Napló helyett 3. rész

3. Még sincs vége? Vagy mégis?
Másnap nem túl nagy kedvvel mentem dolgozni. Eleinte tartottam attól, hogy mi lesz, ha odabenn találkozunk, aztán mikor rájöttem hogy ő már nem fog megjelenni, próbáltam a munkámra koncentrálni, hogy eltereljem a gondolataimat. Viszonylag jól sikerült, mert nagyon sok feladatom volt, nem volt időm mélázni. Úgy gondoltam, hogy ezután a munkaterápiába menekülök.
Későn mentem haza, otthon is próbáltam a dolgaimra koncentrálni. Nem volt könnyű, a dvd-k még ott voltak az asztalon. Milyen hihetetlenül rég volt szerda.
Nekiálltam a tennivalóimnak, mostam, takarítottam egy kicsit és már kilenckor pizsamában voltam, gondoltam, megpróbálom kialudni magam. Már majdnem elaludtam, mikor megszólalt a kaputelefon. Nem mozdultam, mert néha előfordult, hogy szórakozásból felcsengettek. De a csengő újra és újra megszólalt.
- Felmehetek? – kérdezte Phil csendesen, amikor felvettem.
Csak kinyitottam a kaput és vártam, hogy felérjen. Mikor belépett az ajtón, nem szólt semmit, csak szorosan átölelt és megcsókolt. Nem kérdeztem, hogy miért jött, egyszerűen elfogadtam, hogy ott van.
Nem felszabadult, örömteli találkozás volt ez, inkább olyan, mint amikor a tilosban járó  szeretők újra lopnak néhány órát maguknak. Hogy aztán a bűntudatuk utána még nagyobb legyen. Másnap reggel még akkor elment, amikor aludtam.
De így ment minden este azon a héten. Phil minden este megjelent, hol este hétkor, vacsorával a kezében, hol éjfél előtt, amikor én már majdnem aludtam. Minden reggel korábban ment el, mint ahogy ébredtem és sosem tudtam, hogy este jön-e újra. Alig szóltunk egymáshoz, csak a testünk becézte a másikat.
Az éjszakáink meglehetősen kétségbeesetten teltek, szeretkezéseink türelmetlenek és lelkileg kevésbé örömteliek voltak, mintha mindig az utolsó együttlétet játszanánk újra. Ez volt az utolsó hete, vasárnap forgatásra utazott három hónapra. Szerencsére az irodába egyik nap sem jött be.
Pénteken este mégis mintha jobb lett volna a kedve. Mintha valami döntésre jutott volna.
- Újabb hétvége, velem töltöd Eve?- kérdezte rám kacsintva, miközben bebújt az ágyamba.
- Lehet ilyen kedves kérésre nemet mondani? – kérdeztem vissza, miközben átöleltem.
- Reméltem, hogy igent mondasz, már nagyon unom a korai kelést – célzott arra, hogy minden reggel még akkor elment, amikor én még aludtam.
- Egy szavadba került volna Phil, adtam volna kulcsot. Már biztonságban vagyok tőled, a gardróbomat feltúrtad, naplóm nincs, mi titkom lehetne előtted.? – válaszoltam.
- Az igazság az, hogy sosem tudtam, hogy visszajövök. Minden reggel úgy mentem el, hogy nem jövök többet. Aztán este újra itt találtam magam a kapud előtt, jöttem, idevonzott valami. Te pedig sosem küldtél el. – mondta komolyan.
- Kinézted belőlem, hogy éjnek évadján elküldök egy kóborló lelket? – próbáltam viccesre venni.
- Én megtettem volna, Eve. Minden este idejön egy pali, bebújik az ágyadba, aztán másnap reggel szó nélkül lelép. Én elzavartam volna..
- Ha egy paliról lett volna szó, én is elküldtem volna.  De te jöttél Phil, nem egy pali és abban reménykedtem, egyszer majd elárulod, hogy miért jössz. – feleltem.
- Eve, azért jövök, mert hiányzol. Mert sokkal könnyebb veled lennem mint nélküled. – sóhajtott egy nagyot.
- Szóval könnyebb idejönnöd, mint meggyőzni magad, hogy ne gyere. – durcáskodtam.
- Nem egészen. Nincs más választásom, mint hogy veled legyek. Nem akarom meggyőzni magam másról. Veled könnyebb lennem, mert jól érzem magam, felszabadulok, úgy viselkedhetem, ahogy érzek, nem kell szerepet játszanom. Mint amikor a haverokkal vagyok. – magához szorított.
- Szóval én is egy haver vagyok? – kérdeztem elhúzódva tőle.
- Nem, nem, nem. Haverokkal nem szoktam együtt aludni. – rám nevetett és visszahúzott magához.
- Volt egy óvodástársam, mindig hozta a mackóját az oviba. Amíg játszott a többiekkel, a mackó a szekrényében pihent, amikor aludtunk, kivette és azzal aludt. Én is ilyen  játékmackó vagyok neked? Akivel együtt alszol, de játék közben félreteszed? – a hangom kissé bosszúsra sikerült.
- Eve, ne sarkítsd ennyire a dolgokat. Igen, szeretek veled együtt lenni és igen szeretek veled együtt aludni. Vonzódom hozzád és ha lehetne, állandóan veled szeretkeznék. Ahogy te is velem, tudom, érzem. De ne kérd azt, hogy most meghatározzam a helyed az életemben. Ne vegyél túl komolyan, de azt hidd el, hogy miattad jövök hozzád, nem csak azért, hogy ágyba bújjak veled. Kedvellek, ahogy te is kedvelsz engem. – már ő is morcos volt.
- Ok, Phil, ne rontsuk el egymás kedvét. Nem kértem tőled pontos koordinátákat, sőt semmit sem kértem tőled, csak arra céloztam, hogy bizonyos szerepeket nem szívesen játszom el. – odabújtam hozzá és megcsókoltam. Ő gyengéden visszacsókolt és hagytuk, hogy ismét elragadjon bennünket a hév.
Egymás karjaiban, újra jókedvűen ébredtünk. A kávét az ágyba hozta nekem, igazán aranyos volt.
- Mi a program mára? – kérdeztem fesztelenül.
- Családi program. – jelentette ki.
- Ezt hogy érted? – riadtam meg.
- Kristy nővérem kislányának, Lillynek ma lesz a szülinapi partija, három éves lett. Szeretném, ha eljönnél velem.
- És ki lesz ott? – nyeltem egy nagyot.
- Fogalmam sincs. Gondolom, Kristy, a férje Bill, a gyerekek, Lilly és Sam, anyámék, és talán Bill bátyjáék. Ha szerencséd van, Penny nénikém nem lesz ott. – kacsintott rám.
- Mit jelent az, ha szerencsém van? – már teljesen be voltam rezelve.
- Penny nénikém szókimondó asszonyság és szerencsétlenségemre én vagyok a legkedvesebb unokaöccse. Ezért teljes mellszélességgel óv engem a ledér nőszemélyektől, akik csak a pénzemre és a hírnevemre hajtanak. Óvakodj tőle. – Már hangosan kacagott.
- Uramisten! – szörnyülködtem. – Phil, valamit vétettem ellened, hogy ezt a büntetést eszelted ki? Vagy a családod is aggódik a nemi identitásod miatt, ezért néha meg kell jelenned egy lánnyal is?
- Ne rezelj be, Eve. A családom nagyon szeretetreméltó, csak mondd azt, amit hallani szeretnének. Egy délutánt ki lehet velük bírni. – ugratott.
- Szóval, mégis vétettem ellened valamit. És mi lesz, ha ez a te Penny nénikéd mégis ott lesz és megkérdezi – itt elkezdtem utánozni egy idősebb asszony hangját – „És kedvesem, voltak már ezzel a Phil fiúval, tudja úgy? Mondja, milyen ez a fiú az ágyban?”
Phil hangosan nevetett rajtam.
- Csak őszintén, Penny nénikém átlát mindenkin.
- Szóval őszintén. Akkor majd ezt válaszolom: ” megjárja.” – Most én nevettem Phil elképedt arcán.
- Megjárja. Szóval, megjárja. – dohogott. – Azt hiszem fel kell frissítenem az emlékezetedet Eve! – és már csókolt is ahol ért. A kielégülés után boldogan pihegtünk egymás karjaiban.
Felszabadultan nevettem rá.
- Na jó, rendben, meggyőztél. Majd azt mondom Penny nénikédnek hogy ez a Phil fiú isteni az ágyban, hogy a bankszámlája egyébként sem érdekelt. Így talán nem tart annyira ledér nőszemélynek.
- Ne rezelj be! – biztatott. – Ez csak egy gyerekzsúr. Készülődnünk kellene, még kell vennem ajándékot az én hercegnőmnek. Remélem, számíthatok a segítségedre.
Gyorsan összeszedtük magunkat és elmentünk egy játékáruházba. Hihetetlen mennyiségben voltak ott az értéktelen vacakok és a minőségi játékok és gyermekruhák. Jó móka volt a válogatás.
- Mi a kedvenc színe Lillynek? Mi a kedvenc meséje? Hercegnős vagy inkább vagány? – kérdezgettem Philt, de nem igazán volt biztos a dolgában.
Végül javasoltam egy bájos  fehér horgolt kalapot, piros szegéllyel és hozzáillő horgolt kistáskát. Kerestünk hozzá egy igazi kislányos ruhát is. Persze játék is kellett, így választottunk egy hercegnő-babát, kastéllyal, hintóval, lóval, ahogy illik.
Aztán, hogy az ötéves Sam se érezze elhanyagolva magát, kerestünk neki egy szerszámkészletet mindenféle férfidologgal, hozzá sisakot, a sérülések ellen.
Philt elküldtem virágért, elvégre egy kishölgyhöz nem lehet virág nélkül érkezni, én pedig elmentem a könyvekhez. Lillynek választottam egy verseskötetet, Samnek pedig egy dinoszauruszokról szóló könyvet, ez eddig mindig bejött.
Phil addigra már kifizette és becsomagoltatta az ajándékokat.
Én kifizettem a könyveket és ajándéktasakba tettem.
- Eve, nem kellett volna venned semmit – mondta Phil.
- Kedvesem, könyv nélkül nem megyünk köszöntőbe, ezt otthon tanultam. Igazán nem nagy dolog és örülni fognak neki. – nyugtattam  meg. Ő megölelt és gyöngéd csókot lehelt az ajkamra. Olyan meghitt volt ez az egész.
Bepakoltunk az autóba és már indultunk is, sietnünk kellett, ha nem akartunk elkésni.
A gyomrom már egy gombócban volt, ez biztosan látszódott is rajtam, mert Phil folyamatosan ugratott. Gyorsan odaértünk. Phil nővére, ahogy meglátta az autót, kisietett elénk. Arcon csókolta őt és érdeklődéssel nézett rám.
- Kristy, ő Eve. Eve, ő a nővérem Kristy. – mutatott be bennünket egymásnak.
Kristy nagyon barátságos volt, engem is arcon csókolt és igyekezett bekísérni bennünket a házba.
De a gyerekek már futottak is elénk. Phil felkapta őket, mindkettőt megcsókolta. Jó volt látni ezt a gyengédséget.
Lilly igazi kis csörfös királylány volt, Sam komolyabb, bújósabb. Kíváncsian tekintgettek rám, Lilly közben sutyorgott Phil fülébe, nyilván azonnal tudni akarta, hogy ki vagyok
- Lilly, Sam, ő Eve és velem van. – mutatott be nekik. Én is köszöntöttem őket, aztán Kristy beterelgette őket a házba.
Kipakoltuk az ajándékokat és mi is bementünk. A többiek kint voltak a kertben, mi is kimentünk. Phil nevetve súgta a fülembe:
- Mázlista vagy, Penny nénikémet megúsztad.
Nem nagyon nyugtatott meg, mivel úgy éreztem, mindenki engem bámul, hogy mit keresek ott. Phil lazán bemutatott mindenkinek, nem nagyon törődött a kíváncsi tekintetekkel. Néhány udvarias mondat után, amit velem váltottak,  szerencsére rá terelődött a figyelem. Faggatták mit csinál, hova megy forgatásra, meddig lesz távol, mit forgat, a szokásos kérdések.
Szerencsére Kristy elrángatott onnét, megkért, hogy segítsek neki salátát készíteni.
Aztán a gyerekek vették át a főszerepet, Lilly már türelmetlenül várta, hogy elfújhassa a tortáján a gyertyákat és végre megkaphassa az ajándékait.
Nagyon elégedettnek látszott, rögtön felpróbálta az új ruháit. Attól nagyon megilletődött, hogy tőlem is kapott ajándékot.
Sam kissé elhagyatottnak látszott, de mihelyt megkapta az ajándékát, azonnal jobb kedvre derült. A dinoszauruszokról szóló könyv nála is sikert aratott.
Mindenki el volt foglalva az ajándékokkal és egymással, gondoltam sétálok egyet a kertben, ami nagyon szép volt. Igazi zegzugos angol kert volt.
Kristy utánam jött.
Rögtön megdicsértem a kertet, olyan bensőséges volt.
- Tényleg tetszik? Én terveztem. – örült meg a dicsérő szavaknak.
- Nagyon szép és hangulatos. Biztosan van hozzá érzéked, lehet, hogy ezzel kellene foglalkoznod? – kérdeztem.
- Ha az ember itthon van a gyerekeivel, kreatívvá válik. Bill sokat van a kórházban, fel kell találnom magamat. Te mióta vagy Angliában? – kíváncsiskodott.
- Majdnem egy éve dolgozom itt, így alakult. – válaszoltam.
- Igen, az utóbbi időben elég sokan jönnek ide dolgozni.
Nem tudom, miért, de nem akartam, hogy a tömeghez soroljon.
- Az igazság az, hogy eszembe sem jutott jönni, csak kaptam egy ajánlatot és az nagyon érdekesnek tűnt. Phil cégénél dolgozom.
- És miért kaptad éppen te ezt az ajánlatot? – a kérdés nem kötekedő volt, inkább hitetlen.
- Ez elég hihetetlen történet. Az interneten keresztül ismerkedtem meg Peterrel, Phil egy barátjával és nagyon sokat leveleztünk, beszélgettünk Ő zenész és a körülötte támadt felhajtásra volt néhány ötletem. Peter beszélt erről Philnek. Látogatóba jöttem Peterhez, ő szervezte meg a találkozót Phillel. Valószínűleg, ha tudtam volna, hogy Phil cégéről van szó, nem mentem volna el a találkára, de így az esélytelenek nyugalmával jöttem.
- Még nagyon fiatal vagy és ezek szerint bátor is. – ismerte el Kristy.
- Huszonkét éves vagyok és bátornak éppen nem mondható. Anyám arra tanított, hogy ha jön valami lehetőség, próbáljuk ki, ne bánjuk meg utána, hogy kihagytuk. Így kerültem ide. Az egyetemet azóta interneten keresztül hallgatom, csak a beszámolókon és a vizsgákon kell személyesen megjelennem, így szerencsére nem kényszerültem döntéshelyzetbe. - folytattam.
- Nagyon jól beszélsz angolul. Mi nagyon kényelmesek vagyunk, nincs kényszerítőerő, hogy idegen nyelveket beszéljünk, így nem is nagyon beszélünk. Elvégre az angolt mindenhol megértik.
- Ezt is a anyámnak köszönhetem. Kiskorom óta tanultam angolul, később németül, majd középiskolás koromtól oroszul. Állítólag jó a nyelvérzékem, így a lustaságom ellenére a nyelvtanulást kikényszerítette belőlem. De igazából ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelt.
- Te beszélsz németül és oroszul is? – csodálkozott Kristy.
- Tulajdonképpen ez is egy ok volt, hogy kaptam azt a bizonyos ajánlatot. Oroszul itt viszonylag kevesen beszélnek, így most én felelek az orosz megjelenésért.
- Eve, minden elismerésem. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy mit tanulsz az egyetemen? Egyáltalán hova jársz egyetemre? – kérdezte érdeklődve.
- A bécsi egyetemre járok, marketing-kommunikáció és német szakra. Most voltam harmadéves. – válaszoltam.
- Elképesztő vagy. Phil mindig kedvelte az okos nőket – mondta elismerően.
- Ugyan Kristy, nem hiszem, hogy bárkinél okosabb lennék, egyszerűen így alakult. – tiltakoztam. – Gyere, menjünk vissza, úgy látom a többiek hiányolnak.
Szerencsére, mikor visszamentünk a gyerekek nekem estek, hogy olvassak nekik az új könyvükből, így bevonultunk hármasban a gyerekszobába. Bekuporodtak az ölembe, mintha ezer éve ismernének és olvastam nekik verseket és történeteket a dinoszauruszokról.
Mire befejeztük, Phil már útra készen várt.
- Gyere menjünk, ennyi épp elég a családból. – súgta a fülembe.
Így elbúcsúztunk, Kristy elkérte e telefonszámomat és megígértette, hogy máskor is találkozunk. Lilly és Sam is lelkesen ugrándozott, hogy jöjjek máskor is.
Beültünk az autóba, Phil magához húzott és hosszan megcsókolt.
- Ne aggódj, tetszettél nekik. Remélem, nem volt túl szörnyű neked.
- Egyáltalán nem volt szörnyű, kedves a családod. – nyugtattam meg.
- Most hova? – kérdezte. – Mit szólnál hozzá, ha folytatnám a zenei képzésedet?
- Az jó lenne – bújtam hozzá. – Ilyen feszült figyelemmel teli órák után jól esne a lazítás.
- Én majd gondoskodom róla, hogy ellazulj. – ölelt meg. – Akkor megyünk a búvóhelyre.
Mire kiautóztunk a házába, már besötétedett. Már csak testbeszéddel kommunikáltunk. Nem csitult a szenvedély, újra és újra fellángolt. Újra és újra felfedeztük egymást, a másik testének minden titkos zugát, boldogan teljesítettük egymás kívánságait. Kimerülten szenderedtünk el egymás karjaiban a legboldogítóbb módon, miután mindkettőnk minden kívánsága teljesült.
Az utolsó nap. Erre ébredtem, zakatolt a fejem. Phil még aludt, ezért gyorsan felkeltem, készítettem egy kávét és kiültem a ház elé. Olyan üresnek éreztem magam, mintha már elment volna. Sírhatnékom támadt. Aztán megfegyelmeztem magam, mert hallottam a mocorgást a ház felől. Letelepedett mellém, átölelt és biztos voltam benne, hogy az ő gondolatai is az utazás körül forognak. Nem volt jókedvű.
- Eve, ma elutazom, este kilenckor indul a gépem. – kezdte.
Vártam, hogy mivel folytatja.
- Még soha senki nem volt rám ilyen hatással, de nem tudom, hogy ez mire elég. Nem akarok semmit ígérni, mert nem tudom, hogy be tudom-e tartani. Gondolkodnom kell. Kérlek, bocsáss meg!
Próbáltam könnyed hangon beszélni:
- Nincs miért bocsánatot kérned. De őszintén, hiányozni fognak ezek a zenei képzések! – nevettem rá és látszólag könnyedén megcsókoltam.
Phil ajka azonban követelőzően csókolt vissza. Olyan erővel, olyan mohósággal ölelt, mint aki tudja, hogy ez az utolsó alkalom. Kétségbeesetten szeretkeztünk. Furcsa kapcsolatunk ott végződött, ahol kezdődött tíz nappal ezelőtt, a ház előtt, a domboldalon.
Szótlanul telt a további együtt töltött idő. Nem húztuk az időt, összepakoltunk és hazaindultunk. A ház előtt az autóban átölelt, megcsókolt.
- Hiányozni fogsz. Szia Kissy! – búcsúzott bánatos arccal.
- Te is nekem, Phil. Szia! – még egy utolsó szomorú, de annál forróbb csók és kiszálltam a kocsiból. Nem néztem vissza, nem is láttam, ahogy elhajtott. Mire felértem a lakásba, már potyogtak a könnyeim.
Lekuporodtam a kanapéra, kicsit sajnáltam magam, aztán próbáltam ésszel végiggondolni ezeket a furcsa napokat.
Nem vártam semmit, nem ígért semmit. Egyszerűen így alakult az életünk, volt néhány közös napunk. Szép volt, jó volt, vége. Sóhajtottam és próbáltam elterelni a gondolataimat.
Felhívtam néhány barátnőmet, gyorsan szerveztem egy közös programot velük a következő hétvégére és úgy éreztem, jó úton járok. Philt ki kell vernem a fejemből.
Mint a jó kisdiák, leültem a laptopom elé és az utóbbi időben keletkezett lemaradást próbáltam behozni. Ez hasznos ötletnek látszott, mert annyira kellett koncentrálnom, hogy amíg diplomamunka témáját keresgéltem, nyelvet tanultam, valóban nem jutott eszembe Phil. 
A következő hetekben ezt a technikát fejlesztettem tökélyre, aminek pozitív következménye az volt, hogy teljesen sikerült behoznom minden lemaradást. A baj csak az volt, hogy ez a megoldás csak az üres estéimen segített, a munkahelyemen és éjszaka nem.
És ez a megoldás is csak az első emailig tartott.
„Kedves Eve! Szeretném megszerezni Jurij Oblemegyev: A levitézlett c. könyvének filmesítési jogát. Légy szíves hozz össze egy találkozót vele vagy a képviselőjével. Köszönöm. Phil”
Rámeredtem a képernyőre. Ha eddig lettek volna illúzióim, hát ebben a másodpercben szertefoszlottak. Rideg utasítás. Semmi más. Hát rendben!  Megszerveztem a találkozót és visszaírtam.
„Kedves Phil! A találka megszervezve. Egyéb utasítás? Üdvözlettel: Eve Kiss”
Válaszra sem méltatott, de egyébként csaknem naponta írt nekem emailt. Ezután is mindig rövid volt és tömör. Csak utasításokat tartalmazott a sajtómegjelenésre és az orosz kampányra vonatkozóan, ezt a találkozót szervezzem meg, az a fotó jelenjen meg stb., stb. Semmi személyes, egy fél mondat sem. 
A sajtófigyelés iszonyúan kikészített, próbáltam megszabadulni a feladattól az orosz kampányra hivatkozva, de nem sikerült. Elég rendezetten intéztem a sajtóügyeit, kockázatos lett volna másnak átadni - ezt én is tudtam -, de mégis megpróbáltam.
Ő pedig hol ezzel, hol azzal a gyönyörű nővel volt lefotózva – úristen, micsoda fotók voltak! -, bár a pillantások mintha hamisak lettek volna, de lehet, hogy csak én képzeltem így, a hozzátartozó sziruposnál- sziruposabb történetekkel, hol ezzel, hol azzal összeboronálták össze, itt elcsattant egy csók, ott kézenfogva jelent meg  egy másik lánnyal. A megjelent fotók mégis kicsit furcsák voltak. Nekem is soká tűnt fel. A fotókon Phil mindig nagyon tartózkodó volt, általában kerülte a testkontaktust, csak titokzatosan mosolygott, mint egy kívülálló. Sosem tudtam ezt a rejtélyt megfejteni, pedig azután, hogy észrevettem, nagyon igyekeztem. Feladtam.
Végül is minden küszködés hiába volt, mikor ezeket a fotókat néztem és olvastam a történeteket, jeges rémület szorította össze a szívem. Szóval igaza volt Peternek. Most is.
Sajnos, nyilvánvalóvá vált, hogy Phil nemhogy nem közömbös a számomra, hanem beleszerettem. Ha eddig nem voltam biztos az érzelmeimben, most kiderült, hogy milyen fontos nekem. De már nem volt itt és nem is akart velem kapcsolatot tartani. Semmilyet.
Mikor erre ráébredtem, az szörnyű érzés volt. Tudtam, hogy magamnak köszönhetem a helyzetet, mégsem tudtam kézben tartani a következményeket.
Ráadásul elkövettem egy igen nagy hibát. Elkezdtem megnézni a filmjeit. A történtek után. Más szemüvegen keresztül. A filmekkel nem volt semmi baj, azok ugyanolyanok voltak, mint régen. Velem volt baj. Egyre valószerűtlenebbnek tűnt az a pár nap, amit együtt töltöttünk. Egyre jobban úgy éreztem, hogy minden perce hazugság volt és szégyelltem magam, hogy ennyire kitárulkoztam. Hiszen mi mást akarhatott tőlem Phil, mint egy könnyed hétvégét? Úgy éreztem magam, mint akinek a legféltettebb dolgát ellopták, legnagyobb titkát elárulták. Szó szerint égett az arcom, hogy ennyire elárultam neki magamat. Hát hogy gondolhattam, hogy bármit is jelentett neki az a néhány nap?
Az éjszakáim iszonyatosan teltek. Hiába szégyelltem magam, mégsem tudtam kiverni a fejemből Philt. Szinte éreztem, ahogy átölel és magához húz. Minden estén úgy sírtam magam álomba. Próbáltam, hogy minél később feküdjek le, hogy az álmosságtól szinte úgy szédüljek be az ágyba, de nem segített. Amint lefeküdtem, azonnal megjelent a veszteség érzése és sírnom kellett.
Pocsékul éreztem magam a bőrömben és pocsékul is néztem ki. Már az irodában is aggódtak értem, mert nyúzott voltam, lefogytam. Arra hivatkoztam, hogy valami probléma van a gyomrommal, reméltem, hogy bevették.
Az utasításokat tartalmazó emailek meg csak jöttek és jöttek.
Már arra is gondoltam, hogy új állást keresek, de sajnáltam a befektetett munkát. Végső kétségbeesésemben az is eszembe jutott, hogy hazautazom, de nem volt hozzá merszem. Így csendesen szenvedtem magamban, még sosem voltam ilyen boldogtalan és szerencsétlen. 
Nem volt senki, akivel megoszthattam volna a gondolataimat.
Petert eddig nem avattam be, szégyelltem magam előtte is, de éreztem, hogy eljött az idő, mert baj lesz. Már korábban is firtatta, hogy mi van velem, nincs olyan fesztelen jókedvem, mint korábban, furcsa a hangom, biztosan valami problémám van, ő szívesen segít. Végül nagy levegőt vettem és elmondtam neki az egész tíznapos történetet. Próbáltam a tényekre koncentrálni, hogy Phil nem ígért semmit. Megosztottam vele a gondolataimat az álláskeresésről, a hazautazásról. Erre nagyon dühös lett.
- Ugye, beleestél ? Ne is válaszolj! Évi, én figyelmeztettelek.
- Tudom, Peter, állandóan ott motoszkált a fejemben. De nem tehettem ellene semmit, mint a mágnes úgy vonzott. – sírtam a telefonba.
- Nem tudsz eljönni hozzám, csak egy hétre? – kérte.
- Nem hiszem Peter, rengeteg a munkám.
- Figyelj rám Évi, egy kicsit! Phil rendes fickó, bízzál benne egy kicsit és magadban is. Mondtam, hogy csak akkor kezdj vele, ha komolyan gondolod. Ezt szó szerint gondoltam. Philnek saját magával is meg kell küzdenie, ha kedvel téged, elég öntörvényű fickó, nem a párkapcsolat mestere. Márpedig kedvel, ezt tudom. Nem bíztatlak, mert a nevében nem beszélhetek, de adj még neki időt és felejtsd el, hogy állást keressél vagy hazautazzál. És hívjál gyakrabban, hátha segít egy őszinte beszélgetés.
Valóban többször hívtam, a beszélgetések kicsit segítettek a lelkiállapotomon, de Phil hiányán és a szégyenemen ez sem segített. Már majdnem két hónap eltelt, mióta Phil elutazott és nem csitult a dolog. Most már attól kezdtem el rettegni, hogy mi lesz, ha visszajön és személyesen kell találkoznom vele. Hogy tudok akkor viselkedni? Nem akartam, hogy lássa mennyire szenvedek, úgyhogy gyorsan össze kellett szednem magam. A csendes szenvedést egyre inkább a fékezhetetlen düh váltotta fel. Magamra is dühös voltam, hogy ennyire nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel és rá is dühös voltam, amiért így alakult.