Szellemtanya 2. - Gyerekcsíny

2: Gyerekcsíny

Két napra rá már három felirat díszelgett az ódon kapun. Két fekete és egy piros.
A legfelső, egyenes, nyomtatott betűkkel írott megjegyzés Zsoltié volt: KÍSÉRTETHÁZ.
Az alatta lévő, kissé hullámosra sikeredett kézírás Dávidé: SZELLEMTANYA. Dávidnak nyilván reszketett a keze.
Legalul pedig a lapos, kissé elnyújtott betűk, Zoli írása: SZELLEMTANYA. Megintcsak.
Attól a naptól fogva a három fanyar megjegyzés ott virított a kissé kopott kapun, hogy valamiféle örömöt szerezzenek az utcán elhaladó embereknek. Sajnos azonban viszonylag kevesen jártak az utcában. Az utcában lakók természetesen észrevették másnap a firkákat a kapun, amint kiléptek saját házukból, de eszük ágában sem volt szólni a tulajdonosnak, hogy ugyan jöjjön ki, és nézze meg, milyen minősítést kapott a háza. Volt, aki egyetértett vele, különösen a szomszédok. Akadtak, akik gyanakodtak Zsoltira, és a barátaira – többen látták őket az utcán, ahogy végigmasíroztak és beszélgettek - de egyikük sem vette a fáradtságot, hogy jelezze ezt. Tipikus nemtörődöm viselkedés.

Zsoltiék természetesen roppant büszkék voltak magukra, hogy milyen ügyesen összefirkál-ták a kaput, és jókat kacarásztak rajta, valahányszor csak felemlegették a játszótéren azt a sötét este tíz órát, mikor a kerítés betontalapzata mögé rejtőzve odakúsztak a kapuhoz, felraj-zolták a betűiket a kapura, és visszakúsztak pár métert, hogy aztán csörtetve végigszáguldja-nak az utcán, próbálják zabolán tartani a kitörni készülő vihogást, majd az utca végén egymás hátát csapkodva nevessenek. És ahogy gondolták, senki nem vonta őket felelősségre. Az utcát azért elkerülték, ha együtt közlekedtek, nem akarták megkockáztatni, hogy a tulajdonos meg-lássa őket, és seprűvel végighajkurássza a városon. Ám mikor egyedül voltak, minden féle-lemérzet nélkül végigtrappoltak a hosszú utcán. Egy alkalommal Zoli indult hazafelé a Jókai utcán, mikor lopva a kapura sandított, és alig sikerült lepleznie meglepődését. Picikét meg is torpant, aztán nyugalmat erőltetve magára, továbbsietett.
A kapu közepén, a virágmintára valaki vastag, fekete lakkfilccel egy ötszögű csillagot raj-zolt. Egy pentragrammot.

Mikor Zoli ezt előadta Zsoltinak és Dávidnak, akik éppen csokoládét majszolgattak az egyik panellakás lépcsőházában, Dávid felkacagott, Zsolti pedig felvetette, hogy a környékbeli srá-cok vérszemet kaptak az ő sikerük láttán, és hasonló akciókat szerveztek a rejtélyes ház kapu-ja ellen.
Az események őt igazolták. Bár Zsolti figyelmeztette őket, hogy ne merészkedjenek az ut-cába, hetente egyszer-egyszer elsétáltak a ház előtt, ami mindig ugyanolyan maradt, mint volt. Csak a firkálmányok szaporodtak a kapun. Megjelent egy kék filccel írt „SZELLEMTANYA” Dávid írása alatt, mint holmi árnyék, majd egy vastagon satírozott, ceruzával írt „KÍSÉRET-TANYA” a pentagram alatt, és további fekete filccel írt „KÍSÉRTETHÁZ”,”ELÁTKOZOTT HÁZ” és hasonló kijelentések. Zsolti és a barátai már tűkön ültek, mikor sötétedés után oda-lopóztak megnézni az eheti „termést” az ajtón. Nem kétséges, a környéken lakó srácoknak roppantul tetszett az összehasonlítás, csak a gond az volt, hogy mindenki a második firkálást vállalta volna. Mivel ez megoldódott, a kissrácok zöld utat kaptak. Egy hónap múlva pedig vörös festékszóróval volt felpingálva a „SZELLEMTANYA” felirat a kerítés betontalapzatá-ra, majd mögé a „666” is felkerült.

Nem kétséges, nemcsak a kicsik figyeltek föl a házra. Zsoltiéknak ugyan fogalmuk sem volt róla, mi lehet az a 666, de nem merték megkérdezni a szüleiket. Nem akarták, hogy valame-lyikük esetleg az összevissza firkált kapu előtt elsétálva gondolkodóba essen, honnan is szedte a gyerek a kérdést. Zsolti volt a leggyorsabb észjárású közülük, és mikor látták, hogy rohamo-san szaporodnak a firkák, azonnal befogta mindhármuk száját, noha rettenetesen szeretett vol-na eldicsekedni mindenkinek azzal, hogy ő és a barátai mire voltak képesek. Ám Zsolti tudta, hogy nem bízhat meg akárkiben. Legelőször az ex-orrvájár Palkónak mesélt róla, aki nagyon tűzbe jött, és valószínűleg ő volt a felelős a vastagon satírozott ceruzás firkáért.
- Egyszer a apám mutatott nekem egy ilyen házt – magyarázta Palkó. Bár majdnem egyidős volt Zsoltival, még mindig kétségbeejtően beszélt. – Egy könyvben olvasta és mutatta, és egy ronda szörny lakott benne, aki felfalta a kisgyerekekt aki bement oda. És megkérdeztem a apámat hogy miért felfalta őket, és apa aztat mondta hogy volt egy nagy láda arany meg gyé-mánt, és a szörny aztat őrizne.
- Ebben a házban is kincs lenne? – kérdezett vissza csodálkozva Zsolti.
- Aztat neeeemtomm – mondta Palkó, és izgalmában újra túrni kezdte az orrát. – Majd meek és megnéjjem.
Jókora zöld puckot bányászott elő, és ráérősen belekente a pólójába. Zsolti fintorgott.
- Fúj, nem hagynád abba? Undorító!
- Mééé, tán egyem meg? – nézett rá csodálkozva Palkó, és Zsolti hirtelen úgy érezte, sietnie kell a házifeladatot megcsinálni. Elköszönt és távozott.

Miután alaposan meghányták-vetették az elmúlt egy hónapot, arra gondoltak, hogy akciójuk nagyon is hatásos volt. A környék fiatal korosztályának jó példát mutattak a hatalmas ház kapujának összerondításával. Olyan büszkék voltak magukra, mint valami katona, aki egyma-ga tett ártalmatlanná egy ellenséges erődöt. Epekedve várták az újabb hétvégét, hogy megles-sék, felkerült-e valami újdonság a kerítésre. Zoli nem bírt várni, és egy héten háromszor is kiosont megnézni. Zsolti és Dávid azonban türelmes volt.
A firkálások pedig abbamaradtak. A piros festékszóró után nem került fel újabb felirat.
A fiúk pedig – miután egy teljes hónapot vártak, és az iskolák megüresedtek – kissé elszon-tyolodtak. Nem is örültek a győzelmüknek már annyira. Nem tudták, miért nem kerül fel új felirat a kapura vagy a kerítésre, de vártak. Ám Zsolti türelmének vége szakadt. Olyasvalamit talált ki, ami még minden bátrabbak legbátrabbikának sem jutna soha az eszébe.
Nappal megy oda. És nappal ír oda valamit.
Kétségkívül nagyon nehéz lesz, gondolta magában, miközben tornacipőjét fűzögette, és fe-hér pólóingjét betűrte szürke, oldalt fehér csíkos játszónadrágjába. Ilyet egyikük sem merne. Senki, aki odafirkált. Most majd megmutatom nekik!

Kétségkívül Zsolti volt a legbátrabb mindközöttük. Zoli és Dávid előbb rendeztek volna futóversenyt a csalánosban, minthogy ők nappal menjenek oda ahhoz a „szellemtanyához”, és nappal írjanak rá valamit a kapura. Még pont annyi hely van, hogy odaférjen egyszer a „KÍ-SÉRTETHÁZ”, a kapu többi részét teljesen belepték a firkálmányok. Festékszórója pedig nem volt, fogalma sem volt róla, honnan lehet olyat beszerezni.
Óvatosan megkötötte a másik tornacipőjét is, és szíverősítőnek a zsebébe rakott 3 Football-Super rágót, ami tartalmazott egy rágógumit, és egy pörgethető, búgócsiga-szerű korongot, amit le kellett tenni a padlóra, a tetején lévő kis bütyöknél fogva meg kellett pörgetni, és a reklám szerint fénysebességgel pörög, és pattog neki minden környező tárgynak. A rágógumis csomag hátoldalán egyébként csak „UFO”-nak hívták, a korong elején és hátulján pedig szür-ke fémkörök között apró sárga ablakok próbálták jelezni a hasonlóságot.
Kibontotta a rágógumis csomagot, és beletömött a szájába egy téglarágót. A zöldalma elő-ször savanyú, majd egyre édesebbé váló íze terjedt szét a szájában.

Az előszobaszekrényen megtalálta az alkoholos filctollát. Megnézte, majd zsebrevágta. Még jó sok van benne, akár ötvenszer is felírhatná a kapura, amit szeretne.
Anyu majd csak fél hétkor jön haza, nézett rá az előszobában lévő faliórára futólag, és meg-dörgölte barna haját. Egy pillanatig arra gondolt, elviszi a baseball-sapkáját is, rajta a Shell-emblémával. Az apjától kapta négy hónapja, a születésnapjára. Annyira megtetszett neki a benzinkútnál látott sapka, hogy elhatározta: ilyet fog kérni szülinapjára. Az apja pedig fellé-legzett, hogy ilyen olcsón megúszta a minden évben esedékes ajándékvásárolgatások egyikét.
Most még fiatal volt az idő, délután kettő óra múlt négy perccel. Az anyja valóban későn jön, az apja pedig még később. Váradi Sándor üzemgépész nagyon sokat dolgozott mostaná-ban, új autót szeretett volna a családnak a tízéves Nissan Sunny helyett, ami hideg téli regge-leken már be sem igen indult, csak nyöszörgött egyfolytában, mint egy nyomorék, akinek tüske ment a talpába. Sándor ilyenkor dühösen rácsapott a kormánykerékre, kiszállt, karonfogta Zsoltit, és mentek a buszmegállóba. Már épp időszerű lett volna, ki is nézett ma-gának egy Subaru-t, ami alig 3 éves, és viszonylag jó árban van, csakhogy a pénzt elő kellett teremteni valahonnan.

A maradék rágót a csomaggal együtt a zsebébe gyömöszölte, kiakasztotta a biztonsági lán-cot az ajtón, és kiment a lakásból. Ahogy haladt előre, úgy lett egyre izgatottabb. Mi lesz, ha az utcán lesznek? Mi lesz, ha kinn van a ház tulajdonosa, és meglátja őt?
Mikor kilépett a bérház kapuján, egy pillanatra arra gondolt, hagyja az egészet. Nem kísérti a sorsot. Elvégre ha elkapják, nem csak azt bizonyíthatják rá, amit ő firkált oda, hanem akár az egészet is (talán a festékszórót kivéve), és nincs az a földi hatalom, ami megmentené őt a bün-tetés acélkarmai közül.

Igen. Inkább visszamegyek, és nézem a tévét. Olvasok egy jó könyvet, mondjuk a Sátán szogájá-t, vagy valami jó hideglelőset. Vagy megkeresem Dávidot, vagy Zsoltit. Sőt, még Pal-kót, vagy Gáborkát is! Csak ne kelljen odamenni!
A roppant vállalkozástól való félelem máris megülte a gyomrát. Megfordult, és kinyitotta a lépcsőház ajtaját. Egyet lépett előre, majd megtorpant.
Megcsinálom. De ez lesz az utolsó.
Zsolti megfordult ismét, becsapta az ajtót, keményen, cuppogva rágni kezdte a rágóját, és erőltetett léptekkel elindult a Jókai utca irányába. Az izgalom a távolság csökkenésével fordí-tott arányban növekedett, úgy érezte, menten telerakja a nadrágját. Arra gondolt, még esetleg visszaszalad a lakásba inni egy pohár gyümölcslevet, de aztán meggondolta magát. Így lehe-tőséget adna magának arra, hogy végül mégse menjen el.
Felpillantott az égre. Súlyos, sötét felhők gyülekeztek Miskolc felett, mint egy elrontott festményen. A felhőtömegek egymásba folytak, és nyúltak, mint a rétestészta.
Na jó. De tényleg ez az utolsó!

Átlépdelt a Levente vezér nagy dupla úttestjén is, és belépett az árnyas Jókai utcára. Úgy szorította az alkoholos filctollat, hogy megizzadt bele a marka, bár ő maga ezt nem vette ész-re. Már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy először megpillantotta a házat, de most is bor-sódzott a háta, valahányszor rávetette a szemét. No persze, mostmár egy kicsit több oka volt rá.

Egy pillanatra megállt, és hirtelen ötlettől vezérelve felment a jobb oldali járdára. Így ni. Mostmár kevésbé lesz feltűnő, és közelebb lesz a házhoz. Úgy fogja csinálni, mint ezelőtt. A betontalapzat rejtekében odalopózik a kapuhoz, felvési a „SZELLEMTANYÁ”-t, majd visz-szaaraszol, és elszalad. Egyszerű feladat egy bátor gyereknek. Előtte persze alaposan megné-zi, nincsenek-e az utcán túl sokan. És ha vannak, hát vár egy kicsit. Jó, hogy itt van a pörget-hető UFO-ja, így „ejtőzhet”addig is, amíg ki nem tisztul a levegő, illetve az utca.
Elhagyott három családi házat. Nagyot ugrott ijedtében, mikor egy zöld drótkerítés mögül rosszindulatú német juhászkutya ugatta meg. Majdnem elkáromkodta magát, aztán ahogy az ijedtség lassan felszívódott, mint a szénsav a felbontott kólából, továbbgyalogolt a járdán. Tétován végigtekintett az utcán. Egy középkorú ember fekete aktatáskát lóbálva haladt a Búza tér felé. A Jókai utca legvégén egy alacsony kőpárkányon három-négy fiatalabb fiú beszélge-tett. Semmi egyéb.

Fújt egy nagy lufit a rágógumiból, ami nála mindig azt jelentette, hogy elment az íze, és kiköpte a járda melletti díszbokrok közé. Remegni kezdett a keze. Már látta a ház oldalát, ami magasan kiemelkedett a többi, kisebb családi ház közül.
Lassú, vontatott lépésekkel jutott el a ház bal szomszédja elé. Még egyszer végignézett az utcán, ám semmi érdekeset nem látott. Az utca kihalt volt. Valahonnan a távolból buszok ma-gas motorhangját hallotta. Óvatosan előhúzta az alkoholos filcet, levette a kupakját, és négy-kézlábra ereszkedett. A szíve hevesen kezdett verni, ahogy egyre közeledett a kapuhoz. A kerítés betonágya tökéletes fedezéket biztosított számára, ő mégis félt. Mindenki félne ilyen helyzetben, próbálta csökkenteni félelmét. Mások meg sem mernék ezt csinálni! Még Zoli sem, nemhogy az a zabi Palika! Lefogadom, most is odabent túrja az orrát a kis tökmag.
Ezzel, mint gondolatsorral, jól meg is volt, sikerült elterelnie a gondolatait egy kicsikét. Óvatosan közelebb osont, és már szinte ott volt a kapu előtt. A szemgolyói és ádámcsutkája mintha szívének dobbanásainak ritmusára vertek volna, ahol felemelte a kezét, és girbegurba betűket kezdett írni arra a kicsi szabad felületre, amin még nem volt semmi.
- Na most megvagy, kisfiam! – harsant fel hirtelen egy öreges, rekedt, diadalittas kiáltás a kapu túloldaláról. Zsolti úgy megrémült, hogy majd megállt a szíve. Hideg rémület öntötte el a testét, mint a jégkása. Felugrott hirtelen, de szaladni nem volt képes, remegő lábai felmond-ták a szolgálatot.

A kapu nyitva állt. Egy hatvan-hetven én körüli vénasszony nézett vele farkasszemet. Vö-rösbarna otthonkáját színes-fehér körök díszítették. Fején kusza mintás főkötőt viselt, arca kissé beesett volt, és ráncos. Barna szemei véreresek, orrán csúnya bibircsók éktelenkedett. Ahogy beszélt, savanykás szag áradt belőle, és Zsolti látta sárga fogait, az elülső néhány foga fekete színű volt.
- Szóval te firkálod össze a kerítésemet! – kárálta dühösen, és megragadta Zsolti karját.
- Ne tessék haragudni rám, nem én voltam… - nyögte erőtlenül Zsolti. A kétségbeesés sziré-nái mindent túlharsogva üvöltöttek bennem. Megmondtam hogy maradj otthon!, sikoltozott a józan esze. Megmondtam,nem? Most nézd meg, mi lett! Elkaptak! Most elkaptak végleg!
Az öregasszony lenézett Zsolti jobb kezére. Még mindig szorította benne az alkoholos filcet.
- Nem te? – kérdezte összehúzott szemmel, és előrébb hajolt. Ezernyi ránc futott szét a sze-mei körül, ahogy az elkapott kis csínytevőt stírölgette. – Akkor ez mi a kezecskédben?
Zsoltinak jókora erőfeszítésébe került, hogy a hatalmas ijedtség ellenére megszólaljon.
- Tetszik tudni, én csak egyet írtam fel, de a többit nem! – a hangjával szinte könyörgött az anyókának, hogy engedje őt el, nem ő írta fel azt a sokmindent, ő csak egyvalamit írt föl, amit aztán a többiek leutánoztak. – Ők voltak, a többiek, nem én csináltam ezt a sokat!
Az öregasszony megenyhült egy nagyon kicsit.
- És te miért csináltad, kisfiam? Halljam!

Zsoltinak az ijedtség ellenére is viszonylag gyorsan forgott az esze. Hiszen ez csak egy öregasszony. Márpedig az öregasszonyok elég buták, akármit el lehet velük hitetni, ha meg-győzően csinálja az ember. Másik lehetőségként az öregasszonyok elég tapasztaltak, és bi-zony könnyen meg tudják állapítani, hogyha az illető nem mond igazat.
- Ne tessék bántani, én csak azért csináltam, mert a srácok azt mondták, hogy biztos be va-gyok ijedve, és ezzel idegesítettek állandóan! – panaszolta Zsolti, rémült tekintete, és remegő végtagjai elég meggyőzőnek bizonyultak. Az anyóka inas, barázdás marka változatlan erővel szorította. Nem lesz könnyű meglépni, tört rá újúlt erővel a rémület Zsoltira. Nem kellett volna idejönnöm! Tudhattam volna, hogy a nyanya figyelni fog mostmár minket! Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.
Az öregasszonyon látszott, hogy gondolkozik. Jobb kezével megdörgölte a nyakát, és vé-gignézett Zsoltin.
- Jól van, jól… - motyogott rekedt hangján. – Nem bántalak, ne félj tőlem. Csak gyere be kicsikét.

Zsolti ettől még jobban megrémült. A lábai megrándultak, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy fusson. Tehetetlenül nézett az öregasszonyra, és ebben a pillanatban bizony tisztán érez-te, hogy össze fogja szarni magát. Szó szerint.
- Miért…? – kérdezte remegő hangon.
- Jaj kisfiam, ne félj tőlem – próbálta nyugtatni a vénasszony, a hangját is lejjebb vitte, így már valóban sokkal szelídebbnek hangzott. – Csak beszélgetni egy kicsit. Tényleg nem bánta-lak.
Zsolti megnyugodott egy kicsit. Végülis jogos, hiszen ő összefirkálta a kaput. A legjobb amit tehet, hogy engedelmeskedik neki, így megúszhatja büntetés nélkül.
- Na gyere má’ – mutatott a vénasszony a nyitott bejárati ajtóra. Odabenn lambériával burkolt előszoba tárult Zsolti szeme elé. – Adok sütit is, meg kakaót! Szereted a sütit? – pillantott összehúzott szemmel Zsoltira.
- I…igen – imádkozott ki a fiú magából néhány szótagot. Furcsamód megkönnyebbültnek érezte magát. Lehet hogy tényleg nem haragszik rá a tulajdonosnő?
A vénasszony jóindulatúan elengedte Zsolti karját, és lassú csoszogással indult el a bejárati ajtó felé a sötétszürke, mohos járdán. Zsolti kissé bizonytalan lépésekkel utánament. Áthaladt a bejárati ajtó feletti kis tető alatt, és vágyakozó pillantást vetett a háta mögött lévő bezárt kapura.
- Ne félj tőlem, kisfiam, én nem eszek embert! – mondta bátorítólag a vénasszony, miközben becsukta az ajtót Zsolti mögött, és papucscipőjével becsattogott az előszobával szemben lévő konyhába.

Zsolti kényszeredetten elmosolyodott, majd elkezdte lehúzni a cipőjét. Szándékosan nem fűzte ki, hogy ne kelljen még azzal is bíbelődnie. Nyomasztó érzés nehezedett rá, mintha a ház az összes deszkájával, téglájával, szobájával és ajtajával ránehezedett volna fentről. Rop-pantul szeretett volna visszamenni az utcára, és hazaszaladni. De ha megteszi, a vénasszony képes rá, és szól a szüleinek. Vagy esetleg a rendőröknek, ami még rosszabb. Zsolti még so-sem csinált semmi ilyesmit, és azt sem tudta, hogy ő maga nem lenne büntethető, de apja el-magyarázta neki sokszor, hogy aki valami rosszat csinál, kijönnek a rendőök, és elviszik őt a dutyiba. Mikor a szokásos délutáni találkozóra összejöttek a barátai, Zsolti szóbahozta a dol-got, mire az egyik alacsony, kissé gorillaképű srác, Garamszögi Ákos elmesélte, hogy nem a dutyiba viszik őket, hanem a börtönbe, és addig tartják ott őket, amíg meg nem javulnak. Zsolti, most így belegondolva, nagyon is valószínűnek tartotta, hogy az öregasszony kihívhat-ja a rendőrséget, mert összefirkálták a kapuját, a rendőrök pedig már vinnék is. Hová? Dutyi-ba vagy börtönbe?

- Ne húzd le, aranyom! – legyintett az öregasszony, miközben belenyúlt az egyik sötétbarna konyhaszekrénybe. – Úgyis most fogok majd takarítani…
Zsolti alig észrevehetően vállat vont, visszaügyeskedte a lábát a cipőbe, és betopogott a vénasszony után. Különös, pinceszagra hasonlító aroma lengte be a ház levegőjét, kicsit a könyvtárakra hasonlított, meg a fából készült épületekre. Távolról mintha lakk átható szaga érződött volna. Nehéz, idegen illatok egy nagy idegen házban.
A konyha a ház arányaihoz képest meglehetősen kicsi volt. Két sor konyhaszekrény volt a bal oldali fal mellett, a sarokban egy fehéres gáztűzhely. Az előszobával szemben lévő falat – a konyha túlsó falát – fehér csempézés borította, középen két konyhaeszköz-tartó volt, melyen kések, szedőkanalak, tortaszeletelők, kloffoló, és sok más konyhai eszköz lógott szépen egy-más mellett. Az egyik tűzhelyen nagyban rotyogott valami, fehér pára szállt a fazékból, és egy fakanál nyele állt ki belőle. A jobb oldali fal előtt egy masszív, faragott tölgyfa asztal volt, körülötte nagy, tömblábas székekkel. Minden széknek csak két lába volt, viszont azok hatot is kitettek volna egymagukban. Világosbarna fájukba gyönyörű ék alakú bevágásokat és faragá-sokat csinált az asztalosmester.

- Ülj le nyugodtan, érezd magad otthon. – mondta a vénasszony barátságosan, és egy tál cso-koládés kekszet tett az asztalra. A díszes üvegtálban legalább harminc-harmincöt darab süte-mény volt. Illatosak, korong formájúak, és kis csokidarabkák voltak bennük.
Az öregasszony elvett a gáztűzhely melletti fehér edényszárítóról egy kistányért, és oda-nyújtotta Zsoltinak.
- Egyél lelkem, amennyi jólesik! – biztatta, látszott rajta valamelyest, hogy szeretne a gyerek kedvébe járni. – Én úgyis főzöm az ebédet.
- Mit tetszik csinálni? – kérdezte bátortalanul Zsolti, miközben elvett egy süteményt, és maj-szolgatni kezdte.
- Levest csinálok, az unokám szereti nagyon. – felelte az öregasszony, hátra sem nézve. Kel-lemes fűszeres illatok borították be finoman a konyhát, miközben az asszony kavargatta a levest, időnként ezt-azt beleszórva. – És mondd, lelkecském, miért írtatok ilyeket a kapura?
Zsolti gyorsan lenyelte a maradék süteményt. Erre számított, hogy ezt fogja kérdezni. Kicsit fészkelődött a hatalmas tölgyfa széken, és válaszolt:
- Tetszik tudni, volt egy nagyfiú, aki mesélte hogy itt tetszik lakni ilyen házban, és mondta, hogy ez olyan mint egy kísértetház. Tetszik tudni, mint a filmekben, meg minden… - nyelt egy nagyot, reménykedett benne, hogy hisz neki a vénasszony. Még csak az hiányzik, hogy rájöjjön, én voltam az értelmi szerző!

- Áááá értem – érkezett a válasz a rotyogó fazék mellől. A vénasszony benyúlt az egyik felső kis konyhaszekrénybe, kivett egy drapp színű, piros tetejű fűszertárolót, és buzgón elkezdte szórni a tartalmát a levesbe. – Nos ez nem kísértetház, csak már régi.
A nagyságáról említést sem tesz, ötlött fel Zsoltiban a gondolat. Újabb kekszet vett ki a tál-ból, és rágcsálni kezdte.
- És mondd kisfiam, hol laksz? – fordult hátra féloldalasan a vénasszony, és megigazította a főkötőjét. Fehér hajtincsek bújtak ki alóla.
- Tetszik tudni, én nem messze lakok – mondta ijedten Zsolti. A francba, ez most haza fog vinni engem, és otthon elmondja anyáéknak…
- Itt a lakótelepen? – kérdezősködött tovább a vénasszony, de most már nem fordult hátra.
- A kórháztól nem messze - felelte Zsolti lassan, és vontatottan. Eltökélte, hogy addig nem mondja el a pontos lakcímet, amíg az anyó nem kérdez rá.
Ő azonban semmi ilyesmit nem kérdezett. Pár szárított levelet vett elő a konyhaszekrényből, és beleszórta a levesbe. Zsolti meglepve látta, hogy zöldes színű füst csap fel a fazékból. Az öregasszony azonban egyáltalán nem döbbent meg, zavartalanul főzőcskézett tovább.
- Tessék mondani, mi ez a zöld füst? – kérdezte Zsolti, miközben furcsálkodva nézte az el-oszló zöld pamacsokat.
- Ó, ez csak egy különleges fűszer, külföldről. – legyintett a vénasszony. – Finom lesz tőle a leves…

Zsolti elgondolkodva rágcsált egy újabb kekszet, és közben szétnézett a konyhában. A felső konyhaszekrénysor tetején köcsögök és csuprok sorakoztak, mellettük kék csíkos, virágmin-tás, és sárga pöttyös tányérok voltak felakasztgatva a falra. Az előszoba bejárata mellett kes-keny falépcső vezetett föl az emeletre, mellette átjáró volt a ház többi részébe. A falat ott már félig sötétbarna, öreg lambéria burkolta. Különös, kölnire emlékeztető szag érződött az ebéd-lőn túlról, a ház belső részéből. Zsolti feje felett kocsikerékre hasonlító jókora fából eszkábált csillár volt, amin – mily meglepő esemény – valódi viaszgyertyák is álltak parányi foglalatok-ban. A négy 60 wattos izzó csak a csillár gerincében kapott helyet, így esténként hatalmas sötét köröket festett az ebédlőre és a konyhára.
Érdekes ez a csillár. Miért pont fent vannak a villanykörték? Simán helyet kaphatott volna a gyertyák között is. Vagy a csillár alján…

Koppanást hallott. Az anyóka valamit kivett a felső konyhaszekrényből, és letett egy poha-rat a konyhapultra. Kihúzta az egyik alsó fiókot, és kivett egy kis kanalat.
- Biztos szomjas is vagy – motyogott az anyóka félhangosan, majd egy pohár piros színű fo-lyadékot tett le Zsolti elé. – Kérsz egy kis málnaszörpöt?
- Köszönöm szépen – nézett illedelmesen a vénasszonyra Zsolti. Valóban megszomjazott, a sütemény kissé száraz volt, bár nagyon finom. Biztos itthon csinálta, ilyen jót máshol nem lehet.
- Igyál, lelkem, nyugodtan. – biztatta az anyóka, és visszafordult a főzéshez. A konyhaszek-rény reccsenése hallatszott, amint benyúlt, hogy újabb fűszereket vegyen ki.
Zsolti gyanakodva tanulmányozta a házat. Az előszobában sok cipő és kabát lógott, pedig az öregasszony a jelek szerint egyedül él. Díszes falióra lógott az ebédlő és az előszoba közti lambériás falon. Alatta téglatest alakú esernyőtartó, szintén fából. Az alsó része színes rek-lámújságokkal telepakolva. A padlót sötétbarna csempézés borította, ezt nevezte az anyja metlakinak. Beljebb, az ebédlőből nyíló boltíves átjárón túl megszakadt a csempézés, vasta-gon lakkozott parketta következett. Legalább Zsolti erre asszociált, mikor látott egy kicsi rész-letet belőle. Azt ugyan nem látta, mi van a másik szobában, a boltíven túl, de feltételezte, hogy vagy nappali szoba, vagy afféle fogadószoba, ahol összejönnek beszélgetni, ha baráti találkozó esete forog fenn. Kirakják az ezüst süteményes tálkákat, az üvegtányérkákat, ben-nük ropi, sós mogyoró, és teasütemény, majd jön a porcelán teáskanna a csészékkel. Nevetgé-lés, beszélgetés, mind olyan idillinek tűnt ebben a hatalmas házban.

Megnézte a málnaszörpjét. Átlátszó, rózsaszínes ital, benne egy kiskanál, szarvasagancs a nyele, vagy valami ilyesmi. Óvatosan megkavarta a szörpjét, és belekóstolt. Nagyon finom, igazi málnaszörp. Kellemes, édes íze van, pont mint a Maoam gyümölcsízű olvadós rágógu-mijának. Nem túl édes,de nagyon finom. Három nagy korttyal kiitta az összeset, és újabb sü-teményt vett ki a cifra üvegtálból.
- Tessék mondani, egyedül tetszik itt lakni? – kérdezte Zsolti, miután az utolsó falatot is le-nyelte.
- Nem, kisfiam, sokan lakunk itt. Látod…ez nagy ház. Túl nagy lenne nekem. – felelt az öregasszony. – Sokan lakunk itt.
- Milyen régi ez a ház, tessék mondani? – Zsolti erre nagyon kíváncsi volt. A félelme teljesen elapadt, valami kellemes, nyugodt érzés töltötte el. Ha sütivel és szörppel kínálják az embert, biztos, hogy nem akarnak rosszat neki. Így a vénasszony nem fogja őt bántani.
Az anyóka beletett még egy kevés fűszert a levesbe, majd megkóstolta. Szürcsölés hallat-szott, a fakanál visszakerült a levesbe. Az anyó elismerően nyammogott, majd megvakarta az orrán a szemölcsöt.
- Jaj lelkem, majnem száz éves. – szétnézett a konyhában futólag, majd folytatta. – Jártak itt már a németek és a muszkák is…szegény apám is akkor halt meg. A muszkák bejöttek, és vittek, amit láttak.

Zsolti nem igazán értette, miről van szó, de sejtette, hogy a néni a második világháborúról beszél. Naná, az oroszok jöttek, láttak, győztek…és fosztogattak. Annyira bő ismeretei nem voltak még a világháborúkról, csak annyit tudott, hogy hol a németek, hol a szovjetek szállták meg az országot.
- És hogy tetszett megőrizni a házat, hogy ne lőjék szét? – kérdezte kíváncsian Zsolti.
- Nem akarták ők szétlőni a házat – felelte a vénasszony. – Csak elvittek mindent.
Mégis olyan sokminden van itt, ami régi, gondolta magában Zsolti.
- Az a falióra nagyon szép – mutatott az ebédlő melletti falon lévő faragott órára.
- Ó, lelkem, az nagyon értékes, antik darab! – mosolygott az anyó, és odébbtotyogott, hogy kivegyen egy vágódeszkát az egyik fiókból. – Már nyolcvan éves megvan.
Zsolti ennek hallatán kicsit meglepődött. Nyolcvan éves? És még mindig működik? Aztán kicsit gondolkozott, és rájött, hogy nyilván jó karban tartották. Sokmindent láthatott már az az óra. Ó, ha mesélhetne? Elmondhatná, milyen volt, mikor a katonák kirámolták a lakást…
Ezt itthagyták volna?, nézett nagyott Zsolti, és újabb süteményt vett ki. Már legalább hetet-nyolcat megevett. A kistányér tele volt morzsákkal. Ha valóban ilyen értékes, ezt miért nem vitték el?

Megdörgölte a szemeit, kicsit álmosnak érezte magát. Lassan mennie kellene, de hogy ké-redzkedjen el az öregasszonytól? Úgy gondolta, megkérdezi, amint betermelte az édességet.
De ez furcsa, töprengett, és megijedt attól, a gondolkozás milyen erőfeszítést igényel, a süte-mény és a szörp már itt volt, nem most készítette elő…már minden készen volt, mikor beho-zott…
- Mmmm – morogta, miközben megette a sütit. – Ez a sütemény nagyon finom!
- Köszönöm, lelkem! – mosolygott az öregasszony. – Én magam készítettem, ugye milyen finom? Ilyet nem lehet mindenhol enni ám!
- Az…nagyon finom… - válaszolta lassan Zsolti, és az asztalra könyökölt, fejét a tenyerébe hajtotta. Nagyon fáradtnak érezte magát, kissé homályosan látott.
- De úgy látom, kissé elfáradt. – tette le hirtelen a fakanalat az öregasszony. – Gyere, aludj egy kicsit!

Zsolti nagy nehezen lekászálódott a székről, és próbált talpon maradni. Jobb kezével az asz-talba kapaszkodott. Mi a fenétől vagyok ilyen fáradt? A rohadt életbe, csak nem vagyok be-teg?
- De…nekem…haza kell…mennem… - nyögte erőlködve, miközben lassan, az asztalnak dőlve az előszoba felé vonszolta magát. Az öregasszony erre megkerülte az asztalt, és meg-markolta Zsolti kezét.
- Nem-nem kisfiam, nem kell hazamenned. A lányom még nem is találkozott veled. Majd bemutatlak neki, ha kialudtad magad.
Alvás, nézett maga elé Zsolti. Úgy érezte, menten összecsuklik a fáradtságtól. Összefolyt a sötétbarna metlaki, és a fehér csempe a szeme előtt. Alig-alig hallotta az öregasszonyt, és alig érezte, hogy az megragadta a kezét.
- A…lánya… - eddig jutott csak, nem tudta folytatni.
- Igen, a lányom nagyon szereti a társaságot. – hallotta messziről az öregasszony hangját. – Örülni fog neked!
Zsolti utolsó erejével megpróbálta kiszakítani magát a vénasszony karmaiból. Egy pillanat-ra, mint a villám a vastag felhőtakaró mögül, megcsillant a felismerés benne, hogy az élet és ital, amit kapott, mérgezett volt! Kétségbeesetten küszködött, próbált ébren maradni, de képte-len volt nyitva tartani a szemeit. Lábai összecsuklottak alatta, és Zsolti eszméletét vesztve terült el a sötétbarna metlakin, így már nem hallhatta a gonosz öregasszony nevetését.

(Folytatjuk...)