Noemí II. rész 8. fejezet

FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a címszereplő, Noemí Leone is). Bár ez nem erotikus történet, így szexjelenetek legfeljebb csak utalás szintjén jelennek meg benne, a történetet át és át szövi a nők közötti szerelmi viszony. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.
Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara
Beküldve: 2012. március 12.
**************************************************************
Noemí az irodájában ült a papírmunkába merülve, amikor megszólalt a telefonja. Egy pillanatra sem vette le a szemét az előtte heverő statisztikákról, miközben felemelte a kagylót. Az agyában egymást kergető számok és szavak kavalkádja azonban egy csapásra tovaillant, amikor meghallotta Terri hangját. Szavaiból szomorúság csengett. Az elmúlt másfél hétben minden nap beszéltek, hogy figyeljen a lányra, amivel Thomas és Natalie is egyet értett. Még mindig vonakodva attól, hogy beköltözzön a másik nő házába, Terri még nem döntött az időpontot illetően. Beszélgetésük minden nap vitába fulladt, miután Noemí elvesztette a türelmét.
– Hogy vagy? – kérdezte, miközben leemelte vékonykeretes olvasószemüvegét az orráról.
A halk háttérzajból ítélve Terri valahol az utcán lehetett. Noemí felállt a székéből és körbe sétált az irodájában.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne tennem, Noemí. Úgy értem… Én az a fajta ember vagyok, aki mindenre időt szán, te viszont gyorsan szeretsz élni… Nem hiszem, hogy ki tudnánk jönni egymással. – Ismét egy újabb kifogás. És ha lehet, még bugyutább, mint az eddigiek.
Noemí az asztalra dobta az olvasószemüvegét és bosszús sóhaj kíséretében ült fel az asztallapra, keresztbe téve a lábát a válla és a füle közé szorítva a telefont.
– Nézd, Terri! Megbeszéltük, hogy az lenne a legjobb, ha hozzám költöznél, most pedig minden áldott nap kerülgeted a témát, hogy mikor költözz be. – Próbálta türtőztetni magát. – Valahányszor megkérdezem, hogy szeretnél-e saját lakást, nemet mondasz. Ha pedig felajánlom, hogy élj velem és a cég megadjon neked mindent, amire csak szükséged van, csak annyit mondasz, hogy nem tudod… Most untam meg. – Az órájára nézett. – Másfél óra múlva a lakásodnál leszek, hogy felvegyelek. Ha jót akarsz a gyerekednek, addigra elkészülsz. Megértettük egymást, Terri? – Nem érkezett válasz. – Szóval. Foglaltam neked időpontot holnapra a család orvosánál – mondta, erősen megnyomva a „holnap” szót. – Nem kerülgetheted tovább a dolgot.
Terri továbbra is csöndben maradt, majd végül, vékony hangon közölte: – Oké! Készen leszek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Elhozhatom a rajzaimat? – kérdezte zavartan.
Noemí mosolya grimaszba rándult és összecsíptette ujjait az orrnyergén. „Ez a nő…”
– Hozhatsz bármit az ágyon és a székeken kívül. De nem lesz szükséged semmire. Megkaphatsz mindent, amit csak szeretnél. Ígérem.
Már megvette a lánynak a legkényelmesebb franciaágyat. Az anyja, akinek mindig is volt szeme a művészethez, időt nem sajnálva dekorálta ki a szobát.
Terri ismét elhallgatott, hogy aztán újból halk hangon kezdjen bele: – Készen leszek, mire ide érsz. Nincs túl sok holmim, amit összeszedjek és az asztal meg az ágy úgyis a lakáshoz tartozik.
Amikor letették a telefont, Noemí visszaült a székébe, hátradőlt, és lassan lélegezve lehunyta a szemét. Felsóhajtott, a telefonért nyúlt, hogy a szülei számát tárcsázza.
– René! – szólt bele. – Adnád anyámat, kérlek?
– Persze, drágám – jött a válasz. – De kérlek, mondj el nekem még előtte valamit! Mikor találkozhatok végre azzal a csodás ifjú hölggyel, akiről Natalie már annyit mesélt? A kis Anthony gyerekének anyját.
Noemí halkan kuncogott. Terri még csak egyszer volt ott, és azóta is kerülte a visszatérés témáját. Noemí tudta, hogy megkedvelte a szüleit, de nem akar túlságosan kötődni hozzájuk.
– Megpróbálom rávenni anyát, hogy vigye el őt vásárolni. Vegyenek ruhákat, vagy akármit! Talán majd téged is elvisznek, ha megkéred.
René elégedettnek tűnt a kilátástól. Letette a telefont egy pillanatra az asztalra, és hamarosan már Natalie szólt bele. Hallatszott a hangján, hogy csak úgy kapkodja a levegőt.
– Valami baj van, kicsim? – volt az első kérdése. Az elmúlt hónapban minden gondolata Terri és a baba körül forgott. Minden egyes alkalommal, amikor Noemí felhívta, alig telt egy perc, hogy ne kérdezősködött volna a lány után.
– Minden rendben van – nevetett Noemí. – Jó híreim vannak, anya. Terri végre beköltözik. Hamarosan elmegyek érte a lakásához. Holnap elviszem Travishez. Már vele is megbeszéltem.
Natalie boldogan felsóhajtott.
– Ó, kicsim! Rendesen megfuttatott az elmúlt hetekben. Biztos vagy benne, hogy nem csak azért ment bele, mert kifogytál a türelmedből?
– Nem, anya – mosolygott Noemí. – Tökéletesen udvarias voltam… azt hiszem. Ezt tőle kell megkérdezned.
Natalie halkan kuncogott, és elköszönt.



Noemí még fél órát dolgozott, de csak nehezen tudott koncentrálni. Végül felállt az asztaltól, és odasétált az ablakhoz, hogy letekintsen a városra. Arra gondolt, hogy mostantól véget érnek magányos napjai, de mélyen belül örült a változásnak. Még mindig nehezen jöttek ki egymással, de reménykedett benne, hogy ez idővel változni fog. Terri a legszerethetőbb és megértőbb ember volt, aki ismert, néha azonban meglehetősen irritáló és zárkózott tudott lenni. Majdnem minden másnap látták egymást az elmúlt hetekben, és Noemí próbálta rávenni a lányt, hogy hagyjon fel a folyamatos bocsánatkérésekkel, és hogy az ő elvárásaikhoz igazítja a cselekedeteit. Terri rábólintott, másnapra viszont mintha ismét mindent elfelejtett volna.
Már semmi kedve nem volt tovább dolgozni, úgyhogy elfordult az ablaktól, felkapta a kabátját, és magára öltötte. Kilépett az irodából, és egy pillanatra megállt a titkárnője asztala előtt, hogy lepillantson a csinos, sötét hajú fiatal latin nőre, aki a számítógép mögül mosolygott rá.
– Mit szólnál, ha elengednélek a nap hátra lévő részére, Paula? – kérdezte Noemí.
Paula meglepettnek tűnt az ajánlat hallatán. Két gyereke volt – egy tíz éves fiú és egy nyolc éves kislány – akikkel nagyon kevés időt tudott csak együtt tölteni az irodai munkája miatt. Őszintén Noemíre mosolygott, és zavartan válaszolt: – Igen… természetesen… Jó lenne haza menni, egy kicsit együtt lenni a gyerekekkel.
– Akkor menj! – válaszolta Noemí. – Én is indulok.
Azzal tovább sétált.
Az időjárás odakint kifejezetten kellemes volt. Az elmúlt néhány napban elviselhetetlen volt a forróság és a pára. Megkereste a kocsiját a parkolóban, és előhorgászta farmerzsebéből a slusszkulcsot.
Letekert ablakokkal hajtott keresztül a városon, élvezve, ahogy az arcába csapó levegő simogatja a bőrét. Még csak kora délután volt, úgyhogy nem volt túl nagy forgalom. Alig fél óra alatt elért Terri lakásáig, majd negyvenöt perccel korábban, mint ígérte. Hosszú ideig ücsörgött a kocsiban, ujjaival a kormányon dobolva, lehunyt szemmel hallgatva a zenét.
Felnézett az ablakra és elhatározta, hogy bemegy, hátha Terrinek szüksége van valami segítségre. Alig hogy elért az épület ajtajáig, az kinyílt és Territ pillantotta meg maga előtt két nagy dobozzal.
Noemí a dobozokat bámulta, aztán a lányra emelte a tekintetét, összeráncolva a homlokát.
– Ezt mind egyedül hoztad le? – kérdezte zavarodott hangon.
Terri bólintott, és úgy nézett Noemíre, mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne.
– Igen. Miért?
– Hiszen terhes vagy, Terri, az Isten szerelmére! – nyögte a másik nő elkeseredett hangon. – Ezért. Nem tudom, mit tanítottak neked a szüleid, de a terhes nőknek nem szabad nehéz tárgyakat emelgetni. Még bajod is eshet.
Azzal kivette a lány kezéből a dobozokat. Nem tűnt túlságosan nehéznek, de Terri vékonyabb alkatának bizonyára sokkal nagyobb megterhelést jelenthet.
– Ez igaz? – suttogta Terri, elkapva Noemí karját, mielőtt az elindult volna. A másik nő látta, hogy alaposan ráijesztett. A lány szemében könnycseppek jelentek meg. – Nem akarom elveszíteni a gyereket, Noemí.
Noemí a falnak támasztotta a dobozokat, hogy fél kézzel is elbírja, és megérintette Terri arcát.
– Igen – mondta halkan. – Vigyáznod kell magadra, de ez minden. Pihenned kell. Majd én megcsinálok mindent.
Terri bólintott.
– Csak láttam, hogy megjöttél, és hogy nem szállsz ki a kocsiból – mondta. – Úgyhogy, gondoltam, ez azt jelenti, hogy hozzak én le mindent.
Látszott rajta, hogy reszket. Noemí hülyén érezte magát. Letette a dobozokat, majd visszafordult Terrihez, és a két keze közé fogta az arcát, mélyen a szemébe nézve.
– Korán jöttem, és gondoltam, adok még egy kis időt, mielőtt bejönnék – mondta gyengéden. Aztán, még önmagának is meglepetést okozva, előre hajolt és ajkait a lány homlokához nyomta. A puha bőr érintése felrázta, és azonnal visszahúzódott. Zavarban volt. Gyorsan ismét felkapta a dobozokat, és elfordult, hogy elrejtse, elpirult.
– Menjünk! – mondta.
Terri nem szólt semmit, csak engedelmesen követte, beszállt a kocsiba, és figyelte a másik nőt, ahogy az bepakolja a dobozokat. Kevesebb, mint két perc múlva a két doboz már a hátsó ülésen pihent, Noemí pedig behuppant a kormány mögé. Terri felé fordult és gyengéden megérintette a lány vállát, felfigyelve a szemében csillogó könnycseppekre.
– Ó, Terri – suttogta és megsimogatta a lány arcát, letörölve lecsurgó könnyeit. – Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Néha nagyon érzéketlen tudok lenni.
Terri megrázta a fejét és lesütötte a szemét.
– Nem történt semmi – mondta. – Az én hibám volt. Csak a tudat, hogy elveszíthetem a gyerekemet, megrémít.
Lehunyta a szemeit, aztán ismét Noemíre nézett, és bizonytalan mosoly jelent meg az arcán.
– Ismét éreztem, hogy megmozdul.
Noemí boldogan elmosolyodott. Ismét megsimogatta a lány arcát és megszorította a vállát.
– Nagyszerű – mondta. – Néha megengeded, hogy én is érezzem?
Nem várta meg a választ. Visszahúzódott a saját ülésébe és beindította a kocsit. Nem vette észre a Terri arcán megjelenő pírt, miközben elindultak.
***
– Ó, Istenem! – Terri lélegzete is elakadt, ahogy körbenézett a hatalmas nappaliban. – Ez gyönyörű!
Beljebb sétált a szobában, és végigsimította a berendezést. A festmények, a családi fotók körben, az üveg dohányzóasztal… Mindent meg kellett érintenie, hogy megbizonyosodjon róla, valódiak. Noemí felé fordult, ahogy az behozta a második dobozt is. A szemei ragyogtak.
– Itt fogok lakni? – kérdezte elfúló hangon. Nem is akarta elhinni.
Noemí elmosolyodott, és letette a dobozt az ajtó mellé.
– Igen – bólintott. – Nem tetszik?
Terri megrökönyödve pislogott. „Hogy tetszik-e? Hogy tetszik-e? Hisz ez csodálatos! Talán neked nem tűnik fel, mert mindig is gazdag voltál. De nekem? Én csak egy koszos csavargó vagyok az utcáról, Miss Leone! Sosem vett még körül ilyen gazdagság.” – gondolta, végül viszont csak egy szót tudott kinyögni: – Imádom.
A hangja remegett, miközben továbbra is körbe forgott, a berendezést bámulva.
– Ne zavartasd magad, Terri! Nézz csak körül – mondta Noemí kedvesen. Amikor látta, hogy Terri nem mozdul, odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Gyengéden kivezette a nappaliból, és átvezette a folyosóra. Két ajtó nyílt jobbra, kettő pedig balra és egy velük szemben a folyosó végén. Noemí kinyitotta az első ajtót. A szoba hatalmas volt. Nagyobb, mint Terri egész lakása. Egy nagy asztal állt benne, papírlapokkal borítva, körbevéve a számítógép fekete monitorát és a nyomtatót. A fal mentén végig roskadásig pakolt könyvespolcok álltak. A hatalmas ablak az asztal mögött gyönyörű kilátást nyújtott a házat három irányból körbeölelő kertre.
– Az irodám – jelentette ki Noemí. – Itt dolgozom, ha épp nem vagyok bent a cégnél, amint látod a rendetlenségből is – nevetett fel szárazon.
Terri szóhoz sem jutott. Noemí kivezette őt az irodából, vissza a folyosóra. Az első jobboldali ajtó mögött a saját hálószobáját találták. Egy kicsit nagyobb volt, mint az előző, fehérre festett falakkal. Érintetlennek tűnt, mintha Noemí sosem aludna itt. A hatalmas ágy példás rendben állt, és úgy nézett ki, mint amiben sosem alszik senki. Az ágy egyik oldalán egy hatalmas mahagóni öltözködőasztal állt, ragyogva a napfényben. Képek voltak rajta körbe állítva, köztük kölnis és parfümös üvegcsékkel. A fürdőszoba a jobb oldalon nyílt.
– Ez a hálószobám – mondta Noemí és már vezette is tovább a lányt.
– Nem úgy néz ki, mintha használnád – suttogta Terri.
Noemí nem válaszolt, hanem kinyitotta a második ajtót a baloldalon. Odabent volt az edzőterem. Futópad, szobabicikli, súlyemelő-készlet és egyéb felszerelések. A ház összes szobájára jellemző hatalmas ablakon beáramló fény visszatükröződött a fém tárgyakon.
– Az edzőterem – jelentette ki Noemí igencsak közönyös hangon. – Talán, majd ha megszületik a baba, te is kipróbálhatod.
Felnevetett, és tovább vezette a lányt, megállapodva a szemben lévő ajtó előtt, mielőtt kinyitotta volna. Ez volt a legnagyobb fürdőszoba, amit Terri valaha látott. Muszáj volt bemennie, hogy mindent jól megnézhessen. Noemí követte őt.
– Később is megnézheted – mondta kedvesen, és gyengéd erőszakkal kivezette a lányt a helyiségből, hogy belépjenek az utolsó szobába.
– Ez a te szobád. Majd veszünk egy kiságyat is valamikor – suttogta és belökte az ajtót.
– Ó, váó! – nyögte Terri. Még a lélegzete is elállt a látványtól. Az ablak alatt álló ágyat teljesen befedte a rózsaszín takaró. A párnák vadonatújnak tűntek, ahogy a matrac is. Körbenézett a szobában. Egy vékony dobozt látott a falnak támasztva, mellette pedig egy állványt.
Egy vörös doboz feküdt a másik mellett, és Terri úgy gondolta, tudja, mi van benne. Megkerülte az ágyat, és odasétált. A szíve egyre hevesebben vert. A doboz tetején festővászon hevert. Ránézésre is több tucat. A lány letérdelt, leemelte őket a dobozról, és az ágyra helyezte. Kibontotta a dobozt, és felnyitotta a tetejét. Festékes dobozok voltak benne, mindenféle színben, ecsetek több méretben. Kivett egy ecsetet, és az ujjaival végigsimította a kemény fa nyelet, majd a lágy sörtéket.
Noemí leült mellé a padlóra, és keresztbe tette a lábait, a hátát pedig az ágynak támasztotta.
– Azt hiszem, ennyit megérdemelsz tőlünk, nemde? – kérdezte lágyan, és lenézett a dobozban heverő olajfestékes tégelyekre. – Festettél már olajfestékkel?
– Még a középiskolában – válaszolta Terri érzelmekkel teli hangon. – Volt egy művészeti programjuk festőknek. Csak az iskolában festettem. Amikor elköltöztem otthonról, és New Yorkba jöttem, nem engedhettem meg magamnak.
Felállt, és elhallgatott. Lenézett az ecsetre a kezében. Örökösen lófarokba fogott haja az arcába lógott.
Noemí kedvesen rámosolygott, és kisöpörte a haját az arcából.
– Nos, mostantól minden idő a rendelkezésedre áll, hogy azt fess, amit csak akarsz.
Terri felé fordult, és hosszan bámulta őt.
– Téged szeretnélek lefesteni – mondta. A szája szegletében apró mosoly bujkált. Látta, hogy Noemíben vegyes érzések munkálkodnak, keresve a csapdát. A nő elhúzta a kezét, és megköszörülte a torkát.
– Miért szeretnél pont engem lefesteni? – Igyekezett nemtörődöm hangot megütni.
– Mert… – kezdte Terri és leült a nő mellé, ő is az ágynak támasztva a hátát – érdekesnek talállak. Szeretném látni, mi van benned, és ezt csak így érhetem el.
Ha találnia kellene egy színt, ami a leginkább illik Noemíhez, az a szürke lenne. Minden érzése szürke volt… távol a boldogságtól.
Noemí megrázta a fejét, és elhúzta a száját.
– Nem. Nem szeretném, ha lefestenél – állt fel, és az ablakhoz lépett. Kifelé bámult, mintha valami nagyon érdekeset fedezett volna fel a fák között.
Egy pillanatig csak állt ott, majd visszafordult Terrihez.
– Nem vagy éhes?
A lány bólintott és eltette az ecseteket. Egy kicsit meglepődött Noemí reakcióján.
– Rendben. Akkor rendelek valamit. Ritkán eszem itthon, és nem tudok főzni.
– Én főzhetek – mondta Terri, Noemí viszont csak mosolyogva megrázta a fejét.
– Ma este nem. Te csak helyezd kényelembe magad! – Azzal kilépett az ajtón, mielőtt visszanézett volna még egy pillanatra. – Rendelek valamit. Lezuhanyozom, és ehetünk.
Azzal egyedül hagyta Territ, hogy felfedezze az új szobáját.
***
Terri a vastag szelet sztékbe mélyesztette a villáját. Szinte már csorgott a nyála, ahogy a szájához emelte a levágott darabot. Miközben rágta, lehunyta a szemeit, és elégedetten felnyögött.
– Mennyei! – Kinyitotta a szemeit, és észrevette, hogy Noemí mosolyogva bámulja őt. A konyhaasztalnál ültek egy csomag olasz étellel az asztallap egyik oldalán. Egy nagy pohár almalé állt Terri tányérja mellett, a lány pedig érte nyúlt, hogy leöblítse a húst. Noemí csak az asztal fölött lévő lámpát kapcsolta fel, amely halványsárga derengésbe borította őket. Odakint már sötét volt, ők pedig kényelmes némaságban ültek bent a házban. Csak Terri csámcsogásának hangja törte meg a csendet.
– Még sosem ettem ilyen finomat, Noemí – suttogta a lány, próbálva takargatni, elpirult. – Sajnálom. Azt hiszem, kissé elérzékenyültem.
Noemí elmosolyodott, és előre dőlt. Karjait az asztalra fektette, és eltolta maga elől a tányérját. A kezeibe fektette az arcát, olyan pózt véve fel, amiben Terri láthatta karjainak dagadó izmait a vékony póló alatt.
– Hihetetlen, hogy még sosem ettél ilyesmit – mondta végül, és a villájával kezdett játszani.
Terri a tányérjára nézett, és észrevette, hogy Noemí hozzá sem nyúlt az ételhez.
– Miért nem eszel? – kérdezte.
Noemí hátradőlt. Zavartnak látszott.
– Ma már ettem eleget.
Hiába húzódott azonban az árnyékba, a lámpafény segítségével Terri észrevette, milyen fájdalmas arckifejezést vág. Ez a magas, nem kevesebb, mint 180 centis nő, széles vállaival és kidolgozott izmaival olyan volt, amilyen a fivére soha. Csak egy pólót és tréningnadrágot viselt. A szemei hihetetlenül kéken ragyogtak a gyenge fényben. Terri tudta, hogy Noemínek ennie kéne, de nem merte szóvá tenni.
Hirtelen Noemí felállt a székéből, és elvette a tányért az asztalról.
– Már szeptember van – mondta és kiöntötte az ételt. – Lassan lehűl a levegő. Szükséged lesz téli ruhákra. Anya majd elvisz vásárolni holnap az orvosi vizsgálat után. René is bizonyára veletek tart.
Elhallgatott.
– Te is velünk jössz? – kérdezte Terri.
Noemí megrázta a fejét, és mosogatni kezdte a tányérját.
– Nem. Én meglátogatom Victoriát – mondta, és a szárítóba tette a tányért. – Már nem láttam őt napok óta.
Megfordult és Terrire nézett, összekulcsolva a karjait a mellkasa előtt.
– Nagyon szerethetitek egymást – állapította meg a lány.
Ismét mosoly jelent meg Noemí arcán. A semmibe bámulva válaszolt: – Olyan, mintha a testvérem lenne. Mellettem volt egész életemben. Nem bírom ki nélküle napokig.
Terri félreértette a szavait, és megrökönyödve nézett a nőre.
– Azt mondod, nem volt boldog gyerekkorod? De a szüleid…
Noemí megrázta a fejét.
– Nem erről van szó. Mindig ott voltunk egymásnak. Ő tartotta bennem a lelket az elmúlt években. – Beharapta az alsó ajkát. Úgy tűnt, mélyen a gondolataiba mélyed.
– Mi történt az elmúlt években? – kérdezte Terri, belekapaszkodva az elhangzottakba. – Mi történt az elmúlt években, ami miatt annyira szükséged volt rá?
Noemín látszott, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.
– Történnie kell valaminek ahhoz, hogy valaki együtt akarjon lenni a legjobb barátjával? – morogta, és a hajába túrt.
Nem várt válaszra, csak szó nélkül kiment a konyhából. Terri csalódottan nézett utána, nem tudva, mit rontott el. Aztán felállt az asztaltól, és kezdte elmosogatni a tányérját.
Amikor végzett a konyhában, átment a nappaliba, és ott találta Noemít a kanapén ülve, keresztbe tett lábakkal, itallal a kezében. Egy nyitott üveg Jack Daniels állt előtte a dohányzóasztalon, ő pedig mereven bámulta azt. Nagyot kortyolt a poharából, az arca grimaszba rándult az íztől. Terri csak némán állt, nézte őt várva, hogy Noemí felfigyeljen a jelenlétére, és mondjon valamit. De a nő csendben maradt, így végül ő is elfordult, hogy távozzon.
– Ez egy hosszú történet – suttogta Noemí kábán. Terri megtorpant. – És nem akarok róla beszélni.
Terri a padlót bámulta, még mindig háttal állva a nőnek.
– Nekem sosem voltak barátaim, Noemí – mondta halkan, de a néma házban mégis olyan volt, mintha üvöltene. – Sajnálom, ha túl sok kérdést tettem fel. – Azzal kilépett a szobából, egyedül hagyva Noemít az emlékeivel.
***
Késő éjszaka hallotta, ahogy a nő körbe-körbe járkál a házban. Terri számára úgy tűnt, mintha fölös energiák dolgoznának a másikban, amik nem hagyják nyugodni. A lépések elhaladtak Terri ajtaja előtt, majd elhallgattak az övével szemben nyíló ajtó előtt. Halk ajtócsukódás hallatszott, és hamarosan felcsendültek az edzőfelszerelések hangjai. Terri nem értette a másik nő nyughatatlan magatartását, ezért hát tovaűzte a gondolatot, lehunyta a szemeit, hogy kényelembe helyezze magát, és elaludjon.
***
Az izmai sikítottak a fájdalomtól. Az erei már kidagadtak, ahogy egyre csak emelgette a súlyokat. Egymás után pakolta a súlyokat a súlyzóra. Mióta elkezdte a terápiát három hónappal a baleset és két hónappal a kómából való ébredés után, majdnem minden éjjel edzett, amikor nem tudott aludni. Minden egyes emelésnél az emlékeivel küzdött, amelyek megtöltötték az elméjét, és már lassan az őrületbe kergették.
Az izzadtság vastag rétege a bőrén azt jelezte, hogy jó munkát végzett, és elterelte a gondolatait az emlékezésről. Amikor minden izma sajgott, úgy érezte, tényleg él. Ezzel a tudattal pedig képes volt folytatni, órákon keresztül megállás nélkül dolgozva.
Folytatása következik!
Ui.: A képen Jade Slee alias Terri Bledsoe.