Szellemtanya 5. - Szellemtanya

5: Szellemtanya

Zsolti megfogadta a púpos tanácsát, és ha lehet, még óvatosabban lépdelt a folyosót borító mintás szőnyegen. Miközben odaért a négy ajtó közé, megnézte a szobrot. Csakugyan egy lándzsát tartott a kezében. A komor férfiarc mereven bámult Zsoltira. A fiú szinte hallotta, ahogy a kőfogak egymásnak feszülnek a szájában.
A szobor Zsolti felé nézett, mire őt kilelte a hideg.
Fél szemét a szobron tartva megnézte alaposan a bal oldali két ajtót. Az egyiken a Nebal, a másikon a Kalenda név szerepelt. Megnézte a jobb oldali két ajtót is. A közelebbin a Retuna név volt olvasható ízléses kis fából faragott névtáblán, a másikon szintén fából faragott névtábla hirdette világgá a Hodin nevet. Ide majd később kell mennie.
Odament Nebal szobájának az ajtajához, és lenyomta a kilincset. Az ajtó azonban zárva volt. Erősebben próbálta, nekifeszült az ajtónak, de Nebal szobája nem nyílt ki. Az is meglehet, hogy belülről van bezárva.
Mindegy. Nézek egy másikat.

Kalenda szobájának az ajtaját vette szemügyre. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a szobor közben mindvégig őfelé fordult, bár hangot nem adott ki. Kalenda szobája is – úgy tűnt – hogy zárva van, egészen addig, amíg Zsolti neki nem feszült az ajtónak. Ekkor engedni kezdett kissé. Vastag, reszelős hang hallatszott, ahogy az ajtó egyre kijjebb nyílt. Zsolti szuszogva nekifeszítette a hátát, és végre bejuthatott.

Akárki is volt az a Kalenda, szerette a könyveket nagyon. A szoba kicsi volt ugyan, de az egész hátsó falát szekrények borították. Egy nappaliszoba-szekrény, aminek alul is, felül is volt ajtós része, középen pedig két fautánzatú, pozdorjából készült polc húzódott végig. A második szekrény már sokkal eredetibb volt, látszott rajta, hogy antik darab. Legalább hét polca volt, mindegyik tele régi könyvekkel. A harmadik szekrény voltaképpen egy nagy üvegvitrin volt. Az elhúzható dupla üveglap mögött emléktárgyak, porcelánszobrocskák és csecsebecsék feküdtek. Az egész szoba szép tiszta volt, látszott, hogy Kalenda nemrég járt itt, és rendszerető Areyep. A szoba közepén egy teljesen közönséges, deszkákból tákolt asztal volt, rajta egy üres vizespohár. Ágynak nyoma sem volt.

De miért nyílt ilyen nehezen az ajtó, ha nem volt bezárva?
A félig nyitott ajtó mögé nézett. Egy kis fadobozkát látott, a tetején narancssárgára festett kidudorodás húzódott végig, a nyitható tető alsó részén, és a doboz felső részén, afféle perem.
Ez?
Csodálkozva lépett a dobozkához. Zárat nem látott rajta, de képtelen volt felnyitni a tetejét. Megpróbálta felemelni, de furcsamód elsőre nem sikerült, csak másodjára. Iszonyú súlya volt.
Mi van ebben? Egy tank, összesűrítve? Vagy mi?
Elővette az ollót a zsebéből, és megpróbálta szétfeszíteni a dobozkát. Eredménytelenül. Mindössze apróbb karcolásokat ejtett a két narancssárga kidudorodáson. Csalódottan dobta a földre a dobozkát, ami az enyhén kupolás tetejére érkezett, és ringatózni kezdett, míg végül megállt.

Na nézzük, mit találunk itt, fordult Zsolti a szekrények felé. Kezdetnek a jobbszélsőt nézte meg. Az üveg mögött gyönyörű, gyöngyházfényű és különleges villódzó színekkel díszített apró szobrocskákat látott a legfelső polcon. Mint valami gyülekezet. Egy kis csoport lányfigura állt a legfelső polcon. Fehér testüket halvány zöld, kék, piros és sárga festett máz díszítette, azt a látszatot keltve, hogy köpenyt viselnek. A köpenyük gombjai barnával és feketével voltak festve, amennyire Zsolti látta a folyosóról beszüremlő fényben. Mindegyik kis porcelánlánykának vörösek voltak a szemei. A legtöbbnek szabadon volt a haja, festett szőke, vörös, barna és fekete hajfonatok tündököltek az üveggolyó nagyságú porcelánfejeken. Mindegyik lányka mosolygott, és szinte ugyanolyan testhelyzetben voltak. Karjuk leengedve, kissé csodálkozón széttárva.

A második polcon színes üvegből készült tányérok, köcsögök, kis csészék és csészealátétek voltak zöld és kék színekben, ízlésesen elrendezve. Középen egy régimódi, vörösréz ébresztőóra volt, ami azonban már régóta nem működött. A mutatói meredten álltak, az óra néma volt. Fehér lapján túlméretezett római számok mutatták az időt, ami megállt az óra számára. A legalsó polcon vékony fából faragott tálkák voltak. Volt nagy, mélytányérra emlékeztető tál is, volt apró mogyoróstálka, és voltak olyan kis pohárra húzható fa-burkolatok is, amik szinte bármelyik üvegpohárra ráhúzhatóak, mindegyiken apró, belefaragott virágminta.
Itt semmi nincs, gondolta Zsolti, de megfogadta, hogy még egyszer átnézi.
A könyvespolcot vette szemügyre. A kísértetkastélyokról szóló történetekben általában egy könyvespolc rejti a titkos átjárót a…hová is? Az őrült gróf rejtekhelyére? A szellemek tanyájára? Az áldozatbemutatási szent helyre?
Megnézte a könyveket. Számtalan író klasszikus művei megtalálhatóak voltak itt, Balzac, Rimbaund, Camus, Hölderin. Rengetegféle. Színes könyvgerincek sorakoztak egymás mellett az összes polcon. Zsolti tanácstalanul nézegette őket. Semmi igazán különöset nem látott rajtuk, de hát éppen ez volt a rejtélyes a könyvespolcokban. Biztos meghúzok egy könyvet, és már át is fordul velem a fal egy titkos átjáróba. Nyirkos pincelépcső vezet majd le a sötétségbe.

Végig is próbálta rögtön az összes könyvet, ami csak volt a polcokon. Kihúzta, visszatette. Kihúzta, visszatette. De nem történt semmi. A biztonság kedvéért végigtapogatta a könyvespolc hátulját is, de itt sem volt semmi. Észrevette azonban, hogy az egyik polcon csak külföldi íróktól voltak művek, a másikon csak magyar íróktól. Így követték egymást a polcok a könyvszekrényben. Legalul két hatalmas magyar-orosz szótár is volt, legalábbis ezt olvasta ki a kopott sötétkék gerincen. A nyitott ajtó nem engedett be túl sok fényt.
Ekkor jött rá,hogy nyitva hagyta az ajtót. Gyorsan odament, megkerülte az asztalt és becsukta. Már épp ment volna vissza kutaszkodni, amikor észrevette a kis dobozt a földön. A doboz az alján állt, nem a tetején, ahogy hagyta.
- Húúúú! – hallatszott halk, döbbent kiáltozás az üvegvitrin felől, mintha egy nagyon lehalkított tévéből jött volna.
Zsolti rémülten megfordult, de semmi különöset nem látott. Csak a szekrények, csendben, egymásnak feszülve.
Odament az üvegvitrinhez, és belenézett. Semmi nem változott. A tányérok mind a helyükön, az óra mutatói ugyanúgy, a lánykák is mind megvoltak, ugyanúgy.
Illetve mégsem. Már nem mosolyogtak, szemük tágranyílt, szájuk apró O betűvé változott, arcukra porcelánfélelem ült ki.

Zsolti elhátrált az üvegvitrintől, egészen a túlsó falig. Nem akarta újra könyvespolcot vizsgálgatni. Már megnéztem, nincs ott semmi, inkább megnézem ezt az utolsó szekrényt, és kimegyek innen. Igazság szerint már ebben a pillanatban kiment volna onnan, de ha ki akar innen jutni élve, muszáj összeszedni minél több dolgot, aztán azon morfondírozni, hogy mire használja őket.
Ennek ellenére újra a könyvespolc felé nézett, és hátralépett. Képzelődik, hogy a könyvek tényleg címeket cseréltek? Most megváltozott a sorrend: a külföldi könyvekre magyar írok és címek kerültek fel, a magyar könyvekre pedig külföldiek. Mindez anélkül, hogy akár egy hangot is hallott volna.
- Húúúúúú! – érkezett ismét a vékony lányhang az üvegvitrin felől. Zsolti odafordult, és várt egy kicsit. Mikor nem érkezett újabb kiáltás, megnézte a harmadik szekrényt. A középső polcos részen üres papírok voltak nagy halomban. Közönséges A4-es fénymásolópapír. Mellette egy üres írószertartó. Amellett egy fémkorong, valószínűleg valami doboznak lehetett a teteje. A második polcon egy leborított üres fatálka volt, olyasmi, mint amik az üvegvitrinben voltak. Amellett egy szétszedett tűzőgép. Mellette néhány kisebb, összevissza hajlítgatott fémdarab, egyikben egy csavar volt. A szekrény sarkában egy szakadt zsineg, és pár kék burkolatú vörösréz drót. Zsolti végignézte az összest, és kivette a leghosszabbat, ami kör alakban volt összetekerve. Úgy tippelte, legalább egy méter hosszú, ha teljesen kihúzza. A legalsó polcon egy piszkosfehér nagy papírdoboz volt, benne egy csomó papír értelmetlen ábrákkal. Zsolti ilyeneket még nem látott. Sok-sok vonal, ábrák, érthetetlen számok és vonások voltak mindegyik papíron. Mikor aztán az egyiken talált olvasható szöveget, rájött, hogy ezek elektromos berendezések kapcsolási rajzai. Nem sokra megy velük, még Antal sem tudná a fejébe verni, hogy melyik mit jelent.

Egy kissé elkeseredett. Lehet hogy némelyik egyenesen elengedhetetlen ahhoz, hogy hatástalaníthassa Areyep körhintáját, és ő ezért nem fog kijutni, mert nem ért a kapcsolási rajzokhoz. Lehet hogy máris elrontottam valamit?, gondolta bosszúsan Zsolti.
Abbahagyta a dobozban való kutatást, majd leguggolt az alsó szekrényhez, mire a benne tárolt holmi kiborult a deszkapadlóra. Régi magnetofon-tekercsek voltak, némelyikben eltépve a szalag. Filmtekercseket is látott itt, amiket már rég elfényképeztek. Talált egy fényképezőgépet is hozzá a szekrény sarkában. Megnézte, de nem működött, film sem volt benne, ám az elemtartóban talált egy ceruzaelemet, ami még talán jó lehet. A többit visszadobta a szekrény sarkába. Tovább keresgélt a kiszóródott holmik között, közben letette a sámlit maga mellé. A filmtekercsek legtöbbje fehér kis kerek dobozkában volt, némelyikről hiányzott a kupak. Fehér etikett címkék voltak a dobozkákon, ám nem szolgáltak információval arra vonatkozóan, mi lehet a filmeken. Zsolti csak dátumokat látott rajtuk: 1984.01.13, 1985.05.13, 1986.09.13. Mindegyik 13. Ezt kicsit különösnek találta, és az elég ok volt arra, hogy a zsebébe süllyesszen egyet közülük, nevezetesen az 1993.04.13. számozásút. Tovább keresgélt, de csupán régi fényképeket talált. Ez a Kalenda nyilván valami fotós lehetett.
Ekkor harmadszorra is felhangzott a meglepő, halk, csoportos kiáltás az üvegvitrin felől, és a padlón fekvő ledobott dobozka remegni,mocorogni kezdett. Zsolti rettegve nézte felváltva az üvegvitrint és a dobozt.

A kis lakkozott fadoboz reszketett, ugrált. Fehér fény szivárgott ki a doboz és a tető közötti vékony résen. Hirtelen felcsapódott a teteje, és egy hatalmas, fekete kéz emelkedett a szoba levegőjébe. A vékony, csontos karon hatalmas marok himbálózott. A bőr olyan fekete volt mint a korom.
Zsolti alig tudta elfojtani a sikolyt, mikor a rémületes végtag kiemelkedett a ládából, és felé kezdett nyúlni. A hatalmas kar alig-alig fért ki a kis dobozkáben. Zsoltit teljesen felkészületlenül érte ez az irracionális támadás. Gondolta, hogy ebben a házban sok ilyesmi megtörténhet, de azt nem, hogy egy ekkora kéz belefér egy nyavalyás kis fadobozba. Pedig belefért, és most vakon nyúlkált feléje, próbált átjutni az asztalon. A marok megfogta, és odébbsöpörte a bútordarabot, ami nekirepült a falnak, és a tetejére dőlt.
Hogy kerül a hajó az üvegbe? Hogy kerül a kéz a ládába?
Fújtató, szuszogó hangok, és éles fehér fény tört elő a kis dobozkából. A fekete marok Zsolti felé kapkodott húsos ujjaival. Az ujjak végén repedezett, koszos körmök, feketék, mint a kéz maga.

Zsolti nem tudott elmenekülni. Az ajtó zárva, és ha odamegy, ez a különös ládika azonnal elkapja őt.
Megragadta a kis lábzsámolyt, és jókorát vágott a kézre. A fújtató hang felerősödött a ládából, és a kéz kicsit visszahúzódott. Zsolti tekintete ide-oda cikázott a szobában. Hogy juthatna el az ajtóig?
- Hóóóóóúúúú! – sikoltottak a porcelán-leánykák ismét kórusban az üvegvitrinből.
Zsolti újra rácsapott kézre, mire az visszakozott. A fiú eközben az üvegvitrin felé oldalazott.
Ez így nem jó! Nem tudom visszakergetni!
Mikor az üvegvitrinhez ért, szorosan a falhoz simult, és félreütötte a felé nyúló kezet. Tekintete a porcelán-leánykákra esett. Most mindegyikük az ég felé tartotta apró kezeit, festett színes ruhájuk kissé megemelkedett. Zsoltinak nem volt ideje, hogy egyéb részleteket megfigyeljen, tovább lapult a falhoz, a lábzsámolyt emelgetve.
A hatalmas végtag a magasba emelkedett, és ott várakozott, mintha csak nézné Zsoltit, majd ismét támadásba lendült. Egy pillanatra megmarkolta Zsolti bal kezét, de a lábzsámoly újabb ütése visszább zavarta. Zsolti újfent az üvegvitrinre nézett, mire a kéz megint megállt.

Ez az!
Hirtelen félretolta az üveglapot, és megragadta az egyik porcelán lánykát. A többi felborult, de azonnal vissza is állt magától. Zsolti ezen már nem csodálkozott, a ládából kiemelkedett hatalmas kéz után.
A porcelán lányka néma rémületbe dermedve szorult Zsolti markába. Épp időben vette ki, a kéz erősen megmarkolta Zsolti jobb lábát. A tenyere akkora volt, mint egy kosárlabda.
Zsolti hasraesett, de a porcelánfigurát nem ejtette el. A kéz váratlanul eleresztette a lábát, ahogy végigvágódott a padlón. Végre megértette, a rémség attól fél, hogy baja esik a lánykának. Gyorsan elcsúszkált a kéz elől.
- Ha hozzám érsz, összetöröm! – szólt lihegve, fenyegetően a fekete kézhez. A kezében a porcelánbaba és a vitrinben lévő többi társa ismét felsikoltott egyszerre. Zsolti a magasba emelte a figurát, mire a kéz tétovázott.
- Nem takarodsz a helyedre!? – emelte még magasabbra a babát Zsolti.
Ez bevált. A kéz lassan-lassan leereszkedett, és elkeskenyedett, mintha csak fekete levegőből állt volna eddig. Visszament a dobozba, és a ládika teteje a helyére csapódott. A fehér fény kihunyt. Zsolti megkönnyebbülten lélegzett fel, de még mindig reszketett. Tétova lépteivel az ajtó felé indult. Már majdnem kinyitotta, mikor eszébe jutott a felső szekrény. Azt még nem nézte meg.

Kelletlenül visszament a balszélső szekrényhez, és kinyitotta a legfelső szekrényajtókat. A mágneszár halk reccsenéssel engedett, és a szekrény kitárult. Ám túl magasan volt, nem látta, mi van benne. Kénytelen volt odamenni a felborított asztalhoz, nagy üggyel-bajjal felállítani, és odavonszolni a szélső szekrényhez. A szemét alig merte levenni a dobozkáról az ajtó mellett, de nem volt mitől félnie. A porcelánbabával a kezében, a ládában lakozó akármi nem fogja őt bántani.

Felmászott az asztalra, és benézett a szekrénybe. Koszos ruhák voltak egymásra dobálva a sarokban, mellette vagy négy rossz hajszárító. Kicsivel távolabb néhány összetekert vezeték, alatta egy összegyűrt, üres papírzsák. Egy kék-piros csíkos, kötött svájcisapka. Egy elszakadt tápfeszkábel. Néhány fémdarab, némelyik alaposan összevissza hajlítgatva. Némelyikben apró csavarok is voltak. Egy diavetítő gép lencséje. Egy fél doboz gyufa. Öt, egymásra dobált Népszava. Egy kis papírdobozka, benne néhány ellenállás.

Zsolti rövid morfondírozás után zsebrevágta a lencsét és a gyufát. Amennyire tőle tellett, alaposan végignézte a szekrényben található többi dolgot is, és észrevette, hogy a legfelső Népszavában néhány cikkben betűk vannak bekarikázva. A kezébe fogta az újságot, bezárta a szekrényt, és torkában dobogó szívvel az ajtó felé osont. Nem történt semmi. Kilépett Kalenda szobájából, a porcelánbabát visszadobta, és becsukta az ajtót.
Csend honolt a folyosón, Antalnak igaza volt, ilyenkor éjszaka nem valami nagy itt a forgalom. Valahonnan az alsóbb szintről zene hangját hallotta. Valaki zongorázott. Valamelyik titokzatos lakója a háznak, az éj közepén, ujjai suhannak a fekete-fehér billentyűkön. De oda még nem mehet le. Most következik Retuna szobája.

Odament az ajtóhoz, és benyitott. A hideg azonnal megcsapta. Retuna szobájában vizes volt a padló, a földön egy felborult kis öltözőszekrény hevert, aminek egyik lába letörve feküdt a vízben. Az ablak – itt 12 kis négyzetből állt valamikor – betörve, az ablakráma és a függönykarnis darabjai szétszóródtak a földön, körülöttük ezer üvegcserép. A szél pont rossz felől fújt, így az esőt egyre befelé fújta a szobába. A mennyezeten szürke vízfoltok, lámpa sehol. A le-lesújtó villámok kísérteties igézettel világították meg a szobát. Az ablak felől ütemes csattanásokat lehetett hallani.
Hát itt aztán nincs semmi, csóválta meg a fejét Zsolti rosszallóan. Ez a Retuna valószínűleg már elköltözött.

A fal mentén odament az ablakhoz, hogy kiderítse a zaj forrását. A lábzsámoly ütésre készen lógott a kezében. Nagy szemű esőcseppek százait fújta be a szél minden másodpercben. A mennydörgés megremegtette a szobát. Zsolti lába alatt üvegcserép csikorgott, fadarabok kopogtak, ahogy félrerugdosta őket. Végül odaért, és megnézte, a lábzsámolyt ütésre emelve. A hatalmas kézzel való találkozás meggyőzte arról, hogy ebben a házban nincs biztonságos hely.

Csak egy törött zsalugátert csapkodott neki a házfalnak a szél.
Zsolti kicsit megkönnyebbült. Mivel ezeken az ablakokon is rács volt, így menekülést ez sem kínált. Látott mindenesetre a földön egy bunkó formájú fadarabot. Valószínűleg a feldőlt öltözőasztalkának a lába volt. Letette a lábzsámolyt, és felvette a kissé vizes fadarabot. Nem túl hosszú, körülbelül fél méter, és jó keménynek látszik. Ez sokkal jobb lesz. Elégedetten fogta kezébe új fegyverét. Megnézte az öltözőasztalkát alaposan, még a padlót is, de semmi érdekeset nem látott. Ezt a szobát kipucolták alaposan. Így hát kiment Retuna szobájából.
Újra ott állt a folyosón, a mennyezeti keréklámpák vetette halvány fényben. Ahogy tépelődött, hogy hová menjen, hirtelen eszébe jutott a szobor. Még mindig felé volt fordulva, kőarcán a belevésett gyilkos düh. Az íját célzóhelyzetben tartotta. Rendkívül ijesztő volt így, emellé még egy tompa, ám erős mennydörgés is hallatszott.
És még valami. Lépések. Valaki jött a lépcsőn felfelé. Halk, ritmikus cipőtalp-koppanások a vörös szőnyeggel borított falépcsőkön.
Ó, a pokolba!, rezzent össze Zsolti a rátörő ijedtségtől, és kétségbeesetten fordult ide-oda. Lehet hogy Antal jön fel, de valószínűbb, hogy valaki más. Talán épp az Areyep-nyanya, hogy elvigye őt a lánykájának.

A lépések már egészen közel jártak.
Zsolti nem gondolkozott, lábujjhegyen szökdécselve visszaszaladt a folyosón, arrafelé a szoba felé, ahonnan nemrég szabadult. Az előtte lévő fal valódinak látszott, de Antal megmondta, hogy hamis.
A lépések tulajdonosa eközben felért a lépcső tetejére, lassú csoszogással megindult a folyosón. Ritmikus, kissé rendszertelen hangjuk a sarokhoz közel abbamaradt. Zsolti arra következtetett, hogy Kalenda szobájánál állt meg az a valaki.
Hihetetlen rémület költözött Zsolti szívébe. Zihálni kezdett, mint aki hatalmas széllel szemben fut felfelé a hegyoldalon. Mellkasa gyorsan emelkedett-süllyedt a pulóverje alatt.
Lehet hogy meghallott valamit az előbb?
Feszülten várakozott, keze, melyben az asztalka bunkós lábát szorongatta, remegett.
Megnyikordult a padló. Az ismeretlen valaki hangosan szusszant egyet (a hangból Zsolti egy férfira következtetett), és zár kattanását lehetett hallani rögtön utána, Kalenda szobája felől. Egy újabb hatalmas mennydörgés zengett végig a folyosón. Mikor elült, a folyosó néma lett, egy hang sem hallatszott.
Lehet hogy elment?, tette fel magának reménykedve a kérdést Zsolti, de továbbra is az ódon illatú falhoz támaszkodott, ügyelve hogy a legkisebb zajt se csapja. Mély csönd ülte meg a fából készült folyosót, egy légy zümmögését is lehetett volna hallani.
Óvatosan megemelve a széklábat, hogy szükség esetén azonnal tudjon ütni, kióvakodott a fal mögül.
A folyosó teljesen üres volt. Csupán a kőszobor állt kihívóan a talapzatán, számszeríját előreszegezve, durva kőarcán harci extázis. Bár a szobor láthatóan meg sem moccant, Zsolti mégis tartott attól, hogy rálő a számszeríjával. És ha elhibázza, egyszerűen lelép a talapzatról, felé indul, és kőmarkával kiszorítja belőle az életet.
Ebben a rohadt kísértetházban még ez is megtörténhet!, emlékeztette magát a fiú, miközben félve nézett a kőszoborra. Eszébe jutott ugyan, amit a púpos mondott, de éppenséggel ő is tévedhet. Még az is meglehet, hogy nem mond igazat.
Ő is Areyep…
Mindegy, nem számít. Meg kell próbálni mindent, hogy kijussak innen.
Akármennyire is félt, rendkívül izgalmasnak találta a szituációt. A Vidámparkban az Elvarázsolt Kastély volt a kedvence, ahol mindenféle trükkös csapdák voltak kihelyezve. Ha az ember ráült egy székre, az hirtelen hátrazuhant vele együtt. Bizonyos lépcsőfokok lesüllyedtek, ha rálépett az ember, egy helyütt a mennyezet pedig minduntalan leereszkedett. Igen ám, de azok a csapdák csupán ártalmatlan ijesztgetést szolgáltak. Ezek a csapdák viszont mind valódiak, mint a Sátán szolgájában.

Emlékezett jól arra a könyvre, le sem bírta tenni, annyira izgalmasnak találta. Három tizenéves eltévedt valahol Amerikában, Illionis államban, és egy teljesen lakatlan, üres falut találtak. Mivel késő este volt, kerestek egy lakatlannak tűnő házat, és elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. Jóval később jöttek rá azonban, hogy a ház nem lakatlan, egy különös teremtmény lakja, aki hol öregember volt, hol öregasszony, aztán ahogy egymás után ölte meg a fiúkat, úgy jelent meg egyre több és több lakó a házban. Az utolsó életben maradt srác, Rick Theodor Chassis rájött, hogy egy szörny lakja a házat, és megpróbált kimenekülni, de nem találta ő sem a kijáratot. Végülis magára gyújtotta a házat. Igaz, elpusztította a házban lakozó szörnyeteget, de ez az életébe került.

Tökre ugyanolyan a helyzet, csakhogy én most teljesen egyedül vagyok, ráadásul fiatalabb is vagyok, gondolta Zsolti, és odaóvakodott Kalenda szobájához. Próbaképpen lenyomta a kilincset, de az ajtó be volt zárva. Nem mintha vissza akart volna menni a szoba romlott sötétségébe, a kísértetiesen sikoltozó pici porcelánlánykákhoz és a ládában megbúvó hatalmas idegen kézhez, de meg kellett tudnia, ki járt itt az előbb. Úgy saccolta, még negyven-egynéhány perce lehet, amíg Antal újra megjelenik, így nem lehetett ő. Akárki is volt, bezárta a szobát.

Egy gonddal kevesebb, lélegzett fel Zsolti. Arra gondolt, minden szükséges dolgot összeszedett onnan, ha pedig nem… akkor már úgyis mindegy. Bár erős gyerek volt, az ajtót nem tudná betörni.
Elfordult az ajtótól, és újra a kőszoborra meredt. Az változatlanul a talapzatán nyugodott, számszeríját továbbra is a folyosóra szegezve. Semmi nem változott. Nem tudta elképzelni Zsolti, mi lenne, ha a szobor hirtelen rászegezné az íját, és előbb belelőne egy márvány-vesszőt, majd recsegve-ropogva utánaindulna hogy elpusztítsa.
Symbelmine irányítja az egészet, gondolta rettegve. Lehet hogy tudja, hogy kiszöktem, és csak arra vár, hogy belesétáljak valami csapdába?
Egy pillanatra úgy gondolta, hagyja az egészet a fenébe. Mi értelme van ennek a vergődésnek? A házból szinte lehetetlen kijutni, Antal is megmondta, az Areyep-lány pedig legalább fájdalommentes, gyors véget vetne az életének. A vámpíros történetekben legalábbis így volt, az sosem fájt, ha kiszívták az áldozat vérét. Arról azonban fogalma sem volt, hogy azután mi lesz.

Fáj a halál? - kérdezte magától. Fáj, ha meghalok?
Félelem szorította össze a lelkét. Félelem átható szaga ülte meg a folyosót is. Zsolti rettegve rogyott össze Marduch szobája mellett a földön, a széklábat is elejtette a kezéből.
Nem! Arnold Schwarzenegger sem félne ilyen helyzetben! Ő semmitől sem fél! Egy ilyen kísértetházból is kiszökne pillanatokon belül! Arnold is ugyanúgy ember, és ő mégsem félne! Nekem sem szabad! Pontosan azt akarják, hogy féljek! Hát nem fogok!
Itt most erősnek kell lennie, és bíznia a púposban. Nem szabad feladnia.
Ha meghalok hát meghalok, de legalább teszek valamit hogy kiszabaduljak!
A gondolat erőt adott neki. Felkelt a földről, és a letört asztallábat szorongatva elindult a hamis fal felé. Lassítás nélkül elhaladt korábbi börtöne mellett, és próbaképpen nekinyomta bal tenyerét a falnak. Antal igazat mondott, a tenyere áthatolt a látszólag szilárd felületen. Zsolti elvigyorodott, és habozás nélkül belépett a falba. Mögötte ugyanolyan faburkolatú folyosó húzódott, körülbelül nyolc méter hosszú. Két kerék-csillár lógott a mennyezetről fekete láncokon, gyertyák világítottak rajtuk. Kicsivel odébb újabb ajtó volt a bal oldali falban, valamint a folyosó végén is. A folyosó egy lefelé vezető lépcsősorban végződött, ami negyvenöt fokos szögben vezetett le a sötétbe.

Csend ülte meg a kihalt folyosót. Csak az eső folyamatos percegése hallatszott, és időnként egy-egy mennydörgés.
Zsolti hátrapillantott a hamis falra, amin az előbb jött át. Érdekes módon nem látta azt. Ebből az irányból tehát nem élt az illúzió. De hogy hozták létre?
Óvatosan megvizsgálta a falakat, megsimogatta a fényezett deszkákat, de semmit nem vett észre. Nyilván ez is varázslat.
Ha itt mindent a varázslat működtet, morfondírozott Zsolti, akkor lehetséges hogy…meg is lehet őket törni?
Szerencsésnek gondolta magát, hogy egyetlen kamera, mozgásérzékelő, vagy hasonló berendezés sincs. Örült neki nagyon, hogy nem látott eddig elektromos berendezéseket, de némiképp furcsállotta is a dolgot.
De miért nem használják az elektromosságot? Láttam már itt konnektorokat, odalent meg villanykörtéket használtak a gyertyák helyett. Varázslatok helyett simán használhatnának áramot is.

Végiggyalogolt a folyosón csendben, egészen a sarokig. Megállt a két ajtó közelében, és igyekezett minél jobban szétnézni. Ahogy látta, a folyosó végén fa helyett egymáshoz illesztett, szürke kőtömbökből áll a fal. Szabálytalan kőtömbökből, mintha csak egy hebehurgya kőműves csinálta volna. Nagy hézagok feketéllettek a kopott kövek között. Itt bármelyik kő nyithat titkos átjárót. Zsolti gondolt erre is, és azonnal elkezdte végigtapogatni a durván lecsiszolt, falba ágyazott sziklákat, de egyik sem mozdult meg. Félig megkönnyebbülve, félig csalódottan fordult a lefelé vezető lépcsősor felé. Megnézte a lépcsőt is, de semmi különlegeset nem látott, amolyan tűzlépcsőnek nézte. Fából készült tizenöt fok vezetett meredeken lefelé, alant egy kis lépcsőfordulót látott, amiből a lépcső az ellenkező irányban vezetett tovább lefelé. A folyosó falait leszámítva, ahonnan előjött, mindenfelé ugyanazokból a kemény, szabálytalan alakú kövekből kirakott falat látta.

A harmadik emeleten lehetek? - nézett rá Zsolti a lépcsőfordulóra, és az abból lefelé vezető lépcsőre. Sötét volt, a lépcsőt nem világította meg semmi, noha látott vas gyertyatartókat a falra erősítve, már csak szétfolyt, dermedt nyálra emlékeztető csonkok voltak a hajdani gyertyák helyén. Az eső kopogásán túl valahonnan lentről halk beszélgetést hallott, egy barátságosnak tűnő és egy vastag férfihang konzultált egymással. Arra gondolt, valami szoba fölött állhat most.
Tehát úgy lépkedni, hogy ne csapjak zajt. Ez nem volt nehéz dolog, sportcipőinek vastag gumitalpa volt, és bár Zsolti súlya meghaladta az ötven kilót – izmos lábának és hasának köszönhetően – a fényezett fapadló nem is nyikorgott. Jó karban van a ház, állapította meg amúgy mellékesen.

Megpróbálkozott a folyosó végén lévő ajtóval, de be volt zárva, ráadásul a kilincs nyikorgott is, akár egy kenetlen hintalánc. Homályos L betűje fémrúdon állt ki a faajtóból, látszott hogy elég régi már, sokszor lenyomhatták. A fémcsavar helyén, ami a kilincset a rúdon tartaná, egy rozsdás szög meredezett kifelé, mint egy rosszindulatú tövis. Nem próbálkozott vele tovább, a másik ajtót vette inkább szemügyre. Akárcsak a másikon, ezen sem volt név, vagy bármilyen jelzés, sárgaréz, míves kilincse volt. Ezzel szemben a másik ajtó színe kissé fakóbarna volt. A vihar változatlan erővel dühöngött odakint, s a rozoga ház meg-megnyikordult a szél kíméletlen ostromára.

Lenyomta a másik ajtó kilincsét. Az hang nélkül, bár kissé nehézkesen engedett, és az ajtó kijjebb nyílt. Szűk, sötét szoba tárult Zsolti szeme elé, fehér fátyolfüggönnyel takart, rácsos ablakkal a túloldalán, melynek sziluettjében éppen csak hogy sejteni lehetett egy éjjeli lámpa burájának trapézalakzatát. Egy lelket sem látott odabent.
Beljebb lépett, készenlétben tartva a letört asztallábat. Kezével a villanykapcsoló után tapogatózott. Meg is találta és lenyomta. Az ajtó fölött halvány hatvanwattos izzó halvány sárga fénnyel fátylazta a szobát. Egy közönséges ágy volt a szoba bal falánál, mögötte egy hajlított lábakon álló, fából készült éjjeliszekrény, ami egy rogyadozó lábú emberre emlékeztette Zsoltit. A tetején állt az éjjelilámpa, vajszínű burájával, mögötte egy szobanövény. A nevét is ismerte: fikusznak hívták. Ablak nem volt a szobában.

Futólag körülnézett, de semmi szokatlant nem vett észre. Bááár....a jobb falon volt egy kis fémlap, a vöröses színű, sárga sávos tapétában. Egy kicsike fémlemezke.
Odament és megérintette. Ááááárgh!
Zsolti fájdalmasan felnyögött, és elrántotta a kezét a fémlaptól. A belévezetett elektromos áram szörnyen megrázta. Most először érzett áramütést, eddig elképzelni sem tudta, milyen lehet...hát most érezte. Az ujjai mintha parázslanának, és minden izma reszket...
Sziszegve átkarolta a kezét. Az ujjai kivörösödtek, és fájtak, mintha csak tüskebokorba nyúlt volna. Az alkarja remegett az ijedtségtől és a villamos áram utóhatásától. Hátralépett, és meredten az ajtóra bámult, nem hallotta-e meg valaki a kiáltását. Úgy tűnt, senki.
Kióvakodott a lépcsőhöz, és végignézett a folyosón. Még van legalább fél órája. Mit csináljon addig?
Teljesen mindegy merre megyek...ha igaz, amit Antal bácsi mondott, mindig ugyanoda fogok visszakerülni.
Egyelőre azonban nem volt túl sok lehetősége. Óvatosan elkezdett lefelé lépegetni a fokokon, kezével simította a fakorlátot. Ki tudja, hátha titkos üreget fedez fel rajta véletlenül. Szemével folyamatosan pásztázta a falat. Vele szemben is szürke kockakövekből rakott fal volt, jó régi, megfestették már a kőalgák is. A mennyezet három méter magasságban tornyosult föléje.

Harmadik emelet..., töprengett Zsolti, és óvatosan lépdelt lefelé. Ha ez a harmadik...akkor efölött már csak a padlás van. Nem tudom...nem is igazán értem...a kurva anyját az öregasszonynak, meg ennek az egész kibaszott viskónak!
Egy pillanatra megállt, mikor elfogta a kétségbeesés és a szorongás. Egyedül van, körülvéve ezer veszéllyel, egy teljesen idegen helyen, amit kísértetek és szörnyetegek népesítenek be. Ez rosszabb volt minden Sátán szolgájánál, minden Titkos ünnepnél. Ez most valódi volt, nem rémálom, nem fikció. Akár meg is halhat a következő lépésénél.
El is pityeredett egy pillanatra, halkan szipogott, dörzsölgette áramütött kezét. Nem tudta, mitévő legyen. Aztán Arnold Schwarzeneggerre gondolt.
Arnie bezzeg nem félne, ha itt volna! Mindenkit legyilkolna, felnyomná ezt a rohadék házat az égig! Ő aztán penge gyerek, nem szarik be egy ilyen baszott kísértetkastélyban sem!

Valamelyest megerősödött ettől az önbizalma. Továbbindult a kőlépcsőn, egészen a fordulóig, majd onnan szintén le. Lassan szedte a lépcsőfokokat, talpa alatt kőpor csikorgott.
A lépcső aljában tölgyfából készült nagy, kétszárnyú ajtó várta, hasonló kicsit az iskola kapujához, ahová járt. Az ajtó közepén két hosszúkás sárgaréz fogantyú. Kilincset nem látott, zárszerkezetet sem. Mindkét ajtószárny felső részén átlátszatlan, homályos üvegezés volt. A lépcső folytatódott tovább mellette, valószínűleg az első emeletre vitt, hacsak nem egy valamiféle köztes fél-emeleten van.
Zsolti odament az ajtóhoz, és megnézte. Megpróbált belesni az ablakokon, de hiába állt lábujjhegyre, nem ért fel odáig. Amúgy se látnék túl sokat, hót mocskos az üveg, gondolta némiképp lemondóan. Sötét volt a lépcsőházban, ám az ajtó mögül halvány, pislákoló fény szűrődött ki.

Lehet, hogy van ott valaki?
Óvatosan odatapasztotta a fülét az ajtó két szárnya közötti résre, és hallgatózott. A ház egyszerre megtelt ezernyi titokzatos nesszel. Az eső kopogása az ereszcsatornákban. A szél sivítása, ahogy cibálja a fákat. A közelből valahonnan beszélgetést hallott, kicsit hangosabban, mint mikor a harmadik emeleten volt. A zongora még mindig szólt, halkan, elmosódottan, de szólt. Valahol távoli lépések dobogtak egy távoli fapadlón.
Megpróbálta kinyitni az ajtót, remélve, hogy nem nyikorog. Nem nyikorgott, de nem is nyílt ki. Most tolni próbálta, de úgy se sikerült. Kicsit megmozdult ugyan, mindkét ajtószárny (ő csak a bal oldalit nyomta), ropogott a fa, de nem nyílt ki az ajtó.
Talán jobb is így, jutott eszébe, mikor arra gondolt, hogy nem véletlenül égetik a lámpát a túloldalon, biztos van ott valaki.

Alig látott valamit, egyedül az ajtó felett világította meg a kőmennyezetet a bentről kiszüremlő halvány fény. Pedig elképzelhető, nagyon is, hogy esetleg ki tudná nyitni az ajtót...valahogy. Talán itt van a kulcs felakasztva az egyik falra. Hogy tudna nagyobb fényt csinálni?
Hiszen neki van gyufája.
Belenyúlt a nadrágja zsebébe, óvatosan keresgélt a cérnaorsó, a dróttekercs és az olló között. Végül kitapogatta a dobozt, és elővette. Belenyúlt és meggyújtott egy gyufát.

A fellobbanó halványsárga fényben nem látott túl sok mindent, zárat sem látott az ajtón, viszont mikor közelebb hajolt, észrevette, hogy egy vastag keresztléc tartja zárva az ajtót a túloldalon. A pislákoló gyufafény visszaverődött a lakkozott farúdról, amit keresztbe csúsztattak a dupla ajtón. A lépcső lefelé vezető ágát vette szemügyre legutoljára, és a falat. A lépcsőn semmi érdekeset nem vett észre (csapdát sem), de jobboldalt a falban az egyik szürke terméskő mintha elütött volna kicsit a többitől...ezt alaposabban is meg kell vizsgálni...
A gyufa megégette az ujját. Felszisszent és eldobta. Új gyufaszálat vett elő, és meggyújtotta. Figyelmesen vizsgálgatta a terméskő-kockát. Valami nem stimmelt vele.
Közelebb tartotta a gyufát. Hát persze!, gondolta, és odanyúlt óvatosan. A többi kő körül régi, elöregedett habarcsozás volt...ez pedig szinte teljesen friss. Szinte világított a halványszürke színe, ezért akadhatott meg rajta a szeme.

Eldobta a gyufát, és tapogatni kezdte a követ. Az azonban szilárdan ült a falban, nem lehetett kimozdítani kőműves-szerszámok nélkül.
Zsolti csalódottan otthagyta a falat. Lenézett az első emeletre továbbvezető lépcsősoron, aztán felfelé a harmadikra, ahonnan jött. Vacillált, hogy mi legyen. Úgy döntött végül, hogy megy tovább lefelé a lépcsőn. Bár még sötétebb volt, úgy gondolta, végigpásztázza a lépcsőházat gyufalángnál. Ahol egy titkos hely van, biztosan akad még több is! Az öltözőasztalka lábát még mindig a kezében szorongatta. Ha valami rátámad, teljes joga van leütni...
Tényleg, vigyorodott el hirtelen. Ha akarok, most nyugodtan megölhetek bárkit! Hiszen az életemről van szó! És itt nincsenek rendőrök se! Nyugodtan lehetek Arnold itt, ha akarok!
Felbátorodva indult el lassan a lépcsősoron. A fal túloldaláról halkan hallotta az esőcsepegést. Valószínűleg a ház külső falának közelében lehet.
A háta mögött közeledő lépések hangját hallotta hirtelen. Súlyos, tompa kopogások jöttek a dupla ajtó mögül. Zsolti azonnal leguggolt, és kissé fölemelte a törött asztalkalábat.
Imbolygó árnyék suhant el az ajtó ablakai előtt, valami hosszúkás, sötét színű dolog. Valószínűleg valakinek a feje. A lépések egy pillanatra megálltak, majd lassan elhaladtak valamerre.

Nem is kuporgott tovább a lépcsőn, egyenesen ment lefelé a sötétségbe. Meggyújtott egy gyufát, és csodálkozva pislogott párat. Újabb lépcsőfordulóra számított, ehelyett a kőlépcső egyenesen ment tovább lefelé, egy T-elágazásig, ahol egy kis pihenő terült el, majd odébb tovább folytatódott a lefelé vezető lépcsősor. Az elágazás másik ága szintén lépcsőben folytatódott, vízcsepegés hangját lehetett hallani onnan. Nedvesség csillogott a szürke kőfalakon kétoldalt, esőszag terjengett az alagút levegőjében, az a tipikus ázottbeton-illat, csöppet sem kellemetlen, inkább szokatlan.
Nehéz, fémes csattanás hasított a ház csendjébe. Fentről érkezett, a második emeletről. Mintha két nagy cintányért ütöttek volna össze.
Zsolti megtorpant, fölemelte a bunkósbotot. Aggodalomra semmi ok, a zaj lassan elhalt, szétszóródott a házban, a falakban, a padlóban, mint érces gyöngyszemek. Továbbment az üres alagútban, egészen a kis pihenőig.

A gyufa megint kialudt, Zsoltinak újat kellett elővennie. Szinte teljes volt a sötétség, a továbbvezető lépcsősort nem is látta. Azt viszont igen, hogy a másik lépcsősor alig tíz fok után zsákutcába vezet. Barna, kavicsos föld temette be az alagutat, padlótól mennyezetig. A halvány fényben volt alkalma azt is megállapítani, hogy az alagút mennyezete is lépcsős ebben a lépcsősorban, míg az első emeletre továbbvezető ágban kupolás.
Visszafordult. Egy kicsiny vakablakot pillantott meg a lépcsősori elágazás szürke terméskő-falában, olyasfélét, amibe a gyertyát szokták tenni. Mielőtt még a gyufa elaludt volna, sietve odatalpalt és megnézte. Két elnyomott cigarettacsikk, és kisebb-nagyobb lehámlott malterdarabkák voltak benne,ez minden.

Na most mi legyen, dőlt neki a falnak Zsolti tanácstalanul. Hallgatta a csöpögő vizet, mélyeket lélegzett az alagút hűvös levegőjéből. Viszonylag nyugodt volt, hideg fejjel tudott gondolkodni. Izgalmas, ugyanakkor halálosan veszedelmes volt a helyzete. Csöppet sem jó, a legvadabb rémálmoknál is érdekesebb ugyanakkor. Ezt kellene megírni könyvben, gondolta, miközben a továbbvezető lépcsősor felé meregette a szemeit. Persze semmit se látott. Ez mennyivel valósághűbb lenne, mint a Sátán szolgája volt! Ráadásul itt nem egy, hanem Antal bácsi szerint egy egész rakás szörny van. És az a Symbelmin, vagy mi a neve. Ő varázsolta el a házat, vagy csak segít a banyának? Ők is itt járkálnak ezeken az elátkozott folyosókon az éjjel közepén? Mi lesz ha pontosan beléjük botlok? Ha tudnak varázsolni, semmibe nem telne nekik békává változtatni engem, vagy ilyesmi...
Vissza kell mennie Marduch szobájába gyorsan. A púpos nemsokára odaér.

A törött bútordarabot markolva óvatosan fellépdelt a lépcsőn, egészen a dupla ajtóig. A villany most nem égett, a lépcsőház teljes sötétségbe borult. Ez valamiképp megnyugtatta Zsoltit, tehát nincs senki a közelében. Megpróbálta újra az ajtót, meghúzta mind a két nagy rézfogantyút. Az ajtószárnyak felnyögtek, de továbbra sem nyíltak ki.
Áh, mindegy...
Otthagyta az ajtót, és elindult felfelé a harmadik emeletre, ahonnan jött. Eszébe jutott, amit Antal mondott, hogy a pince ajtaja zárva van...ezekszerint a lépcső, amit követett, nem a pincébe vezetett. De akkor hová?
Majd most megkérdezem tőle, hátha tudja.
Valami a fejére repült. Vékony, csipogó hangot hallott, és az a valami belemart a fejbőrébe. Zsolti nagyot káromkodott és gyorsan felrohant a lépcsőfordulóba, lélekszakadva. Az a valami még mindig a hajába csimpaszkodott, és ráadásul nem volt egyedül. Egy másik bőrszerű szárny a jobb orcáját érintette meg egy pillanatra.
Denevérek!

Bal kezével nagyot csapott a tarkójára, leseperte a denevért. Alig látta őket, csak sejtette, hányan lehetnek. Megfordult, és sebesen hadonászni kezdett az asztallábbal. Egy másik denevér belekarmolt az arcába. Bal öklével nagyot vágott rá, mire az halk visítással a földre esett. A többi denevér ott keringett a feje körül, le-lecsaptak a hajára. Az asztalláb nagyokat koppant a kőfalon, mikor Zsolti véletlenül nekiütötte. De őt most ez nem érdekelte. A haraggá vált rémület dolgozott benne, egyre csak hátrált, a botjával hessegetve a vérszomjas kis dögöket. Egyet megint agyonvágott, hallotta a puffanást, ahogy leesett a kőpadlóra. Egy újabb denevér repült az arcába. Nagyot suhintott a bottal, agyonvágta az állatot, és rátaposott. Az apró test összeroppant a rá nehezedő cipőtalp alatt. Zsolti feszülten tartotta a kezében a botot, de újabb denevérek nem jöttek.

A rohadt kis dögök, jól megmartak, a kurva anyjukat...
Már nem fájt a feje, ahol megharapta a denevér, sebet sem érzett, ettől lassanként megnyugodott. Nem gondolta volna, hogy itt fészkelnek denevérek, bizonyára akkor zavarta fel őket, mikor égette a gyufát a dupla ajtónál. Egy percig sem kívánt tovább ittmaradni, felsietett a lépcsőn, vissza a két ajtóhoz, és a folyosóhoz, ahol a hamis fal, és korábbi börtöne volt. A kocsikerék-csillárokból érkező halvány fény megvilágította ezt a sarkot egy kicsit, ha valaki most átlépett volna az álfalon, tisztán láthatta volna, ahogy a zárt ajtónak támaszkodik. De senki nem jött, a harmadik emelet néma volt.
Antal azt mondta, itt találok valahol cuccokat, fordult meg tétován, és a zárt ajtóra nézett, ami elméletileg a pincébe vezet. De hol? Ez az ajtó zárva, a másik szobában meg nincs semmi, csak az a fémlap, amihez ha hozzányúlok, megbasz a kettőhúsz. Most mi legyen?
A kezében tartott, szálkás végű asztallábra sandított.
Megvan. Ezzel fogom félretolni.
Ismét benyitott a szobába. Semmi nem változott. A bevetett ágy, a kis éjjeliszekrény, és a fikusz továbbra is ott sorakoztak baloldalt. A jobb falon pedig ott szürkéllett a kis fémlap. A félhomályban alig látta.

Fölemelte a bútorlábat, és félretolta vele a fémlapocskát. A fa nem vezeti az áramot, így semmi kellemetlen esemény nem történt. Egy kicsike, négyszögletes üreg volt a fémlap mögött, de nem lehetett látni, mi van benne. Zsolti, a fémlapot a bottal tartva, bal kezével benyúlt. Valami puhát és szögleteset tapintott ki, körülbelül akkorát, mint egy felnőtt ember ökle. Megfogta és óvatosan kihúzta, a fémlapot visszaengedte a helyére.
Egy bőrből készült dobozkát tartott a kezében. Keresztalakban bőrszalagok húzódtak végig a fedelén, kicsi rézkapocs zárta le. Már azon volt Zsolti, hogy kinyitja, mikor eszébe jutott az a rémség, amit Kalenda szobájában látott. Az a hatalmas, fekete, karmos kéz, ami kis híján elragadta őt.
Visszakapta a réz-zártól a kezét, és megrázta a dobozt. Valami csörgött benne. Talán mégsem szörnyeteg? Nagy levegőt vett, és kinyitotta.
Fekete bársonybélésen egy sötétbarna vaskulcs feküdt. Felületébe a 327-es sorszám volt beleütve. Zsolti azonnal zsebretette a kulcsot, a dobozkát óvatosan visszadugta a résbe, az asztalláb segítségével. Újra elővette a vaskulcsot, és elgondolkodva nézegette. Ez mire jó? Talán a pince kulcsa?

Logikus volna, hisz a pincének az ajtaja itt van egyből emellett a szoba mellett, ahol most van. Úgy döntött, kipróbálja. Kiment a szobából, az ajtót óvatosan becsukta, és a másik ajtót vette szemügyre. Faajtó volt, de nem volt lelakkozva, mint az eddigi szobák faajtaja, nem csillogott a faanyag a hamis fal mögül átszűrődő fényben sem, bár Zsolti félreállt a lépcsőre, mikor megnézte. Jellegtelen tömör faajtó, a kilincse élesen kiállt belőle, lefelé lógott, a rögzítő vasszeg gonoszul szúrt bele az üres levegőbe.

Elővette az imént szerzett 327-es kulcsot, és belepróbálta a kulcslyukba. Pontosan illett bele. Mikor azonban el akarta fordítani, az semerre sem volt hajlandó elfordulni. Elképzelhető, hogy ez nyitja a pinceajtót – a púpos szerint itt talál sok mindent, de csak azt vegye el, amire tényleg szüksége van – de a kulcs nem fordult el. Talán elromlott a zár.
Zsolti abbahagyta az erőlködést, visszatette a kulcsot a zsebébe, és óvatosan elindult a hamis fal felé, ahol Marduch, Biderdoo és Retuna szobái voltak, a hamis fal mellett pedig a szoba, ahonnan megszökött. Az ajtók mind zárva, semmi nesz nem szállt fel hozzá az L alakú folyosóról, ahol a széles, díszes lépcső volt, mellette a komor kőszoborral, aki még mindig célra tartja a számszeríját. Nem tudta Zsolti, mi lenne, ha pont ebben a pillanatban lőne ki rá egy kővesszőt belőle...

Átlopakodott a hamis falon, és a faburkolatú fal mellett lopakodva indult el Marduch szobája felé. Antalnak bármelyik pillanatban meg kell érkeznie...és egyedül kell jönnie. Ha igazat mondott, és segít neki kiszabadulni...
Lépéseket hallott messziről, a lépcső aljának közeléből. Akárki is volt az, elhaladt a lépcső előtt, valamerre a ház többi részébe.

Feltartott széklábbal, óvatosan lépkedve osont tovább Marduch szobája felé. Mikor kiért a sarok mögül, azonnal ránézett a szoborra. Amaz rezzenéstelen arccal fogta számszeríját a folyosó túlsó falára. Távoli mennydörgés rezgette meg a házat egy pillanatra. Lehet hogy nagyot villámlott is utána, Zsolt ezt nem látta, a folyosón nem volt ablak.
Várt még pár másodpercig, hogy az égzengés zaja elüljön, és tisztábban hallja a házból érkező hangokat. A lépcső alja felől újabb lépések érkeztek, de megintcsak elhaltak.
Odapattant a szoba faajtajához, és lenyomta a fényes kilincset. Marduch szobája teljesen érintetlen volt, a villany égett bent, a középen lévő asztal mellett ott ült a púpos.
- Hát megjött, fiatalúr! – üdvözölte, és fáradtan intett. Ráncos, sebes arca undorító fintorba torzult, mikor elmosolyodott, csorba fekete fogai olyanok voltak, mint tornádó után a letört villanypóznák.

Zsolti nagyon megkönnyebbült, még el is mosolyodott. Egy pillanatra az esőverte ablakra vetült a tekintetre, majd lassan odament az asztalhoz, és leült a másik székre, amin az első látogatása alkalmával is megpihent.
- Igen Antal bácsi, itt vagyok... – kezdte tétován, majd hirtelen kifakadt. - Hát basszameg, ez a ház életveszélyes! Miért nem mondta, hogy abba a dobozba egy bazinagy kéz lakik? Majdnem megölt!
- Ssss, csendesebben-csendesebben, fiatalúr! – emelte fel az egyik kérges tenyerét a púpos.
- Elnézést – fogta suttogóra a hangját Zsolti. – Ez...elképzelhetetlen, ami itt van...alig jártam pár helyen, és máris majdnem megöltek!
- A rossz szellemek, és a szörnyek, igen. – dörmögte maga elé Areyep Antal. – Én mon...tam magának hogy vigyázzon....khrm-khrm...
Zsolti kétségbeesetten könyökölt az asztalra.
- Így hogy találjam meg ezeket...a kulcsokat, meg a többi szart? A kurva anyját, ha rossz helyre nyúlok, végem! Mi lett volna, ha az a kéz akkor jön elő, amikor ki akartam nyitni a dobozt?
A púpos rásandított a rémült gyermekre hályogos szemével.
- Nagyon sok itt a csapda, ezt is mondtam magának... most már érti, hogy eddig miért nem szabadult meg senki innen? A legjava ki sem húzta odáig, hogy.... megszökjön, és elkezdjen itten bóklászni. Hhhrrm... – nagyot harákolt. – hát óvatosan kell kutászkodni, mert sok a csapda nagyon. És óvatosan kell, nem pedig úgy hübelebalázs módjára...
- Én óvatos voltam! – tiltakozott Zsolti. – De ki a faszom gondolta volna hogy abba a kis szar dobozban egy ekkora kéz lakik?
Megértően bólogatott erre Antal.
- Itt bármi megtörténhet – morogta kelletlen hangnemben, mint aki azt mondja, hogy nem, nem ízlik neki a leves, akkor se ha van benne só, akkor se, ha nincs. – Fiatalúr, itt minden valóra válhat....jó is, rossz is...

Zsolti összerezzent. Egy mennydörgés megrezegtette Marduch szobájának az ablakait. Pár pillanattal később éles fehér fény villant fel. Egy újabb villám. Egy fa hatalmas recsegéssel-ropogással kidőlt a messzeségben. A púpos oda se nézett.
- Jó és rossz? Ezt nem értem...
- Csak úgy mondtam – felelte rá Antal. A fejét lehajtotta, repedezett körmeit nézte. Olyan volt, mint egy fogoly a cellájában. Ritkás, csimbókos sötét haja kócosan meredezett mindenfelé, ahogy lassan ringatta magát a széken. Újra felsandított tejszerű szemével Zsoltira.
- Megnézte azt a szobát, amit mondtam?
- Igen... – mondta Zsolti. – Jól megcsapott az áram, mikor hozzányúltam ahhoz a szarhoz, ami mögött a kis dobozka volt a kulccsal. Azt megoldottam végülis... – megemelte a széklábat, és megrázogatta, visszaengedte az asztal alá. - ...de a pincébe vezető ajtó nem nyílik.
- A kulcsnak nyitnia kellene.
- Igen, és bele is passzol a zárba... – bólintott Zsolti. - ...de nem bírom elfordítani.
- Elromlott a zár, erősen kell fordítani... – magyarázta a púpos. – Adja csak ide a kulcsot, majd én.

Zsolti benyúlt a zsebébe, és odacsúsztatta a vaskulcsot Antalnak. Antal felemelte, elgondolkodva forgatta a szeme előtt. Nem látott jól,a hályogos szemével egyáltalán nem. Jópár másodpercbe került, amíg végignézte a kulcs fogait, és a számot is rajta.
- Majd én kinyitom magának...csak senki meg ne hallja, nekem nem szabad oda bemennem...
- Magának hol a szobája? – kérdezte Zsolti, már kevésbé ijedten.
- Én...én a pincében lakok a ház alatt. – felelte vontatottan a púpos öreg. – De nem ebben, hanem másikban.
Zsolti újfent elcsodálkozott. Nem elég hogy ennyi szoba, folyosó, kamra és szöglet van ebben a nyomorult viktoriánus szörnyetegben, még padlás és pince is van. Pincéből ráadásul nem is egy. Aztán visszaemlékezett a két toronyra is, az egyiken ott nyikorgott az ódon szélkakas. Elhatalmasodott rajta a magányosság és a nyomasztó halálközeliség érzése, amit a felnőttek egyetlen szóval le tudtak volna írni: klausztrofóbia.
Antal reszelősen lélegzett, reszkető kezeiben tapogatta a kulcsot, időnként oda-odasandított az ablakra. Hideg eső folyt végig az üvegen, a lámpa fényében csillogtak a vasrácsok az ablakon. És a kis drótdarabka, feltekeredve az egyik rácsra.
- Összesen hány szoba meg helyiség van ebben a rémtanyában? – szögezte neki a púposnak a kérdést Zsolti.

A púpos nehézkesen vállat vont.
- Ez a ház nagyobb, mint gondolná, fiatalúr. – motyogta sejtelmesen, és megvakarta jobb kezével a kopaszfoltot a fején. – Néhány nem is ebben a házban van...
- Mi? – Zsolti ezt már végképp nem értette.
- Hát...nem tudom elmondani ezt magának csak úgy... – Olyan...helyek. Néhány hely. Amik...amik nem ebben a házban vannak. De...de csak innen lehet oda eljutni. – halkan köhécselt egy kicsit. – Rettenetesek. Kegyetlen helyek.
Ránézett a fiúra merev pillantással, szánakozó grimaszt vágott. Zsolti értetlenül nézett vissza rá.
- De ez mit jelent? – faggatta tovább Antalt a gyerek.
- Helyek... – ismételte reszelős hangján a púpos. – Veszedelmes másféle helyek. Nem emberek járnak oda. Nagyon észnél legyen, ha odamerészkedik...kkhhhk...azok nem a házban vannak. De...majd meglátja.
Zsolti ettől gondolkodóba esett. Azt mondja, olyan helyek, amik nem a házban vannak, de el lehet oda jutni innen a házból?

Biztosan valami olyasmire gondol, mint ami a boltokban van, hogy vészkijárat. Másra nem tudott gondolni. Amennyire emlékezett hajdani kedvenc olvasmányaira, a Sátán szolgájában nem volt hasonló fejezet. A Titkos ünnep végén volt viszont néhány oldal, ami a történések színhelyéül egy közelebbről meg nem határozható helyet jelölt meg, ahol igazából semmi nem történt, de kiderült, hogy a gonosz Lélekrablók honnan jöttek, és leír pár dolgot arról, hogy ott miket csináltak, hogyan ünnepeltek, és élő embereket fogyasztottak el a lakomákon.
A púpos elővett valami az asztal alól. Zsolti először azt hitte, valamilyen fegyvert fog előhúzni, aztán látta, hogy egy kopott bőrtarisznyát markolnak az ujjai. A tarisznya nagy volt, a bőre már megrepedezett és felkérgesedett helyenként. Kicsi rézkapocs fogta össze a tarisznya száját. Egy aprócska szögletes kampó illeszkedett egy bőrdarabbal rögzített karikába.

Bizonytalan ábrázattal érte nyúlt, és maga elé húzta. Vizsgálgatta a tarisznyát, kitapasztalta, hogy lehet jól kinyitni és becsukni, rájött, hogyha a kampót összébb nyomja, akkor gyakorlatilag lehetetlen, hogy szétnyíljon magától a tarisznya, és a benne lévő dolgok kiperegjenek. Belenyúlt, és valami kerek, hideg dolgot tapintott ki. Megmarkolta és kihúzta a fényre.
- Hoztam órát is magának, ott van benne... – szólalt meg Antal.
- Megvan – jelezte Zsolti, és kivette. Homályos felületű, kissé nagyméretű karórát húzott elő. A fémfelülett kopott volt, karcos, műanyag lap helyett üveglap volt a tetején. Halkan ketyegett az öreg szerkezet, tíz óra két percet mutatott. Viszonylag pontos időt mutatott. Másodpercmutató nem volt benne, a repedezett fehéres számlapon fekete római számok sorakoztak körbe. Zsolti mindegyiket felismerte, ámbár a római 4-es és a 6-os között nemigen fedezte fel a különbséget, rendszeresen összekeverte őket. A mutatók díszes harci lándzsaként mutattak előre.
- Köszönöm szépen... – suttogta hálásan. A púpos csak mosolygott.
- És mondja fiatalúr, talált-e már titkos ajtót?
- Ööö...nem tudom, az-e, de ott van az a hátsó lépcsősor...na, van a második emelet, ahová az levisz. És ott van egy nagy ajtó, ami be van zárva...
- Hrrrrm, igen... – hallgatta a púpos.
- ...na, és mellette van a falban egy olyan kő, amit nemrég raktak be, még egészen friss az a szar, amivel összeragasztják a köveket.
Gondolkodott a púpos egy cseppet, majd nehézkesen válaszolt. Távoli mennydörgés dübörgött végig az esőáztatta kerten.
- Khhhk. Hmm...ó igen! Azt a lyukat befalaztatták akkor, amikor Toldriel és Parqua megcsinálták a másik kéményt. Tudja, mi szénnel fűtünk, a pincében ahol lakom, ott van egy csomó felhalmozva. Attól volt koszos a tenyerem jó sokáig, mert nekem kellett belapátolni a szenet a pincébe, oda a kazán mellé. No, mostmá’ valamivel jobb, mert a kazánt eltolták az útból, és odavittem az ágyamat a pinceablak mellé. A régi kéménybe odalent befalaztak egy nagy vasládát... nem tudom, mi volt benne, de befalazták oda...

Nagyot köhögött, megköszörülte a torkát, és folytatta. Zsolti idegesen markolta a tarisznyát, igyekezett mindent megjegyezni.
- Na, fölötte meg teljesen befalazták. Az a lyuk, ahová betették a követ, az szemétledobó volt régen. Most viszont, úgy tudom, egy rejtett ajtót lehet kinyitni vele. De nem akárhogyan. Úgy kell, hogy valami nehezet le kell dobni a kéménylyukba...khhhk...át azon a lyukon, ahol most a kő van, és akkor az ráesik valamire...nem tudom, talán olyasmi, mint valami mérleg. A földszinten nyit ki valamit...de nem tudom mit, fiatalúr. Ezt csak hallottam, mikor Parqua megcsinálta. Azt mondta, ez így nagyon jól el van dugva, és ott....

Megállt a mondandójában. Összeráncolt homlokkal nézett Zsoltira, majd le az asztalra. Látszott rajta, hogy erőlködik, vissza szeretne emlékezni. A gyerek izgatottan hallgatta, alig várta, hogy megtudja, mi rejtőzik a különös titkos ajtó mögött.
- Nem emlékszem, fiatalúr. – rázta meg lassan a fejét Antal. – Csak annyit hallottam, hogy Parqua azt mondta, nagyon fontos dolgok vannak ott, és nagyon el kell őket rejteni. Lehet hogy kell valami magának onnan, hogy kiszabaduljon ebből az ördögi házból...
Zsolti eltette az órát a zsebébe, és az összeszedegetett dolgait berakosgatta a tarisznyába, mint aki indulni készül. Az AREYEP 1 feliratú bélyeget a zsebébe tette, az óra mellé. Halkan megcsörrent az olló, ahogy a bőrtáska aljára érkezett.
- Szóval így lehet kinyitni azt a rejtett ajtót? Valami nehezet át kell tolni azon az...akármin, amit a kő eltakar, és ledobni az aljára. És ez kinyit egy titkos ajtót a házban.
A púpos bólogatott, igenlően. Bár emlékeznék, mi van az ajtó mögött! Lehet hogy valami...ördögi? Veszedelmes? Areyep asszonynak is vannak ott dolgai. Miket vittek oda?
- És hol van ez a titkos ajtó pontosan? – kérdezte gyanakodva Zsolti.
- Hát ööö... – mondta vonakodva a púpos, és aprót köhintett is hozzá. – ...ha ott lesz a földszinten, egy parkettázott rövidke folyosó lesz majd...valahol a háznak ebben a végében. Vezet előre egy ajtó...a dolgozószobába, és jobbra is egy ajtó, az pedig abba a szobába, ahol Symbelmine, Areyep asszony, és a többi Areyep ruhának egy része van. Ott mossák ki, meg vasalják, de az be van zárva, és nem tudom, hol van a kulcsa. No, ezzel az ajtóval szemben a falon, azt hiszem, ott van az ajtó. De vigyázzon, fiatalúr! Nagyon!
- Miért? – kérdezte Zsolti kíváncsian. – Mi van ott?
- Nem tudom mi az... – felelte a púpos, lassan és akadozva, mintha hirtelen nagyon rossz hírt közölt volna vele valaki. - ...de ott nagyon óvatosan kell menni. A mennyezeten van valami, ami figyel...és megöli az embert. Nem tudom, mi az, de rettenetes...!

Zsolti ezt is alaposan az eszébe véste. Ha addig nem kapnak el, és bejutok abba a titkos helybe, akkor vigyázni kell, mert valami a plafonról fog jönni, és megölhet. A halál fogalma mit sem változott, csupán a módszer. Areyep asszony nagyon is ért hozzá, hogyan tartsa távol a szimatoló orrokat, ismerte el kelletlenül.
- És van még valami, amit láttam! – váltott vissza az eredeti témára hirtelen. – Továbbmentem azon a lépcsőn lefelé. És valamilyen pincébe jutottam, ahol van egy elágazás a lépcsőn. És ott a másik lépcső, ami arrafelé vezet... – Ujjaival mutatta Antalnak, ahogy megjegyezte az odalent futó két alagutat - ...és az be van temetődve földdel. Az a lépcső az hová vezet? A másik az az első emeletre visz?

A púpos fölemelte a kezét, jelezve, hogy ne hadarjon olyan gyorsan.
- Lassan, fiatalúr, lassan...! Nnu, hát az a betemetett lépcsősor...ott nem jártam, én csak betemettem, Symbelmine parancsolta hogy temessem be. Van mögötte egy nagy vaskapu. Azt nem könnyű kinyitni, jelige kell hozzá, a jeligét pedig csak Symbelmine tudja. Mögötte...barlangok vannak...sok-sok barlang. A város alatt, azt hiszem...
- A város alatt? – kérdezte fölemelt hangon Zsolti, újra megdöbbenve.
- Igen. Tudja, miután Symbelmine...életre keltett sok olyan rémisztő szörnyeteget, oda...zárta be őket. Nem tudom, miért, csak azt mondta, hogy lapátoljam oda a földet, hogy ne jöhessenek ki. Meg valami átjárót is mondott...valamelyik átjárót az egyik olyan...tudja, olyan helyre, amit mondtam már magának, hogy nem itt van...
- Igen, tudom! – helyeselt erre Zsolti gyorsan. Szerette volna hallani, hogy mi van még ott.

Ebben a pillanatban azonban dobbanó, egyre közeledő lépések hangzottak fel odakintről. Valaki jött felfelé a lépcsőn.
- Jön valaki! – suttogta rémülten kikerekedett szemmel Zsolti.
A púpos azonnal lecsúszott a székről, és himbálózó járással az ajtó felé sietett.
- Most mennem kell! – krákogta halkan Zsoltinak. – Bújjon el gyorsan!
Leoltotta a villanyt. Zsolt azonnal odaugrott az ajtó melletti magas ruhásszekrényhez, és odasimult az oldalához. Hallotta, ahogy nyílik az ajtó. Durva férfihang úszott be hozzá a sötétségbe.
- Teeeee mit csinálsz itt? Odalent a helyed, te nyomorult! – ordított rá a hang a púposra dühösen. Zsolti azonnal megsajnálta szerencsétlen öregembert.
- Igen, igen, csak kitakarítottam Marduchnak a szobáját, és megvetettem az ágyat is! – nyögte alázattal odakint Antal. Halványsárga fénysáv tűzött be a folyosóról, ellapult, hatalmas méretű árnyék tornyosult az ajtóban álló púpos alacsony, domború árnyéka fölé.
- Azt délután kellett volna megtenned, teee ocsmány! – kiáltott rá a másik hang azonnal.
- Elfeledtem, uram, elfeledtem! Bocsásson meg! – rimánkodott halkan a púpos.

Fehér, vakító villámfény vonta ezüstfátyolba a szobát egy pillanatra. Zsolti iszonyodva vette észre, hogy a villámfényben őneki is meglátszik az árnyéka, ahogy lapul a szekrény hátuljának. Ha az a valaki ezt észreveszi... akkor ő halott.
Az a valaki pedig tett egy lépést a félig nyitott ajtó felé. Zsolti szívébe zsibbasztó, erős rémület markolt. Egy padlódeszka megnyikordult. Ismét felvillant egy égi mennykő, egy pillanatra árnyat vetett az összes bútor a szobában, és Zsolti teste is...
Itt baj lesz.
- Najó...eredj. Takarodj le a földszintre, te rusnya! – mordult fel a mérges hang.
Antal nem válaszolt, a tőle telhető legnagyobb sietséggel cammogott elfelé. Az ismeretlen szélesebbre nyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Felkapcsolta a villanyt, és tétován szétnézett. Zsolti szinte összecsuklott a félelemtől, mindkét lába remegett, a szíve a torkában dübörgött. Nem látta, ki lehet az, a szekrény mellett állt, így egyelőre amaz se vette észre őt...egyelőre.
- Mehh... – mordult egyet mérgesen az idegen, lekapcsolta a villanyt, és becsukta az ajtót.

Jóleső sötétség burkolta be ismét a szobát. Zsolti hatalmasat sóhajtott, a megkönnyebbüléstől a földre kuporodott. Könnycseppek gördültek elő a szeméből, az enyhülés könnyei. A kétségbeesés könnyei.
Majdnem...majdnem... – a rémület után felszabadult elméje újra és újra ezt a gondolatot pörgette meg. Újra és újra.
Végül aztán felállt. Egy mennydörgés térítette magához. Várt egy kicsit, és óvatosan a vállára vette a tarisznyát. A kezében markolta a letört öltözőasztalka-lábat. Antal nem tudta kinyitni nekem a pince ajtaját, gondolta keserűen. Lezavarta az a rohadt szemét mocsok! Most mi legyen? Hogy jussak be a pincébe?

Odalépett az ajtóhoz, és figyelt. A zuhogó esőn kívül más zörej nem érkezett a házból. Lehet, hogy épp vacsoráznak a háziak. És utána...
Utána lefekszenek aludni. Mindenki a szobájába. És ez tudod mit jelent? Azt, hogy az olyan szobákat, amin névtábla van...ELKERÜLNI! Ha egyre is rányitok, és felébred...
A gondolattól újra ijedelem fogta el.
Kezét a kilincsre tette, és lassan lenyomta. Az ajtó kitárult előtte. A folyosó, és a lépcsősor üres volt. A ronda kőszobor mereven tartotta az íjpuskáját a kezében. A mennyezetről lógó kerékcsillárokon csendben égtek a gyertyák.
Hogy lehet valaki ilyen egy utolsó görény egy emberrel?, kérdezte magától dühösen. Hogy beszélhet így valaki szerencsétlennel?

Becsukta Marduch szobájának az ajtaját, és szétnézett. Minden csöndes volt a házban. Valahonnan messziről még mindig hallotta a zongora kísérteties hangját. Talán a bálteremből, már ha a háznak van olyanja. Miért ne lenne, hisz ez a ház nagyobb mint gondolná!
Nem mert lemenni a lépcsőn. Az a szobor nagyon nem tetszett neki. A hamis fal felé vette az útját. Átsétált rajta, és a ház hátsó falához jutott ismét. A sarokban lévő két ajtóhoz, és mellette a levezető lépcsősorhoz.
Továbbmegyek az alagútban...egészen le az első emeletre. Megnézem, mi van ott. Hátha Antal addig visszajön, és kinyitja a pincének az ajtaját... ha nem felejti el...

(Folytatjuk... remélhetőleg hamarosan)