, Zsolti elkerüli Palkót a hírhedt orrbányászás szokása miatt, mondván hogy ő nem égeti magát vele), de semmi eredmény. Egyetlen hely maradt, ahová egyedül egyikük sem mert elmenni. A Szellemtanya.
Ott lenne?, kérdezte félénken magától Dávid, és zsebébe gyűrte a csokoládéspapírt. Aztán elnézett a másik irányba, a Levente vezér utca felé. Hol van már Zoli?
Zoli hazarohant, hogy egyen valamit, és elhozza egyetlen fegyverét, amit még régebben talált a focipálya közelében, a nagyfiúk után: egy Bladiator rugós kést. Kilenc centiméter hosszú pengéjébe nagybetűkkel a „SZENVEDÉS” szó volt belegravírozva, a kés gombja fölött háromágú csillag díszelgett. Megállapodott Dáviddal, hogy megnézik együtt a Szellemtanyát, mert már tényleg pusztán csak az volt hátra, az az egyetlen hely, amit nem néztek meg.

Mi van, ha elkapták?, gondolta ijedten Dávidka. És ha megmondott minket is? Lehet hogy a lakója már tudja hogy kik vagyunk, és figyel minket is? És lehet...
Cuppogós futólépések közeledtek felé a Levente vezér utca sarkáról. Dávidka odafordult, és látta hogy a magas Zoli szalad feléje integetve, szürke esőköpenyében és vastagtalpú tornacipőiben. Azonnal felvette az esernyőt, és odafordult.
- Hol voltál? – kérdezte ingerülten. – Itt várok már mióta!
- Bocs, bocs, csak éhes voltam, ettem egy tányér főzeléket. – mentegetőzött Zoli, és megállt a barátja mellett. – Na, akkor megyünk?
- Hát... – nézett bizonytalankodva a barátja az esőáztatta utcára. Látta a Jókai utca elejét, narancsszínnel világító villanyoszlopok szegélyezték, sötét transzformátordoboz volt az egyik derekára erősítve. – Sz’ted ott van?
Zoli összébb húzta magán az esőkabátot. Megtapogatta a jobb zsebét, ahová a Bladiatort tette.
- Már mindent végignéztem, elrohantam a sínekig is! – ecsetelte fennhangon. – Senki se látta.
- Palika se?
- Ő se. Őhozzá mentem először, de semmi...
- Palika egy nyomigyerek.
- Az.
Villám csapott be a közelben valahol, pillanatra hófehérre meszelve a felhős eget. Dávid összerándult, nem szerette a vihart, főleg nem ilyen közelről. Valamit válaszolt, ám a hangja elveszett az éles villámlást követő erős mennydörgésben.
- Mi? – Zoli közelebb hajolt.
- Szóljunk Palikának?
Zoli megrázta a fejét, és még a szokásosnál is utálkozóbb arcot vágott. Nagyon ritka volt, hogy őt mosolyogni lássa valaki.
- Mi a faszomnak? Ki se engednék, már nyolckor lövik a pizsit neki... – elhallgatott, hogy hozzátegyen valamit, feltehetően az orrvájárkodással kapcsolatban.
- Aztán este tízig el sem alszik – bólintott Dávid. – Mindegy, legalább másnap reggel nem éhes...

Egymásra néztek és elvigyorodtak. Majd lassan elkomorultak, ahogy egy újabb távoli mennydörgés megtörte az eső monoton csobogását.
- Na jó, menjünk el oda, és nézzük meg. – Dávid zsebrevágta az egyik kezét, a másikkal fölvette az esernyőt, kilépett az élelmiszerüzlet előteteje alól, és kinyitotta az ernyőjét. Zoli rögtön odasietett alá. Még egyszer megbizonyosodott róla, hogy a Bladiator a zsebében van-e, aztán elindultak.
A Huszár utcának vége szakadt a kereszteződésnél. Az elsőbbségadást jelző tábla tövében szétfutott a három út: Pozsonyi út, Huszár utca, Jókai utca. Sötét és csöndes volt mindhárom, a távoli főúton autók söpörtek végig, vizet fröcskölve szét a fekete járdákon. Enyhe szellő fútt végig a kihalt Jókai utcán.
Ahogy rákanyarodtak, és gyors lépésekkel közeledtek a Búza tér, és a Szellemtanya felé, egyre inkább eluralkodott rajtuk a fojtogató bizonyosság. Zsolti itt járt, és itt veszett nyoma.
- Mi lesz, ha mégis ott van bent? – kockáztatta meg halkan a kérdést Dávid. Nem volt hová húzni az időt.
Zoli nem felelt. Placcsogva, dobbantva lépkedett Dávid ernyője alatt, és az útburkolatot nézte lesütött szemmel. Olyan lesújtó, ellenszenves arckifejezést vágott, hogy a csapvíz is savvá lett volna tőle.
- Akkor...ki kell őt szabadítani. – mondta ki végül a szentenciát, alig lehetett hallani, olyan halk volt a hangja.
- Szerinted ott lesz? – kérdezte meg újra Dávid.
Zoli erre már nem felelt, csak bólintott egyet. Nagyon is érezte, ahogy haladtak a vizes, üres utcán, fehér fények alatt a zuhogó esti zivatarban, a veszélyt szinte kézzelfoghatónak érezte. A rémületet, és a tudatot, hogy a barátjuk ott van.
- Tudhatja valaki, hogy erre jöttünk? – kérdezte monoton hangon Zoli.
- Izé...a bátyámnak elmondtam. – felelte rá nagy nehezen Dávid, és átgyalogolt egy széles pocsolyán, ami már jócskán meggyűlt egy besüppedt részén az úttestnek.
- Miért mondtad el neki? – Zoli vádlón rápillantott Dávidra egy másodpercre, majd visszafordította tekintetét az úttestre.
- Hát azért mert... – Dávid habozott egy pár másodpercig. – Mert neki megmondhatom, és nem köp be anyának.
- És ha igen? – a társa megint feléje fordult.
- Nem fog, megígérte! – tiltakozott Dávid, de nem nézett vissza rá. A Búza tér felé révedt a tekintete, már látta a hatalmas, ijesztő házat, a tetejét eső csapkodta, körvonalai csillogtak a víztől.

Zoli ettől korántsem nyugodott meg. Minél közelebb értek a házhoz, annál idegesebb lett. Végigcaplatott egy sekély pocsolyán, de szinte észre sem vette.
- Azt is megmondtad, hogy odafirkáltunk a kapura?
- Igen, azt is elmeséltem. Azt mondta rá, hogy lassan kezdek felnőni, és hogy végre nem vagyok olyan beszari. – némi büszkeséggel jelentette ki. Valóban elújságolta az esetet, pár nappal azután, hogy este kisurrantak hármasban, és összefirkálták a ház kapuját. Lővér Gergely először azt sem tudta, miről beszél, fél füllel a hangszórókból áradó metalmuzsikára összpontosított. Aztán mikor lehalkította, és Dávid elmondta lassan, érthetően, hogy mit csináltak, Gergely elvigyorodott, és el is nevette magát ezen.
- Öcsém, lassan olyan leszel majd, mint én!
Le is tette a nagy esküt Dávid kérésére, hogy nem mondja el anyáéknak. És valóban nem mondta el.
- Jól van, de ha elmondja, én rádkenem az egészet! – fenyegette meg Zoli.
Dávid erre nem figyelt azonban. Három lépés után megállt, és megállt vele a barátja is.
A Szellemtanya tornyosult föléjük az út jobb oldalán, a kopott kerítés mögött.

Most még félelmetesebbnek, és hatalmasabbnak tűnt, mint azon a napsütéses, madárfüttyös délelőtt, amikor játszani indultak a Netgate Internetszalonba. Három tornyát, ereszcsatornáit, sötét ablakait, mohos falait eső vonta be hideg selyemmel, víz csillogott az ablakkereteken, az ón ereszcsatornákon, a fenti erkélyen hajladoztak a muskátlik és árvácskák az esőben, csurgott patakokban a háztető szélén lévő kődíszekről, a hullámos tetőcserepekről, tócsát formált a ház tövében, felszívta a moha. Villám sújtott le, messze távol, sziluettjét kettévágta a sötétlő kísértetház. Valahonnan csattogást lehetett hallani...a ház háta mögül. Halvány fény pislákolt a ház egyik manzárdszobájában, az egyik torony alatt...ami fölött a szélkakas volt. Kétoldalt lecsorgott a tetőtérből kiemelkedő két hosszú, kupolás ablakon. A villám fénye végigszaladt az ablakokon egyre-másra, egy pillanatra valamelyik lenti nagyszobában is felkapcsoltak valamiféle lámpát. Nem látták, a fehér függönyök be voltak húzva. Az elvadult kert csillogott-villogott a hideg utcai közvilágításban, susogtak a bokrok levelei, remegtek a fűszálak. Titkokat suttogtak egymásnak.

Zoli lassan közelebb lépett a házhoz. Félt, ugyanakkor vonzotta a ház titokzatossága, ördögi ragyogása. Remegtek a kezei, majdnem félrenyelt az izgatottságtól.
- A firkák... – suttogta halkan Dávid az esőbe.
Lenézett a vaskapu alsó, összefirkált lemezére. A fehér utcai lámpa fényében lassan kibetűzte a kiírásokat. KÍSÉRTETHÁZ. SZELLEMTANYA. Megismerte a saját kézírását. ELÁTKOZOTT HÁZ. És volt valami rövidebb is...
Harsány autóduda szakította ki őket különös félálmukból. Egy fehér Opel Corsa próbált meg elhaladni mellettük. Az ablaktörlők táncot jártak a szélvédőn, mögötte a sofőr – egy idősebb úr baseballsapkában – dühösen mutogatott nekik, hogy húzzanak már el az útból.
Dávid és Zoli rémülten felugrottak az út melletti füves sávra. Az Opel elhaladt mögöttük.
- Anyádnak dudálj te szarházi... – motyogta Zoli, de a tekintetét le nem vette a házról. A vállalkozás hihetetlen kockázata valósággal megbabonázta. Ismét a kaput nézegette.
Lehet hogy be van zárva..., gondolta, amint újra és újra elolvasta a feliratokat rajta. A kiírt 666-os számon elidőzött a tekintete, amíg Dávid azon igyekezett, hogy valahogy összehozza a háromjegyű számot a házzal, próbált rájönni, hogy mit jelent. Már el is felejtette a kocsit, és a dudálást, csak valami halvány lüktetés emlékeztette rá a mellkasában.
- Nézd csak! – mutatott Dávid a firkák közé hirtelen. Zoli először nem látott semmi érdekeset, aztán észrevette, mit látott meg. A firkák között volt egy nagyon rövidke írás, alig több három betűnél. Annyit lehetett kiolvasni mindössze, hogy „SZE”, utána egy hosszú görbe vonal húzódott lefelé, ami átment az alatta lévő KÍSÉRTETHÁZ-feliratba. A két írás nagyon hasonlított egymásra, ráadásul ugyanazzal a színnel is volt írva mind a kettő: feketével.

Zoli erősen gondolkodott a kiírásokat nézve. Rettenetes lehetőség merült fel benne, ahogy végignézte a három betűt, és utána azt a görbe vonalat. Zsolti idejött, és fel akart írni valamit...csakhogy a ház lakója rajtakapta. Megfogta őt.
- Elkapta Zsoltit – mondta rémülten Zoli, és Dávidra nézett. Az kétségbeesve pillantott a kapura, aztán fel a házra...végigfuttatta tekintetét az ablakokon, vajon nem figyeli-e őket valaki. Megnézte a felső emeleten lévő, kidudorodó folyosószerűséget is, a széles esőverte panorámaablakokat...ahol azt a fehér alakot látták.
- Igen... – válaszolt alig hallgatóan Dávid erre. – Idejött, hogy megint felírja a kapura, de a lakó meglátta...valahol elbújt, és elkapta.
Mi a szarért jött ide egyáltalán?, háborodott fel magában Zoli. Tudhatta volna, hogy ha már ennyien firkáltak a kapura, az itt lakó figyelni fogja az utcát! És pont őt kapták el! Miért nem szólt előtte legalább, le tudtuk volna állítani...és most hol lehet? Bent a házban esetleg? Bezárták? Vagy...

Nem tudta befejezni a szörnyű feltételezést, mert Dávid megkocogtatta a kezét. Vizesek voltak az ujjai.
- Most mit csináljunk? – nézett fel a magas gyerekre. Valahol a közelben lecsapott a villám, még jobban megijesztve őket. Az ablakok mintha rájuk kacsintottak volna a pillanatnyi éles fényben.
Zoli nem felelt. Odament a kapuhoz, leguggolt óvatosan, és megnézte. Semmi kétség, ez Zsolti kézírása. Dávid is odamerészkedett lassan, de Zoli odébbzavarta.
- Árnyékolsz.
- Bocs... – Dávid óvatosan tartotta az esernyőt. Nagyon félt, a gyomra remegett a tudattól, hogy a barátját elfogták, és bizonyára benntartják a házban azóta is, máskülönben már rég hazaszaladt volna. Rádöbbent ezzel kapcsolatban arra is,hogy nem szólhatnak senkinek. Ha a szüleik rájönnek, nagyon nagy verést kapnak. Ha a rendőröknek szólnak, már viszik is őket a dutyiba. Garamszögi szerint az börtön, de Dávid úgy gondolta, a gyerekeket nem viszik oda, ahová a felnőtteket, ezért az másféle dutyi, de akkor is dutyi, az ablakokon rács van, nincs anya, nincs apa, nincs tévénézés, számítógép és édesség, csak verés van és fogság.
Zoli jól a fejébe húzta szürke esőköpenyének csuklyáját, ahogy a vizes aszfaltjárdán guggolt, és nézegette a kiírásokat.

Dögöljek meg, ha nem kapták el Zsoltit! Idejött kiírni valamit, és...valaminek történnie kellett, hogy nem írta végig. Lehetne az is, hogy tényleg egy olyan cukrosbácsi csalta el valahová magával, miközben írta...de nem. Az baromság. Hisz itt a kiírás, épp ennél a háznál, és a lakója tuti hogy figyelte, mikor jön ide megint firkálni. De miért nem tudott elszaladni?
- Nézz oda! – mutatott Dávid kerek szemmel a kapu túloldalára, át a kovácsoltvas tekergőző vasmintákon. Zoli felemelte a fejét.
Az ajtóhoz vezető töredezett járda mellett valami fehér pálca feküdt. Zsolti filctolla.
- Na mostmár biztos hogy benn van – rázta meg a fejét szomorúan Zoli.
Megzendült fölöttük az égbolt. Összerezzentek mind a ketten a világrengető ropogásra. Zoli gyorsan odahúzódott a bal oldali széles oszlophoz, összefűzte magán az esőköpenyt. Dávid nem tudott közel húzódni a másikhoz, ahhoz össze kellett volna csuknia az esernyőjét, amit semmiképpen nem akart. Már így is tiszta víz volt a kék melegítője, olyan vehemenciával zuhogott az eső, lehetetlen volt nem megázni. Félve sandított ki az esernyő alól a házra, aztán Zolira.

- És most mit csináljunk? – kérdezte remegve. – Nem szólhatunk senkinek, tudni fogják hogy mi is firkáltunk, és elvisznek a dutyiba...
Erre már gondolt Zoli is, így szomorúan rábólintott. Ha bárkinek is elmondják, hogy ott van Zsolti, azt sem hagyhatják ki, hogy miért vitték be oda. Ehhez pedig már csak egy kevéske fantázia kell, hogy rájöjjenek, ők is firkáltak a kapura, bizony. Ami pedig utána jön, arra jobb nem gondolni. Még ha nem is viszik el őket a dutyiba, ahogy az örökké ijedős Dávid mondta, egy kiadós verést, és egyéb mellékbüntetéseket akkor sem úszhatnak meg.
Nem szabad hogy erre bárki is rájöjjön! Nekünk kell megoldani, kettőnknek. Be kell mennünk, és el kell mondanunk mindent, őszintén. És megkérjük hogy eresszék el Zsoltit.
De mi lesz, ha őket is benntartják? Lehet, hogy pontosan azért nem engedik el Zsoltit, hogy a többi jómadarat is a hálójába csalja a háztulajdonos?
- Dávid...szerintem be kellene menni, és mindent bevallani. Ha már Zsolti lebukott, ő is tuti elmondta annak aki itt lakik, hogy mi is benne voltunk. Ha bevalljuk, hátha megbocsájtanak. Mondjuk meg hogy helyrehozzuk, vagy kifizetjük...

Dávid feszülten figyelt. Bár a zsebpénzét semmiképpen nem akarta ilyesmire elpocsékolni (már amikor volt valami zsebpénze), ebből a bajból nemigen lehet másképp kimászni. Még mindig jobb, hogyha rendbehozzák a kerítést, vesznek festéket, ecsetet, és cserébe a ház lakója megkegyelmez nekik, és Zsoltinak. Másik lehetőségként megvárják, amíg mindenki elalszik, belopóznak késő éjszaka a házba, megkeresik Zsoltit, és meglépnek gyorsan. De mi lesz, ha másnap a tulajdonos észreveszi, és kihívja a rendőrséget?
Tényleg...lehet hogy kihívta már, és Zsolti nincs is itt, hanem benn van a dutyiban?
Nem, az lehetetlen! Akkor mostanra már meglenne, nem keresnék itt őt az utcán. Tehát úgy néz ki, odabenn van. Akármerről kezdte magyarázni, merre lehet a barátja, mindig az jött ki, hogy benn a házban. És itt vannak ők is, két rettenthetetlen, vakmerő srác, kinn a tomboló esőben, amikor a villámok egymást érik, egy rejtélyes, sötét, hatalmas ház előtt.
Idegesen topogott, egyik lábáról a másikra. Pisilnie is kellett ráadásul, legutoljára négy óra körül ment el vécére, és bár azóta nem ivott sokat, az eső állandó csepegése megtette a maga hatását.
- Figyelj... – suttogott Zsolti az oszlop tövéből. – Bármi történik, ne mondjuk el senkinek, hogy itt voltunk. Tudod miért... – és a kapura mutatott.
Dávid helyeslően bólogatott. Dehogyis akarta ő elmondani bárkinek is, hogy itt járt! Ha nem a legjobb haverjáról lenne szó, aki nem öt, nem tíz, de mindjárt tizenöt Quake 3 Arena matricát ígért neki – köztük Claw-ot, és a hírhedt Biotoxint is! – az megér annyit, hogy vásárra vigyék érte a bőrüket.

Már éppen azon volt, hogy megkérdezze, becsöngessen-e, amikor nyílt a ház bejárati ajtaja. Egy öregasszony csoszogott elő a lakásból, fekete esernyőt tartva a feje fölé.
Zoli .és Dávid ijedten néztek össze.
- Mit szeretnétek, kedveskéim? – kérdezte egy öregasszonyos, csöppet sem barátságtalan hang.
Ezen felbátorodott Zoli, kilépett az oszlop mögül, és átnézett a kapun. Görnyedt öregasszony állt előtte, arca csupa ránc, fején főkötő, vállára vastag gyapjútakaró tekerve. Bal kezének csontos ujjai közt tartotta az esernyőt, jobb kezével a kapu kilincse után nyúlt, és kinyitotta. Dávid hátrébb mászott, valamivel Zoli mögé.
- Csókolom – köszönt félénken.
A vénasszony futólag rápillantott, majd ismét Zolira.
- Mit szeretnétek? – kérdezte lassú, rekedt hangján.
- Tessék mondani – kezdett bele óvatosan Zoli. – nincs itt a barátunk? Tetszik tudni, ő firkált a néni kapujára, és nem jött haza...és az anyukája már nagyon várja...

A néni hidegen mosolyogva hallgatta. Nagyon nyugtalanító mosoly volt, néhány repedezett foga kivillant a fonnyadt ajkak mögül.
- Igen, kedveskéim, itt van. Elbeszélgettem vele...egy kicsit. Aztán látjátok, eleredt az eső, és hát ilyen csúnya esős időben nem akartam hazaengedni... – kicsit fölfelé fordította a fejét.
- Akkor itt van? – nézett Zoli reménykedve az öregasszonyra.
- Igen, aranyom, nézi fent a tévét. Adtam neki szörpöt és süteményt addig is, amíg eláll az eső...gyertek be, ti is kaptok, és szólok neki is.
Hátrébb csoszogott ócska bőr papucscipőiben, és az ajtó felé intett. Zoli tétován tett egy lépést előre, majd megállt.
- Tetszik tudni, nagyon sajnáljuk hogy összefirkáltuk...a kaput. – mondta félénken. – És jóvá szeretnénk tenni valahogy...
- Nem tesz semmit, kisbogaram! – felelte szelíden az öregasszony, és a ház nyitott ajtaja felé intett. – Csak gyertek be, ne idekint ázzatok, amíg szólok a fiúcskának...
Zoli szívesen megvárta volna odakint is Zsoltit, egyáltalán nem akart bemenni a házba. Dávid, aki mögötte állt, még úgy se. Nagyon rossz érzés fogta el, ahogy a vénasszony rájuk nézett, rájuk mosolygott hiányos fogazatával, ahogy a ráncok szétszaladtak az arcán...a Jancsi és Juliskára emlékeztette őt, mikor a két kisgyereket behívta a gonosz boszorka a mézeskalács-házikóba. De nem mert vitatkozni az öregasszonnyal, engedelmesen ment Zoli után, be a fenyegetően emelkedő épületbe.

A tágas előszobában kicsit azonban megnyugodtak; a konyhában lógó nagy kerékcsillár barátságos fénye, kellemes, édeskés illatok fogadták őket. Végre nem hullt az eső a nyakukba, és a kint recsegő mennydörgések ijesztő hangja is eltompult kissé. Mikor Zoli a cipőjét akarta levenni, a vénasszony csak legyintett.
- Hagyd csak lelkecském, úgyis nemsokára felmosok majd, ne vegyétek le.
Dávid csak letette az esernyőjét az előszobában lévő esernyőtartóba. Sok cipőt látott egymás mellett: papucscipőket, bakancsokat, vékony talpú bőrcipőket, még egy pár kalucsnit is. Az ajtó mellett észrevett két fekete fából készült fogast is, a konyha felé pedig meglátta az előszobaszekrényt. Egy piros sál lógott le a tetejéről, a vénasszony biztos onnan vehette le azt a fekete kötött holmit, amit a vállára terített. A néni már elpakolta a kendőt, az esernyőjét felakasztotta a fogasra, az ott lógó kertészkabát és fekete széldzseki mellé.
- Jertek nyugodtan, már készen van a finom sütemény! – hívogatta őket az öregasszony a konyhából. A fehér-csokoládébarna gáztűzhely előtt állt, valamit kavargatott egy kopott kék színű lábasban. Kellemes, fűszeres illat áradt belőle. Papucscipőjét is levette, a konyhát borító okkerszínű metlakin hevert mind a kettő. Mögötte a nagy, díszes faragású, antik ebédlőasztal, körülötte a vastag tömblábú székek. Zolit egészen elbűvölte a régi ház jellegzetes bútorzata. Erre számított, mégis meglepte, milyen csodálatos művészi munkát végeztek az asztallal, a székekkel, a kalapfogassal. Olyasféle minták voltak beléjük faragva, mintha tajték, vagy haj volna, kacskaringós, ékes ornamentumok. A székek támlája, és az asztal két vastag lába szintén kicsipkézve, mély bevágásokkal. Díszes, madarakat és csipkebokor-ágakat ábrázoló sorminta volt az asztallap oldalába, és a székek támlájába vésve.

Dávid csak ámult-bámult. Ilyeneket még sosem látott sehol. Leginkább a falon lévő régi, halvány rézszínnel csillogó faliórán ámult el, a sötétbarna színe teljesen elütött a lambériázott oszlopról, amelyre felerősítették. Nagyon-nagyon réginek látta, és mégis működött, kilenc óra tizenkét percet mutatott. Aztán az asztalra tévedt a tekintete. Két kistányért látott, két poharat, melyben málnaszínű folyadék volt, és közében egy gömbölyű kristálytálat, tele süteménnyel.

Zoli – esőköpenyét a fogasra akasztva – belépett a konyhába. Akárcsak Zsolti, ő is elcsodálkozott, hogy amekkora a ház, olyan kicsike a konyha, épp hogy csak elfért ez a nagy asztal, meg a székek, úgy, hogy még járni is lehessen mellette. De nem szólt semmit, felmászott az egyik székre, arra, amelyiken Zsolti ült, beljebb húzódott a második székre, és várta Dávidot. Az alacsonyabb fiú is odaóvatoskodott az asztalhoz, és kényelmetlenül feszengve felült Zoli mellé, maga elé vette a tányérját és a szörpjét. Egyre jobban kellett pisilnie, de nem mert kikéretzkedni vécére, nem is látott vécéajtót, hiába nézett szét. A boltíven túl csak a felfelé vezető lépcsőt látta.
- Tetszik szólni Zsoltinak? – kérdezte Zoli, amint elhelyezkedett, és kivett egy süteményt a kristálytálból.
- Igen, lelkem, csak egyetek! – biztatta őket az öreg néne, miközben kavargatta a tűzhelyen rotyogó valamit. A konyhapultról elővett egy kis üveg fűszertartót, ami érdekes oldaltfekvő helyzetben sorakozott a többi hasonló fűszertartó mellett, kipattintotta a tetejét, és a feketés porból beleszórt egy kicsit a levesbe.
Zoli ránézett Dávidra. Amaz csak a fejét csóválta, jelezvén, hogy nagyon nem tetszik neki ez az egész. Nem is ismeri őket a néni, sőt, haragudni kellene rájuk, de ehelyett szörpöt és süteményt kapnak. Valami itt nagyon nincs rendben!, szólalt meg benne a vészharang, valahol mélyen.
Nem nyúltak az édességhez. Dávid egyébként sem tudott az ivásra gondolni, annyira feszült a húgyhólyagja már. Fészkelődött egy keveset a kemény széken, de a kellemetlen érzés nem enyhült.
Végül nem bírta tovább.
- Elnézést, néni... – szólalt meg félénk, vékony hangon. – Meg tetszik mutatni nekem, hol van a vécé? Muszáj kimennem...
- Persze, aranycsillagom! – szólalt meg kedvesen a vénasszony szinte azonnal. Letette a fakanalat, és odacsoszogott az asztal mellé. – Csak menj el oda a lépcső mellé. Látod? Menj végig, és ott van a toalett.

Dávid leugrott a székről, és sietős léptekkel indult el, amerre az anyó mutatta. Átlépett a fehér boltíven, egy pillanatra balra nézett, látta a vendégszobát...aztán gyorsan elment a felfelé vezető lépcső vastag fakorlátja mellett. Látott egy ajtót a lépcső alját borító faburkolatban, de ügyet sem vetett rá. Meglátta a vécéajtót: nagy, sötétbarna téglalap a lambériás falban, idomtalan rézkilincs csillogott rajta a sárgaréz, súlyemelő-formájú zárszerkezetben.
Habozás nélkül kinyitotta az ajtót, és belépett. Szűk, hosszúkás helyiségben találta magát, teljes sötétségben. Végigtapogatta az ajtófélfa melletti falat, meglelte a kicsi villanykapcsolót a hideg felületen. Felkattintotta.

Porcelánfoglalatba csavart, csupasz hatvanwattos izzó kelt életre a fürdőszoba bejárata fölött. Kicsi, hosszúkás kamrát borított fénybe, a padló rücskös betonfelület volt, a falakat beszürkült csempék borították. Egyetlen mosdókagyló volt a falra rögzítve, felette egy lakkfa polcocska, és tükör. Szappantartó ült a csap jobbján, benne barnás színű, szagtalan szappan. Futólag megnézte, és átlépett a másik ajtónyíláson. Ez a szoba nagyobb volt, jobbfelé kiöblösödött. Afféle zuhanyzóhelyiség, a túlsó sarok egyik oldalán zuhanytálca volt a földön, mellette összegyűrt felmosórongy a földön. Egy alumínium vödör, hat-nyolc különböző színű műanyag flakon. Dávid a hypo flakonját kivéve egyiket sem ismerte meg, bizonyára tisztítószerek. Mellettük egy lábakon álló bádogkád, betolva a szoba öblébe.

Továbbcaplatott, a fürdőhelyiség túlsó végében lévő halványbarna faajtóhoz. Felette is világított egy izzó, ám ezúttal volt burája is: rovátkolt, gömb alakú lámpabura. Fénye megvilágította az árnyas, esőszagú fürdőszobát, a nedves zuhanytálcát, a koszt a fürdőkád lábai között, valami lapos, barna dolgot a fürdőkád alatt, és egy nagy bojlert is észrevett a kád mögött, nagyon halványan világított egy narancssárga lámpa az oldalán. Fura, gondolta egy pillanatra Dávid, nálunk a bojler az álló, nem fekvő.
Nagyon idegesnek érezte magát. Nem csoda, egy teljesen idegen helyen van, ahol fogvatartják a legjobb barátját, és most egyedül van. Jobb lesz gyorsan végezni a hugyozással, és visszasietni Zolihoz.

Kinyitotta az ajtót. Kicsit zavarta ugyan, hogy az ajtón kívül volt a retesz, nem belül...de nem érdekelte, túl akart lenni már a budin. Bent az volt, amire számított: fehér vécécsésze csokoládébarna tetővel. Mellette budikefe, egy újabb felmosórongy, és egy csomag toalettpapír. Két vízvezetékcső futott végig alant a vécécsésze mellett, erre tették fel a vécépapír-csomagot. Itt azonban már csempével volt leburkolva a padló, nem sima betonnal. Nem sokat vizsgálódott, letolta a gatyáját, és nekilátott a brunzolásnak.
Zoli idegesen sandított a nagy fehér boltív irányába, ami a lépcső és a vendégszoba felé nyílt. Az öregasszony rá se nézett, csak kevergette a tűzhelyen az ételt, időnként beletéve ezt-azt. Elvett egy süteményt, és megnézte, megszagolta óvatosan. Dávid figyelmeztette, hogy ne egye meg, mert valami nincs rendben vele.

Zoli, bár nem volt olyan ravasz, és intelligens mint Zsolti, képes volt egyszerű jelekből következtetni a veszélyre. Mikor belépett, a sütemény és a szörp ki volt készítve. Az öregasszony tudta hogy jönni fognak, nekik tette ki a finomságokat. Ráadásul azok után, hogy...mondjuk ki...összebaszták a kapuját. Dávidot is ismerte, tudta hogy milyen ijedős, mégis...az, hogy nem nyúlt a süteményhez, sem a szörphöz, szeget ütött a fejébe.
Óvatosan elvett egy süteményt, és összemorzsolta a tenyerében apránként, lassan. Közben nagy szemeket meresztett a vénasszonyra, és mikor az hirtelen hátrafordult, szája elé emelte a kezét, és csámcsogó hangokat adott ki. Közben persze vigyázott, nehogy a nyanya meglássa, nem evett egy szemet sem.
Zsebre vágta az összetört sütit, porrá morzsolta az egyik darabot, és a tányérjába szórta. Ember legyen aki megmondja, ő egy kis darabka süteményt nem nyelt le.
- Hová tettem azt a... – mammogott magamagának az öregasszony, és megfordult. A hatalmas csillárról vibráló fényben lehetett látni, milyen kerek, gonosz arca van. Zoli hangosan csámcsogni kezdett, mikor megfordult a nyanya, és tétován a pohara felé nyúlt.

A vénasszony, mintha csak erre várt volna, visszafordult a konyhapult felé, és leemelte díszesen faragott tartóról az egyik lyukacsos nagy kanalat. Zolinak ez már több volt, mint gyanús. Ott állt mellette egész idáig, még ha rosszul lát, akkor is tudnia kellett volna, hogy ott van az a szarság, töprengett magában, és fölemelte a poharat. Azért fordult meg, hogy lássa, ettem-e már ebből a faszom süteményből.
- Ízlik-e a süti, aranybogárkám? – kérdezte érdeklődő hangon az öregasszony, és kicsit megint hátrasandított. Zoli újabb süteményt vett el. Végigtapogatta kör alakú formáját, és a tejszínhabra emlékeztető rovátkás felszínét. Közönséges tészta. Semmi oka nincs feltételezni, hogy mérgezett.
- Mmm, nagyon finom! – mosolyodott el kényszeredetten. – Hol tetszett venni?
- Sehol, kedveském, én magam sütöttem! – fordította hátra a fejét az öregasszony, és elvigyorodott. Vigyorgott.

Zolinak nem volt szüksége több bizonyítékra. Azonnal tudta, hogy a sütemény meg van mérgezve. Ha eszik belőle, meghal. Esetleg még rosszabb dolog történik vele...egyre kevésbé érezte biztonságosnak a helyzetét. Dávid pedig még mindig nem jött vissza...Zsolti sem.
Összemorzsolta ezt a sütit is, és a zsebébe rejtette.
Óvatosan megkóstolta a málnaszörpöt, épp csak egy pici kortyocskát. Finom málnaíze volt, nagyon ízletes...de volt valami mellékíze. Kicsikét olyan keserédes, mint az édesítőszer. Arra gondolt, ez csak annak tudható be, hogy maga a szörp is édesítőszerrel készült...de mégsem. Nem issza meg, az a biztos.

Lehet, hogy Zsolti is evett ilyet? És azóta már rég meghalt, és el is kaparták ebben az elvarázsolt kastélyban valahol?
- Hol van Zsolti? – kérdezte határozottan, és lejjebb engedte a poharat a kezében.
- Türelem, csillagom, máris szólok neki. – nyugtatta a vénasszony, és odalépett a fal mellett álló magas, fehér hűtőhöz. Kinyitotta, és hosszasan motoszkált benne. Zoli valami barna színű műanyagot látott, biztos amolyan tárolófiók volt, amibe a húst, zöldséget lehet rakni, elkülönítve a többi, hűtőben ülő dologtól.
Nyekergő hangokat hallott maga mögül valahonnan, a boltívon túlról. Felismerte: lépések. Valaki jött le a lépcsőn. Talán Zsolti? Amíg az öreganyó a hűtőben motoszkált, óvatosan balra dűlt, és kilesett a boltív mögül. Kopottzöld, festékfoltos nadrágot, és kockás férfiinget látott eltűnni a lépcső mellett, a vécé irányába.

Jó lesz, ha igyekszik Dávid, gondolta. A félelem egyre inkább eluralkodott rajta, mintha nagyon erős éhséget érezne, úgy öntötte el a bensőjét a rettegés. Óvatosan belenyúlt a zsebébe, megérezte az odamorzsolt sütemény között a Bladiatort.
Ha nem szól Zsoltinak, én...
Dávid már végzett, mikor meghallotta maga mögött a lépéseket a nedves fürdőhelyiségben. Cipőtalpak csikorogtak a betonon. Kattanást hallott az ajtó felől.
- Foglalt – szólt ki udvariasan. – Máris jövök!
Nem érkezett válasz. Kapkodva felhúzta a melegítőnadrágját, és lenyomta a kilincset. De az ajtó nem nyílt ki.
A rémület kősziklája zuhant Dávid gyomrára. Azonnal tudta, mi történt. A retesz!
- Hé! Tessék kiengedni! – kiáltotta hangosan, de hiába. A lépések eltávolodtak. Kihunyt a villany, tompán csattant az illemhely ajtaja. Egyedül maradt a sötétségben.
- Tessék kiengedni! – ordított teli torokból Dávid. – Segítsen valaki!
Nehéz csikorgást hallott a lába alól, recsegést, kőfelületek egymáson való elcsúszásának csikorgását. Azt sem tudta, mi történt, mikor a talaj eltűnt a lába alól, és ő zuhanni kezdett le, a feketeségbe. Hangosan sikoltva, kapálózva zuhant egy sötét, bűzös betontorokba. Rothadó fekália, oszló testek szaga tódult az orrába, elborította az iszonyatos bűz.

Nagy csattanással – illetve cuppanással – érkezett le valami kemény, durva felületre. Felüvöltött a fájdalomtól, ami a lábaiba mart. Érezte, hogy összerándulnak, megroppannak a csontjai. Félőrülten ordítva dőlt el valami nyúlós, helyenként rugalmas, undorító anyagba. Fuldoklott a rothadó, férges hús és belsőségek szagától. Nem látott semmit. Hangosan zokogott, felhúzta jobb lábát, átkarolta, és üvöltött, hiába próbált felállni a bűzös, tömény rohadásszagú masszából, képtelen volt rá. Az esés eltörte a térdkalácsát, és a sípcsontját is, bal lába pedig „csak” kificamodott.
Hangosan sírva, kiáltozva próbált meg előrébb-előrébb csúszni, kimászni ebből a förtelemből, ebből a nyúlós, félszilárd dögszagú valamiből. Beletenyert valami keménybe, és megpróbálta fölemelni. Először nem sikerült, aztán undorító roppanással kiszakadt az a valami a helyéből. Egy emberi csontot markolt meg.

A rothadó sötétségből távolról hangok hallatszottak...pontosabban egyre közelebbről. Dávid kínlódva húzta sebesült lábait maga után a zsíros, dögletes masszában, félig elfogyasztott, és elrohadt emberi testek undorító maradványaiban, és saját zokogásán túl is hallotta, hogy valami hatalmas és nem emberi vonszolódik feléje a sötétben. Kínkeservesen húzta előre magát a kezein, odébbsöpörte az útjába kerülő csontokat. Semmire nem volt képes összpontosítani, csak a fájdalomra...és a félelemre. Csapdába került, és nincs menekvés számára.

Az undorító, cuppogó, spriccelő hangok egyre közelebb értek. Dávid kétségbeesetten jött rá, hogy fájdalmában teljesen rosszfelé ment...a hang felé. Ismét megpróbált felállni, de az iszonyú fájdalomtól azonnal össze is esett. Arccal végigvágódott az undorító húspépben, és ahogy ordítani próbált, telement vele a szája is, az orra is. Hányni kezdett, képtelen volt másra. Lábai szinte ontották magukból a fájdalmat. Alig érezte hogy valami megérinti őket. Még mindig öklendezve, bugyborékolva felsikoltott, mikor az a valami, mint egy kígyó, körülfonta mindkét lábát, és egyszercsak hatalmasat szívott. Dávid még egy utolsót sikított, aztán nyomot húzva a bűzös emberiszapban, eltűnt a lábát elnyelő, ismeretlen szörnyetegben. Még érezte, ahogy valami nyálkás, mozgó anyag ráfeszül mindenfelől, mint valami nagy gumitömlő... nehéz, kimondhatatlanul undorító és savas szag borítja be...és egy undorító, szörcsögő hanggal kísérve elviselhetetlen fájdalmat érzett a fejében...és elveszítette az eszméletét.

Valami beszívta, mint a porszívó egy darab szöszmöszt. Ilyesféle lehetett volna az utolsó gondolata.
Zoli feszülten figyelt, várta hogy Dávid és Zsolti visszajöjjenek. Igyekezett természetesnek, nyugodtnak tűnni, leplezni, hogy egyre inkább eluralkodik rajta a rettegés.
- Hol van Zsolti? – kérdezte utoljára, türelmetlenül.
- Máris jön, lelkecském... – mondta a vénasszony közömbösen, és megfordult. A kristálytálra nézett. – Nem eszel többet? Nem ízlik?
- De igen, nagyon! – mosolygott hamisan és szélesen Zoli újra, ami hirtelen igazi vigyorra váltott. Eszébe jutott valami.
- Nem tetszik enni egyet? Nagyon finom!
A vénasszony szeme összeszűkült erre. Ráncos szája sarkában ideges grimasz fészkelt, betegesen sárga szemeivel a fiút vizslatta, belenézett a fiú szemeibe. Zoli követelőzőn, várakozón nézett vissza rá. Hirtelen furcsa érzés tört rá...mintha lebegne...
És ekkor meghallotta Zoli a csikorgást a falból. Mintha valaki egy nehéz ládát húzott volna végig valahol. Kiáltást is hallott, nagyon ismerős kiáltást...
- Dávid!

Felugrott az asztalról, kiszakítva magát a nyanya hipnotizáló tekintetének ketrecéből. Amaz hátralépett, a konyhapultnak. A barátságosság reszketeg maszkja egyszeriben eltűnt: barázdált, groteszkül vicsorgó boszorkányarc lett belőle. Jobb kezéből eldobta a lyukacsos nagykanalat.
- Meghalsz....Te! – sziszegte Zoli képébe ördögi dühvel, és égnek emelte mindkét kezét.
Zoli azonnal elugrott onnan. Épp jókor: a szék lángra lobbant. Narancsszínű, égő nyelvek keltek életre a lakkozott felületen, magasra csaptak, iszonyatos meleget árasztottak...de érdekes módon nem égettek el semmit.
Boszorkány!, jutott vakrémülettel Zoli eszébe a szó. Ez a nyanya boszorkány!
- Nem menekülsz – suttogott hátborzongatóan a vénasszony, és ismét Zolira mutatott. A fiú gyorsan elugrott, és vágtázni kezdett az ajtó felé. Fehéres lángnyelv csapott ki a barna metlakiból egy pillanattal később. Fehér...ami naracsszínbe ment át.

Zoli egy pillanat alatt átcsörtetett az előszobán a bejárati ajtóhoz. Semmi másra nem volt képes gondolni, csak hogy minél hamarabb kijuthasson innen, erről a borzalmas elátkozott helyről. Agyának egy pókhálós, elrejtett zugában arra is rájött talán, miért hívta be őket a vénasszony. Mert ez tényleg egy szellemtanya. És nem akarja, hogy ez esetleg kiderüljön...hogy a kívülállók megtudják, mi folyik ebben a házban...

Miért, mi folyik ebben a házban?, kérdezett vissza erre hirtelen. Válaszolni azonban nem volt ideje, megragadta a kilincset, és lenyomta. Az ajtó nem nyílt, egy kicsit se nyílt ki.
Zolit elöntötte a ijedtség, és a hitetlenkedés hulláma. Hogy lehet bezárva? A vénasszony elől jött, mi pedig nem zártuk be az ajtót!
Minden erejét megfeszítve, oldalával nekidőlve próbálkozott kinyitni a sötétbarna ajtót. Recsegett a fa, de az ajtó nem nyílt ki.
Hátralépett, hogy belerúgjon.. .és ezt jól tette! Újabb két széles lángnyelv csapott fel az ajtóküszöbből, magasra, Zoli arcába. A fényesség egy pillanatra elvakította, megzavarta. Égető forróságot érzett a lábain és az arcán, mintha csak nagy tábortűz mellett ülne. Felkiáltott, és megpördült.

A vénasszony gonosz medvecsapda-szerű vigyorral figyelte őt, még mindig a
konyhapultnak támaszkodott, szinte várakozott, mit fog most csinálni Zoli. Szemölcsökkel teli jobb kezét félig felemelve tartotta maga előtt, készen arra, hogy újabb különös tűzkitörést lobbantson fel. A konyhát burkoló kerámialapok megváltoztak: feketére váltak, akár az égett gumiabroncs, a közöttük lévő rések narancssárgára-vörösre színeződtek, mint megannyi aprócska lávafolyás, vibráltak és hullámzottak. A tűzhelyen fortyogó fazékról lerepült a fedő, és hatalmas, vörös gőzfelhő csapott ki az edényből, rettenetes, visító kacagás rezgette meg a konyhát.

Zoli földbe gyökerezett lábbal nézett a vén banyára, halálra váltan. Minden porcikája reszketett, hátán érezte az ajtónál lobogó lángok melegét.
- Gyere szépen ide! – suttogta vigyorogva a banya.
Erre Zoli megrázta a fejét.
A banya kicsit bólintott, pontosan ezt várta. Ellépett a konyhapulttól, lépései recsegtek a feketévé vált metlaki-burkolólapokon. Kintről hatalmas mennydörgés dübörögte be a házat...és a konyha ekkor visszaváltozott azzá, ami volt. A lángok összezsugorodtak és kihunytak.

Zoli újra nekiveselkedett az ajtónak, szemét mindvégig a vénasszonyon tartva; hirtelen támadt rémületében elfelejtette, húzni vagy tolni kell hogy kijuthasson. Megpróbálta húzni, de semmi eredmény. A vénasszony továbbra is gúnyosan vigyorgott, akár egy ronda, ráncos majom. A boltív és a lépcsőfeljáró felé fordult, és mosolyogva intett Zoli felé.
Egy ember lépett ki a boltív mögül. Negyven-negyvenkét éves, magas, szürkés hajú férfi volt, kopaszodó homloktájékkal. Arca öreges, és rosszindulatú, szemeit összehúzta. Kopott, kantáros kertésznadrágot viselt, itt-ott föld- és fűfoltokkal tarkítva, fölötte vörös-fehér mintás inget. Határozott, kemény lépésekkel igyekezett Zoli felé, jobb kezében egy fejszét lóbálva.
- Intézd el, Ridd. – hallotta valahonnan messziről a vénasszony hangját.
Most mit csináljak?, rémült halálra a fiú, és nekihátrált az ajtónak. A férfi, akit Riddnek szólított a banya, gonoszul rávigyorgott, és a baltát felemelve feléje indult. Koszos barna mokaszinja alig vert zajt a padlón, ahogy nagy lépésekkel közeledett.
Nem volt hová menni.
Lázasan, töredék-másodpercek alatt próbált meg valamit kitalálni. Nem slisszolhat el mellette, legalábbis úgy nem, hogy ne csapná agyon a fejszéjével. Hiába kiáltana segítségért, azzal még ennyit se érne. Valahogy védekeznie kellene.

A pasas meglendítette a baltát, hogy lesújtson. Zoli azonnal lebukott, a fejsze a bal válla mellett hasított a levegőbe, kis híján elkapta a bal karját. Amint félreugrott, a férfi bal marka megragadta a nyakát, és keményen nekicsapta az ajtónak. Zoli köhögve, kapálózva próbált kiszabadulni a szorításából, de hiába csépelte a kezet, tulajdonosa vigyorogva zárta összébb az ujjait a nyakán.
Jobb keze lehullott, nekiütődött valaminek – a zsebében pihenő Bladiator rugós késnek. Habozás nélkül előrántotta, ugyanazzal a mozdulattal megnyomta a gombot is az oldalán, épp mikor a támadója ismét fölemelte a fejszét. Nem gondolkozott, a pengét markolatig belevágta a férfi alkarjába.
- Ááááááá! – üvöltött fel a férfi, és elengedte Zolit. A balta kiesett a kezéből, és nagyot koppant a fényezett deszkapadlón. Határtalan gyűlölet és ölnivágyás sütött a férfi szemeiből, ugyanakkor nagy megdöbbenés is. Fogalma sem volt róla, hogy a dolgok ilyen drámaian megfordulhatnak. Nem is gondolt rá, hogy a srácnál esetleg van valami...

Bal kezét ökölbe szorította, és hatalmasat ütött előre, mellkason vágta Zolit. Az ajtó ismét megroppant, mikor Zoli nekicsapódott. Nagyot ordított, a kilincs fájdalmasan a hátába mélyedt. Felemelte a Bladiatort, és előrecsapott vele, végighasítva az ismét lesújtó jobb kezet. A férfi elkapta a kezét, és újra felüvöltött.
- Te rohadt kis patkány! – ordította vészjóslóan, és átfogta súlyosan sérült jobb kezét. – Elevenen foglak megfőzni!
Zoli kihasználta az alkalmat, és az ütéstől még mindig meg-megtántorodva csapkodott a késsel. A férfi balkeze hatalmas erővel csapott le az arcára, Zoli előtt mintha petárda robbant volna. Nekitántorodott az ajtónak, a szeme könnybe lábadt. A távolból hallotta, hogy az öregasszony visítva kacag a konyhában.

Ridd hátrébb lépett, és erősen vérző jobb kezével mit sem törődve igyekezett fölemelni a baltát, fújtatva, olyan ábrázattal, mint egy hónapok óta éhező farkas. A szemeit végig Zolin tartotta, s már el is érte a baltát...
Ekkor azonban olyan gyorsan történt minden, hogy reagálni sem volt ideje. Még fel sem emelte a baltát, a fiú felugrott a padlóról, és nekiugrott. Villant a Bladiator, és markolatig merült a férfi mellkasába. Amaz iszonyút ordított, ami azon nyomban hörgésbe fulladt. A penge átdöfött mindent...ruhát, bőrt, tüdőt.
Zoli kirántotta a sebből a Bladiatort, és újra döfni készült, mikor is a férfi térdre roskadt, s eldőlt, mint egy zsák. Szakadatlanul hörgött, egyre vörösödő mintás ingét markolászta. Rázuhant az elejtett baltára, saját vérében fuldokolva, köhögve, erőlködve kapkodott Zoli felé meggörbült ujjaival.

Nem sokat tétovázott Zoli, rátaposott a felé nyúló balkézre, ráugrott a férfi hátára, és rohanni kezdett az egyetlen lehetséges irányba – előre, az öregasszony felé, a konyhába. Puffanást és csúszást hallott maga mögül...mintha a Ridd nevezetű, imént leszúrt férfi fölkelne lassan?
Erre nem volt most ideje. Riadtan, minden tagjában reszketve vetődött a konyhába, egyetlen ugrással a metlakin termett. Az öregasszony, kezét csípőre téve, önelégült vigyorral figyelte, hogy mit tesz most Zoli, rátámad-e vagy sem. Oda sem fordult az előszoba padlóján vergődő, magatehetetlen férfi irányába. Várt valamire. Remegtek a szemölcsök az arcán, ahogy gumiszerű, repedezett bőrét kifeszítette a vigyorgás. Fekete fogai kárörvendőn meredtek kifelé.
- Tessék... – lihegett Zoli, erőlködve szedegetve össze a szavakat. – Tessék most azonnal kiengedni, mert megölöm!
A banya csak vigyorgott, és lassan felcsúsztatta egyik göcsörtös kezét a pult fölött sorakozó konyhaszekrények egyikére. Sötétbarna, kovácsoltvas fogóját már meg is markolta.
Mire készül?, kérdezte magától rémülten és kíváncsian Zoli, miközben előrébb lépett. A Bladiator ki akart csúszni remegő jobb kezéből, hát rámarkolt erősen. A penge már nem előre, hanem lefelé görbülve állt ki a késből; gondolván arra, hogy beváltsa fenyegetését, Zoli döfésre kész helyzetbe fordította a kését. A belegravírozott SZENVEDÉS szó meg-megcsillant a csillár piszkossárga fényében.

A vénasszony egyre csak vigyorgott, és a kést nézte. Lefelé meredő hegye észrevehetően remegett. Zoli félt, halálosan félt, s a banya tudta ezt.
- Csak gyere, lelkecském... – motyogta a vénasszony reszelős, kellemetlen hangon. A vigyorgást egy pillanatra sem hagyta abba. Zoli még a konyha idegen, fűszeres illatán is érezte a banya áporodott, savanyú testszagát, mint egy pince legmélyén fekvő fiókban egymásra dobált tucatnyi mosatlan otthonka és papucscipő szagából gyúrták volna össze. Savanykás volt, kicsit kesernyés, pállott verejtékszag.
Tudja hogy nem merem megtenni! Tudja hogy félek tőle!
Bár nem akart, Zoli mégis közelebb lépett...egy kicsivel. A kést följebb emelte. Az előszobában elhaltak a nyögések, vészterhes csend zuhant rájuk, egyedül a tűzhelyen rotyogó akármi bugyogása, és a kint dühöngő vihar zavart bele egy kicsit. Lehet hogy megöltem, gondolta még mindig reszketve Zoli, de ez mintha most kevésbé számított volna. Veszélyben van, nagyon nagy veszélyben, és ki kell jutnia innen.
- Edd meg a süteményt, lelkecském! – vartyogta grimaszmosollyal a vénasszony. – Úgy lesz a legjobb...neked...

Zoli tekintete egy pillanatra a jobbjára ugrott. A kést szorító kezén túl ott volt a vastag, lakkozott, fénylő tölgyfaasztal, rajta a tányérok, a poharak, a sütemény. Az egyik tányér-pohár páros az övé volt, a másik pedig egy kedves barátjáé...
Dávid azóta sem jött vissza!
- Dávid!!! – ordított bele a konyha csendjébe Zoli, oldalra fordított fejjel. – Gyere gyorsan!

Semmi válasz. Valahol a feje fölött egy tompa puffanás hallatszott, mintha egy különösen súlyos ember egy nagy párna közepébe ugrott volna. Zoli rá sem hederített, azonnal visszafordult a vénasszony felé. Ám az továbbra is vigyorogva állt ott, vékony jobb kezével a konyhaszekrény ajtaján lógó bronzkarikát fogva.
- Gyere csak közelebb, lelkecském... – szólalt meg halk, szinte kedveskedő hangon a banya.
Zoli nem mozdult. Hátralépett, leengedte a kését.
- Van itt mézeskalács, csoki, cukorka, minden, amit a gyerekek szeretnek! – sorolta tovább az öregasszony, és ha lehet, még szélesebbre húzta ocsmány, repedezett fogú száját. – És mikor már jó kövér leszel...
Ebben a pillanatban felrántotta a konyhaszekrény ajtaját. Zoli azonnal hátraugrott...és valószínűleg ennek köszönhette az életét. A konyha ismét megváltozott: vörös-szürke pokolvilág lett belőle, a konyhaszekrények mind hatalmas, tátott szájú kemencékké változtak, zárt rácsfedelük mögött égőn, gyilkosan lobogtak a lángok, s ez a láng csapott ki az imént kinyitott kemence
(szekrény?)
száján is, vakító, veszedelmes fénybe burkolva a kazánház
(konyha?)
belsejét. Minden átváltozott egy fél pillanat alatt. Szürke fémketreccé változott a csöndes kis konyha, vastag csövek, kupolás fémkapcsok álltak ki a mennyezetből, a falak helyenként vörösen izzottak a lángok melegétől. Az asztal lihegő, fújtató esztergapaddá változott, a mozgatható fémkarok maguktól ide-oda csapódtak, fel-alá mozogtak, parázsfelhőt szórt a gépezet hátulja. A hűtőszekrény vastag falú, fekete kazánná vált, nyitott ajtajú kazánná, melyből tűznyelvek csaptak ki minden irányba, a mennyezet teljesen eltűnt a felfelé áramló, égett gumi- és páraszagú füstben...

Zoli hátrazuhant, ahogy a lángcsóva arcul csapta, rá a tűzforró fémpadlóra. A vénasszony őrült, visítozó kacagásban tört ki. A kezében tartott
(kanalat? kést?)
(mi a szar van itt, mi történt, hol vagyok?)
(a könyököm! a hátam! fájnak! meleg van! jézusom, meg fogok halni)
tárgyat letette, és Zoli felé indult.
(fáj! nagyon fáj!)
A perzselő kín térítette magához Zolit azonnal, mielőtt eszmélete teljesen eltűnt volna a kazánházzá változott konyha pokoli melegében és füstjében. Vörös-fekete mozaikként cikáztak előtte a falak, lyukakat vett észre a padlóban, melyekből lángnyelvek csaptak ki
(egy ilyenre estem rá? ez rohadtul fáj!)
és a vén banya már közel van, felé indul, hogy megragadja, és betuszkolja őt a kemencébe, akárha a Jancsi és Juliska gyermekklasszikusának újrafeldolgozása volna. Director’s cut. Ezúttal a gonosz banya győz, aztán majdcsak jön valaki, aki úgy határoz, hogy két kis pisis óvodás valahogy mégis túl tud járni a ravasz, csúf boszorka eszén...

Ráncos, görbe marok ragadta meg a bal lábát. Az érintés hideg volt, kemény és visszataszító.
Zoli az undortól és a fájdalomtól nagyot kiáltva felugrott. Iszonyú meleg volt, akár a szauna izzasztókamrájában, azonnal izzadni is kezdett, így a lába csúszós lett, könnyen kiránthatta azt a vénasszony markából. A félelem úgy robajlott a bensőjében, mintha gyomra egy rakás jégkockával lenne kibélelve. Ösztönösen előrecsapott – a Bladiator felforrósodott pengéje a vénasszony előtt hasított a forró levegőbe. A banya oda se neki, ismét közelebb jött.
Nem látván más kiutat, Zoli ismét hátrébb ugrott eggyel. Ahogy valamikor
(mikor Dávid elment)
látta, itt egy felfelé kanyarodó csigalépcsőnek kellene lennie, mellette egy folyosónak ami a vécéhez vezet, valamint jobbra is, balra is egy-egy szobának, az egyik pont a konyha mellett. Nem látta, hogy milyen szoba, de tudta hogy ott van.

A vénasszony nehézkesen utánalépett, és előrenyújtotta a kezét. Zoli látta, hogy érte nyúl, ismét hátrébb ugrott...és ekkor a kegyetlen, égető fájdalom újra belehasított a hátába, a tarkójába, a bal könyökébe. Hozzáért egy izzó falhoz. Felszisszent visítva, és oldalra vetődött. A könyöke iszonyatosan fájt, csupasz bőre szinte ráégett a tűzforró fémfalhoz.
Lángnyelv tört elő a földből jobboldalt, belekapott Zoli pulóverébe. A vénasszony ismét előrébbcsoszogott, kezét kinyújtva Zoli felé...
Jobbra! A lépcsőhöz! Egyedül arra szabad az út!
Hátraugrott a lépcső feltételezett irányába. Látta baloldalt a vastag, helyenként horpadt fekete falat, aminek nekiütközött. Csak úgy okádta a meleget, mint egy kályha, a forróságot...
Fogalma sem volt Zolinak, mi történt itt, hogy lehet hogy egy szűk kis konyha belsejéből egyszerre csak idecsöppent egy tűzforró, kemencékkel telezsúfolt helyre, ahol minden okádja magából a meleget, egyszerűen nem volt képes megérteni, hogy lehetséges ez...de azt tudta, hogyha nem kerül ki innen, akkor a vénasszony fogja és megsüti őt az egyik szimpatikus kemencében, hacsak addig nem sül ropogósra magától.

Újabb késcsapással hárította el a felé nyúló kezet. A penge azonban csak az üres levegőt érte megint, most a vénasszony lépett hátra.
Bátorság öntötte el Zolit, mikor a ritkás füstön át látta, hogy a banya igenis fél attól, hogy őt is ledöfi, mint azt a férfit az előszobában, aki agyon akarta csapni őt baltával, csakhogy ő sokkal ügyesebb volt nála (hogy hogyan, arra nem bírt rájönni), és akárki meglátja, most talán sikerül megölnie a vénasszonyt is, aki elevenen akarja őt elégetni...
Ugrott, és döfött.
Mintha nem is ő maga irányította volna a cselekedeteit, úgy vetődött előre, át a hullámzó levegőn, fekete falak között a vén banyára, kését a torkának irányozva. Látta a színes otthonkát, a dermedt vigyorba torzult szájat, a fénytelen ezüst hajat, látta hogy a kés hegye pont a nyaki ütőerébe fúródna, igen, pontosan oda, mint a Quake 3 utolsó előtti pályáján. Ha elfogy a lőszer, mindössze egy daráló-penge marad, hogy a játékos leölhesse a többit. Egyetlen nyakra mért ütés halálos vele, és már elérte...
...lelassult.

Nem egyszerre, nem rögtön, ahogy elrugaszkodott, fokozatosan. Mintha egyre lassúbbodó videószalag peregne az élet nagy lejátszójában, úgy lassult le az ugrása, a mozdulat, ahogy a kés lefelé süvít, átvágva a forró levegőt. A tűz ropogása, a lángcsapkodás, a füst emelkedése...mintha minden lassított felvétellé vált volna egyszerre. Egyre lassabban és lassabban. A késpenge úgy vánszorgott a levegőben, mintha valaki cérnát kötött volna a végére, és lassan, nagyon lassan húzná maga felé. A vénasszony csak vigyorgott, még a szétfolyó, olvadt levegőn is lehetett látni.
Ezt is ő csinálja!
Összeszedte minden erejét, megpróbálta mozgatni a kezét, újabb erőt vinni bele, hogy beledöfhesse a pengét az átkozottba...de az nem engedelmeskedett! Megpróbálta mozgatni a lábait, ahogy lógtak a levegőben, a bal lába közel a földhöz, a jobb magasra felhúzva...azok se engedelmeskedtek. Lassult, egyre lassult a mozgása...és egyszerre megdermedt. A kazánházzá lett kamra horpadt, sötét padlója fölött lebegett a levegőben, cipői a semmire támaszkodtak, égett bal keze hátracsapódva, jobb keze magasra lendítve a késsel. Függött a levegőben, fogai összeszorítva...

Kétségbeesetten tekintgetett jobbra-balra. Minden megfagyott körülötte, a lángok megdermedtek, a füst nem gomolygott, egy helyben állt, a levegő egyre hidegebb lett, mivel a részecskék is megálltak...nem tudta, mit tegyen. Nem bírt mozogni, visszarántani sem tudta a kezét, a vénasszony meg egyre csak vigyorgott.
És ekkor végetért minden. Valaki (vagy valakik? ki tudja) éles hangon felsikoltott...mintha a háta mögött állt volna eddig valaki, hogy aztán jól ráijesszen. Egyetlen éles „Vouh!” kiáltás hasított bele a megdermedt időbe, és ekkor valami iszonyú erővel hátralökte Zolit...
Hátraesett a kemény fémpadlóra, beütötte a fejét, és a sérült könyökét is, felordított a fájdalomtól, bal keze el is zsibbadt azonnal. Az erő, ami fogvatartotta a levegőben, oly vadállatian lökte hátra, hogy a világ el is sötétedett a szemei előtt egy pillanatra. Azonnal eszébe jutott azonban hogy felkeljen, mielőtt
(megég? hisz nem a kazánházban vagy, ez egy ház, itt nincsenek se kemencék se lángok se csövek semmi)
a banya utánaindulna...
(nézd meg, nem a kazánházban vagy! Csak nézd meg!)

Felpattantak a szemei. Lambériázott famennyezetet látott, és egy kerékcsillár körszeletét, valahol a fejtetője magasságában. Halványsárgán világított,akár a konyhai lámpák. A padló is, melyen feküdt, nem volt se fém, se forró. Hideg, lakkozott parketta volt, ami egy kiemelkedő padkába váltott át a felfelé kanyarodó lépcsősor előtt. Minden visszaváltozott azzá, ami volt.
- Gyere szépen, lelkecském... – érkezett a hátborzongató vartyogás a lábai irányából.
Erre azonnal hátrébbcsúszott Zoli, a könyökére vigyázva felült. Továbbra is ott állt a banya, ahol eddig, gúnyosan, éhesen vigyorgott, sárgás, nedvedző szemeivel Zolit gusztálgatta, mintha csak azt nézné, melyik részét süsse pirosra és fogyassza el ebédre.
Közelebb jött a banya, erre Zoli azonnal felugrott. A Bladiatort továbbra is ott szorította a kezében, mikor a megdermedt idő magába fagyasztotta őt, kezének szorítása megőrizte a kést a markában, nem ejtette el. A kés még mindig nagyon meleg volt, sütött

Akkor mégsem álmodtam! Ez megtörtént! Ki kell jutnom innen!
Sarkon fordult, és vakon felrobogott a lépcsőn. Nem is nézte, merre megy, nem érdekelte, hogy sötétség, rossz szagú sötétség borítja a lépcsőt teljes egészében, és följebb még sötétebb van, csak az számított, hogy minél gyorsabban elmeneküljön a banyától, minél távolabb tudhassa őt maga mögött. Nem számít, merre, csak el innen. Ez a boszorka lángokat tud szítani, valahogy meg tudja változtatni a valóságot, és még az időt is képes megállítani. Valóban megállította? Nem gondolta (bár jobban nem tudta megfogalmazni ezt magában). Mert ahogy a mozdulatai lelassultak és megálltak, nem azt érezte, hogy megállt az idő... nem, hanem mintha valami megragadta volna a kazánházzá lett szobát, világokat átszelő ős-karmaival, megragadta volna, és húzta volna hátra, húzta volna a falakat, a padlót, a levegőt, és őt magát is. Hátra, hátra, föl, és ő ott maradt függve a levegőben, és bármit csinál, az a hatalmas, kimondhatatlan nevű valami egyre csak húzza vissza a mozdulatait, hogy aztán sikoltson egy nagyot a háta mögött, és mindent visszalökjön eredeti helyzetébe...
Dübögve, csörtetve felszáguldott a magas, jobbra kanyarodó lépcsőfokokon, és eltűnt a sötétségben. Az anyóka pedig csak állt, és kacagott vékony, reszketeg, mégis erős hangon, kacagva figyelte, ahogy Zoli lélekszakadva rohan fel a házba a nyikorgó falépcsőkön, csípőre tett kézzel kacagta a menekülését.

Lihegve, lábait magasra emelgetve futott felfelé a szűk csigalépcsőn, ami egyre csak tekeredett jobbra-jobbra, mint a kígyó, amelyik a népdal szerint rétes akar lenni, aztán mikor már egész rendesen rétes lett belőle, meggondolja magát, és kígyó akar lenni megint (elbaszott egy kígyó lehet, ha nem jó neki semmi, tört magának utat egy gondolatocska a rémület gyűrűjén). Száraz papírtapétán zizegtek az ujjai, ahogy a sötétségben tapogatózott a fal mentén. Egyre gyengébben, de hallotta lentről a banya kacagását. Nem üldözi, hagyja elfutni.

Halvány fényt látott végül jobbról, megállt, kifújta magát. A Bladiatort továbbra sem csukta össze. Csendben, remegve lekuporodott a fal mellé, és fülelt. Távolról beszökött hozzá a mennydörgések egyhangú robaja, és azt kívánta tiszta szívéből, bárcsak odakünn lehetne, ahol a vihar van és a mennydörgés, megázva, de szabadon, és elmondhatná mindenkinek, hogy ez a ház ez tényleg egy gonosz, elátkozott ház, és olyan dolgok történnek benne, amiket csak a legvadabb számítógépes játékokban tapasztalhat az ember. Sőt, némely dolgokat még ott sem, pedig az alkotók aztán tényleg beletesznek minden szart a játékba, hogy minél tovább lehessen koptatni a merevlemezt vele.

Ez a megállítás... nem tudom mi folyik itt, de...itt van Zsolti. És Dávid is eltűnt. Elvesztünk!
A pánik újra megrohanta – mintha egy hatalmas lelki billencs ráborította volna az összeset, szinte eltemette a rémület a tudatos, gondolkozó énjét. Nyöszörgött, és égett bal karját szorította, minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne pityeredjen el.
Ránézett a Bladiatorra. Milyen könnyelmű volt, mikor azt hitte, ezzel elbánhat a banyával! Persze nem tudhatta, mikre képes. Kis híján megsütötte őt már akkor, mikor felugrott az asztaltól...
Feljebb lépett egy fokkal, és kérdőn meredt maga elé. A félelmét egyszerre elfelejtette.
Miért nem tette meg? Mikor háton feküdtem, vagy mikor leszúrtam azt a csávót? Miért nem gyújtott akkor meg, mint egy falevelet? Megtehette volna!
És miért nem üldöz?

Költői kérdések, nem igaz? Nagyon kíváncsi volt rájuk. Az volna törvényszerű, ha ugye ő most halott lenne. Volt a nyanyának tucatnyi alkalma rá, hogy abbahagyja a szarakodást, és a bűvészkedést, és megölje őt. De nem, még mindig életben van, futni hagyta. Azt akarta hogy elmeneküljön?
De hát miért?
Nem értette, és ez volt a legfurcsább. Most, a lépcsőház sötétjében, viszonylag csöndben átgondolhatta logikusan az eseményeket, már ahogy rémült agya engedte. A lépcső öregnek, rozogának látszik, ha valaki jönne, akkor recsegne-nyikorogna, és ő futhatna tovább. Itt nem lopakodhat senki feléje, pár pillanatig kilihegheti magát, és megpróbálhat rájönni, miért engedte a banya, hogy elszaladjon.

Talán, mert innen nem menekülhetsz el, vágta rá azonnal, mikor végiggondolta két másodpercben, honnan is menekült, merre, hol van most. Az egyetlen út befelé vezet, a Szellemtanyára. Ebbe az elvarázsolt kastélyba, ami szó szerint el van varázsolva, gonosz bűvésztrükkök kerülnek bemutatásra az ártatlan betérőkön. Akármerre is mész, nem menekülhetsz innen, és előbb-utóbb elkapnak...

A gondolatra ismét félelem ülte meg a bensőjét. Csak a saját kapkodó lélegzetvételét hallotta, a kinti vihar hangja ennyire nem jutott be a ház gyomrába.
Keresnem kell valami hátsó kijáratot. Biztos van valami terasz vagy ilyesmi, ahol ki lehet jutni a házból...valahol ki lehet jutni!

Óvatosan, lábujjhegyen lépkedve följebb gyalogolt a csigalépcsőn, a fény irányába. Egyre erősebb lett a fényesség, ahogy följutott az első emeletre. Csakhamar egy széles ajtónyílás előtt találta magát, ami egy merőleges folyosóra nyílt. A falat egy méter magasságban fényezett, falemezekből összeállított burkolat borította, tetején egy korlátszerűen kidudorodó, hosszú sávval. Fölötte vörösbársony tapéta, rajta kopott, sárgás, hálószerű minta, kis kúp formájú virágokkal. Zolit leginkább a drótkerítésre emlékeztette. Ajtók sorakoztak a folyosó falában, mindegyiken kicsiny sárgaréz táblácska. Balkéz felé a folyosó összeszűkült egy keskeny átjáróvá, ami egyetlen táblácska nélküli vasajtóban ért véget. Kicsivel előrébb egy másik folyosó húzódott végig magasan efölött, mint egy híd. Cikkcakkos parkettapadlón puha, hosszú, élénkvörös szőnyeg, aranyszínű szegélymintázattal. Magas sárgaréz-kvarckristály csillárok lógtak a mennyezetről, erős fénybe vonva az üres folyosót.

Hátha itt lesz valahol egy kijárat, gondolta reménykedve Zoli, és kilépett a folyosó fényáradatába, halkan, hogy ne csapjon zajt. Óvatosan körülnézett. Mindegyik ajtó zárva, a folyosón sem volt senki, de mégis tudta hogy nincs egyedül, nincs bizony. Az egyik ajtó mögül halk, monoton beszélgetés hallatszott, egy másik távolabbi felől remegő-hullámzó magas női éneklés, hasonló az operaénekesek előadta áriájához, mégis kicsit baljóslatú. Egy még távolabbi ajtó felől halk, ritmikus kopogás zavarta meg a csendet. Porladó lakk, és édeskés fa-illat lengte be a ház láthatatlan, mindent magába záró nyugalmát. És mintha valaki valahol zongorázna is? Elmosódott, távoli volt a hang, a magas női ária bele-belerondított, de hallani lehetett...ha figyel az ember, meghallja...

Balfelé fordult, remegő lábait óvatosan húzta a szőnyegen, az halk sustorgással felelt, mintha titkot mondana el neki. A falon a képek igazán szépek voltak, tehetséges festő művei. Zoli nem gondolta, hogy ezek is csupán tömegnyomatok lennének, annyira élesek és hibátlanok voltak, ilyet nem lehet reprodukálni. Gazdagon díszített, faragott, arannyal bevont keret fogta közre a képeket. Az egyik képen egy idősödő, kopaszodó, tiszteletet parancsoló megjelenésű úr ült egy asztalnál, és éppen levelet írt egy pianínó formájú íróasztalnál ülve, kezében fekete-szürke csíkokkal pingált lúdtoll, keze mellett gyertya és tintásüveg. Félhomályos szoba sejlett fel mögötte, az ablak kint dúló zivatarra nyílt. Egy másik képen szintén zuhogó esőt festett vászonra a művész, egy göcsörtös, halott fekete fa nyújtózott keresztbe a villámtól tejeskávé színűre festődött felhő előtt. Egy barátságtalan bagoly ült az egyik vékony, kitekert ágon, és rosszindulatúan méregette Zolit. Ki mondta, hogy a baglyok bölcsek?, kérdezte Zoli, miközben végigfutatta tekintetét a képen, és megriasztotta a bagoly konok, ellenszenves pillantása. Szerintem inkább gonoszak.

Továbbment. Újabb képet látott, most a bal oldali falon, ezen a képen egy teljesen kopasz, hosszú arcú, vigyorgó, szakadt szürkekabátos figura éppen súgott valamit egy múlt századi, elegáns báli ruhát viselő, feltornyozott hajú asszonynak, akinek az arcán világosan látszott a meglepődés, hitetlenkedve meredt a kopasz férfire. Úgy tetszett, valamiféle körfolyosón állnak egy házfal mellett. Igen, valóban egy emeleti körfolyosón állnak, nézd csak, ott van a ház egyik tornya, olyan érdekes alakú, mintha kis óratorony volna, és milyen borús az ég is, lehetséges hogy vihar közeleg.


Jobboldalt egy ajtó következett. A réztáblácskán finom kézivéséssel valamilyen felirat szerepelt, de Zoli nem volt kíváncsi rá, sokkal inkább amiatt aggódott, ne jöjjön ki senki onnan. Egy-egy hosszúkás levelű, sötétzöld szobanövény szegélyezte az ajtót jobbról-balról, mint holmi istrázsák; sötétbarna kerámiacserépbe ültették őket, a földjük nedves volt. Biztos nemrég locsolták meg.

Lassan távolodva az ajtótól, Zoli tovább figyelte a folyosót. A feje fölött húzódott végig az a híd, amit látott, biztos egy másik folyosó mellékága lehet. Érdekesnek látta ezt az építészeti megoldást, de nem töprengett most el ezen. Látott már sokkal veszélyesebb dolgokat is a házban, amik meg nem ölték ugyan, de ráijesztettek nagyon. Szinte a szava is elakadt, egyetlen szót sem tudott kinyögni azóta, éppen csak megfogalmazni. Ha a nyanya most utánaindul...nem, csöndbe kell maradnia. A nyanya nem tudhatja, hol van...
Ahogy továbbment lassan a folyosó vége felé, még egy képet vett észre, közömbösen lógott a tapétán. Nem igazán tudta kivenni, mi van rajta, a feje fölött húzódó híd-folyosó kissé árnyékolta a csillárok fényét. Talán ha közelebb megy...
Hagyd már azt a hülye képet, és húzz el innen!

Már-már elfordult, amikor agya – ami a rémület hatására túlpörgött, akár egy alkotói lázban vergődő író elméje – felfogta, mi van a képen. Egy kisfiút látott, aki meggörnyedve hajol egy fal felé, mögötte kivilágított folyosó kristálycsillárokkal, ajtókkal, és helyenként cserépbe ültetett szobanövényekkel. Egy kisfiút, zöldes pulóverben, szürke hosszúnadrágban, akinek az arckifejezése olyan, mintha egy egész hordára való kísértetet látott volna. Mögötte a folyosón az egyik ajtó félig nyitva volt, és egy zöld-sárga hosszú fürdőköpenyes, karakteres, kegyetlen arcvonású férfi lép ki, egyik kezében félig teli borospohár, másikban egy hosszú kard. És a fiú kezében van valami...
Zoli későn eszmélt rá, hogy a képen őt magát látja.
És ekkor kinyílt mögötte egy ajtó. Távol a folyosó bal oldali falában. Egy alacsony, középkorú, gonosz arcvonású férfi jelent meg a keretében, fekete, kócos hajjal, vékony fekete bajusszal. Bal kezében egy öblös üvegpohár, benne vörösbor, jobbjában pedig a kard, amit a képen látott. Csakhogy ez valódi volt, nem festmény.

A férfi egy pillanatig várt, aztán gyilkos mosoly kúszott az arcára, és széles lépésekkel közeledni kezdett, a kardot följebb emelte. Egy szót sem szólt, egyre csak jött. Lába alatt halkan sustorgott a bársonyszőnyeg.
Zoli azonnal hátralépett, és rákiáltott: - Tessék békénhagyni!
A férfi nem felelt, egyre közeledett.
Futás gyorsan! A folyosó végén van egy ajtó!
Azonnal hátat fordított a férfinak, és vad rohanásba kezdett. Kirohant a híd-folyosó alól, be az elkeskenyedett folyosó végébe. Szürke vasajtó volt, amit látott, vastag kilinccsel. Azonnal rámarkolt balkezével, és lenyomta. Az nehezen, erőlködve, de azért engedelmeskedett. Hallotta, hogy a támadója változatlanul közeledik, most ér a híd alá, és nemsokára ott van...
Vállával nagyot taszított a vasajtón, és az kinyílt. Azonnal megfordult hogy becsukja...és látta, hogy a férfi ott áll pontosan az ajtó előtt, sötétzöld-sárga pongyolája a mellkasánál félig nyitva, előgomolyog lassan őszesedő mellkasi szőrzete, ahogy fölemeli a kardját hogy lesújtson...

Zoli remegő kézzel bevágta az ajtót, és rohanni kezdett előre a sötétségbe.
Hogy ért ide ilyen gyorsan, követelte az agya a racionális választ. Nem is rohant, nem hallottam, hogy ért...
Szürke, négyzetes kőtömbökből rakott, keskeny alagútban volt, kőpadló kopogott a lába alatt, de nem látta, nem látott semmit, teljes volt a sötétség. Csak rohant vakon, előre, vissza sem nézve. Egy pillanatra, ahogy a férfi kinyitotta a rávágott ajtót, sápadt, kedvetlen fénysugarak világították meg az alagutat, látta hogy szürkés kövekből rakott fala és padlója teljesen elüt az imént elhagyott folyosó néma pompájától, dohszagot és vizes, tavi esőszagot érzett a mélyből áradni, lépcsők vezettek lefelé a
(pincébe?)
mélységbe, ahová futott, és ő egyre gyorsabban szedte a lépcsőfokokat, remélve, hogy ezúttal is el tud menekülni. A lépcsősor élesen elfordult jobbra ekkor, kést szorító jobb kezével megtámaszkodott a fal sarkán, megtalálta a következő lépcsőfokot, és szaladt tovább, amíg újra sima, egyenes talajra nem ért. Nem tudta, hogy jön-e a kardos fickó, de nem is akarta megvárni, inkább futás előre, hátha talál egy pinceablakot, amin aztán kimászhat...

És ebben a pillanatban elvesztette a lába alól a talajt. A puszta levegőbe lépett ki, és zuhanni kezdett lefelé. Még volt ideje egyetlen hosszú, kétségbeesett kiáltásra, aztán rázuhant valamire, valamikre, a fájdalom és a kín széttépték a lelkét, ahogy egyszerre több tucat hegyes rúd nyársalta föl a testét, az egyik a torkát ütötte át, egy másik a tüdejét...a többit már nem érezte, mert meghalt.
Utolsó sikolya elenyészett a pincehelyiség sötét üregében. A Szellemtanya újabb áldozatot szedett.

(Folytatjuk...)