Nem tudtam mikor érkezem haza, mert a viharos szél minduntalan megakadályozta, hogy a repülőgép felszálljon. A repülőtér Faleolo falucska mellet fekszik, róla is nevezték el. A kifutópálya egyik oldalát az óceán hullámai nyaldossák, a másikat kókuszpálmák szegélyezik. Nem a szél az egyetlen, ami akadályozott a hazajutásban, hanem a szakadó eső is sok borsot tört a pilóták orra alá.Ilyenkor napokig áll a forgalom, a személyzet és az utasok visszafordulnak Apiába. Harminc kilométernyi a távolság, de a gödrös utakat hamar ellepi az áradat, szerencsére a kisbuszok vezetői ügyes érzékkel gázolnak át rajtuk. Csak ott kell megállni ahol a keresztben heverő, kidőlt pálmák akadályozzák a közlekedést. Az utasok együtt távolítják el a " husángokat ".
A helybéliek Yukának nevezik a mostani vihart. A tájfun egyik oldalága lehetett, mert mint később megtudtam, a tájfun " szeme " jó kétszáz mérföldre közelített meg bennünket délre vonulatában. A légitársaság irodájában nagy a felfordulás minden ilyen eseménykor, az utasok poggyászaikon bóbiskolnak a keskeny folyosókon, nem ildomos zavarni a kényszerű nyugalmat.Szerencsére a kincset, amit Upolu sziget partjainál találtam Új-Zélandon keresztül már korábban elküldtem Európába. Tisztességes, jóravaló emberek lakják e szigeteket, de jobb megelőzni a bajt. Hogy mikor kelhettem útra? Csak a szelekben bízhattam.Apia nem metropolis. A város fő utcája egy pálmafás sugárút. Bankok, templomok, üzletek, középületek sorakoznak, az egész élet itt lüktet. A város angol módi toronyórája mellett egy bankban, pénzváltás közben gondoltam arra: talán meg is írhatom egyszer történetemet arról hogyan kerültem e szépséges szigetekre.
Egy Interlakeni levéltárban olvastam, hogy Samoa partjainál egy holland hajó zátonyra futott. Van del Melle kapitány edénykészletét, mellesleg színezüstből volt, megtalálták már a kilencvenes évek elején, de mást, említésre méltó tárgy máig nem került elő. Nem vagyok kincskereső, de amit erről a hajóról olvastam felcsigázta az érdeklődésemet. Amikor Svájcban, Wengen lejtőin bukdácsoltam a havas lejtőkön, megismerkedtem egy házaspárral. Kedves férj, csinos feleség beszélgetett velem a fogadó kávézójában nap mint nap, ebéd után, a délutáni pihenés előtt. A Férj említette egyszer, mennyi kedves ember él a távoli Samoán, rengeteg gyöngyöt termelnek szinte nagyüzemi módon, fehéret, feketét, de ami még ennél különösebb, vadabbnál, vadabb történeteket mesélnek holmi kincses szigetről, megfeneklett hajókról. Meg kell mondanom nem keltette fel - amúgy sem éber érdeklődésemet - e téma iránt a mese, amit ennek véltem.
Csak néhány nap múlva a csodálatos Thun-tavi városban döbbentem rá tévedésemre. Rossz idő lévén, a vasúton beutaztunk Interlakenba ahol forró tea, kevés illatos kalács enyhítette komor kedvünket. A férj amolyan sportman volt, minden érdekelte, úszott, golfozott, búvárkodott, ki tudja mi mindent csinált még. Sokat mesélt erről, arról, soha nem tudtam mikor, mit higgyek neki el. Nem vagyok híres társalgó, így hát hagytam, fussa ki a formáját. Családfáját készítette, lemenőit, felmenőit kereste itt és ott, most éppen a helyi könyvtárba invitált. Beadtam a derekamat, egy sarok asztalnál ültem le, nem zavarva az elmélyült munkában. Megakadt a szemem egy könyvön, aminek a címe magyarul, sejtelmesen azt sugallta a " Kincs, ami nincs ". Így kezdődött. Bevallom, Samoáról eddig nem sokat tudtam, mondhatni csak annyit, hogy hol található a térképen és, hogy a rettegett Bligth kapitányt, miután kirakták a Bounty fedélzetéről, hazafelé tartva itt a partoknál majdnem megették a bennszülöttek. Az Interlakeni könyvtárban arról olvastam, hogy az 1800-as években egy holland hajó vitorlázott Batáviából Otaheite (Tahiti) felé. Fedélzetén egy angol metodista és egy francia katolikus misszionárius utazott többedmagukkal, azzal a feladattal, hogy megtérítsenek mindenkit a környéken, akit csak lehet. Ekkorra már felosztották egymás között a vidéket, az angolok visszaszorultak a mai Samoára, a franciák pedig most vették birtokukba Tahitit.
Az Angol csak Samoáig utazott, ott kiszállt a Francia nem kis örömére. A katolikusok tovább utaztak, szerencsésen meg is érkeztek. Felüdülés volt számukra újra szilárd talajon állni, hosszan kémlelték azt a vékony csíkot ahol a földi paradicsom összeér a mennyországgal. A hajó legénységét a katolikus misszión szállásolták el, ahol igen csak jól érezhették magukat, mert derék francia barátaik megkönnyebbülten, szaporán mondtak hálát istenüknek, amiért végre megszabadította őket, amikor vitorlát bontottak. A hajóra egy nehéz, vaslemezzel erősített ládát is felcipeltek a szokásos rakományok közé. A francia katolikus misszió küldeménye volt, aminek Európába kellet volna eljutnia. Nem rajtuk múlt, hogy egyszer valóban meg is érkezett oda. A hajó kapitánya tapasztalt hajós volt, jól ismerte a déli tengereket, azt terjesztették, hogy Jakob Roggeveen holland felfedezővel is hajózott, igaz szinte még gyerekként. Nem tapasztalatlanságán múlt, hogy a visszaút csak Samoáig tartott. Ezeknél a szigeteknél csak lehorgonyoztak a hajók, azt elhagyni csak kevesen merték. Van del Melle kapitány is csak rövid tartózkodást tervezett, biztonsági megfontolásból olyan helyre akarta irányítania hajóját ahol meg tudja védeni magát a harcias bennszülöttek támadásaitól. Éles fordulókkal kellett manővereznie a zátonyok között, az idő sem vette kegyeibe.
Mielőtt behajózott volna a két nagy szigetet elválasztó átjáróba, romlott az időjárás, úgy döntött, a part itt biztonságos lévén csónakon kiküldi a különféle küldeményeket maga pedig Manono környékén lehorgonyoz. Később majd visszatér a rakományért. Nem tért vissza. Talán jobb is, hiszen semmit sem talált volna.Svájci barátaimmal kiléptünk a könyvtárból és visszautaztunk Wengeni fogadónkba. Különös utazás volt. Testem meleg, téli vattaruhába csomagolva, nyakig begombolva, szőrmés hótaposóban egy fogaskerekűn döcögött a havas emelkedőn, gondolatom pedig Melle kapitánnyal, pucérra vetkőzve a meleg, déli tengereken egy vitorláshajóval siklott a vízen. Nagy döccenés vetett véget kalandozásaimnak. A fogaskerekűt a bak állította meg. A vacsoránál csak a barátom felesége jelent meg. Nem volt időm csodálkozni, egyenesen az asztalomhoz jött. Hellyel kínáltam, majd az étlapot fürkésztük. Ki-ki kandikáltunk a lapok mögül, zavart pillantásokat loptunk egymástól. Csinos nő volt, talán túlságosan is, ahhoz, hogy egyedül maradjak vele. Piros egyberuhát viselt, a karjai meztelenül csábítottak. Nem voltam túl bátor a nőkkel, csak ha ittam, most fogadalmat tettem: egy kortyot sem! Két falat között megkérdezte, mi volt az a nagy szótlanság hazafelé. Meséltem neki a könyvről. Közben befejeztük a vacsorát, átmentünk a bárba, ott arra kért folytassam a történetet.
Gittának hívták, én is így szólítottam. Ő finom bort ivott, én csak ásványvizet, talán illetlenség volt, de nem tehettem mást. Meg is jegyezte mostani hóbortomat, szédüléssel mentettem magam. Amúgy búvároktató is volt saját vállalkozásuknál, meg könyvelő, kitűnően síelt, szerette a férjét, ennyit tudtam róla, idáig. Arról beszélt, a férje nem érzi jól magát, már régóta orvoshoz jár, gyakran kell a környezetváltozás, ezért járnak a világban ide-oda. Cris - férjét így hívta - tehetős, mondhatni gazdag ember, félig- meddig " kékvérű " is, de ezt titkolja, mert túl liberális. Későre járt. Kétségek közt vergődtem, ha tovább maradunk talán megfeledkezem magamról és iszom is valamit, ami elveszi a szédülésemet, ha nem, egyszer talán megbánom. Ezen az estén úgy döntöttem nem változtatok. Két nap múlva, este, ugyanitt, kis konyakkal kezdtem. Gitta azt mondta- jobban tetszem neki, ha nem szédelgek. Ezután egymás életéről beszélgettünk napokon keresztül, a konyakadagot nem emeltem. Másnap meghívtam őket, látogassanak el nyáron hozzám. Elfogadták a meghívást.
