Noemí I. rész 2. fejezet

FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a címszereplő, Noemí Leone is). Bár ez nem erotikus történet, így szexjelenetek legfeljebb csak utalás szintjén jelennek meg benne, a történetet át és át szövi a nők közötti szerelmi viszony. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.

Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara
Beküldve: 2012. március 1.

***********************************************************

A Leone család otthona, egy hatalmas, Tudor-kori stílusban készült épület Forest Hills Inn lakóövezetében, meglehetősen messze feküdt Queenstől. A környék csendes volt és megnyugtató. Noemí ezért szerette. Ő sem lakott messze innen, a saját stílusosan megtervezett, hatalmas és gyönyörű házában, de egyedül. Szabadideje legnagyobb részét a szüleivel töltötte, próbálva elkerülni a magányt. Aznap este nem ment haza átöltözni. Egyenesen a családi házba ment, hogy lássa őket.
A szüleivel ült az ebédlő asztalnál egyetlen szobalány társaságában, aki néha barátságos szóváltásba elegyedett az anyjával. Azon rengeteg dolog egyike, amit Noemí megtanult a szüleitől, az volt, hogy tisztelje azokat az embereket, akik keményen dolgoznak, hogy kiszolgálják őket. René már az előtt is ennél a háznál volt, hogy Noemí megszületett volna és ő gondoskodott róla kislánykorában, amíg felnőtt. Ő javasolta a nevét is, amikor megszületett, az anyjának pedig tetszett.
Amikor René magukra hagyta őket, hogy elfogyassza a saját vacsoráját, Noemí elhatározta, hogy belevág a dologba.
– Apa, anya! – kezdte, szokásos halk hangon. Mindkét szülője felnézett a tányérjából. Noemí felsóhajtott, és a szemükbe nézett, miközben kimondta: – Beszélnünk kell.
Az apja, egy hatalmas, csupa izom ember, eleven kék szemeivel bámult rá. Noemí tőle örökölte hihetetlenül világos szemeit. Thomas Leone kerek fejét ezüstszín haj és kecskeszakáll keretezte, ami csak tovább növelte természetes vonzerejét. A tekintete, lányáéval ellentétben, melegséget sugárzott. Bár soha nem mondta ki, a férfi sajnálta, hogy nem látja viszont ezt a melegséget a lánya szemeiben. Noemí sok mindenen ment keresztül és ezt a szülei is tudták. Emiatt mindig is igyekeztek elérni, hogy jól érezze magát, és mindig úgy bántak vele, mint az ő kis hercegnőjükkel. De a hercegnő kifejezés már nem illett hozzá többé. Úgyhogy Thomas most gyengéden és elnézően mosolygott rá, ami mosolyt csalt Noemí arcára.
Most az anyjára nézett, Natalie Leone-ra, aki mindig olyan gyönyörű és kívánatos volt és hihetetlenül fiatalos a korához képest, és akit mindenki szeretett, aki csak ismerte. Az asszony már régóta arról álmodozott, hogy nagymama legyen, nem törődve azzal, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy unokái legyenek. „Nos, anya” – gondolta Noemí, kemény iróniával – „most teljesül a kívánságod.”
Az asszony tíz évvel volt fiatalabb a férjénél. Mindössze tizennyolc éves volt, amikor Noemí született. Világoszöld szemei voltak, amiket Anthony is örökölt az apja kékjével vegyülve. Lágy vonásai belesimultak csinos, ovális arcába, amit sötétvörös haj keretezett, hullámokban omolva le a vállára.
– Mi az, amiről szeretnél velünk beszélni, kicsim? – adott hangot Natalie a kíváncsiságuknak, Thomas pedig enyhén bólintott, csatlakozva felesége kérdéséhez.
Noemí ismét felsóhajtott és a tányérját bámulta, ami még mindig teljesen érintetlen volt. Elvette a szalvétáját az asztalról, és a tányérba dobta.
– Nem beszélhetnénk meg ezt máshol? – kérdezte és a szülei rögtön felálltak. Az ő étvágyuk is elment az aggodalomtól.
– Mi a baj, Noemí? – kérdezte Natalie félelemtől csengő hangon.
Noemí arrébb sétált, a szülei pedig, aggodalmas pillantást váltva, követték őt keresztül a hosszú folyosón, Thomas dolgozószobájába. Noemí az ablaknál állt, amikor utolérték. Az egyik kezét a zsebébe dugva tartotta, a másikban pedig a kulcsait forgatta. A szülei felé fordult, a tekintetük egy hosszú pillanatra egymásba fúródott. Végül még egyszer felsóhajtott, és beharapta az alsó ajkát.
– Anthony-nak nincs semmi baja, vagy ilyesmi, anya. Nem kell aggódnod – kezdte, és nézte, ahogy az anyja felsóhajt a megkönnyebbüléstől. Aztán Noemí arca megrándult, ahogy ismét elöntötte a düh. – De majd lesz baja, ha egyszer elkapom, és megkapja a magáét ezért – folytatta, és a szülei meglepetten néztek rá a dühkitörés miatt.
– Miről beszélsz? – faggatta Thomas, leülve az asztalához, és hellyel kínálta a lányát, de az csak megrázta a fejét. Natalie leült az egyik székre az asztal mellett, és a lányuk válaszára várt.
Noemí ismét megrázta a fejét és összerezzent, ahogy a Terrivel való délutáni találkozójára gondolt. Megmasszírozta sajgó állkapcsát, majd folytatta.
– Ma délután meglátogatott Anthony egyik barátja. Egy női barátja – mondta ki, és nem is vesztegette tovább az időt. – Azt állította, hogy terhes Anthony gyerekével.
– Mi? – kiáltott fel Thomas és Natalie egyszerre.
– Terhes? – ismételte meg Thomas, miközben felugrott a székéből. Beletúrt hullámos hajába, és hátravetette a fejét a mennyezetet bámulva. Mindig is tudta, hogy egyszer bekövetkezik valami ilyesmi, ha a fia folytatja ezt a felelőtlen magatartást a barátnőivel.
– Jesszusom – sóhajtotta, aztán hosszú ideig a lányát bámulta. A felesége közben a sötét kandallóba nézett, és szemmel láthatóan le volt sújtva. Thomas azonban tudta, hogy eléggé megőrizte a lelki nyugalmát ahhoz, hogy ezen a szituáción gondolkodjon. – Lehet, hogy hazudik, Noemí – fordult a felesége felé, aki idegesen pillantott a lányukra.
Noemí megvonta a vállát, és megforgatta a kulcscsomót a kezében.
– Lehet. De arról nem, hogy terhes. Szóval… elég hevesen vitatkoztunk ma délután – mondta és próbálta türtőztetni magát. – Vissza kellett tartanom, hogy ne hagyjon ott, és éreztem a hasát… biztosan terhes. – Megköszörülte a torkát. Sosem gondolta volna, hogy neki kell közölnie ezt a hírt a szüleivel. – És az igazat megvallva, egyáltalán nem hiszem, hogy hazudott, amikor azt mondta, hogy lefeküdt Anthony-val, apa – hárította el a következő kérdést. – Tud a sérv miatti sebhelyről – nézett az apjára ismét, aki összeszorította az öklét tehetetlen dühében, és lecsapott az asztalra, mindent felborítva.
– A francba is, Anthony! – morogta kivörösödött arccal. Aztán vett néhány mély levegőt, hogy lenyugodjon, majd a remény utolsó szalmaszálába kapaszkodva fordult a lánya felé. – Talán mástól van a gyerek, Noemí – mondta.
– Igen. Az lehet – bólogatott Natalie egyetértően, könnyekkel teli szemekkel, de Noemí tudta, hogy mélyen legbelül reménykedik, hogy ne így legyen. Annyira szeretne egy unokát – gondolta Noemí. – Már az sem érdekli, honnan van az a gyerek.
– Talán csak pénzt akar, Noemí – tette még hozzá.
Noemí bólintott. A szülei legnagyobb meglepetésére felnevetett, ahogy visszaemlékezett arra a makacs lányra. Senki sem kavarta fel az érzelmeit ennyire már hosszú ideje.
– Nos, amikor felvetettem, hogy mástól is lehet a gyerek, úgy nézett rám, mintha élve akarna felfalni. Kiviharzott az irodából, és nekem kellett visszarángatni. – Egy pillanatra felháborodottnak tűnt, de aztán elmúlt ez az érzés. – Nem szívesen mondom ki ezt, de nincs semmi kétségem afelől, hogy a pénzünk az utolsó dolog, amit akar. Amikor felajánlottam neki… és nem szívesen veszem a számra ezt a szót… seggfejnek nevezett. Aztán még megtoldotta azzal, hogy nagyobb seggfej vagyok, mint a fivérem. Kell még folytatnom? – Elhallgatott és a szüleire nézett, akik idegesen egymásra nevettek. Ő pedig ismét megvakarta sajgó állkapcsát.
Thomas összeszedte magát és komolyan nézett a lányára.
– Egyáltalán semmit nem mondott pénzről? – kérdezte és vett egy mély levegőt.
Noemí kényszeredetten elmosolyodott. Szórakozott arckifejezéssel válaszolt.
– Azt hiszem, nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem kell neki a pénzünk. Szerintem csak azt akarja, hogy Anthony vállaljon nagyobb felelősséget, és hogy biztonságban tudhassa a gyerekét. Rákérdeztem, hogy mennyi pénzt akar, erre megint el akart menni. Akárhogy is, nem hiszem, hogy erre vágyna – pirult el és egy hosszú pillanatig nem mondott semmit. – És elkövettem valami nagy hülyeséget is, ami miatt most biztos egy szörnyetegnek tart.

– Mi volt az? – kérdezte Thomas, visszaülve a székébe.
– Megkérdeztem, hogy el akarja-e vetetni a gyereket – vallotta be Noemí érzelemmentes hangon.
Natalie felnyögött. Arcán a szégyen pírja égett, hogy a lányának ilyesmi eszébe juthat.
– Noemí! – nyögött fel megrovólag. 
– Tudom, tudom! – mondta Noemí felemelve az egyik kezét, hogy leállítsa. – Hidd el, megkaptam érte a magamét – dörzsölte meg ismét az álkapcsát, és elfintorodott.
Thomas és Natalie elképedve nézett rá.
– Megütött? – kérdezte Natalie a szája elé emelve az egyik kezét.
Noemí lassan bólintott, és elpirult.
– Ó igen, megütött – mondta. – És igazán jó munkát végzett. Talán elmehetne bokszolónak.
Thomas halkan felnevetett.
– Még szerencse, hogy ezt nem mondtad neki. Már épp azon gondolkodtam, hol szerezted azt a zúzódást. Már azt hittem, egy helyes fiatal lány bánt el veled – ugratta.

Noemí nem tudott uralkodni magán, és elmosolyodott, de aztán gyorsan visszatért szenvtelen arckifejezése. A szülei már régen beletörődtek abba, hogy a lányukat nem a fiúk érdeklik. Noemí, mióta csak az eszét tudta, mindig is a lányokat figyelte. Egy fiú sem volt képes soha annyira megdobogtatni a szívét, mint egy csinos lány. A szülei pedig pontosan tudták ezt, és azt kívánták, hogy egyszer megtalálja azt a nőt, aki mellett boldog lehet. Noemí pontosan tisztában volt ezzel, ahogy azzal is, hogy az a nő, akire vágyik, nem létezik.
– Apa, az a lány nyers és neveletlen – mondta dühösen. Megrázta a fejét, és a padlót bámulta. – És a lehető leglepusztultabb helyen él. Ha az a gyerek Anthony-é, apa, ha az a gyerek az én unokahúgom, vagy unokaöcsém, nem akarom, hogy az anyja ott éljen, ahol most.
Thomas bólintott, és közelebb lépett a lányához.
– Értem, kicsim – mondta halkan, és hasonlóképp érzett, mint Noemí. Vett egy mély levegőt, és a feleségére nézett. – Azt hiszem, anyád gondolatainak is hangot adok, amikor azt mondom, szeretnénk találkozni ezzel a lánnyal. – Natalie egyetértően bólintott. – Mikor tudnád idehozni őt?
Leküzdve meglepetését, Noemí megköszörülte a torkát, és ismét rájuk nézett.
– Azt hiszem – mondta lassan – előbb Anthony-val kellene beszélnünk, tisztázva, mennyi is igaz az egészből. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy lefeküdt vele és lehetséges, hogy ő a gyerek apja.

Thomas visszaült a székébe, és ismét bólintott, lebiggyesztve az ajkait. Kihúzta az asztal középső fiókját, és elővett egy barna könyvet. Kinyitotta és fellapozott egy oldalt nagyjából a könyv közepénél.
– Ah! – szólalt meg és a telefonért nyúlt. Majd tárcsázott, miközben Natalie-ra és Noemí-re nézett. – Most épp Arubában van.
– Halló? – A hangos háttérzaj majdnem teljesen elnyomta Anthony hangját. – Halló? – szólt bele ismét a telefonba hangosabban. Mindhárman hallották a női kacajokat a háttérből.
– Anthony! – szólalt meg Thomas hangosan. A zene hirtelen elhalt, és hallották Anthony hangját, ahogy lecsendesíti a vele lévő lányt.
– Apa? – szólalt meg ismét, fájóan gyermeteg hangon. – Mi az? Minden rendben van?
Thomas örömtelenül felnevetett.
– Ó igen, Anthony. Minden rendben van. Fel kellett takarítanunk utánad a szemetet, amit hátra hagytál, de minden tökéletes. – Az arca kipirult a dühtől. Rövid, kellemetlen csend következett. – Fel kell tennünk neked néhány kérdést, Anthony.
– Igen, apa? – szólalt meg Anthony, próbálva elővenni a lehető legártatlanabb hanghordozását.
Thomas Noemí felé intett, odahívva őt a telefonhoz.
– Anthony – hajolt oda a telefonhoz a nő.
– Noemí? – lepődött meg Anthony. – Noemí, te vagy az?
– Igen, Anthony. Itt Noemí. – válaszolta a nő. Elhatározta, hogy rövidre zárja a beszélgetést. – Ki ez a bizonyos Terri Bledsoe? – kérdezte színtelen hangon.
– Te… Terri? – dadogta Anthony, majd elhallgatott egy pillanatra. – Bledsoe? Nem ismerem ezt a Territ.
Noemí megrázta a fejét és szomorúan nézett az apjára.
– Biztos vagy benne, hogy nem tudod, ki ez a Terri Bledsoe? – kérdezte, és egy mély levegőt vett. Egyre idegesebb lett, ahogy a fivére nem válaszolt. – Terri az a fiatal lány, akivel együtt henteregtél, Anthony. Most már emlékszel?
Ismét hallatszott Anthony barátnőjének hangja és a fiú, ahogy próbálta lecsendesíteni.
– És? – szólt bele ismét a telefonba. – Mi van vele?



Noemí a telefonra nézett, mintha csak át tudna nyúlni a vonalon, hogy megragadja a fivére nyakát.
– Hogy mi van vele?! – kérdezte dühösen. – Hogy mi van vele?! Terhes, Anthony! És valószínűleg a te gyerekeddel! Csak ennyi! – A feje lüktetett a haragtól. – Nem lehetsz ennyire felelőtlen! Hihetetlen. Huszonhárom éves vagy, de úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Nem tudsz parancsolni a farkadnak, hogyha…
– Lám csak, ki beszél – szakította félbe Anthony dühös hangon. – Te meg mintha karót nyeltél volna. Egyszerűen nem vagy képes szórakozni. Mintha csak egy botot dugtak volna fel a seggedbe – prüszkölte.
– Elég legyen, Anthony! – kiáltott fel Thomas. – Azonnal hazajössz, Anthony. Még sok mindenről kell beszélnünk – mondta és egy időre elhallgatott. – Mint például a házasságról.
– Házasság?! – akadt el Anthony lélegzete. – Nem, nem, nem! – mondta pánikolva, és elejtette a telefont. Hallották, ahogy a telefon leesik, aztán Anthony felkiált.
– Fogd be! Fogd be! Nem látod, milyen komoly szarban vagyok, te hülye picsa?! – Aztán ismét felkapta a telefont. – Nem fogom elvenni. Sosem feküdtem le vele, apa. Csak barátok vagyunk. Esküszöm.

– Anthony! Tud arról a kis vágásról, amire annyira büszke vagy – mondta Noemí. – Arról a kis sebhelyről, amit úgy mutogatsz, mintha egy trófea lenne, bár fogalmam sincs, miért. Tud minden apró elcseszett tulajdonságodról. Alaposan végigméretted magad vele, mielőtt leszopott? – zihálta és a másik válaszára várt.
Anthony lehalkította a hangját.
– Nézd! Én csak annyit tudok, hogy az a lány lefeküdt minden rohadt paprikajancsival a szomszédságából – váltott taktikát. – Biztos láttad, hol él, apa.
– Hogy pontosak legyünk, Anthony – mondta Noemí szarkasztikusan – én láttam, hogy hol él. Te viszont egyáltalán nem törődtél vele, amikor felcsináltad… Már megbocsáss, anya! – fordult az anyja felé, aki elnézőleg rázta a fejét. – Szűz volt, Anthony? Nem kellett volna tudnod?
– Mi? Honnan kellene azt tudnom, Noemí? – ordította Anthony.
Noemí dühösen az asztalra csapott és lehunyta a szemét.
– Vérzett, Tony? – kérdezte remegő hangon, bár tudta, hogy ez nem feltétlenül jelentené azt, hogy szűz volt, de azzal is tisztában volt, hogy a legtöbb szűz vérzik az első alkalommal. – Fájt neki, Tony? Elég beszédes teremtés. Biztos vagyok benne, hogy tudnál róla, ha fájt volna neki. Szóval vérzett, Anthony? Vérzett, miután végeztél vele?

Thomas és Natalie csendben hallgatták, várva a válaszra, nem törődve a vulgáris kifejezésekkel, amiket a gyerekeik használtak egymással szemben. Amikor hosszú idő után sem jött válasz, Thomas elvesztette az önuralmát.
– Szóval?! – csapott az asztalra dühösen.
– Ö! – nyögte Anthony. – Fájt neki… és vérzett is… apa – mondta halkan.
– Baszd meg, Anthony – nyögte Noemí.
– De lehetett akárki mással is, Noemí – tette gyorsan hozzá Anthony. – Ne könyveld el ilyen gyorsan, hogy én vagyok a gyerek apja!
– Te csábítottad el. Ő még ártatlan volt, Anthony. És részeg. Ismerem a módszereidet. Tudom milyen vagy, ha akarsz valamit. – Az apja asztalára támaszkodott és Thomas szemébe nézett. – Nem hiszem, hogy a házasság jó ötlet lenne, apa. Az a lány jobbat érdemel.
– Szerintem meg Anthony-nak felelősséget kéne vállalnia, és elvennie azt a lányt, Noemí – mondta Thomas visszafogott hangon.
– A fenébe is! – nyögött fel Anthony és hallották, hogy a vele lévő lány arról kérdezősködik, hogy mi a fene folyik itt. – Fogd mát be a pofád, te hülye picsa! – ordított rá a fiú és ismét elejtette a telefont. – Fogd már be azt a kibaszott pofád, te hárpia! Nem látod, hogy ez most fontos?
– Baszd meg! – hallották a lány ordítását, aztán ajtócsapódást.
Noemí vett egy mély levegőt, és behunyta a szemét, ahogy az asztalra támaszkodott. Anthony ismét felvette a telefont: – Halló?
– Anthony – válaszolt Noemí. – Most pedig mond el nekem, miért tűntél el ilyen váratlanul! Ha nincs semmi, ami elől menekülnöd kéne, miért futottál el?
– Baszd meg, Noemí! Ez nem a te kibaszott dolgod – ordította a telefonba.
– De igenis az – vágott vissza Noemí. – Attól kezdve az, hogy az a lány feltűnt az irodámban, és elmondta, hogy a szerencsétlen fivérem leitatta és felcsinálta.
– Az a hülye kurva! – sziszegte Anthony. – Magától részegedett le.
– És te nem akadályoztad meg, ugye? – vágott vissza Thomas. – És nem vitted haza, hogy biztonságban ágyba kerüljön, mielőtt ilyen szituációba kerülne.
– Azzal vádolsz, hogy megerőszakoltam, apa? – kérdezte Anthony sértetten.
– Természetesen nem, Anthony – válaszolta Noemí. – Elismerte, hogy bolond volt és bedőlt a baromságaidnak. Megbízott benned, Anthony. De a kérdés az, hogy védekeztél-e.
– A pokolba is, persze! Védekeztünk. Biztos vagyok benne, hogy bevette a piruláit, mielőtt bármi is történt volna.
– De nem használtál gumit? – kérdezte Natalie elhaló hangon.
– Nem, anya. A piruláknak elégnek kellett lennie. Különben is. A gumi nem elég biztonságos – válaszolta Anthony, mintha ez mindenre válasz lenne.
– És nemi betegségről még nem hallottál? Vagy AIDS-ről? – szűrte Thomas a fogai között. Anthony nem válaszolt. – Tudod, hogy te hogy fogantál, Anthony? – nyögte Thomas. – Anyád beszedte a pirulákat, Anthony. Három éven keresztül Noemí születése után. Szóval a semmiből jöttél, Anthony?
Anthony teljesen ledöbbent.
– Szóval nem is akartatok? – kérdezte, olyan hangon, mint egy tíz éves gyerek.
– Csak azt mondom, hogy váratlan volt. És ezért is szeretünk annyira – mondta Thomas. – Most pedig haza kell jönnöd, hogy megbeszéljük a házasságot.
– Mi? – kiáltotta Anthony. – Ó, nem. Én nem. Én nem veszem el őt, apa. Ki van zárva.
Thomas az öklének támasztotta a homlokát. Látta a tiltakozó kifejezést Noemí arcán.
– Akkor elfelejthetsz minden támogatást részünkről, Anthony – mondta ki végül. – Keress magadnak munkát, és gondoskodj magadról.
Anthony elhallgatott.
– Oké – válaszolta végül. – Jól van. Gondolom, emlékszel még arra az örökségre, amit Theodore bácsi hagyott rám. Azt mondta, ha betöltöm a huszonegyet, szabadon rendelkezhetek róla.
Noemí megrázta a fejét. A szemeiben a düh villogott.
– Igen, fiam. Emlékszem – válaszolta Thomas.
Anthony hangja nagyon magabiztos volt.
– Akkor jó. Akkor utald át a számlámra, apa!
– Súlyos hibát követsz el, Anthony – mondta Noemí. – Nem tudsz felelősséget vállalni. Tudod, hogy szűz volt előtted. Tudod, hogy te voltál neki az egyetlen.

Anthony csendben maradt egy ideig. Csak a szuszogása hallatszott. Aztán méregtől csöpögő hangon szólalt meg: – Fogd be azt a kibaszott pofád, Noemí! Ez mind miattad van.
– Egy igazi seggfej vagy, Anthony – nyögte Noemí. – Terrinek igaza volt. Egy igazi seggfej vagy. De én még nagyobb, mert mindig kihúztalak a szarból, és sosem szóltam apának, vagy anyának. – A szeme sarkából látta a szülei kérdő tekintetét. – De ez már túl sok, Anthony, te rohadt kis fattyú! Ez már túl sok. Egy élettel… nem. Két élettel játszol. Lerombolod az ő életét, és a saját gyerekedét is. – Egy pillanatra elhallgatott. – Fogadok, hogy anya és apa arról sem tudnak, amikor letartóztattak, igaz, Anthony? Miért is…?
– Te nyomorult kurva! – nyögte Anthony, meglepődve Noemí nem várt támadásától.
Thomas és Natalie teljesen ledöbbentek és a lányukra bámultak.
– Ó igen – folytatta Noemí. – És tudod, miért tartóztatták le, apa? Mert kokaint találtak nála és szétvert egy bárt. Ó igen. Én fizettem ki érte az óvadékot, és hallgattam rá, amikor megkért, hogy ne szóljak egy szót se nektek – nevetett fel érzelemmentesen –. El tudod hinni? Felhívott az éjszaka közepén. Tudod kit kellett felhívnom hajnali háromkor, hogy ne varrják be a fiadat évekre? Tudod kit? A drága barátomat, a rendőrkapitány lányát, Victoria Terrence-et.
– Fogd be! – üvöltötte Anthony.
– Elég! – zárta le Thomas, és az asztalra csapott az öklével, a lányát bámulva.
Noemí leszegte a fejét. Ismét egy rossz kisgyereknek érezte magát.
– Anthony – folytatta Thomas nyugodt hangon. – Nem vagy hajlandó felelősséget vállalni azért a gyerekért?
– Nem az enyém, apa – mondta Anthony, teljes magabiztossággal.
– Egy rohadt hazug vagy, Anthony – nyögte Noemí. – Tudod, hogy te voltál az egyetlen.
– Figyelj, te rohadt kur… – kezdte Anthony, de Thomas félbeszakította.
– Azt mondtam, elég – ordította, aztán leült és lehunyta a szemét, hátradöntve a fejét. Natalie felállt a székéből, és megkerülte az asztalt. Thomas megfogta a kezét, és megcsókolta.
– Ugye megérted, hogy ezt meg kell tennem, Natalie?
A felesége bólintott, és örömtelenül elmosolyodott. A szemeibe könnyek szöktek.
– Fiam – vett egy mély levegőt Thomas.
– Igen, apa? – kérdezte Anthony idegesen.
– Ettől a pillanattól kezdve beszüntetem minden támogatás folyósítását a számládra. Átutalom a nagybátyád örökségét, és azután magadnak kell boldogulnod. Nem mehetsz Noemíhez segítségért. Azok után, ahogy viselkedtél vele, kétlem, hogy segítene.
Noemí összeráncolta a szemöldökét, és helyeslően bólintott.
– Lefeküdtél azzal a lánnyal. Tehát fennáll a lehetősége, hogy a gyerek a tiéd. Azt a pénzt, amit elveszünk tőled, arra fogjuk felhasználni, hogy segítsünk annak a lánynak, amíg meg nem születik a gyereke, és ki nem derül, hogy az a gyerek tényleg Leone-e. Majd hívlak, ha átutaltam az örökséged – mondta, azzal letette a telefont.
– Apa, figyelj… – hallatszott még Anthony hangja, de aztán a vonal megszakadt, Thomas pedig hátradőlt a székében.
Noemí leszegte a fejét, és az asztalt bámulta, majd elfordult, zsebre dugta a kezét, és az ablakhoz lépett.
– Ez az ő érdeke is, Natalie – mondta Thomas a feleségének, aki most az asztalon ült, és átkarolta a férfi nyakát. – Meg kell tanulnia, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért.
– De drágám. Nem kényszeríthetjük rá, hogy elvegye azt a lányt, ha nem szereti – mondta a nő.
– Igaza van, apa – mondta Noemí a válla fölött. – Boldogtalan lenne, ha el kellene vennie Territ egy botlás miatt.
– Tudom, mit teszek – mondta Thomas, és elhallgatott, miközben beletúrt a felesége hajába.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Samantha Ahrens alias Noemí Leone.