Szellemtanya 4. - Areyep körhintája

4:Areyep körhintája

Az ajtó előtt állt, és magában tépelődött, vajon hogy juthatna ki innen.
Két lehetősége volt: ablakon át, vagy ajtón át. Nos, az ablakokon rács van. Ha van egy kis szerencséje, talál olyat, amin nincs. Kijut a kertbe. A kerítés megmászása a házból való kisza-baduláshoz képest gyerekjáték lesz. A másik lehetőség, hogy egy ajtón át, ha eljut valame-lyikhez. Egy olyan ajtóhoz, ami kivezetne a lakásból. Tudomása szerint csak a bejárati ajtó van, viszont ott van a vénasszony.
Várjunk, gondolta, miközben a kilincset vizsgálgatta. Ha találnék egy telefont, azonnal hív-hatnám a rendőrséget. Addig pedig bezárkóznék vissza abba a szobába, ahonnan kijutottam. A nyanya nem tudna bejönni, hacsak szét nem veri az ajtót, vagy nincs pótkulcsa. Ha van is, majd telerakom a kulcslyukat üvegszilánkokkal. Aztán már csak várni kell, és jönnek a meg-mentők!

Szép gondolat, de eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy ebben a régi házban találna működő telefont. Tehát ez a harmadik, és egyben legkevésbé valószínű lehetőség.
Megnézte az ajtót. A névtábla szerint ez Biderdoo szobája. Akárcsak a nyanya, ez a Biderdoo is nyilván az ellensége lehet. Ő most itt nem szívesen látott vendég, a ház összes lakója az ellensége. Valahogy egyre kevésbé hitte, hogy ez nem kísértetház.
Szívből remélem, hogy ez a Biderdoo most nincs itthon, engedett meg magának egy gondo-latsort Zsolti, miközben lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Odabent sötétség és csend fo-gadta. A felvillanó villám egy pillanatra egy gyéren bútorozott szobát világított meg, majd ismét minden sötétségbe borult.
Zsolti óvatosan belépett, becsukta az ajtót, és villanykapcsolót keresett. Talált is egyet, és megnyomta.

Biderdoo szobája nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint az a szoba, ahonnan megmenekült. Bal oldalt egy vetett ágy volt a fal mellé tolva, mellette egy fakóbarna éjjeliszekrény fából. Az ággyal szemben íróasztal, rajta egy tiszta fehér papír, egy ceruza, és egy radír. Az asztal előtt egy négylábú hokedli volt. A szoba túlsó falán ablak, kétoldalt szürke függönyök. A padló ugyanúgy lakkozott deszkákból készült.
Zsolti elgondolkodva járkált a szobában. Az ablakon természetesen rács volt, ahogy várta. Ugyanolyan vastag, és ugyanolyan sűrű. Így szomorú sóhajjal lemondott az idő előtti megpattanásról. Odament az íróasztalhoz, és megnézte. Semmi különös. Fa íróasztal fiókokkal, a tetején üveglap. Mindössze egy fehér papír, egy ceruza és egy radír volt rajta.
Kíváncsian hajolt le az íróasztal jobb oldalán lévő négy fiókhoz. Kihúzta a legalsót. Üres. A másodikat. Talált benne egy kicsi üres üveget, olyasmit, amibe a tintát szokták tölteni. Egy kicsit gondolkozott, majd visszatolta a fiókot. Kell a halálnak egy üres üveg.
Kihúzta a harmadikat is, ebben papírokat talált. Hasonlóakat ahhoz, ami az asztalon volt. Biderdoo talán szeretett írni. Sok papír volt, de a legtöbbje üres. Kivéve a legalsót.
Zsolti kivette a papírt, és guggolva olvasgatni kezdte.

Eddig már hármat elfogtunk év eleje óta. Az Asszony szerint többre volna szükség. Még több áldozatra. De nem tudom… Symbelmine gondoskodik róla, hogy senki ne sejthesse meg, mi történik itt. Hogy itt van a Gonosz. Szeretem nagyon az éjszakákat, amikor nem kell aludni. Furcsán hangzik, de szeretem ezt a házat. Olyan magával ragadó. Bár más lehetőség nem is lehetne, mindannyian Areyepek vagyunk, és rá vagyunk szorulva, hogy itt lehessünk. Az emberek megnézhetik a házat, de nem jöhetnek rá, mi van itt. Pontosabban, mik vannak itt. Az Areyep-lányt őrizni kell, ő a tökéletes. Ha sikerül, hamarosan újra élni fog a család. Amint huszonöt éves lesz, azt tervezi, hogy elköltözik Budapestre. Azt nem tudom, hogy fog boldogulni, de ismerem őt, tudom hogy nem lesz nehéz dolga. Már öt ba-rátját hozta ide, mind az öt a miénk már. A házat nem tudta egyikük sem elhagyni, Symbelmine ismét leburkolta a pincelépcső mögötti falat hamis papírtéglákkal. A jelszót is megváltoztatta, de nem tudom, mi az. Az öreg Morgana tudja, csak…

És itt megszakadt az írás. Zsolti megfordította a lapot, de a másik oldala üres volt. A mono-lógnak biztosan volt folytatása, de az nem Biderdoo szobájában volt található. Így is számta-lan kérdés kezdte el kínozni őt. Ki az a Symbelmine? Milyen Gonosz van itt a házban? És ki ez az Areyep? Miért van mindenkinek itt ilyen furcsa neve? Miféle hely ez?
Egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy kísértetkastélyba csöppent.
Annál inkább ki kell innen jutnom. De hogy lehetne? Ez az Areyep-lány is idehozott öt srá-cot, és mind itt haltak meg. Vagy nem tudom.
Egy fontos dolgot mindenesetre megtudott. Hogy kijusson a házból, meg kell találnia a ha-mis téglákat a pincelépcső alatt. Nem tudta, hogy az hogyan segítene, de van más választása? Biztos van egy földalatti út ki a házból. De hogy jusson le a pincébe?
Megpróbálta a felső fiókot is, amin kulcslyuk volt, és ahogy gondolta, be van zárva. Bizto-san valami fontos dolog van benne. Valahogy ki kellene nyitnia.
Hirtelen kaparászást hallott a feje fölül. Felnézett, de nem látott semmit. Az asztallapról jöt a hang.
Felemelkedett, és döbbenten látta, hogy a fehér papíron szavak jelentek meg.
SOSEM JUTSZ KI INNEN – a betűk szinte üvöltöttek a nagy csöndben. Hirtelen újabb erős mennydörgés hangzott fel, és Zsolti összerezzent. Rémült grimasszal hátrálni kezdett az ablak felé.
TE IS ITT MARADSZ A HÁZBAN KÖZÖTTÜNK – folytatódott az üzenet. Ahogy a gir-begurba betűk rákerültek a papírra, Zsolti észrevette, hogy a ceruza hegye úgy kopik. Apró grafitszemcsék peregtek a hegy oldaláról.
- Ki fogok jutni, nem érdekel ha ijesztgetsz. – suttogta Zsolti.
AREYEP KÖRHINTÁJÁBÓL SOSEM JUTSZ KI – érkezett a válasz.
- Mi az az Areyep körhintája? – kérdezte Zsolti. Bár nagyon félt, közelebb ment az asztalhoz.
Válasz azonban nem érkezett. A ceruza továbbra is ott hevert az asztalon, új felirat azonban nem került fel a papírra. Zsolti lélegzet-visszafojtva várt még két-három percig, de akárki is volt itt a szobában, visszament oda, ahonnan előjött. Egy váratlan mennydörgéstől Zsolti újra összerezzent. Megnézte még az ágyat is, de semmi különöset nem látott. Fehér párnahuzat, apró virágmintás takaró. Felhajtotta a takarót, benézett alá, de semmi. Visszahajtotta. Mi lehet az az Areyep körhintája?

A tekintete az éjjeliszekrényre esett. Mellette a falban volt egy konnektor, de látszott, hogy nem használják túl gyakran. Zsolti – merő rosszindulatból – cipővel keresztültrappolt az ágyon – és lehajolt a kis éjjeliszekrényhez. Arra számított, ez is kulccsal záródó lesz, de kel-lemesen csalódott: a szekrénykén nem volt kulcslyuk. Óvatosan megfogta a kis sárgaréz fo-gantyút, és kinyitotta az ajtót.
Az éjjeliszekrénykében két polc volt. A felsőn néhány összehajtogatott ruha volt. Az alsó polcon volt egy üres kistányér, egy konyakospohár, egy kis tekercs vékony drót, és egy olló. Zsolti gondolkozott egy kicsit, és kivette a drótot meg az ollót. Óvatosan zsebretette őket.
Ki tudja, még hasznosak lehetnek.
Kis töprengés után benyúlt a szépen összehajtogatott ruhák közé. Sokáig keresgélt, de nem talált semmit. Már épp visszahúzta volna a kezét, amikor valami érdeset és laposat tapintott ki. Ujjaival nagy nehezen a tenyerébe ügyeskedte, és kihúzta a fényre. Egy kicsi bélyeg volt az, pergamenszínű, rajta egy kék színű csillag. Pont olyan, amit a ház kapujára festett fel va-laki. Felette a felirat kis, szándékosan elmosott betűkkel: AREYEP 1.
Még egy Areyep. De ha ez van rajta, nem pedig „Magyar posta 60 Ft”, akkor nyilván van valami jelentése.
Eltette a bélyeget is, a rágógumik és az UFO-k mellé, majd felállt. Még egyszer szétnézett, majd visszament az asztalhoz.
- Na és most mi legyen? – kérdezte félhangosan, és az ablakra nézett. A távolban villám súj-tott le, és elnyújtott dübörgés követte.
ÚGYIS A MIÉNK LESZEL! – jelentek meg újra betűk a fehér papíron, és a ceruzahegy ezzel párhuzamosan kopni kezdett ismét.
Zsolti azonban ügyet sem vetett a fenyegetésre. Rájött, ha ez egy testetlen valaki, nem fog tudni ártani neki. Még a ceruzát sem képes megemelni, hogy írjon. De mégis azzal ír.
Kísértetház, ahol most vagyok. Egy hamisítatlan kísértetház.
Óvatosan hallgatózott, de semmit nem hallott az eső folyamatos csöpörgésén kívül. Lenyomta a kilincset, és kilépett Biderdoo szobájából.
A folyosó mit sem változott. Sötétbarna, fából készült falak, különös, az ódon házakat örökké belengő kissé aromás illat, zárt ajtók.
Na, melyik legyen a következő?

A Biderdoo szobája melletti ajtó pontosan szemben volt a folyosó L alakú elfordulásával, a négyzet formájú falkiemelés mellett. Zsolti óvatosan odalopózkodott a folyosó túlsó falához, és nagyon lassan kilesett. A folyosón még további négy ajtót látott, a végén egy lépcsőházi előtérré szélesedett ki. Lefelé vezető, széles lépcsőt látott, vastag, bunkóslábú fakorláttal. A lépcsőtől balra az emelet tovább folytatódott valamiféle galériában, vagy erkélyben. A lépcső tetejétől jobbra a fal mellett egy szürke szobor állt díszes, lekerekített sarkú kockatalapzaton, egy férfit ábrázolt, aki egy számszeríjat szegez a szemközti falra. A falakon néhol kisebb ké-pek és festmények voltak. Eléggé öregnek tűntek. A plafonon hatalmas csillár lógott a lépcső teteje felett, amin azonban – bár volt villanykörte, négy darab is – nem az kapta a főszerepet. A malomkeréknyi csilláron egymás mellé rakott fehér és fekete viaszgyertyák világítottak.
Rejtélyes, jutott eszébe Zsoltinak a szó.

A távolból közeledő lépéseket hallott. Villámgyorsan a harmadik ajtó elé ugrott. A névtáblán egy pillanatra megpillantotta a Marduch nevet, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Zsolti besurrant, és becsukta maga mögött.
A lépések már a lépcsőt rótták. Lassú, csoszogó lépések.
Zsolti felkapcsolta a villanyt. A mennyezeten lévő egyszerű üvegburás lámpa halvány fénnyel borította be a szobát. Marduch szobája nem sokban tért el Biderdoo szobájától. A szoba túlsó végén ugyanúgy egy ablak volt, ám itt a vastag függönyök be voltak húzva. Az ablak alatt egyszerű, rövid lábakon álló ágy. A szoba közepén nagy, négylábú asztal, mellette két közönséges négylábú szék, sötétvörös ülőpárnával. Hasonló volt ahhoz a lábzsámolyhoz, aminek a megkopasztott maradványát éppen most szorongatta. A bal oldali fal mellett egy nagy öltözőszekrény volt, az oldalán néhány halvány színű műanyag kampó. A szekrény tetején egy ősöreg varrógép volt, akkora tűvel, mint egy bicska.

Zsolti azonnal az ablakhoz sietett. Elhúzta a nehéz, szürke függönyöket, és újra csalódnia kellett. Vastag acélrácsok az ablakon, áthatolhatatlanok. Az egyik rácsra egy kicsi drótdarab volt feltekerve. Zsolti egy ideig meredten nézte, ahogy a vízcseppek végigfolynak rajta, majd arra gondolt, még hasznát veheti. Az ablakkilincs után nyúlt, azonban a kilincs nem volt a helyén. Egy négyzet alakú nyílás volt az ablakon, de a kilincs nem volt helyén.
Ha nincs itt a kilincs, akkor nyilván fontos az a drótdarab valamiért. Esetleg visszamehetnék Biderdoo szobájába, és levehetném a kilincset…ha lenne csavarhúzóm. A fenébe, ez egyre bonyolultabb…
Szomorú sóhajjal behúzta a függönyöket, és végignézett a szobán. Kihalt, és üres, mint Biderdoo szobája. Ha egy kis humort akart volna csempészni ebbe a kellemetlen szituációba, bizton állíthatta volna, hogy Biderdoo és Marduch együtt elmentek sétálni, vagy valahová.
A lényeg, hogy a Marduch sincs itt. Akkor nézzük át, mi minden akad itt.
Megnézte a szoba berendezését, de a zöméről kiderült, hogy nem több, mint aminek látszik. A nagy ruhásszekrény nyitva volt ugyan, de két-három üres vállfán, és az aljában összehajtogatott nadrágokon és ingeken kívül semmi nem volt benne. Zsolti a biztonság kedvéért még a zsebeiket is átkutatta, de nem lelt semmit bennük, egy összegyűrt zsebkendőn kívül, amit azon nyomban vissza is tett.

Felnézett a szekrény tetejére is, bár a varrógépet nem tudta megemelni, csak kicsit maga felé húzni. Hirtelen odatolt egy széket a szekrényhez, felállt rá, és megnézte a varrógépet. Közön-séges varrógép, fehér és kissé kopott ezüst színű. A talapzatán fekete alapon ezüst betűkkel valami kiolvashatatlan márkanév volt.
A varrógép fiókja.
Kihúzta, és egy tekercs fekete cérnát talált benne. Egy ideig elgondolkodva forgatta a kezé-ben, majd zsebrevágta. Még hasznos lehet.
Lekászálódott a székről, és visszatolta a helyére. Fülelt.
Valóban lépéseket hall ismét, vagy csak a szívdobogása remegteti a dobhártyáját?
A megoperált sámlit szorosan a kezébe fogta, és az ajtóhoz osont. Nem hallucinált, ezek valóban lépések. Méghozzá közelednek.
Zsolti a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy az ajtó mögé csusszant. A lépések pontosan az ajtó előtt álltak meg.
- Már megint le kell cserélnem az ágyneműt – hallotta a morgást az ajtó túlfeléről, miközben a kilincs lassan lefelé kezdett mozdulni. – Marduch már két éve nem jött haza, de Areyep asz-szony csak erősködik...
Az ajtó kinyílt, és Zsoltit ismét elöntötte a rémület jégárja.

Halvány árnyék csúszott ki az ajtó mögül. Zsolti tágra nyílt szemmel figyelte. Akárki is jön be a szobába, biztos, hogy nem Marduch, és úgy látta, mintha kétrét lenne görnyedve. Nehéz, szuszogó hanggal vette a levegőt, majd krákogott egyet.
- Itt miért ég a villany? – kérdezte magától meglepődötten a belépő. Vastag, reszelős hangja volt. A beszélő lassan bevánszorgott a szobába, az ablakot figyelve,és Zsolti észrevett egy kopott szürke pantallót viselő, és rongyos barna kabátos púpos alakot. A fején rövid szálú, ritkás, sötétbarna haj. A füle tövén számos vörös pattanás. Az állán – amennyire látta - több-napos szürke-őszes borosta éktelenkedett. Az arca vörös volt, a kezei szélesek, kérgesek, és úgy tartotta őket, mintha valakit éppen kergetne. Zsolti összeszorította a fogait, legyőzte a rettegést, és jól rámarkolt a sámlira.
- Van itt vala… - csak eddig jutott a púpos, mikor Zsolt egy ugrással kinn termett az ajtó mö-gül, és jobb kezével átfogta a púpos nyakát. Nem volt könnyű dolga a ronda nagy púp miatt, kissé hátrébb feszítette a göcsörtös testet. A púpos meglepetésében még kiáltani sem tudott, fuldokló, nyögésszerű hangokat adott ki magából, ahogy hatalmas kezeivel ráfogott Zsolti jobb karjára, és hasztalan próbálta meg leráncigálni magáról őt.

Zsolti gyorsan berúgta az ajtót, és közben egyre csak szorította a púpos nyakát. Hála Isten-nek, az ajtó különösebb csattanás nélkül becsukódott.
- Tessék megnyugodni! Ne tessék kiáltozni! – sziszegte a púposnak, miközben erőlködve szorította tovább a torkát. A púposban nem volt sok erő, így nem tudta a nyakára szoruló kezet lefeszíteni.
- Tessék figyelni. Ki akarok ebből a házból jutni, és aki az utamba áll, megölöm. Fel tetszett fogni? – folytatta.
- I…igen… - nyögte a púpos. – Csak...engedj el…
Zsolti elengedte, és felemelte a lábzsámolyt. A púpos szembefordult vele. Valóban nagyon torz ember volt, egyik szeme hályogos, kezei göcsörtösek és inasak, leginkább a faágrakra hasonlítottak. Fogai hasonlóak voltak a vénasszonyéhoz. A legtöbb már meglazult, és kipergett, a többi a gereblye fogaihoz hasonlóan meredt kifelé. Orra körül rengeteg szeplő, homlokán egy régi sebhely húzódott végig.
Zsolti hátralépett ettől a rémségtől, de erőt vett magán, és megrázva a lábzsámolyt, a púpos-hoz fordult:
- Ha kiáltani tetszik, itt verem agyon magát ezzel a szarral. – bökött fenyegetően a lábzsámolyra.

A púpos nem felelt, csak bólogatott, kezeivel a nyakát masszírozta.
- Ne tessék haragudni, de semmi szükség rá, hogy fellármázza nekem a vén banyát. Nem akarom magát bántani, csak segítsen kijutni innen.
Leengedte a lábzsámolyt, és a púpos szemébe nézett. Azon látszott, hogy mondott volna valami csúnyát, de aztán meggondolta magát.
- Nem fél tőlem? – kérdezte végül halkan, dörmögő hangon.
Zsolti, bár félt, nem mutatta.
- Nem – felelte. – Láttam már rondább horrorfilmet is. De most nem ez a fontos. Tetszik segíteni nekem kijutni, vagy nem?
- Segítek, segítek, csak ne bántson! – kérlelte esendően Zsoltit a púpos. Látszott rajta, hogy visszataszító külsejével nem sikerült elérnie a kívánt hatást Zsoltinál, és most a fiú van erőfölényben. Nagyon okos fiú, hogy ki tudott szabadulni! Érdemes lenne segíteni neki.

Zsolti – tartva a távolságot a púpostól – leült az asztalhoz. A lábzsámolyt egy pillanatra sem tette le.
- Akkor ki tud juttatni innen engem?
- Sajnos nem – hunyta le a szemét a púpos egy hosszú pillanatra, és megcsóválta a fejét. – Ez a ház nagyobb, mint gondolná! Hatalmas!
- Azt láttam én is kintről. Szép nagy ház. De van bejárati és kijárati ajtaja! – próbálkozott újra Zsolti.
- Nem, nem érti! – emelte fel a hangját egy kicsit a púpos. – Areyep körhintájában vagyunk, maga is, én is. És mindenki, aki idekerül.
- Már maga is kezdi? – nézett undorodva a púposra Zsolti. – Mi az isten ez az Areyep-dolog?
A púpos szuszogva odavánszorgott a másik székhez, kihúzta az asztal jobb széléhez, és le-ült.

- Halkan! – intette Zsoltit. – Ebben a házban már nagyon rég az Areyep-család lakik. Nem tudom, honnan jöttek, de már régóta itt laknak.
- És kik ők? – vágott közbe Zsolti.
- Egy elátkozott család – csóválta a fejét a púpos. – Mind a sötétségből jöttek elő, ennyit tudok csak róluk. Sok gonoszság van a családban, nagyon sok. Olyanok, mint egy szekta. Tudja mi az?
- Tudom – felelte Zsolti. Édesapjától eleget hallott a vallási fanatista szektákról. Kicsit zavarta ugyan, hogy a púpos magázza őt, de úgy döntött, hogy most ez a legkevesebb.
- Az Areyep-családnak egyetlen célja, hogy újraszülje a sötétség teremtményeit, amiket az ember elfelejtett a középkor óta. Hogy előcsalogassa őket onnan, ahová száműzte őket a modern gondolkodás…a semmiből…önmagukból hozzák elő őket újra.
- Ez tényleg kíséretház – ámult el Zsolti. – No és miféle teremtményeket hoztak elő, vagy mi?
- Vámpírok – mondta a púpos kimérten. – Újra vannak vámpírok. De nem csak azok. A hitet felhasználva életre tudnak hívni sok olyan szörnyet, amik eddig csak a képzeletben léteztek.
- De hogyan? – kérdezte Zsolti.
- Areyep asszony boszorkány – adta meg a választ rá a púpos. – És ezt minden utódja örököl-te tőle. Az Areyep-család rokonai közül sokan csatlakoztak hozzá, akik nem voltak Areyep-ek, de úgy határoztak, hogy vele tartanak. Ilyen Marduch is, akinek most a szobájában beszél-getünk.
- És maga? – kérdezte Zsolti.
- Én már tizenöt éve itt vagyok.
- Értem. És tetszett csatlakozni ehhez az Areyep-családhoz?
- Nem volt más választásom, fiatalúr. Areyep asszony férjének az öccse vagyok, Areyep asszony lekötelezettje. Nagyon sokat dohányoztam, fiatalúr, és gégerákot kaptam. Egyedül Areyep asszony tudott segíteni, és a húga, Symbelmine. Felajánlották, hogy meggyógyítanak, ha itt maradok a házban velük. Én pedig beleegyeztem... - nagyot sóhajtott, reszelős hang hal-latszott a gégéjéből. - Nem volt más választásom. Areyep asszony és Symbelmine adtak valami italt, ami egy héten belül felfalta a rákot, bár kissé nehezen lélegzem azóta. És Areyep asszony kívánsága szerint itt maradtam. Arra gondoltam, csak egy hónapra, esetleg egy évre gondol...

Megdörgölte az arcát, látszott rajta, mennyire nyomasztják a történtek.
- De a ház itt tartott. Areyep körhintája. Sosem hagyhatom el ezt a házat. Én felelek a rendért és a tisztaságért. Nem akartam csatlakozni Areyep asszony gonosz terveihez, és ebből lett a baj…
- Ezt úgy értsem, hogy mert ez az Areyep asszony kigyógyított téged a rákodból, örökre itt tartja magát, hogy csatlakozzon hozzá?
- Éles az elméje, fiatalúr! – mosolygott rá a púpos. Ronda kiálló fogai láttán Zsolti fintorogni kezdett. – De nem csatlakoztam hozzá. Én jólelkű ember vagyok. Mikor Areyep asszony látta, hogy nem hajlok a jó szóra, megbüntetett. Nem ölt meg, mivel családtag vagyok, de nem hagyhattam el a házat soha többé. Symbelmine megátkozott, és elcsúfított engem. Azóta itt vagyok, és az a feladatom, hogy takarítsak, tisztítsak, és rendben tartsam a házat. Ez lett a dolgom. Különben Areyep asszony még rosszabbat tenne…
- Ezt az a Symbelmine tette magával? – kérdezte Zsolti.
- Ő ám, fiatal úr, ő ám – nézett maga elé szomorúan a púpos. – Ötven éves vagyok, és egy szörnyeteg lettem…
- Sajnálom… - nézett rá Zsolti, és tényleg sajnálta. Ez az ember soha nem akart semmi rosszat senkinek, csak meg szeretett volna gyógyulni úgy, hogy nem kell a nyelőcsövével beszélnie egész életében. Csak újra egészséges szeretett volna lenni. Semmi más kívánsága nem lett volna. Nem akart a gonosz Areyep-ek mellé állni, ezért lett ilyen rút. Hogy lehet ilyen könyörtelenül elbánni egy emberrel?
- Ha kijutnék innen, megmondanánk Areyep asszonyt, meg Symbelmine-t is a rendőrök-nek…magát pedig meggyógyítanák az orvosok. Miért nem megy el innen?
- Jaj fiatalúr, rólam tudják hogy el akarok menni…de nem enged a ház. Areyep körhintá-ja…akárhová megyek a házban, mindig visszakerülök önmagába…hogy mondjam el neked…

Zsolti nem értette. Nem találja a bejárati ajtót, vagy mi?
- Nem találod a bejárati ajtót?
- A konyhában nem én teszek rendet. Csak az első emeleten, a másodikon, és a padláson, a pincében, meg máshol…a földszint Areyep asszony és Symbelmine birodalma. Nem mehetek el innen, mert…a ház nem enged ki! Hiába megyek akármelyik szobába, vagy helyre, ami kivezetne innen, mindig visszajutok máshová…érted?
Zsolti megértette. Nagyon is. A gyomrában ismét meggyűlt a kétségbeesés, a szemei rémül-ten néztek a púposra.
- Ez azt jelenti…hogy nincs kiút innen?
- De van – felelte a púpos, és bátorítóan nézett Zsoltira csúnya, tejfelszerű hályoggal takart szemével. – De nem mondhatom el, mert Areyep asszony megver…

- Kérem, segítsen rajtam! Én sajnálom magát, hogy így történt! – mondta gyorsan Zsolti kö-nyörögve. Észre sem vette, hogy hangosan beszél. Rémülten befogta a száját, és fülelt.
- Ne aggódjon fiatalúr, ilyen későn nem sokan mászkálnak ezen a szinten…csak én. De azért jobb, ha maga sem kiabál. Még a végén rájönnek, hogy megszökött. Igaz is,hogy csinálta?
- Miért mondanám el? – kérdezte fanyalogva Zsolti.
- Mert én is elmondhatok olyat, ami talán érdekel! – vigyorgott a púpos ravaszul.
Legyen hát, gondolta Zsolti.
- A székkel odamentem az ablakhoz, betörtem, és elvágtam az ablaküveggel a kezeimen a kötelet. Aztán a többit is, szintén üvegszilánkkal. Végül kilöktem a kulcsot a zárból, és az odaesett arra az újságra, amit én odatettem. Aztán behúztam, és kinyitottam az ajtót.

A púpos elcsodálkozott.
- Ravasz legényke maga, nagyon ravasz! – mosolygott elismeréssel. Így mindössze három rossz foga látszott, amik elől voltak. A mosolya kicsit hasonlított Freddy Krueger-ére a Rém-álom az Elm utcábanból. – Erre én nem gondoltam volna.
- Köszönöm – mosolygott halványan Zsolti. – Olvastam már kísértetházas könyveket.
- Melyiket?
- A Sátán szolgájá-t, és a Titkos ünnepet.
- Ohh! – nézett rá meglepődve a púpos. – Akkor magának nagy szerencséje van!
- Hogyhogy? – kérdezte Zsolti.
- Elmondom – felelte a púpos, és megköszörülte a torkát. – Amiről meséltem, Areyep körhintája az a valami…ami nem enged hogy bárki is megszökjön innen. Magát is beleértve. Viszont ki lehet innen jutni. Areyep asszony és Symbelmine adtak rá lehetőséget, leginkább maguknak, hogy kiengedjenek innen valakit. És most nagyon figyeljen rám, és próbálja megérteni, amit mondok!

- Figyelek! – felelte Zsolti, és valóban így volt. Az általános iskolások nagy része irigyelte volna most őt ebben a pillanatban.
- Ahhoz, hogy kiszállhass Areyep körhintájából, tárgyakat kell gyűjtened, használnod, kom-binálnod, és különböző zárakat kell kinyitnod velük. Nagyon bonyolult, és jó emlékezet kell hozzá, mert sok zár van, és a legtöbbje egy újabb zárba vezet.
- Ez mit jelent? – kérdezte idegesen Zsolti, mert csak félig-meddig sikerült megértenie.
- A házban sok a titkos szoba, a folyosók, az aknák…és sok a lezárt szoba. Sok a lezárt titkos hely is. Én is csak egy párat ismerek, de talán nincs is mindegyikre szüksége, hogy maga kiszállhasson Areyep körhintájából. Egy biztos: Symbelmine irányítja az egészet már régen, egy varázslattal. Ne nevessen, fiatalúr, ez tényleg varázslat.
- Hát gondolom – felelte mosolytalanul Zsolti.

- Tehát azt kell csinálnia magának, hogy összeszed tárgyakat, és használja őket itt meg ott, hogy kinyithasson néhány titkos átjárót. Valahol nem elég egy ilyen zárat kinyitni. Vannak nagyon összetett rejtvények itt…
- Értem – mondta Zsolti, és egyre inkább ideges lett. Ha ez a púpos sem tudott tizenöt év alatt kijutni, mit tehetnék én?
- Akkor hát megértette. De vigyázzon! Sok a csapda is, és a veszély! A házban rajtam kívül senki sem barátságos, főleg a magafajtához nem. És tartok tőle, hogy nem csak emberekkel fog összeakadni.
- Szörnyekkel, mi? – kérdezte Zsolti, és meglóbálta újra a zsámolyt.
- Úgy van! – helyeselt a púpos. – Szüksége lesz a furmányosságára a fiatalúrnak is, nem csak arra, hogy összeszedjen minden tárgyat itt a házban, hanem az eszére is! Túl kell járnia a ház lakóinak az eszén.

- Hányan laknak itt? – meresztette nagyra a szemeit Zsolti.
- Huszonheten.
Zsoltinak leesett az álla.
- De ne aggódjon a fiatalúr! Most alig tízen tartózkodnak itthon, annak is alszik most a jórésze. Nappal viszont sokan mászkálnak, akkor nem fog tudni itt ügyködni.
- Egy éjszaka alatt hogy juthatnék ki, ha magának tizenöt év alatt sem sikerült? – kérdezte Zsolti. Egyre inkább valószínűtlennek tűnt, hogy kijut innen élve. Én még kisfiú vagyok, nem tudom ezt elviselni! Hogy a fenébe fogom kibírni? Sohasem jutok ki innen!
- Ki tudnék jutni – mondta a púpos – de már megszoktam az ittlétet. Nem tudnék ilyen külső-vel emberek közé menni. Symbelmine egyébként is megakadályozná.
- Hogyan?
- Tudja – húzta fel barna kabátjának jobb ujját – Mikor idejöttem, Symbelmine rám tette ezt a karperecet. Ettől függ az életem. Ha átlépném a ház kapuját, végleg hatna Symbelmine átka rajtam, és meghalnék. A pincében kaparnának el a többi áldozat közé, átkozott földben…és újraélednék másnap, mint egy élőhalott…

Zsoltit megrázták a hallottak.
- Szóval ezért – mondta. – És miért nem veszi le?
- Nem tudom – rázta meg a fejét szomorúan a púpos. – Csak Symbelmine tudná levenni. Ez is varázslat, mint Areyep körhintája.
- Amúgy már meglógott volna innen?
- Már legalább tizenöt éve, fiatalúr.
- És akkor hogy segíthetne nekem? – kérdezte Zsolti.
- Többféleképpen – felelte a púpos. – Okos fiatalúr maga, tetszik nekem. Maga az egyetlen jólelkű lény rajtam kívül ezen a gonosz helyen. Figyeljen rám jól. Kutassa át az emeletet először is, de ne menjen le a lépcsőn még. Adok magának egy óra hosszát, akkor újra idejövök, és legyen maga is itt. Nem lehetek túl sokáig valahol, ha nem alszom. Symbelmine gyanút fog fogni.

- Symbelmine látja, amit csinálunk? Vagy az Areyep asszony?
- Láthatná – nézett egy pillanatra az ajtó felé a púpos. – De neki rendszerint fontosabb dolga van, mint néhány bóklászó foglyot figyelni, akik úgysem szökhetnek sehová. Symbelmine alaposan alábecsülte magát, mikor megkötözte.
- Ő volt? – kérdezte Zsolti.
- Igen. Ő kötözött meg és zárt be oda. Ha az Areyep-lánynak nem lenne most új barátja, maga már nem élne.
- Miért?
- Az Areyep-lány a család legtökéletesebb tagja…az ugródeszka a sötétség lényeinek, hogy újra életre kelhessenek. Ő egy tökéletes vámpír.
- Tökéletes vámpír?
- Igen. Nem kell nappal aludnia, egész nap aktív lehet.
- Jézusom… - sóhajtott Zsolti. Hogy is mondta az öregasszony? Nem-nem kisfiam, nem kell hazamenned. A lányom még nem is találkozott veled. Majd bemutatlak neki, ha kialudtad ma-gad.
Ő lesz az. A lánya. Az Areyep-lány.
- Most a barátját hívta fel éjszakára. Jóllakott. A barátja még elegendő lesz neki egy étkezés-re. Aztán jött volna maga.
- Értem már, miért nem öltek meg. – mondta Zsolti. – Halottan nem lennék neki finom falat.

A púpos elvigyorodott.
- Pontosan, fiatalúr.
- Hány éves az Areyep-lány?
- Huszonkettő.
- Az a banya is csinált volna inkább kisszéket helyette… - mordult egyet Zsolti. – Az Areyep-lányt hogy lehetne elkerülni?
- Ahogy a ház többi lakóját is – vont vállat a púpos, ami a hatalmas púpja miatt nem volt kü-lönösebben vállvonásnak nevezhető, sokkal inkább púpvonásnak. – Ha hallasz valakit, hogy közeleg, rejtőzz el.
- És ha maga az?

- Én ebben a szobában fogok találkozni magával – rázta meg a fejét a púpos, és megvakarta a füle melletti pattanásokat. – Most, gondolom, eleget aludt. Még fiatal az este, mindössze fél kilenc van. Fél tízkor én visszajövök majd ide, hogy segítsek magának. De addig járja be az emeletet, ahol lehet. Vigyázzon, ne menjen le a lépcsőn még. Hodin szobájában fog találni majd egy arany nyakéket. Azt addig ne vegye ki, míg a szobor ott a lépcsőnél le nem engedi a karját a lándzsával! Még így sem biztos, hogy el tudja őt kerülni, de talán…ha Symbelmine lefekszik aludni, a szobor leengedi a lándzsáját. Akkor elviheti a nyakláncot Hodin szobájából. Azt nem tudom, Hodin szobája zárva van-e, de talán nem. Ő most nincs itthon.
- Mi az a nyaklánc, hogy ennyire féltik? – kérdezte Zsolti.
- Symbelmine Hodintól kapta a huszonkilencedik születésnapjára. Varázslat van benne.
- Hm – közölte Zsolti. – Ez itt nem újdonság.

- Nem, nem az. – helyeselt a púpos. – Tehát első nekifutásra nézzen szét ezen a részen. Elmondom magának, hogy a szobája melletti fal hamis. Egyszerű illúzió, bárki számára átjárható. Ha alaposabban megnézni, látni fogja, hogy az az akármi, ami a falon húzódik, az nem emelkedik ki. Az egész egy festmény háromdimenziós képe. Mögötte fog találni két ajtót. Az egyik be van zárva, a pincébe vezet. Azt még nem fogja tudni kinyitni. A másik viszont nyitva van, de onnan csak azt vigye el, ami kell magának! Megpróbálok szerezni magának egy tás-kát, vagy hátizsákot, de addig se cipeljen fölöslegesen dolgokat. Azt a sámlit pedig leteheti. Találni fog abban a szobában jobb fegyvert is, bár minden lakót ezzel sem fog tudni elintézni. Tehát erre az egészre egy órája van. Van magánál óra?
- Nincs – rázta meg a fejét Zsolti.
- Mindegy, igyekezzen. – legyintett a púpos, és összeráncolta a homlokát. – Egyelőre ennyi is elég, a neheze úgyis ezután jön majd. De hátha sikerül… végülis ketten többre megyünk talán.
Szóval nézze át alaposan a szobákat. Ha valahol titkos, lezárt ajtót találna, jegyezze meg, hol látta, talán ki tudom nyitni…


- Erről jut eszembe – vágott közbe ismét Zsolti. – Biderdoo szobájában egy lapon azt olvas-tam, hogy van a pincében egy fal a lépcső alatt, ami nem igazi téglákból van, és valami jelszót is olvastam…
- Ó igen, az! – vakarta meg a fejét a púpos. – Az még odébb van! Most még itt vagyunk a második emeleten, itt kell keresgélnie magának. Úgyis tudni fogja, ha eljön az ideje…
- Tudja a jelszót? – kérdezte Zsolti.
- Azt sajnos nem – mondta a púpos, és erősen ráncolta a homlokát. Kevés tüske haja mókásan rezgett a fején.
- Biztos vagyok benne, hogy tudja! – erősködött Zsolti, és összehúzott szemmel nézett a púposra.
- Nem, nem tudom! – emelte fel a kezét tiltakozása jeléül a púpos. – Areyep asszony állandóan váltogatja a jelszót, és nem tudom, a mostani az mi.
- Mindegy – felelte Zsolti. – Mikor jönnek értem majd?
- Holnap hajnalban. Addig engem bíztak meg, hogy megetessem magát, és vécére vigyem. De kikötötték, hogy nem szólhatok magához egy szót sem.
- Akkor ne beszéljen senkinek erről. Hadd higgyék, hogy még mindig ott rostokolok a szobában! – mosolygott Zsolti. – Szóval nem jön senki keresgélni engem?

- Reméljük, hogy Symbelmine nem fog jönni megnézni – mondta a púpos. – A kulcsot nekem adta ide, most magánál van.
- Kell magának? - kérdezte Zsolti, és már nyúlt volna a zsebébe, de az öreg leintette.
- Hagyja csak, fiatalúr, jobb így. Még mindig jobb, mintha azt mondom neki, hogy elhagytam valahol, minthogy kinyittatja az ajtót velem, és észreveszi, hogy maga nincs a helyén.
- Oké - felelte Zsolti aránylag nyugodtan, holott alig bírt megmaradni a helyén, hogy végre mehessen, és elindíthassa Areyep körhintáját. Nem sok esélyem van, gondolta, de van. Talán ennek a púpos bácsinak a segítségével kiszabadulhatok innen. Ha sikerül megállítanom Areyep körhintáját, és kiszállhatok belőle. Sikerülhet… de nem tudom, mennyire vagyok képes. Csak el ne rontsak valamit!

Esély az mindig van, de a győzelem még így sem biztos. Úgy érezte magát, mint a Minotaurus a labirintusban. Nem tudta, hol van, azt sem, hogy merre megy, de be van zárva. Legalább nincs egyedül.
- Várj, előbb megyek én. – felelte a púpos, és már épp kászálódott volna le a székről, amikor Zsolti megszólította.
- Hogy hívják magát?
- Storg a nevem – felelte a púpos.
- Az enyém pedig Váradi Zsolt – mutatkozott be Zsolti. Eltökélte, hogy ezt nem hagyja ki. – Örülök, hogy megismertem. – nyújtotta a kezét a púpos felé.
- Én is, fiatalúr. – a púpos megfogta a kis gyerekkezet, amely szinte elveszett az ő nagy lapát-tenyerében, kicsit megszorította, majd megrázta. – Várj egy percet, miután kimentem, és onnantól egy óra. Az egyik szobában talál majd órát, elviheti, ha akarja.
- Rendben van, Storg. – bólintott Zsolti, és akármilyen nehezére esett is, ülve maradt.
- Remek kis fickó maga! – dicsérte meg a púpos, majd leugrott a székről, és kacsázni kezdett az ajtó felé. Még egyszer visszafordult, rámosolygott a széken ülő Zsoltira, és kiment Marduch szobájából.

Zsolti alig bírt várni, mióta lehetőséget kapott arra, hogy élve elsétáljon innen. Valamiért bízott ebben az emberben, akármennyire is a ház lakója, és akármilyen csúf. Érezte valahogy, hogy Storg jó ember. Persze ugyanennek a fordítottja is elképzelhető lett volna, hogy a púpos csak meg akarta várni, amíg eltávolodhat a veszélyt jelentő sámlitól, és most egyenesen Areyep asszonyhoz, vagy Symbelmine-hez megy, hogy elmondja, a madárka elrepült a kalitkából, és most Marduch szobájában van. Nagyon remélte, hogy a púpos nem fogja őt átverni. Ami azt illeti, eléggé őszintének látszott. Bár ebben a házban inkább el lehetne őt képzelni rosszakarónak, mint segítőtársnak.

Tizenöt év. És ő is lehetőséget kapna rá, hogy elmenjen innen, ha a rendőrök megszállnák a házat. Symbelmine levenné róla azt a vacak karperecet, és ő mehetne, amerre lát. Azzal sem-mit nem nyerne, ha most elárulna Areyep asszonynak, vagy neki.
Nagyon félt. De mégis nagyon bízott. És mikor végre-valahára letelt az egy perc, felállt a székről, és kiment a folyosóra, előtte leoltva a szobában a villanyt.
Nos, tűnődött, miközben a folyosót nézte, a szobrot, és az ajtókat egyszerre, melyiket is szeressem?
Areyep körhintája elindult.

(Folytatjuk...)