Szellemtanya 1. - A ház

Előhang

Minden emberrel előfordul, hogy valami furcsával, megmagyarázhatatlan dologgal kerül szembe élete során. Sok gyanús, és különös dolgot észlelhet egy ember élete során. Felnőtt-ként – alaposan lecsökkent fantáziával – talán kissé másképp láthatja ezeket, mint gyerek-ként. A történet tanulsága legyen mindannyiunk számára nyilvánvaló. Ha különös dolgokat észlelünk, ne kísértsük a szerencsénket, mert sosem tudni, hogy mi fog történni. És legfőképpen kerüljük el a régi épületeket, mert egyéb veszélyt is jelenthetnek a rossz állapotukon kívül.
A helyszínek valóban léteznek, ám a ház, és a történet szereplői pusztán kitalált emberek. Mindennemű hasonlóság a valódi világgal csakis a véletlen műve lehet.

A szerző

1: A ház

Gyönyörű, verőfényes május 23-dika volt Miskolcon, a terebélyes gesztenyefák már javá-ban zöldelltek a Jókai utca két oldalán, zöld diadalíveket alkotva az áthaladó autóknak. Virá-gaik már jórészt leperegtek,és elkezdtek nőni a kis zöld buzogányok az ágak végén, hogy az-tán szeptember táján kipattanjanak, és a lakkfényű terméssel a virgonc kedvű kiskamaszok egymást hajigálják. Ennek a hátulütőjét megtapasztalhatta jópár környékbeli ház lakója is, mikor egy-egy eltévedt „lövés” a házfalukon,esetleg az ablakukon koppant. Miután a közel-ben lévő általános iskola már emberemlékezet óta megvolt, nem különösebben zavart ez sen-kit a Jókai utcán.

Csöndes, külvárosi környék volt, távol a belvárosi övezet zajától, szennyétől, és füstjétől. Kicsi családi házak sorakoztak egymás mellett, különböző fakó színűre festett falakkal, és drót- esetleg léckerítésekkel. Ideális hely azoknak, akik megelégelték a belvárosi nyüzsgést. Bár falura hasonlított a terület jellegzetes mivolta, a közelben lévő Búza tér, a Miskolc Pláza, és a kicsit távolabb lévő bérházak azt sugallták, bár kicsik a házak, és kertjeik is vannak, még-is a város részei ők. Mindazonáltal, a Jókai utcát, és a környező, megszólalásig hasonlító ut-cácskákat elkerülte a zaj, a tumultus, minden, ami egy modern nagyvárosra jellemző lenne. Néha egy-egy személygépkocsi hajtott át rajta, egyóránként pedig a 36-os városi busz hozta-vitte az utasokat. A terület felülnézetből egy zöld sakktáblára hasonlított volna, olyannyira szabályosak és párhuzamosak voltak az utcák. Az ember elindult a Jókai utcán, elért a Huszár utcára, és szinte semmi különbséget nem fedezett fel a kettő között.
Kivéve egyvalamit.

A Jókai utcán – mintegy kétszázötven méterre a Búza tértől – egy öreg, ám gyönyörű, régies stílusban épített ház állt, kinézetével méginkább növelte a látszatot, hogy ez már nem város. Ám ez a családi ház mindenben eltért az őt körülvevő kisebb házikóktól. Területileg nem fog-lalt nagyobb helyet egy négy-öt szobás háznál, viszont amerre szabadon lehetett terjeszkedni anélkül, hogy a szomszédokkal és a földhivatallal összetűzésbe keveredett volna, arra terjesz-kedett is. A külső szemlélő számára úgy tűnt, legalább három emelet van a házban – és még nem említettük a padlásteret, és a pincét. Fala közönséges betonból készült, és piszkos okker-sárga volt. Két emelet között vékony párkány húzódott végig a házfal mentén, szürke színe jól harmonizált a házfaléval. A tetőtér sötétzöldre színezett fából készült, amit azonban már sok helyütt megfestettek a korhadás világosbarna színű foltjai és csíkjai. A jókora gerendák oly szabályosan illeszkedtek egymáshoz, mintha csak egy gyerek készítette papírházikó tetején lettek volna jégkrém-pálcikák. A háztetőből három torony emelkedett ki, két csúcsos, és egy csavart, kúp alakú torony. A csúcsos tornyok a háztető oldalain helyezkedtek el, mintha égre mutató ujjak lennének, a csavart alakú torony pedig a ház homlokzati részén. Mindhárom tor-nyon mindössze egy ablak volt,ami arra engedett következtetni,hogy mindössze egy szoba található mögöttük. A tornyok elhelyezkedéséből kifolyólag nem kis munkát igényelt a tető kidolgozása, ami a Jókai utcára párhuzamosan húzodott végig a házon. A homlokzati torony tetején spiáter szélkakas csücsült egy vaskarikában, a másik két torony tetején, és a tető gerin-cén patinás sárgaréz lemez húzódott végig.

Amilyen nagy ház volt, olyan különös. Már a kinézete is sugallta, hogy nem holmi kétszo-bás családi házról van szó, és e hatást csak fokozta a kert látványa. A bejárat körül magas tüs-kebokrok tenyésztek vígan, dús zöld levélzettel, némelyik bokor dús piros levélzettel, és apró pici kapszula formájú bogyókkal rajta. Ezeket nevezték az óvodások madárbogyónak. A kerí-tés tövében válogatott virágok nyiladoztak, a pitypangtól kezdve a tulipánig. Akárki is lakott itt, teljesen mindegy volt neki, hogy a kertje milyen állapotban van. Az oldalkertben felfedez-hetőek voltak a fűnyírás nyomai, a fű és a dudva ott csak térdmagasságig ért, ám amennyit a ház látni engedett a hátsó kertből, a tapasztalatlan szemlélő összekeverhette azt egy esőerdő-vel. Az embermagasságú fű, gyomnövények, különféle bokrok, és két alacsony növésű gyü-mölcsfa lehetetlenné tett mindenféle közlekedést a hátsó kertben, továbbá képtelenné tette a szemlélőt arra, hogy megállapítsa, mekkora is valójában a hátsó kert. Akárcsak a Jókai utcán, itt is megtalálható volt két szép vadgesztenyefa, aminek a magassága vetekedett a házéval. A hátsó kertet a szomszéd háztól rozsdás drótkerítés választotta el, mellette korhadó fahasábok és deszkák alkotta farakás volt, ideális tenyésztelep a betűző szú összes alfajának. Egy ősrégi, kétkezes tolókocsi is hevert felfordulva a farakás mellett, régimódi faküllős kerekekkel. Egyik kereke a felborult kocsi mellett, a ragadós galaj szorításában vergődött. A ház úgy magasodott a kert és a többi ház fölé, mintha azt mondaná: Én több vagyok, mint ti. Én erősebb vagyok. Én nagyobb vagyok. Engem jobb, ha elkerülsz. Veszélyes vagyok.

Ilyenfajta küllemmel nagyon is kitűnt az utcában található többi ház közül. Ha megkérdez-ték volna valamelyik utcában lakó házaspárt a házról, a legelső szó, amit hallottak volna, az az lett volna, hogy „rejtélyes”. Nem nevezték volna fenyegetőnek – végülis lehetséges, hogy a tulajdonosnak ilyen az ízlése – de elismerték volna, hogy számukra igen különös kinézetű a ház, a kerttel együtt. Bár nagy volt a ház, az utcában lakók közül kevesen akadtak, akik szíve-sen laktak volna benne, még ha ingyen kapták is volna. A környékbeli gyerekeket a szüleik szintén felvilágosították a „rejtélyes” szó jelentésére, mihelyt eljött az ideje, és példának pedig felhozták azt a házat. Ennélfogva a gyerekek nem szívesen mentek a közelébe a háznak, és mikoron nagyobbakká váltak, fogadásokat kötöttek egymással, hogy vajon ki merne letépni egy szál virágot a kerítés túlsó oldaláról becsukott szemmel, és találgatták, mi lehet bent a házban. Mire a gyerekek elmúltak hatévesek, mindegyikük tudott a házról.

Ugyanez nem volt elmondható a távolabbi Pozsonyi utcai bérházak lakóiról. Ott minél idő-sebbek lettek a gyerekek, annál jobban hozzászoktak a panellakásokhoz, és kissé csodálkozva nézték a családi házakat. Sokan vágytak a szűk szobákból tágas kertes házban, ahol nem az előszobai szétdobált cipők az első látvány, és csavarni lehet még egy kicsit a magnó hangerő-szabályzóján. Így a Pozsonyi utcán nem nagyon ismerhették a Jókai utca 13. alatt lévő házat.
A Pozsonyi utca fiatalainak megvolt minden, hogy idejüket elüthessék a málló festékű bér-házak mellett. Itt volt gyors, vezetékes internet, minden ötödik lakásban volt számítógép, és ha ez nem lett volna elég, minden bérház között játszóterek voltak kiépítve. Igaz ugyan, hogy éjszaka a helyi vagányok és vandálok rendszeresen meglátogatták ezeket, és amortizálták őket, de voltak. A legtöbb gyerek ki is használta őket. Ha nem volt leszaggatva a hinta lánca, ha nem volt teleköpködve és teleszemetelve a kis fa játékvonat, ha nem volt a gömbmászóka alatt emberi ürülékkupac, szívesen látogatták őket.
Természetesen az elmondottak nem igazak minden gyerekre a panellakások környékén. Jópáran akadtak – főleg a nagyobb fiúk – akik ahelyett, hogy a játszótéren kapcsolódtak volna ki (talán mert már felnőttek egy kissé), úgy döntöttek, a városban sokkal több a szórakozási lehetőség, így fogták magukat, és mentek a belvárosba a Plázába, az internet-kávézókba, a játéktermekbe, esetleg a szórakozóhelyekre, mivel a környéken nem voltak ilyen helyek. Az ember akár egy kilométert is gyalogolhatott, és csak egymás mellett sorakozó bérházakat lá-tott.

A családi házas területhez viszonyítva a bérházas régió valamivel kisebb volt. Délről a Gömöri pályaudvar, északról a nagy, duplasávos szentpéteri kapui út, nyugatról a családi há-zak, keletről pedig a megyei kórház határolta. Elsősorban a MÁV dolgozói és a kórház orvo-sai számára lett felépítve annak idején ez a sok bérház, a húszemeletes toronyházat is beleért-ve, ami Miskolcon egyedülálló hírnévre tett szert a magassága miatt is, és mert az öngyilko-sok kedvelt „végrehajtási helye” volt. Egyik alkalommal valaki éjszaka ugrott fejest az épület tetejéről az alant lévő járda betonjába, és egész reggelig ott hevert a test, mivel senki nem vette a fáradtságot, hogy tárcsázza a rendőrséget. Reggelre pedig jókora tócsában állt ott az alvadt vér, és agyvelő keveréke.
Ilyen hát az élet és a halál a bérháztömbök környékén. Egy csipetnyivel több élet van itt ugyan, mint a családi házas szektorban, ám ha valaki igazi kikapcsolódásra vágyott, a belvá-rosba ment.

Nem messze a Pozsonyi utca 4. számú bérházától, Váradi Zsolt unottan leugrott a hintáról, ahová két és fél órával ezelőtt leült, hogy az iskola után kissé lazíthasson. Már kilenc hosszú éve ezen a környéken élt, de csak most, ahogy ült a hintán, most kezdett feltűnni neki, hogy mennyire unalmas ez a környék, és rettenetesen vágyódik a Szinvaparkba, vagy a Miskolc Plázába, hogy beülhessen egy Internet-kávézóba, és hosszú órákon át játszhasson a Quake 3 Arena-val vagy a Half life: Counterstrike-kal. Számára már nem szerzett igazi örömöt a ját-szótér, a hintázás, a gömbmászóka, a nagy traktorgumi a benne lévő teherautónyi homokkal. Most tudatosult benne először életében, hogy bizony az idő könyörtelenül pörgeti előre az ő életének kerekét is, és a régi dolgok elveszítik lassan-lassan a varázsukat. Ha nem akar unat-kozni, haladnia kell a sodrással.
Zsolt vékony testalkatú, cingár, de gyors mozgású gyerek volt. Sötétbarna haja mindenféle tartás nélkül lengedezett össze-vissza a fején, mint az aratás után a kukorica zöld szálai. Sze-méből intelligencia és örökös kíváncsiság bujkált, szerette az új dolgokat. Mozgékonyságából adódóan rajongott a fociért, példaképe Puskás Ferenc volt, aki ebben az évben az internetezők szerint a legjobb futballista volt a világon.
És őszerinte is.

A foci gondolatától kis mosoly költözött Zsolt arcára. Reménykedve kerülte meg az ala-csony, tömzsi bérházat, hogy kijusson a kórház kerítése melletti futball-pályára, ami az egyet-len futball-pálya volt a könyéken. Útközben gondosan eltaposott egy futrinkát. A bogaraktól cseppet sem félt, viszont a pókoktól igen, miután egyszer megnézett az apjával egy ismeretter-jesztő filmet a pókfajtákról, és megismerte a fekete özvegy csípésének hatásait, valamint a tölcsérhálós pókét. Ez olyan mély benyomást tett rá, hogy nagy ívben elkerülte még a kaszás-pókokat is, holott barátai szinte sportot űztek abból, hogy a bérházak pincéjébe lelopóztak, kaszáspókokat fogdostak össze, és egyesével kitépkedték a lábait, közben mondogatva az ilyenkor esedékes „kiszi-kasza, kaszálj nekem rétet!” ösztönzést. A barátai gyakran kinevették emiatt, sőt, időnként döglött pókkal a kezükben ijesztgették őt. Zsolt nem volt buta gyerek, hamar rájött, hogy a haverjai csipkelődése csak arra szolgál, hogy elfelejtessék vele a félel-mét. Kezdetben nehezményezte ezt a módszert, később már megadóan eltűrte, esetleg egy-egy maflással elhárította a felé közeledő, vigyorgó, döglött pókot szorongató haverjait. De mind-ezek ellenére sem tudta legyőzni a pókfóbiáját.

Kiért a szürke betonfal mögül, és kinézett. Lehervadt az arcáról a mosoly. A focipályát tel-jes nagyságában a nagyobbak vették birtokukba. Mint azt várni lehetett, a bérházak környékén élő nagyobb fiúk jórésze is rajongott a fociért, és amint elszabadultak a középiskolákból, azonnal lementek a focipályára rúgni a bőrt. Ha pedig Zsolt és a barátai lent voltak, egyszerű-en elzavarták őket a pályáról. Zsolt egyik barátja, a szőkehajú, zöld szemű Nagy Gábor első alkalommal hevesen tiltakozott, mire az egyik gorillaképű nagyfiú egyszerűen felemelte a levegőbe, és kihajította a focipályáról a fűre. Gábornak kificamodott a csuklója földre érke-zéskor, és hiába szaladt sírva haza panaszkodni a szüleinek, ők nem tudtak mit tenni a nagyfi-úval. Ám a kicsi és gyenge gyerekek különös istene megoldotta az igazságszolgáltatást. A verekedős nagyfiú egy hónap múlva diszkóbalesetben vesztette életét, mikor a közelben lévő Black Tracy nevű népszerű szórakozóhelyről hajtottak hazafelé öt barátjával egy vadonatúj Ford Mondeoval. A füves cigaretta hatása alatt álló sofőr nem kapcsolta fel a reflektorokat, részegsége miatt a gázpedálon felejtette a lábát, így a gépkocsi 90 kilométeres sebességgel nekiszáguldott a vasúti töltés mellett lévő villanyoszlopok egyikének. A kocsi összepréselő-dött, mint egy tangóharmonika, az utasok mind egy szálig szörnyethaltak. A mi fiunknak az eltört kormányrúd fúródott a mellkasába, és iszonyú kínok között, a hátsó ülés kárpitjához szögezve lehelte ki a lelkét.

Zsolt és a barátai tehát legtöbbször fancsali képpel várták, hogy a nagyok megunják a focit, Gábor esete után senki nem mert összetűzésbe keveredni a nagyfiúkkal. A helyzet most is ugyanez volt. Zsolt egykedvűen nekidőlt a focipálya közelében lévő nagy porolóállványok egyikének, és figyelte, ahogy a nagyfiúk nyerítve és időnként irtózatos káromkodások köze-pette kergetik a labdát. Egyikükhöz sem fűzte őt szoros barátság. A kapuban álló, Halj meg másnap! feliratú pólót viselő, izmos srácra is emlékezett, ő is ott volt, mikor a már halott fiú kihajította Gábort a pályáról, és ő káromkodott rájuk a legtöbbet. Egy alkalommal éppen ciga-rettázott, úgy focizott, és egy eltévedt labda úgy képen törölte, hogy a cigije egyik fele felke-nődött az arcára, a másikat pedig lenyelte, hogy levegőt vegyen a káromkodáshoz. Zsolt nagy nehezen kibírta nevetés nélkül, amíg el nem ért biztos távolba a bérház mögé, de utána fél órán keresztül szinte fetrengett a röhögéstől. Szerencséjére egyik nagyfiú sem tulajdonított neki túlzott figyelmet.

Éppen azon gondolkozott, hogy elmegy a videotékába, és kiveszi a Szekercés gyilok 2-t, amikor egy kéz fogta meg a vállát. Meglepetten hátraperdült, de csak két barátja volt az, a magas, örökké komoly arcú Sólyom Zoli, és a kicsivel alacsonyabb, vékony testalkatú, vé-kony Lővér Dávid, a számítógépes játékok szakembere.
- Hé, szevasz Zsolti! – köszönt rá Zoli.
- Csősztök! – köszönt vissza kissé meglepődve Zsolti.
- Éppen téged kerestünk – mondta reszelős hangján Dávid. – Eljössz velünk Miskolcra a Netgate-be? Játszhatnánk Counterstrike-ot hálóban. Bátyám úgyis beült a gép elé hallgatni a fos zenéit, úgyhogy még netezni sem tudok.
- Benne vagyok – jelentette ki hezitálás nélkül Zsolti. – Most úgysem lehetne focizni, itt van ez a rakás nyomi gyerek.
Zoli kissé elkomorult arccal legyintett.
- Áh, ne törődj velük. Mire hazajövünk, szabad lesz a pálya. Lenne kedved utána focizni majd?
- Viccelsz? – mosolygott Zsolti. – Nekem mindig van kedvem focizni! Majd Dávid lehozza a labdát, az enyém most lapos.
- Oké – egyezett bele Dávid.
Zsolti egy darabig hallgatott, majd rákérdezett:
- Mennyi most egy óra a Netgate-ben?
Dávid és Zoli összenéztek.
- Öööö… - gondolkozott Zoli. – Múlt héten 260 volt egy óra. De asszem ha valaki 10 órás bérletet vesz, az csak 2000 forint.
- Oké – nyúlt tétován a zsebébe Zsolti. – Nálam van körülbelül 300 forint most. Viszont így nem tudok busszal menni.
Dávid furcsálkodva nézett rá.
- És ha jegy nélkül utaznál?
- Még csak az kéne! – tiltakozott Zsolti, és széttárta a kezeit, mintegy jelezve azt,hogy ő jó fiú, ő sosem babrálna ki a közlekedési vállalattal, ő sosem fog jegy nélkül utazni. – Ha elkap az ellenőr, halálra büntet…
- De fizetik az ellenőrt, vérszemet hunynak… - fejezte be reflexszerűen Zoli, idézve a Nyócker-ből hallott főcímdalt. Ezzel általános derültséget keltett Dávidban és Zsoltiban.
- Akkor megyünk gyalog, itt van nem messze különben is – tett javaslatot Dávid, és megva-karta a hátát. Tüskehaja száraz ágak módjára remegett-rázkódott az enyhe szellőben.

Zsolti gyorsan végiggondolta a lehetséges változatokat a közlekedésre. Ha választani lehet, mire költi a pénzt, buszjegyre vagy számítógépes játékra, inkább az utóbbit válaszotta. Nem szívesen vett sosem jegyet, mikor felszállt valamilyen tömegközlekedési eszközre. Őt nem érdekelte, hogy az MKV, a MÁV és a Volán miből vásárolja a járműveinek a benzint, és mi-vel fizeti ki az alkalmazottaikat. Ő csak annyit látott, hogy 150 forintot egy darab papírra kell költeni, amit aztán kilyukasztanak, és eldobnak.
- Oké, menjünk gyalog. – egyezett bele viszonylag könnyen Zsolti, és megindult a Pozsonyi utca felé, kezei a melegítője zsebébe dugva. Dávid és Zoli azonnal utánaindultak, hiszen semmire sem vágytak jobban, mint egy jó kis vérengzős lövöldözős számítógépes játékba egymás ellen. Az erkölcsös jógyerekekkel ellentétben mindhármójukat az vonzotta, ami elég véres és erőszakos ahhoz, hogy élvezhető legyen. Zolinak ötéves korára megvolt az összes Kipusztítás Kapitány képregény, Dávid imádta Sylvester Stallone akciófilmjeit, és gyakran utánozta őt a lakótelep házai között kommandózva, játék kapszlis pisztolyával durrangatva. Zsolti pedig Arnold Schwartzeneggert részesítette előnyben. A kedvence mindig is a Terminátor 2. maradt, és mivel nagyon szeretett volna hasonlítani Arnoldra, gyakran edzett a lakótelepi vasporolókon, annyiszor felhúzta magát, ahányszor csak bírta. Ennek köszönhetően kilencéves korára erős fizikumra tett szert.

Elindultak hármasban a Pozsonyi utcán a távoli Búza tér felé. Az utcát mereven vigyázó lámpák kilométerkövekként követték egymást, amerre haladtak. Egy teherautó húzott át na-gyokat döcögve a Levente vezér utján, ami elválasztotta a lakótelepet a családi házas régiótól.
- Zoli! – fordult hirtelen Zsolti a magas srác felé, aki elmélyült ábrázattal tanulmányozta a közeli konfekcióruházati bolt kirakatát. – Erre kell menni?
- Aha – felelte Zoli oda sem nézve. – Csak egyenesen, és kész. Itt ráfordulunk a Jókai utcára, az egy ilyen hosszú út...
Zsolti türelmetlenül közbevágott.
- Azt én is tudom, hogy melyik a Jókai. Azt mondd meg, hogy onnan hogy jutunk el majd a Netgate-be!
Zoli kissé meglepett arckifejezéssel nézett rá a mellette haladó barátjára.
- Hogyhogy hogy? Átmegyünk az aluljárón a Búza téren, és onnan gyalog megyünk a villa-mossínek mellett egészen a mi a halálig…a színházig, és ott is leszünk. Mi az? Még sosem mentél gyalog a Netgate-be?
- Még nem – ismerte el Zsolti.
- Még én sem – tromfolt Dávid, és az útszéli pitypangokra köpött.

Befordultak az árnyas Jókai utcára. A hosszú utca feletti magas gesztenyefák elbűvölték őket, hiszen a lakótelep környékén leginkább alacsony juharfákat és szilfákat lehetett találni, amikor a fáramászást tanuló lurkók jóvoltából mindig hiányzott egy-egy kisebb-nagyobb ág. Ezek a gesztenyefák azt sugallták, hogy a közterület-felügyelet jó rég nem látogatta ezt az utcát. Némelyik fa elnyelte a minden utcán jelenlévő távvezetékeket is, amiket az alacsony oszlopok küszködve igyekeztek fenntartani.
- Te Dávid – fordult oda Zsolti a fiú felé. – Nyomjunk Quake 3 Arena-t is?
Dávid a pázsitra köpött, majd válaszolt.
- Aha. Én leszek majd a csontvázfigurával.
- Melyikkel? – kérdezte Zoli. Igencsak szerette a Quake 3 Arena-t, két éve a világranglistán tizennyolcadik helyezet volt.
- A zöld színűvel. Tudod, ami úgy vibrál…
- Aha, tudom. – felelte Zoli.
- És szerintetek melyik pálya a nyerő? – kérdezte hirtelen Dávid.

Zoli gondolkodóba esett. Menet közben széttaposott egy üres sörösdobozt. A recsegésre futólag odanéztek, majd Zoli megszólalt.
- Láttam egy totál jó pályát tegnapelőtt a neten. Egy nagy házban vagy, van vagy három szin-tes, és van egy csomó szobája, meg minden. És titkos helyei is vannak, egy csomó. Lássuk csak, a Quad damage-t például úgy lehet fölszedni, hogy a plafonon el kell találni egy szimbó-lumot, a mega élethez pedig úgy lehet a fürdőszobából bejutni, hogy ráugrasz az összes csem-pére, ami különbözik a többitől…
Zsolti érdeklődve figyelte.
- Nem tudom, a nagy és kusza pályák nekem nem jönnek be – válaszolta. – Túl sokmindent kell keresgélni, és mire felszedsz egy normális fegyvert, már hatszor megöltek.
Zoli nem felelt.

- Hát te, Dávid? – nézett rá az alacsony srácra Zsolt.
- Nekem mindegy - vonta meg a vállát. Látszott rajta, hogy alig várja, hogy beülhessen a számítógép elé, a kezébe foghassa az egeret, és minden elé kerülő más játékost megtöltsön golyóval. – Csak a világűrös pályákat utálom. Ha leesel, elveszítesz egy pontot.
- Azokat én sem szeretem. – felelt Zsolti. – Tegnap volt egy MKDM1 nevű pálya a neten. Olyan űrbázisos. A BFG-t kivéve rajta van minden fegyver, van rajta sárga páncél, vörös pán-cél, és mega élet is. Sőt, van Quad damage is valahol…
- Király! – vigyorodott el Zoli. – Nézzük meg azt is majd!
- Oké – egyezett bele Zsolti. A Quake 3 Arena már régen mindhármuk közös kedvence volt. Nem volt túlbonyolítva, aránylag alacsony volt a gépigénye, és rengeteg jó pálya létezett hoz-zá azonfelül amik eredetileg is benne voltak a játékba. Városban játszódó pályák. Erdőben játszódó pályák. Templomos pályák, űrbázisos pályák, világűrös pályák, meglepetés pályák. Ezenfelül sok volt a választható karakter is hozzá. Nem unt rá az ember egyhamar.

A nagy gesztenyefák árnyékából kijutottak egy fényszigetre, ami merőben kitűnt az árnyas utcából. A hirtelen fényre mind a hárman felnéztek…és ott találták magukat a Jókai utca 29. előtt. A ház rejtélyesen, fenyegetően magasodott a három fiú fölé.
- Apám – nézegette a házat csodálkozva Dávid. – Jó nagy ház!
- Az… - felelte Zsolti, de alig hallotta, amit Dávid mondott. Bár panellakásban lakott, mióta csak megszületett, látott sok családi házat. Ekkorát azonban még nem.
Zoli elmélyülten tanulmányozta a házat. A tetőt, az elől lévő torony nagy panorámaablakait, a sötétbarna bejárati ajtót. Észrevette, hogy minden ablakon – a tornyokét kivéve – rács van. Előredudorodó, sötétbarna rács, régi stílusú, díszes vértje az ablakoknak. A gazos, elvadult kertet. Valahogy nagyon rossz érzéseket ébresztett benne a ház.
Akárki is lakik itt, nem szereti a társaságot, gondolta, miközben a rácsokat mustrálgatta. Felmerült benne a kérdés, hogyha az ajtó valahogy elromlana a telefonnal együtt, hogy jutna ki a tulajdonos, aztán eszébe jutott a hátsó ajtó. És ha valakit bezárnának ide? Az hogy juthat-na ki?

Akárhogy is nézte a házat, választ erre nem kapott.
- Nagyapádéknak is ilyen van? – kérdezte Zsoltit Dávid. A három gyerek közül egyedül Zsol-ti nagyszülei laktak vidéken, Sajókeresztúrban.
- Hol már! – rázta meg a fejét Zsolti, közben a ház homlokzatát nézegette. – Nekik egy kicsi, kétszobás lakás van, nagy kerttel, kutyával, macskával, meg minden szarral…
A kutya szó említésének hallatán Dávid futó pillantást vetett a kapura, miközben meg-emésztette Zsolti szavait. A kerítés és a kapu ódivatú cikornyákkal, és csavart virág-alakzatokkal díszített kovácsoltvasból volt, az alján harminc centi vastag betonágy, amit már szinte teljesen megfestett a moha és a kezdetleges algák sárgája-zöldje. A kerítés sötétzöld festéke legtöbb helyen már mállott, felpúposodott és megrepedezett, sötétbarna, érdes rozsda-foltok tarkították néhol. Egy helyütt sötétszürke hegesztés törte meg a kerítés vízszintes vas-rudainak monotonitását. Kerítésoszlop csak a két szomszédnál, és a kapu körül volt. Autókijá-rat nem volt.

Itt nincsen kutya sem, gondolta Dávid. Visszaemlékezett a két hónappal ezelőtti kiruccaná-sára, amikor apja magával vitte őt a Praktikerbe. Amíg apja a szerszámok között válogatott, ő unalmában végignézte a kutyaveszélyre figyelmeztető táblákat a polcokon. A legközönsége-sebb „vigyázz, a kutya harap!” feliratú táblákon túl látott egyéb, kevésbé tipikus feliratokat, mint például „ritkán ugatok, nagyokat harapok!”, vagy „én 4 másodperc alatt gyorsulok fel 100 km/órára. És te?”. A rajzokkal együtt viccesnek találta őket.
Attól még lehet kutya, hogy nincs kitéve, morfondírozott tovább Dávid, és megcsodálta a ház csavart, elülső tornyát, az ódon ereszcsatornákat, a meg-megrezzenő patinás szélkakast. Egy ekkora ház nyilván tele van értékekkel, és hát, ha a tolvaj tudná, hogy van kutya, úgy érkezne ide, hogy el tud bánni a kutyával. Okos megoldás. Ha nekem egyszer házam lesz, én sem fo-gok kitenni táblát. Akit én ismerek, az tudja, hogy van itt kutya. Aki meg úgy jön be, hogy nem csönget, meg is érdemli, hogy a kutyám kirágja a fenekét.

A gondolattól nevethetnékje támadt.
- …építették ezt a házat? – fordult hirtelen felé Zsolti kíváncsian.
Dávid összerezzent. Annyira lekötötték a saját gondolatai, hogy észre sem vette, hogy két barátja miket mond egymásnak, és neki. Kissé megrázta a fejét.
- Hm?
- Azt kérdeztem, szerinted mennyi időbe tellett, amíg megépítették ezt a házat. – ismételte Zsolti, kissé furcsa pillantásokkal méregetve Dávidot, mint egy tudós, aki egy merőben új bacilustenyészetet fedez fel.
- Öööö…bocs, csak elgondolkodtam. Nem tudom, de bazinagy ház. Beletellett egy kis időbe szerintem.
- Hmmm… - töprengett Zoli. – Hasonló ahhoz a Quake 3 pályához, bár az a ház nagyobb volt.

Dávid tett egy lépést a kerítés felé. A ház elülső oldalán lévő torony ablakait próbálta meg szemügyre venni. Amennyire látta, mögötte a fal fából van, zöldes színű, szakadozó tapéta borítja, és festmények voltak az ablak mögötti falon. Aranyozott fakeretükön mattul csillogott az ablakra sütő napfény.
- Mi az, Dávid? – kérdezte Zsolti, és közelebb lépett ő is. A házat figyelve megpróbált rájön-ni, mi az, amit a barátja észrevett. – Láttál valamit?
- Ó, nem - mondta Dávid oda sem fordulva. - Csak azt az ablakot nézem.
- Melyiket? – kérdezte Zoli, és végigpásztázta tekintetével a ház utcára néző oldalát. Volt vagy tíz ablak, a toronyablakot, és egy ráccsal fedett nyílást is beleszámolva.
- Azt ott, ni! – bökött nyújtott mutatóujjal az elől lévő nagy panorámaablakra a tornyon.
- Látom – hunyorított Zoli, ahogy az üvegről visszaverődő napfény zöld árnyékokat rajzolt a retinájára. – De mi van vele?
- Semmi. Csak úgy nézegettem.

Zoli azonban már nem figyelt oda. Meresztgette a szemeit, hogy kivegyen valamit a fehéren villogó ablaktáblák mögül. Látta ő is a tapétát, a festményeket, és még valamit.
Mozgást.
Valami megmozdult az ablak mögött. Egy pillanatra. Valami fehéres színű alak.
Zoli rácsapott Zsolti vállára.
- He! Valamit láttam ott az ablak mögött.
Zsolti elfojtotta az ajkai közül kiszabaduló káromkodást. Nem szerette, ha hátulról csapkod-ták, ez mindig azt jelentette, hogy odatolnak egy döglött pókot az arcába.
- No és? – kérdezte közömbösen. – Mit gondolsz, ki lehetett?
- Hát gondolom, a ház lakója… - felelte lassan Zoli, és valóban, eléggé bután érezte magát, hogy így meglepődött rajta. Ki más mászkálna a házban, ha nem a lakók?
Zsolti felsóhajtott.
- Na látod, okos kisfiú vagy te… - majd Dávidhoz fordult. – Te is láttál vala-mi…khm…érdekeset esetleg?

- Nem – felelte Dávid, miközben odacaplatott a kerítéshez, és elgondolkodva nézegette a ház előtti kis kertet, ami az összes mezei és városi gyomnövény egy-egy példányát tartalmazta. – Arra gondoltam egyedül, hogy akárki is lakik itt, nem szeret kertészkedni.
Zoli is megnézte.
- Ja. Tiszta dzsungel van itt.
- Hát, nem egy tiszta lakás,az biztos. De legalább kupleráj nincs a kertben. Látnád csak a mi szobánkat! – mondta Dávid.
- Kösz, már láttam! – felelte furcsa grimaszmosollyal Zsolti. Valóban, Dávid szobájára álta-lában a lehető legnagyobb kupleráj volt a jellemző. Mikor Zsolti először belépett Dávid szo-bájába, el is csodálkozott, hogy tud ekkora szemétdombon élni. Dávid csak a vállát vonogatta, és közölte, hogy neki ez nem rendetlenség, sokkal inkább „fiús rend”.
Fiús rend. Nem először hallotta akkor ezt a kifejezést. Egy időben megfordult a fejében, hogy ő sem pakol össze maga után, és ha az anyja el akarná fenekelni, kijelenti, hogy ő min-dent megtalál (előbb vagy utóbb ugyebár), és ez egyáltalán nem rendetlenség, hanem fiús rend. Különben is, a buta ember tart csak rendet, az okos átlát a káoszon.
- Nézd azokat a díszeket! – mutatott Zoli az előreugró torony alsó részére. A tulajdonos az ablak alá félkör alakban sötétbarna faállványt csináltatott, amiben szintén fa virágládák vol-tak, homályos alumíniumpántokkal összefogva. A virágládákban árvácska, muskátli, és vala-mi ismeretlen lila virág volt. Legalábbis egyikük sem ismerte fel. Talán tátika, talán valami más. A faállvány túlnyúló deszkáiba finom sorminták voltak faragva. Apró arcok, amiket le-veles ág-faragás kötött össze, itt-ott apró bimbók ágaztak ki a hosszú faragványból. A sötét-barna festék helyenként már lekopott, alighanem a mindenhol jelen lévő kecskedarazsak is megrágták alaposan, hogy elkészíthessék a fészküket valahol a közelben.
A legszélen álló Dávid a hátsó kertet vette szemügyre futólag. Feltűnt neki az embermagassá-gú gyom, a farakás a sarokban, és a felborult kézikocsi. Zsolti egyszer elmesélte, vidéken a nagyapja furiknak hívja az ilyet.

- Hm, szépek. – fejezte ki röviden Zsolti magát. A díszek kevésbé érdekelték, a templomnál ugyanilyeneket látott, csak kőből. Ám el kellett ismernie, a ház roppantmód felcsigázta az érdeklődését.
Mint egy kísértetház. Eszébe jutott pár kedvenc könyve, a Sátán szolgája, és a Titkos ünnep, amikben hasonló kaliberű elátkozott házakban tartottak sötét szertartásokat az ördögimádók. Bár Zsolti még fiatal volt, tisztában volt a tulajdonképpeni ördög fogalmával, azon túlmenően, hogy vasvillás, nyílfarkú, vörös, szarvas, kecskepatás szörnyként ábrázolják, és valamicskét megértett a pokolból is. Annyit legalábbis, hogy a pokol egy nagyon forró hely, ahol a bűnö-sök szenvednek örök időkre, és az ördög a pokol „főnöke”. Egyszer megkérdezte erről egyik barátját, Palkót, aki néhány háztömbbel odébb lakott (és aki arról volt híres, hogy egészen általános iskola első osztályáig minden nap túrta az orrát, és a puckot a pólójába törölte). Pal-kó erre hosszas mesélésbe fogott, mert neki az apukája azt mondta, hogy a pokolban sok ör-dög van, és a pokol olyan nagy, hogy sosem telik meg. Azt is hozzátette, hogy ő mindig jó fiú, nehogy odakerüljön. Zsolti ezen alaposan eltöprengett, és órákon át csak ült a homokozóban, ujjaival céltalanul turkálva a szitáshomokot, morfondírozott, hogy az ördögök vajon szeret-nek-e odalent lenni, és ha igen, akkor hogy bírják ki tévé nélkül, hogy nem unják meg, hogy nekik ott lenn kell lenni, és sanyargatni a gonosz embereket, végül arra jutott, hogy ördögnek ugyanolyan pocsék lenni, mint „csak” szenvedőnek. Később, miután már lefeküdt aludni, szobája ablakából a Holdat nézte, és azon tűnődött, vajon az ördögök képesek lennének-e ide-jönni és testet ölteni a Földön, végülis itt mégiscsak több a szórakozási lehetőség, mint oda-lent a pokolban. Zsolti le merte volna fogadni, odalenn még faxmodemes internet sincs.

A könyvek szerint igenis lehetséges, hogy az ördög testet öltve megjelenjen itt. Elég nagy fiú volt, hogy tudja, karmos-csápos-agyaras gonosz és torz szörnyetegek csak a mesében lé-teznek, de gonosz emberek mindenhol vannak. Bár a mesék jórésze vidáman végződik, Zsolti nemigen hitte, hogy a való életben is mindig a Jók győznék le a Rosszakat.
- Tisztára mint egy kísértetház – végül csak ennyit mondott.
- Az – helyeselt Zoli, és megnézte a bejárati ajtaját is a háznak, ami bal oldalon volt az ő szemszögükből nézve. Kicsi palatető és ódon lanterna volt fölötte, a sötétbarna bejárati ajtó tömör volt, és titokzatos. – Szellemtanya.
- Igazatok van srácok – fordult oda Dávid is, aki eddig teljesen elvont a gondolataival. – Ez itt egy kísértetház. Olyan kísérteties!
- Ugye? – nézett rá Zoli követelőzően.
- Már láttam ilyet – Dávid csak ennyit mondott. Ő ugyan nem olvasott túl sokat, inkább csak filmet nézett, de kísértetjárta ódon házakkal ott is találkozik az ember, ha tudja, hol kell ke-resnie. – Valami filmben volt, amit anyu nézett. Szellemekről szólt.
Zoli a ház homlokzatát tanulmányozta. A két másik torony alig hagyott helyet a két ké-ménynek a ház tetején. A szélkakas meg-megnyikordult a nagy csöndben.
- Totál izgalmas… - mondta átszellemülten.
- Hmmm… - töprengett Zsolti. – Van egy ötletem, srácok!
- Mi? – nézett rá kíváncsian a másik kettő. Zsolti mosolyából kiérezhették, hogy valami hun-cutságon töri a fejét.
- Majd valamelyik este jöjjünk ki, hozzunk alkoholos filcet, és írjuk ki a kapura, hogy „szel-lemtanya”! – javasolta.

Dávid és Zoli úgy néztek rá, mintha arra kérné őket, ugorjanak le egy toronydaru tetejéről egy lavór vízbe.
- Te hülye vagy – szögezte le Zoli.
- Ja! – felelte Dávid. – Firkáld össze te, én nem!
Zsolti még mindig mosolygott.
- Jaj most mitől szartatok be? Este jövünk, amikor már alszik mindenki, és akkor! Csak ráír-juk és elszaladunk!
Zolin látszott, hogy kezd hajlani a dologra. Elgondolkodó arcot vágott.
- Oké, de te mész elsőnek!
- Rendben! – húzta ki magát Zsolti.
Dávid tágra nyílt szemmel nézett rájuk.
- Meg vagytok hülyülve? Nincs az a pénz, amiért én erre a kapura bármit is írnék?
- Miért, mitől félsz? - vigyorgott rá Zsolti. Eltökélte, hogy így vagy úgy,de ráveszi Dávidot is. – Hogy jönnek a szellemek, és megesznek? Hú-úú-úú-úú! – ijeszgette Dávidot a kezével.
- Neeem, de…én félek! Kijön a lakó, és megmond apának… - nyavalygott Dávid.
- Dehogy fog kijönni! Éjszaka mindenki alszik, még ő is! Csak óvatosan idelopózkodunk, és odaírjuk. – mondta mostmár Zoli is. Őt viszonylag könnyű volt meggyőzni.
- Nem baj, én félek! Akkor sem! – rázta meg a fejét Dávid.
- És ha adok neked tíz darab Quake 3-mas matricát? – nézett gonosz mosollyal Zsolti a barát-jára?
- Tízet? – nézett vissza rá meglepetten Dávid. – Van neked annyid?
- Több is van – folytatta Zsolti, ha lehet, még szélesebben vigyorogva. – Mit szólnál tizenöt-höz? Közte lenne Xaero, Claw, és Biotoxin is!

Ez talált. Dávidnak még régóta fájt a foga Biotoxinra, és Claw-ra, hogy meglegyen a nyol-cas sorozata a szörnyekből.
- Na jóóó… - adta be végül a derekát. – De csak ha te mész elől!
- Oké – egyezett bele Zsolti. – Én megyek elől, utánam Zoli, és legvégül te. Na?
- Így jó lesz – felelte Dávid. Mostmár csak kíváncsiság érződött a hangjából. – De hogy lóg-junk ki éjszaka?
- Egyszerű. Elég ha annyit mondunk, hogy lemegyünk a pályára focizni. A nagyok úgyis lenn vannak sokáig, anyáék meg oda csak leengednek minket. – felelte Zsolti.
- Hát, megpróbálhatjuk… - felelte óvatosan Dávid. Nagyon nem volt kedve odafirkantani akármit is a ház kapujára, de vonzotta a tizenöt Quake 3 matrica ígérete.
- Jaja, vágjunk bele! – helyeselt Zoli, és mostmár ő is vigyorgott. – Ez nagyon jó lesz!
- Nekem van alkoholos filcem, piros is, meg fekete is. – mondta Zsolti. – Nekem kell a feke-te. Nektek?
- Nekem is fekete - felelte Zoli.
- Nekem jó a piros – így Dávid.
Zsolti még egy pillantást vetett a kapura. Kopottzöldes színén igencsak jól mutatnának a feliratok. És sohasem jönnének rá, hogy ők voltak azok.
Mintha csak olvasna Zoli a gondolataiban, hirtelen megkérdezte:
- És mi lesz, ha rájönnek?
Zsolti csak legyintett.
- És mégis hogyan? Senki nem lát minket!
Úgy tűnt, Zoli ettől megnyugodott.
- Akkor oks. – felelte röviden, majd a Búza tér felé intett. – Na, megyünk játszani?
- Tényleg! – csapott a homlokára Zsolti.
- Már több mint fél órája itt vagyunk – nézett rá Dávid a karórájára. – Figyelitek, hogy el-ment az idő?
- Igazad van – intett türelmetlenül Zsolti. – Na nyomás! Útközben még megbeszéljük, amit kell.

Tovább indultak hát lassan, a Jókai utca vége felé. Zoliban még felmerült, hogy esetleg szól arról a fehér alakról, akit a toronyablak mögött látott elsuhanni egy pillantra, de aztán úgy döntött, még sem. Alig egy pillanatig volt ott, nem láthatta meg őket. És ha mégis, nem tud-hatja, hogy merre laknak.
Különben sem én megyek elsőnek, villant át az agyán a gondolat, és társai után sietett, meg-gyorsítva lépteit.

(Folytatjuk...)