Pandemonium 2.

2.

- A nevem Nola Edwards-  maga is meglepődött, hogy milyen furcsa hang jött ki a torkán amikor idejét látta megtörni a csendet. Kissé zavarban volt, ez volt az igazság.

Jonathan anélkül, hogy a fejét megmozdította volna rásandított zöldeskék szemeivel, aztán mintha mi sem történt volna, visszapillantott a képernyőre.

- Kikapcsoljuk a tv- t, doktornő? - az egyik túlbuzgó ápoló már ugrott is hogy megtegye, de Nola leintette.

- Nem kell. Beadtak neki valamit?

- Csak a szokásos nyugtatóját kapta meg.

- Értem.

Újabb hosszú percek teltek el hang nélkül, Nola türelmesen várt és szemlélődött. A gondolatai egészen elkalandoztak miközben a férfi izmos karjait nézte. Szépen ki-dolgozott teste volt, még a megszürkült kórházi póló sem rontott az összképen.

- Izrael fiai nem ehettek nyulat… - Jonathan úgy osztotta meg vele ezt a hasznos információt, hogy közben arcizma sem rezdült. Úgy nézte a tv-t, mintha élete legizgalmasabb krimijét látná…

- Valóban?

- Igen. Benne van Mózes harmadik könyvében. És disznót sem ehettek…

- Jonathan… Hogy érzi magát?- Nola felkelt az ágyról, és a férfi elé állt, eltakarva a televíziót. Végre teljes figyelmet kapott.

- Nem akarok itt lenni…

- Nem lesz itt sokáig. Csak segíteni szeretnénk feldolgozni ezt a tragédiát… Szeretne beszélgetni egy kicsit?

Jonathan mindkét kezével szőkésbarna hajába túrt majd megrázta a fejét.

- Rendben van, akkor talán máskor… Szerintem is az lenne a legjobb, ha most pihenne egy kicsit.

- Nem akarok itt lenni!

- Nyugodjon meg! Minden rendben lesz!

Nola intett az ápolóknak hogy most már kikapcsolhatják a készüléket, aztán elküldte őket is, Jonathan nem tűnt veszélyesnek.

- Értesíteni szeretnénk valamelyik hozzátartozóját hogy itt van. Tudna mondani egy nevet?

- Nem. Mindenkim meghalt.

- Esetleg szomszédot, aki be tudna hozni magának néhány dolgot…?

- Sajnos nem.

Nola mélyen a szemébe nézett, ahogy a férfi is az övébe. Eszébe jutott valami, ami nem volt éppen szabályos, de ennek az embernek szüksége volt a segítségére…

- Szóval nincsen még egy távoli rokona sem.

- Ádámról és Éváról mind távoli rokonok vagyunk…

A nő halványan elmosolyodott majd egészen közel hajolt hozzá hogy a kintiek még véletlenül se hallják meg, amit mondani kíván neki.

- Akkor én, mint rokona hozok be magának néhány dolgot, csak erről ne beszéljen senkinek… - a férfi mögé lépett majd megnézte a megszürkült póló címkéjét, milyen méretre van szüksége. Ugyanezt tette a papuccsal is. - Rendben. Holnap nem dolgozom, de behozok mindent…

- Nagyon kedves magától… nem tudom hol van a pénztárcám…

- El van zárva, hogy senki se bánthassa amíg itt van… Ne törődjön most a pénzzel, inkább pihenjen!

- Doktornő…

- Tessék?

- Maga hisz valamiben?

Jonathan engedelmesen lefeküdt az ágyra, Nola ellenőrizte, hogy van- e teája, aztán bizonytalanul bólintott. Valójában nem hitt semmiben, amit nem látott a saját szemével, de legalább volt valami, amit legközelebb felhozhatott témának. Vetett még rá egy búcsúpillantást, aztán elhagyta a szobát.

Gyorsan végigsétált a folyosón és mindenkitől megkérdezte, hogy hogy van, mivel nem volt semmi probléma, visszavonult a szobájába. Alig várta, hogy belekezdjen a vásárlásba, úgy döntött, elhívja Megant,  mert nem igazán értett a férfidolgokhoz, a barátnője viszont szakértője volt a témának. 

Elég meleg júliusi napot fogtak ki, a pasik nagy nagy örömére. Külön külön is csinosak voltak, együtt meg pláne. Megan tényleg értette a dolgát, jó minőségű, de nem túl drága holmikat vettek aztán még fagyizni is elmentek.

- Nos… Kié lesz ez a csomag?- tette fel a kényes kérdést a szintén szőke lány. Idáig arra várt, hogy Nola majd magától nyilatkozik, de eddig bírt a kíváncsiságával.

- Egy… betegemnek. Szegénynek nincsen senkije, gondoltam, segítek neki.

- Micsoda önzetlenség! Ugyan, Nola! Ki vele, ki az?!

- Jonathan.

- Jonathan. Ettől nem lettem okosabb.

- Pedig ennyi.

- És miért van bent? Baltás gyilkos?

- Dehogyis.

- Perverz állat?

- Ugyan, Megan! Semmi baja nincs csak nagy trauma érte és zavarodott egy kicsit. Néhány nap és kiengedjük. De addig fogat kell mosnia és le kell tusolnia… És ha tudni szeretnéd, akkor is megtenném, ha egy idős néniről lenne szó.

- Elhiszem, oké! Csak már kezdtem örülni, hogy esetleg bepasiztál. De ami késik, az nem múlik…

- Így van. Most ha nem haragszol, el kell vinnem ezeket… szüksége lehet rájuk.

- Persze, menj csak! Majd kereslek.

- Oké.

Nola úgy osont végig a kórház folyosóján, akár egy tolvaj. Felvette a köpenyét, hogy megtévessze az ápolókat akik sosem tudták, hogy mikor kinek kell dolgoznia vagy éppen hányan kell hogy bent legyenek… Az igazat megvallva nem volt nehéz dolga.

Hat óra volt, ez volt a kávé- és cigarettaszünet, ezt akarta kihasználni, hogy ne lássa meg senki… Fogta a papírtáskát és egyenesen a hetes szobát célozta meg.

Jonathan a sarokban térdepelt, amikor rányitott.

- Meghoztam a dolgait… - Nola annyira izgult, hogy fel sem fogta amit látott. Gyorsan letette a papírtasakot az ágyra, elhadart egy rövid hazugságot hogy mit mondjon, ha valaki megkérdezné hogy hogyan került oda és már sietett is ki. Már éppen kezdett örülni, hogy megúszta, amikor hirtelen felbukkant Chloe. Elég szigorúan nézett rá, nyilván látott mindent a monitoron keresztül…

- Nola… Ma nem szabadnapos vagy?

- De.

- Akkor miért van rajtad köpeny?

- Jaj Chloe, gyorsan cseszd le a fejemet, aztán hadd menjek!

- Menjünk!

Chloe tapintatos volt, csak akkor kezdett a szent beszédbe amikor rajtuk kívül nem hallotta senki.

- Nola… Elárulod, hogy mit művelsz?! - bökött Jonathanra a monitoron keresztül.

- Segítettem neki. Ennyi. Nem is értem ezt az ostoba szabályt…!

- Azért van, hogy húzzon egy határvonalat.

- Máshol nincs ilyen.

- Itt van. Tetszik neked?

- Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem, de ő egy beteg, csak azután egy férfi. És egyébként sok pasi tetszik, az még nem jelent semmit. Nem vagyok szerelmes belé vagy ilyesmi… Jó, tényleg baromi helyes, de…

- Nola… befejeznéd?! - Chloe alig bírta visszatartani a mosolygását… - Megértettem. És ha őszinte voltál, örülök is neki, mert még életemben nem láttam ilyen ideges ember,t mint amilyen ő. Ha nem kap nyugtatót, szabályosan remeg. És a másik dolog… emlékszel Vicky nénire?

- A nénire aki egész nap imádkozott…persze.

- Ő is pont ezt csinálja. Csak Vicky néni a kamera felé fordult, Jonathan pedig a sarokba térdel. Egyébként ma kiderült, hogy nem voltak túlságosan jóban a szomszédaikkal, kétméteres kerítéssel vették körbe a házat… Jonathan apja… Robert Meyers igazi vallási fanatikus volt, csakúgy mint a felesége. Gyakran tartott prédikációkat és Jonathant is igen szigorúan nevelte, gyakorlatilag alig hagyhatta el a házat, csak iskolába mehetett…

- Akkor már érthető hogy miért viselkedik így…

- Elméletileg igen, de gyakorlatilag… számomra ez a dolog még mindig felfoghatatlan, pedig nem ő az első ilyen ember aki megfordul itt…

- Nem is kell megértened…

- Nola, hát te mit keresel itt?!-  érkezett meg Steve is.

- Csak…

- Csak itt hagyott valamit, de már indul!- Chloe nem túl kedvesen szabályosan kilökdöste a barátnőjét az ajtón. - Ugye tudod, hogy be kellene számolnom az igazgatónak erről a dologról, de persze nem fogom megtenni.

- Köszönöm.

- A barátnőd vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy mindent elnézek neked. Többet ne forduljon elő…

- Rendben.

- Egyébként nagyon rendes dolog volt tőled… Most pedig gyorsan tűnj el!

Nola szélesen elmosolyodott majd sietősen elhagyta a kórházat. Megint eszébe jutott valami hasonlóan rendes dolog, biztos volt abban, hogy Jonathan nagyon fog örülni neki másnap.