Szellemtanya 3. - Fogságban

3:Fogságban

Vékony fehér csík a sötétségben, majd hatalmas csattanás. Így tért vissza Zsolti a világba.
Kissé szédült, a feje sajgott hátul, mintha órákig nyomták volna valami nagy, súlyos tárgy-gyal. A kép lassan kitisztult. Zsolti felemelte a kezét, hogy megdörzsölje fájdalmasan lüktető tarkóját, és a szemeit.
Azaz csak emelte volna. Mindkét keze meg volt kötve, és zsibbadt volt.
Ekkor megpróbált felállni. Nem ment. A lábai is meg voltak kötözve. Az egész teste meg volt kötözve.

Lomhán megrázta a fejét, és ekkor látta, hogy egy kihalt, üres szobában van, egy székhez kötözték hozzá. Ugyanolyan székhez, mint amiket odalent, az ebédlőben látott. Talán éppen ahhoz, amelyiken ült. Nem sokat látott, mert meglepően sötét volt.
Miért van ilyen sötét? Már éjszaka lenne? Hány órája ülök itt ehhez a székhez kötözve?, követelőzött egy hang az elméjében. Ficeregni kezdett, de képtelen volt kiszabadulni. Vastag kenderkötéllel hurkolták át mindkét lábát, és kötötték hozzá a szék egyik tömblábához. A fel-sőtestét szintén erősen hozzákötötték, többször áthurkolták. A kezeit a felsőtestét át-átszelő kötélhez csomózták hozzá, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni.

Kétségbeesetten kapálózott, a pánik, mint jeges folyam, öntötte el a testét. Egy idegen lakásban van megkötözve, egyedül, és már valószínűleg este van. A szülei már rég hazaérkez-tek, és fogalmuk sincs, hogy elrabolták őt. És mit fognak csinálni vele?
Zsolti kis híján sírva fakadt a félelemtől. Már azt sem bánta, ha jön a rendőrség, csak szaba-dulna ki innen, szaladna messzire ebből a házból! A félelemtől szinte maga alá csurgatott.
Újabb csattanást hallott, megismerte a hangot. Mennydörgés. Tehát vihar van, és esik az eső. A szülei biztosan a keresésére indulnak. Sőt, a rendőrség is. De hogy találhatnák meg pont itt?
Az a vén boszorka! Ő altatott el a süteménnyel meg a szörppel! Ezzel a házzal tényleg nincs valami rendben!

Arra gondolt, ha az anyóka azért altatta volna el, hogy megakadályozza a szökését addig, amíg kihívja a rendőrséget, már rég megtette volna, nem vonszolta volna fel ide a ház belsejé-be valahová, és nem kötözte volna egy hatalmas székhez.
Feszülten hallgatott, és figyelt. Sűrű, nagy szemű eső zuhogott odakint, és éles fény villant fel. Az eső monotonul mosta a szoba hátsó falán lévő ablakot.
Ez az! Az ablak! Azon talán ki tudnék jutni! De hogy szabaduljak ki ezekből a rohadt köte-lekből?
Nagy levegőt vett, és minden izmát megfeszítve igyekezett szétfeszíteni a kötelékeit. A csomók ettől mégjobban összeszorultak…viszont a kötelek lazultak egy kicsit.

Zsolti elszántan próbálkozott, egészen addig, amíg azt nem érezte, hogy tudja mozgatni a lábfejeit. Ez mind nem történt volna meg, ha erőt tudok venni magamon, és nem jöttem volna ide nappal firkálni!, hibáztatta magát, miközben lassú, körkörös mozdulatokkal tornáztatta a lábfejeit. Valamivel jobban érezte magát, a szédülése is elmúlt kissé.
Szétnézett a szobában. Ajtót nem látott, nyilván a háta mögött volt. A szoba sötét volt, és teljesen kihalt. Egyetlen vánkos hevert a szoba túlsó végében, a lábrészénél nagy halom régi, szakadt újság, és rongykupac. A falak – amennyire látta – vastag, fényezett deszkából készül-tek, felette vörös, okkersárga hálós mintázatú tapétával. Egy felvillanó villám fényében meg-látta, hogy egy kis helyütt le volt szedve a tapéta, mögötte két kis lyuk volt a falban. Nyilván valami karos lámpának volt a helye. A padlót helyenként vastag porréteg fedte. Az eső veszet-tül csapkodta az ablakot, apró gyűrűnyomok jelezték a becsapódó esőcseppeket. Az egyik ablaktábla hiányzott, vékony farostlemezzel pótolták ki, ami azonban már annyi esőt gyűjtött magába, hogy a duplájára duzzadt. Olyan sötét volt, hogy mást nem is igen látott. Például konnektort a falban.

Zsolti behunyta a szemét, és próbált gondolkozni. A méreg maradék hatása is elmúlt, az elméje olyanná vált, mint a csillogó jégpáncél a déli-sarki jéghegyeken. Sokkal jobban tudott gondolkozni, viszont az eső zuhogásától nagyon kellett pisilnie.
Nem lenne bölcs dolog kiáltozni, morfondírozott magában, még a végén idejönnének, és újra elkábítanának. Esetleg meg is ölnének, habár nem hiszem. Már rég megtették vol-na…megtehették volna!
Nagyságrendekkel nyugodtabbnak érezte magát most, hogy megbizonyosodott arról, nem akarják őt megölni. De akkor mit akarnak vele? Itt megrohasztani a szobában?
Még egy kevés élelmet sem hagytak. Na nem mintha most éhes lennék, de akkor is…
Elgondolkodva nézte az ablakot.

Akkor tehát kiáltozni hülyeség. Hm. Mi lenne, ha betörném az ablakot valahogy? Kiáltoz-hatnék az utcára akkor, hogy jöjjön valaki, és hozzon ki. Bár ilyen időben nem hiszem, hogy lenne olyan gügye ember, aki kinn császkál. De jobb mint itt várni.
Valóban jobb. És más lehetőség nincs. Az ablak közel van, alig három méter. De hogy jus-son el odáig? Csak székkel együtt lehetséges. Ám a szék nehéz, és tömör. Felállni sem tud. És rögvest maga alá fog csurgatni, ha nem szabadul ki.
Letette a talpát a földre. Most hogy a kötelek kissé lecsúsztak róla, valamivel jobban tudta mozgatni őket. Lábujjhegyre emelte a talpait, így a szék kissé hátradőlt.
Hm…

Minden erejét megfeszítve egy kicsit előbbre nyújtotta a lábait, leszorította a talpait a földre, és rántott egyet magán előre. A nehéz szék érdes csúszással előbbre jött egy picit.
Ez az!
Újra előbbre nyújtotta a lábát, és lökött magán egyet, mintha csak hintát hajtana magasabbra. A szék ismét előbbre mozdult kicsit.
Csak most ne jöjjön be senki, kérlek Istenem! Csak MOST ne!
Megint egy nyújtás, lábak szorosan a földre, vádli megfeszítése, rántás. A szék előrecsúszott megint tíz centiméternyit.
És megint.
És megint.
És megint.

A szék megnyikordult. Zsolti abbahagyta, és fülelt
Lépések.
Zsolti úgy érezte, hirtelen tíz foknyit zuhan a testhőmérséklete. A háta mögül tompa, ke-mény lépések hallatszottak a fal mögül. A lélegzetét is visszafojtotta, és várt reszketve.
A lépések elhaladtak a szobája előtt, és eltávolodtak.
Huhh.
Még egy csúszás, és már ott is volt az ablaknál. Hideg levegő szűrődött át az ablakkeret hajszálrésén. Az eső kitartóan zuhogott. Mennydörgés vágta át a csendet, mintha ezer meg ezer kalapáccsal vágtak volna rá ugyanannyi basszusdobra. Végre ott volt az ablaknál.
De hogy nyissa ki? Mindene meg volt kötözve a fejét és a lábfejeit kivéve.
Ez így nem jó. Hogy szabaduljak ki?

Az ablakra nézett. Ha nem nyitja ki, senki nem hallja meg a segélykiáltásait, maximum a kutyák ugatnának egy sort. Viszont akik itt vannak – példának okáért az a valaki, aki most elhaladt az ajtó előtt – nagyon is meghallanák. Jobb esetben megint csak elkábítanák, rosszabb esetben megölnék.
A lehetőségtől újra halálra rémült. Így hát nem ordibálhat. De talán nem is baj. Hadd higgyék csak a házbeliek, hogy még nem tért magához.
De az ablakot hogy nyissa ki? A kilincs majdnem szemmagasságban van vele ugyan, de egy kicsit sem tud felállni. Vagy mégis?

Megpróbálta, nyögött az erőlködéstől. A kötelek azonban könyörtelenül visszaszorították a székre. Nincs más választása, be kell törnie az ablakot. Viszont már ott volt az ablak előtt, előrébb nem tud menni.
Nagy kínlódással lassan a vánkos felé fordította a székét. A lábizmai már eléggé kifáradtak, és tiltakoztak a megerőltetéstől. De Zsolti erős gyerek volt, és hát ezek rutinos futballista-lábak voltak, így sikerült megfordulnia. Alig húsz centire volt az ablaktól.
Most hátra.

A lábainak ez újabb gyötrelmes munkát jelentett, hogy az ablaknak háttal fordítsa a széket. A kötelek nagyon szorították a lábát, bár annyira nem voltak vastagok. Körülbelül mint egy ugrálókötél. Az ennél vastagabból simán ki tudta volna húzni a kezeit és a lábait.
A szék kicsit elcsúszott ugyan, de sikerült az ablaknak háttal fordítania. Zsolti most tolni kezdte a széket egészen addig, amíg egyenes támlája neki nem koccant az ablaküvegnek.
Most visszafordulni.

Zsolti nagyot sóhajtott, és megint forgatni kezdte a széket, az óramutató járásával megegyező irányba. A tömblábak halkan nyikorogtak, miközben Zsolti egyik lábát helyezgette át a másik után, és erőteljesen nyomta testsúlyával a széket az ablak felé. Legalább öt percbe került a művelet, de végül sikerrel járt. Az ablaküveg pontosan az arca előtt volt. Dupla ablak volt, ha ezt kinyitották, még mindig volt egy külső. De nem is ez volt a rossz. Vastag rácsok voltak ezen az ablakon is, és amennyire látta, nem az utcára nyílt, hanem a hátsó kertre. Égi verejtéktől nedves növénytömegek hajladoztak odakint az esőben.

Más szavakkal: hiába töri be az ablakot, nem hallaná senki a kiáltozását. Csak a fejével törhetné be, és fennáll a veszélye annak,hogy megvágja magát.
Ez az! Vágni!
Ha betöri az ablakot, és megint hátat fordítana neki, talán fel tudná olyan magasra emelni a kezeit, hogy a törött ablaküvegen elvágja a köteleit. Talán. De ha meghallják? Egyből tudni fogják, mire készül. Az ablak nem volt túl nagy, de mivel a szoba egyetlen ablaka volt, foglalt azért helyet. Négy ablaktábla, négy hosszú téglalap. Ha a fejével bezúzná az egyiket, az ablak alsó részéig fel tudná talán húzni a kezeit. De mit tegyen, hogy ne hallják meg.
Újabb mennydörgés.
Hát persze! Kutyaharapást szőrivel! Hangot hanggal!

Zsolti hát várt türelmesen, és reménykedett benne, hogy egy igazi eget-földet rázó menny-dörgés lesz. Kisebb korában úgy hitte, minél közelebb van a villám, annál keményebb lesz utána az égzengés. Így hát várt.
Villám a távolban. Mennydörgés, de enyhe, mintha az ég gyomorrontásban szenvedne.
Újabb villám. Lassú, tompa mennydörgés.
Élénk fényű, közeli villám. Most!

Amire várt, bekövetkezett. Nem mennydörgés, sokkal inkább mennydöndülés volt, olyan közel volt, és annyira hangos, hogy Zsolti kellőképpen meg is ijedt, és ha kevesebb lélekjelen-léte lett volna, maga alá eresztette volna a fáradt olajat.
Nagy levegőt vett, mikor elkezdődött az égzengés, és teljes erőből lefejelte az ablaktáblát. Az alsó része összetört, az üvegcserepek csilingelve szétszóródtak a padlón. A vidám hang elenyészett a kintről érkező ricsajban. Az ablak alsó része szilánkosra tört, a felső részén alig néhány hosszú repedés húzódott végig. Pár nagyobb szilánk a földre esett, a fa ablakkeretbe ágyazott, cakkos szélű üvegfogak veszedelmesen élesnek látszottak.

Zsolti pár pillanatig idegesen hallgatózott, de nem történt semmi. Csend honolt a szobában és a szobán kívül. Távolról halk mennydörgés hangzott.
Na most megfordulni, és a kezeket felemelni.
Lassan, küszködve megint forgolódni kezdett a nagy székkel, izzadságcseppek jelentek meg a homlokán az erőlködéstől, a kezei szintén megizzadtak. Nagyon félt, ugyanakkor reménykedett. Ahogy a szék elfordításával bajlódott, próbálta kitapasztalni, hogy kötözték meg a kezeit. Amennyire ki tudta tapasztalni, fekvő nyolcas alakban húzták át a két csuklóján a kötelet, és mindkét végét hozzákötötték a testét tartó kötelekhez. Tehát elég egy helyen elvágni ahhoz, hogy szabaddá váljanak a kezei.

Még egy erőteljes nekirugaszkodás, és a kezei az ablakpárkánynak nyomódtak. Karizmait megfeszítve feljebb próbálta húzni őket. Nem sikerült. Újra próbálkozott. Még mindig nem.
Eszébe jutott valami. Kifújta az összes levegőt a tüdejéből, behorpasztotta mellkasát és a hasát, és úgy próbálta meg. A testét átszelő kötelek közül az egyik feljebb csúszott, és a kezeit sikerült mellmagasságig emelnie. Ez pont megfelelő lesz. Mostmár csak egy kicsit hátra kell. Újra nekiveselkedett. A csomó összeszorult, több kötél szabadult fel, és kijebb tudta tolni a kezeit. Érezte csuklóján az üveg hideg érintését.
No, most ugrik a majom a vízbe… ahogy láttam, elég jó éles lesz. Csak meg kell találni, hogy hol vágjam el.

Szerencséjére a kezét úgy kötözték a székhez, hogy az ujjai voltak hátul. Kisujjával üggyel-bajjal kitapogatta a betört ablaktábla cikkcakkos peremét. Felhúzta összekötözött csuklóját még egy kicsit, és mikor a csikorgás értésére adta, hogy ott van a keze, ahol szeretné, kicsit lejjebb tartotta, hogy az üveg élét érje a kötél, nem a lapját, majd átlósan húzogatni kezdte. Közben az ajtót nézte.
Az ajtó tömör volt, és fából készült. Fogalma sem volt róla, hogyan jutna ki rajta, ha be van zárva. Az sem száz százalék, hogy ebből a székből ki tud jutni,de a szobából még nehezebb lesz. Az ablakon vasrács, amin legfeljebb a keze férne át, az ajtó pedig tömör fa.

Gyorsan, fűrészelő mozdulatokkal húzogatta ide-oda a kezét az éles üvegperemen. Egyszer véletlenül túlcsúsztak összekötözött csuklói a háromszög alakú üvegperemen, és a hegye be-leállt a kezébe. Elnyomta a káromkodást, ami épp kitörni készült belőle, és visszaillesztette a kezét. Nagyon fárasztó volt a hátrakötött kezét ilyen természetellenes helyzetben ide-oda mozgatni, jó néhány izom nem volt képes működni a nyomorult háttámla miatt. A kezeit mintha ezer meg ezer apró hangya csipkedné. A néma csendben csak az eső neszezése hallat-szott. A távolban valahol egy autó ment végig a Jókai utcán.

Ki kell jutnom innen, szorította össze a fogait Zsolti, és ha lehet, még erősebben húzgálta a kezeit. Az üvegcserép csikorgott időnként, ahogy Zsolti előbbre tolta a kötelékeket. Húzgálta pár percet, majd megpihent. A kötél egy kicsit volt csak bevágva.
Pihenés után Zsolti újra felhúzta a kezeit, és folytatta. A kötél egyik rostja elpattant. Már csak egy rost maradt.
Zsolti ökölbe szorította a kezeit, így a kötél még jobban megfeszült a csuklóján. Kitartóan húzgálta az üvegcserepen további tíz percig, majd megpihent.

Negyven perc múlva halk pattanással átszakadt a kötél. A kezei szabadokká váltak. Erőtlenül fölemelte őket, pár másodpercig megrázta, majd nekiállt a testén keresni a csomókat. Talált is hármat; egyet a nyaka közelében, egyet pedig a szék háttámlájának alján. Tehát két kötéllel is meg van kötözve. Megmozdulni továbbra sem tud, de legalább a kezei szabadok.
Hátranyúlt, kitapintotta a betört ablaktábla oldalán lévő nagyobb üvegszilánkok egyikét. Lejjebb tapogatózott, és talált egy szilánkot, ami a két üveg közötti pókhálós, üres részbe esett le, mikor a fejével bezúzta az ablakot. Vizesek lettek az ujjai, mikor kitapogatta és felvette. A szeme elé vitte, és elgondolkodva forgatta. Ezzel szabaduljak ki?

Nincs más lehetőség, adta meg a választ magának. Nem akarta, amíg ő vitázik magával, addig valaki bejön érte, és észreveszi, hogy félig már kiszabadult, így gondolkodás nélkül fűrészelni kezdte a törött üvegcseréppel a mellkasán az egyik kötelet. Mivel most már jóval szabadabban mozogtak a kezei, alig öt perc alatt átvágta a kötelet, és lecibálta magáról. Már csak egy kötél rögzítette a törzsét a székhez.
Újabb villám vonta fénybe a kihalt szobát egy pillanatra. Az ajtó mellett egy alacsony láb-zsámolyt pillantott meg Zsolti. De nem volt ideje az asztalosipar eme ragyogó munkájában gyönyörködni, az üvegcseréppel fáradhatatlanul nyiszálta a kötelet. Hat perc múlva rántott egyet a törzsén, és a kötél lefoszlott róla.

Már csak a lábai voltak a székhez kötözve. Térdeit erősen rögzítette a kötél a szék alsó tömblábához. Most hogy megnézte, ha nem nyújtja előre a lábát, nem lett volna képes a lábfejeivel semmit sem csinálni. És akkor nem tudta, hogy mit lehetett volna egyáltalán tenni.
Nagyot lélegzett, és elkezdte a lábát tartó köteleket vagdosni. Alig hat percnyi fűrészelés után szabadok voltak a lábai is, és végül felállhatott a székből.
Végre szabadon!
Kicsit megmozgatta zsibbadt lábait, majd körülnézett a szobában. Semmi új részletet nem tudott felfedezni a lábzsámoly óta. Odasétált az ablakhoz, és óvatosan kinyitotta mindkét ab-laktáblát. Az eső változatlan elánnal zuhogott, vizes lett Zsolti keze, ahogy megragadta a vas-rácsot. Itt nem juthat ki.

Bosszúsan kiköpött az esőbe, és az ajtóhoz óvakodott. Léptei tompán kopogtak a deszka-padlón. Fülét óvatosan az ajtó síkjára szorította, másik fülét pedig befogta. Valahonnan nagyon távolról beszélgetést hallott, de ez minden. Megkönnyebbülten ment a szoba túlsó, sötét sarkába, és végre nyugodtan vizelhetett. Mikor végzett, kissé nyugodtabb volt. Az ajtó felé lépett kettőt, és megállt. A tekintete a lábzsámolyra esett. Lehajolt érte, és fölemelte. Körülbelül két kiló, a felső része műbőr borítású, alul pedig fából készült. Jó nagyot lehet vele ütni, de elég nehéz fogást találni rajta. Mindegy, amíg jobb nem adódik, ezzel csapom nyakon, aki az utamba kerül.

A lábzsámolyra nézett. Nem volt túl félelmetes, de talán jó lesz.
Eszébe jutott valami. Odament az ablakhoz, egy üvegszilánkkal felhasította a műbőrt, és kiszedte a tömést alóla. Letépkedte a bőrdarabkákat is. Így ni. Mostmár sokkal jobb lesz.
Gonoszul elmosolyodott. Aki az útjába kerül, jókora ütést fog kapni. Nem azért húzódzkodott és fekvőtámaszozott annyit, hogy ne használja az erejét.
Visszament az ajtóhoz, és lenyomta a homályos spiáterkilincset. Zárva. Pont, ahogy sejtette.

Bosszúságában majdnem ledobta a földre a zsámolyt. Nem mintha arra számított volna, hogy nyitva hagyják, de valamennyire remélte, hogy nem zárják őt be. Az ajtót nem lesz képes csak úgy betörni, mint az ablakot. Ha elkezdi csapkodni, meg rugdosni, valaki fel fog jönni, és az a valaki nem lesz fegyvertelen. Más módot kell találnia, hogy kijusson.
A tekintete a kulcslyukra tévedt. Megpróbált kinézni rajta, hogy lássa, mi van előtte, de nem sikerült. Egy csíknyi sötétbarna felületet látott csak, mert valami eltömte a kulcslyukat.
Zsolti szíve nagyot dobbant. A kulcsot bennehagyták a zárban!
Valóban az volt. A kulcs, benne a zárban. De hogy szerezze meg onnan?
Visszament a székre, és töprengeni kezdett. A lábzsámolyt tétlenül lóbálta a térde előtt. A tekintete a vánkosra esett. Biztos jó poros, és koszos, de mindegy, nem tervezi, hogy lefekszik rá. A vánkos melletti újságokat és rongyokat nem nézte viszont még meg. Itt az ideje.

Felállt a székről, odament a szemétkupacok mellé, és a lábzsámolyt letéve szortírozni kezdte őket. A rongyok nem sok érdekességet tartogattak számára. Valószínűleg felmosórongyok voltak. Az újságpapírokról viszont kiderült, hogy már több hónaposak. Még 2004. decemberi Népszabadság is akadt közötte. Mire tudná ezeket használni?

Újra lépések hallatszódtak. Zsolti megrándult az ijedtségtől, és az ajtóra nézett. A lépések újra elhaladtak az ajtaja előtt, és hamarosan elhalkultak. Maradt a csend, és az eső folyamatos zuhogása. Zsolti szinte hallotta, ahogy az apró esőcseppek gellert kapnak a leveleken. Feszül-ten figyelte az ajtót, de a lépések nem közeledtek. Az ajtó alja alól vékony csíkban halvány-sárga fény sütött be. Tehette, hiszen nem volt küszöbje az ajtónak.
Zsolti felemelte az egyik újságot, majd az ajtóra nézett. Egy ötlet formálódott az agyában.
Nincs küszöb. A kulcs a zárban.
Megvan! Megvan!
Zsolti elvette a legfelső újságot, és kiterítette. Majdnem 1 méter hosszú volt. Óvatosan az ajtóhoz lopózott, és fülelt. A beszélgetés a távolban elhallgatott. Ha van egy kis szerencséje, nincs senki az ajtó túloldalának a közelében.

Újabb hatalmas mennydörgés remegtette meg a külvilágot, ahogy a kulcslyukat nézegette. Mivel lökje ki a kulcsot?
Az ablak felé nézett. Megint „üvegezni” kell. Odament hát, és végignézte az ablak belső részébe esett szilánkokat. Egyik sem volt megfelelő. Neki hosszú, vékony szilánk kellett vol-na.

A földön kezdett hát keresgélni. Megfelelő üvegszilánkot itt sem talált, csak nagy, széles darabokat. Fogta hát a lábzsámolyt, és keresett egy nagyobb darabot. Várt.
Mikor újra mennydörgés hangzott, nagyot koppintott a szélére az üvegszilánknak. És a sors megkönyörült Zsoltin. Egy kissé görbe, de pont megfelelő üvegszilánk keletkezett.
Zsolti óvatosan megfogta a szilánkot, és visszament az ajtóhoz. Miután meggyőződött róla az ajtó alatt leskelődve, hogy senki nem tartózkodik a közelben, gyorsan átcsúsztatta az új-ságpapírt az ajtó alatt. Felegyenesedett, fogta az üvegszilánkot, és böködni kezdte a kulcsot. Csikorgott az üveg. A kulcs lassan-lassan előrébb mozdult, majd, ahogy a gravitáció örök érvényű törvénye beteljesedett rajta, halk pendüléssel az újságpapírra esett. Zsolti a torkában dobogó szívvel húzta vissza az újságpapírt. Az olajos színű, sötétbarna kulcs ott csillogott rajta.
Hála Istennek!

Markába szorította a kulcsot, érezte a fém hidegségét, és mélyet lélegzett. Sikerült a lehetet-len. Most kinyitja az ajtót, lemegy a lépcsőn, és kimegy a házból. Ha pedig az anyóka útját állja, egyetlen csapással a másvilágra fogja küldeni. Nem lesz az a süti, vagy málnaszörp, ami megmentené őt.
Odament a lábzsámolyért, felvette, és visszament az ajtóhoz. Izgatottan dugta bele a kulcsot a zárba, és elfordította egyszer. Halk kattanás. Nagy levegőt vett, és lenyomta a kilincset.
Az ajtó zajmentesen kinyílt. A fellobbanó villámfény egy pillanatra megzavarta Zsoltit, így visszahajtotta az ajtót. Könnyed szellő remegtette meg a betört ablakot.

Zsolti a zsebébe tette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Egy rövid, L alakú folyosón találta magát. A falak itt is fényezett, barna deszkából készültek, egyedül a mennyezet volt betonból. Egyetlen kicsi facsillár lógott láncon, melyből egy negyvenwattos villanykörte lógott le, az vonta be halvány sárga fénnyel a folyosót. A falat alul nagyobb, felül kisebb deszkák alkották, középen kidudorodó fadíszítmény húzódott végig. Helyenként lámpakarok voltak a falra rög-zítve, leginkább a tulipánokra hasonlítottak öntöttvas karjaikkal, és üvegbúráikkal. Összesen hármat számolt meg, most azonban egyik sem égett. A folyosó öt méter után balra fordult el, a sarokban egy négyzet alakban kiemelkedő faltömb volt látható. Kedvelt díszítési forma, bár eddig csak az iskolájában látott hasonlót. Összesen három ajtót számolt meg, rajtuk kicsi, sár-garéz névtáblákkal. Mindegyik ajtó diófából készült, masszív, betörhetetlen. Lépcsőt semerre sem látott.

Becsukta az ajtót maga mögött, és megnézte. Az ő ajtajára nem volt kiírva semmi. Látszott a kis sárgaréz táblácska helye, de már régen kiszedhették.
Elkomorult az ábrázata, gondterhelt kifejezést vágott. A szobából kiszabadult ugyan, de a házból is ki fog tudni? Úgy érezte, az igazi küzdelem még csak most kezdődik.
Merészet gondolt, kivette a zsebéből a kulcsot, bezárta vele börtöne ajtaját, és visszatette a kulcsot a zsebébe. Így ni. Reméli, hogy egy ideig nem jönnek rá, hogy megszökött. Mivel jobb ötlete nem volt, odasétált lassan a tőle jobbra lévő első ajtóhoz.

(Folytatjuk...)