Napló helyett 1. rész

Mindenki vágyik arra, hogy megtalálja a párját a világban. Vajon, akinek sikerül, annak miért és aki sosem találja meg a párját, annak mi lehet az oka?
Minden nő álmodozik az álompasiról. Összegyúrnak egy idolt és várják, hogy megjelenjen.
És feltűnik a színen a Férfi.
Ő az, vagy nem?
Nem is hasonlít vagy mégis? 
Hozzám ér, nem is érzem azt az izgalmat. Vagy mégis? Hiszen elöntött a forróság. 
Megcsókol. Nem is ilyennek képzeltem. A csók édes és izgató. Mégis ezt vártam!
Nekem megvolt az álompasim. Sokkal jobb, mint a képzeletemben. Minden stimmelt, a varázslatos tekintet, a vonzerő, az izgató csók, a forró ölelés, a féktelen vágy. A szerelem, a közös élet, a család, a boldogság. Tenyerén hordott a sors.
Aztán mégis mindez tovatűnni látszott. Eleresztette a kezem és én nem szorítottam eléggé, hagytam, hogy elengedjen.
-//-
Sosem írtam naplót. Mikor a barátnőim már több kötetet is teleírtak, akkor kezdtem aggódni, hogy baj van velem, én nem éreztem szükségét, hogy lejegyzeteljem, mi történt az életemben. Aztán mikor Londonba sodort az élet, mégis egy füzet lett a legjobb barátom. Nem naplót írtam, inkább azokat a gondolatokat jegyeztem le, amelyek foglalkoztattak, vagy régi dolgokra emlékeztem vissza. Aztán mégis, mikor Phil megjelent az életemben, ő lett a füzet főszereplője. Ahogy később elolvastam ezeket az irományokat, szembesültem azzal, hogy azóta róla szólt az életem. Korábban sosem gondoltam volna, hogy egy férfi ilyen hatással lesz rám, most úgy gondolom, ez a kapcsolat életem nagy ajándéka volt, még akkor is, ha nem volt mindig rózsaszínű a világ.
-//-
1.fejezet Visszautasíthatatlan ajánlat
Kamaszéveimben jól éreztem magam a  bőrömben. Családom nem biztos, hogy jól tűrte ezeket az éveket, de szerencsére nem nagyon korlátoztak. Nem voltak komolyabb ügyeim, az iskola is tűrhetően ment, éppen annyi energiát fordítottam a tanulásra, amennyit szükségesnek láttam.
Az idegen nyelvek érdekeltek a legjobban, ahhoz valószínűleg érzékem is volt, mert könnyen tanultam, így gyorsan haladtam. A középiskola végére jól beszéltem németül és angolul, de még középiskolás koromban elkezdtem az oroszt is tanulni. Imádtam nyelvet tanulni. Anyám nyitott volt minden új, kreatív nyelvtanulási módszerre, így nagy támogatóm volt. Mivel a német jól ment, rábeszélt, hogy a kor szellemének megfelelően lássak világot, így Bécsben kezdtem egyetemre járni.
Mint minden korombeli, sokat lógtam az interneten, sok ismerőst szedtem össze.
Így ismertem meg Petert is. Peter 20 éves névtelen angol zenész volt, néhány számát feltöltötte a youtube-ra, ahol véletlenül rájuk leltem és eléggé bírtam a dalait. Peternek volt honlapja is, ahol fogadta a kéretlen üzeneteket. Néha hagytam neki egy-egy levelet. Ezek egyáltalán nem elfogult megjegyzések voltak a szuper zenéjéről, azt is megírtam, ami nem tetszett. Végül válaszolt, ezen persze meglepődtem. Szinte kinevetett, valljam be, hogy tetszik a zenéje, különben nyilván nem hallgatnám. Végülis nem küldött el a fenébe. Így önkritikát gyakoroltam és megírtam azt is, ami tetszett. 
Később ezek az üzenetváltások szinte rendszeressé váltak. Hónapokon keresztül tartott ez a furcsa, arctalan kapcsolat. Úgy indult, mint egy szópárbaj, később pedig már egészen személyes hangvételűvé vált a levelezés, nem csak a zenéről írogattunk egymásnak, eszmét cseréltünk a világ dolgairól, személyes életünk történéseiről is informáltuk egymást. Mindig izgalmas volt a várakozás a válaszra, a végén már szinte naponta írtunk egymásnak.
Később áttértünk az online kapcsolattartásra, néha éjszakába nyúlóan „beszélgettünk”, majd egy idő után szóba is álltunk egymással, telefonon is sokat beszélgettünk.
Fura volt, mert miközben mindkettőnk életének fontos részévé vált ez az állandó információcsere, fel sem merült bennünk, hogy személyessé tegyük. Igazi internet barátság volt. A zenéjéről kérlelhetetlenül elmondtam a véleményemet, mikor kissé sikeresebb lett, akkor a siker „káros” hatásait olvastam a fejére. Peter nem utasította el azt, amit mondtam, sőt igyekezett felhasználni a tőlem kapott információkat, elvégre igazán kívülálló szemmel mondtam el a véleményemet.
Baráti és igen bensőséges kapcsolatunk alakult ki így a távolból, nem árnyékolták be a fiú-lány kapcsolat bonyodalmai. Az középiskola utolsó évében már harmadik évünket tapostuk.
Akkor támadt az a gondolatom, hogy jó lenne, ha Peter eljönne nyárra hozzánk, végigbulizhatnánk a nyarat. Mivel az egyetemre felvettek, nem kellett különösebb erőfeszítéseket tennem otthon, hogy az ötletet elfogadtassam, így Peter majd két hónapot töltött nálunk. Semmi feszélyezettség nem volt a kapcsolatunkban, úgy üdvözöltük egymást, mintha már találkoztunk volna. Szerettem volna, ha Peter – zenész lévén - tájékozottabb lesz a magyar zenei életben, így végigjártuk az akkor megrendezett szinte összes híres és kevésbé híres fesztivált, alternatív és kevésbé alternatív zenei klubot, végig buliztuk az egész nyarat, bejártuk szinte az egész országot. Persze nem kettesben, hanem egy nagy baráti körben, hol ez, hol az csatlakozott hozzánk. Izgalmas nyár volt. Rengeteg jó zenét hallgattunk neves és ismeretlen előadóktól, sok emberrel ismerkedtünk meg. 
A két hónap alatt Anyáék is nagyon megszerették Petert, szinte családtagként kezelték. Ő is jól érezte magát nálunk, szinte saját családra talált.
Peter elég régóta egyedül élt, a szülei már korábban meghaltak egy balesetben, így nagyon hálás volt Anyának ezért az egynyári törődéséért, hagyta magát kényeztetni. Ezalatt a nyár alatt olyan lett, mintha a bátyám lett volna, Anyáék rábíztak, ő pedig vigyázott rám.
Peter igazán helyes fiú volt, emellett nyitott szívű és nagyon laza. Magas volt és sportos. Barna szeme hihetetlen módon kifejezte aktuális hangulatát, nevetett mikor jókedvű volt, fényesen csillogott, mikor valamitől izgalomba jött, vészjóslóan villogott, mikor mérges volt és bánatosan fakó volt, mikor valamilyen okból szomorú volt. Barna haja állandóan kócos volt, mintha éppen akkor kelt volna ki az ágyból. Öltözéke a legkevésbé sem felelt meg az aktuális trendnek és egyáltalán nem volt harmonikus. Mindig úgy öltözött, éppen ahogy jött. De jól állt neki ez a lazaság. Mindig bolondozott, a barátnőim imádták, ő pedig élvezte a lányoknál elért sikereit. A külvilág felé mindig jókedvű volt és talán felszínesnek is tűnt, de én tudtam, hogy komoly lelki terheket cipel és a felszín alatt egy egészen más fiú rejtőzködik. Kissé magányos, meglehetősen komoly és nagyon céltudatos.
Zenésznek még nem volt túl ismert, és nem is játszott túlságosan populáris zenét. Zenei ízlése kifinomult volt és igényes, sokat tanultam tőle ezen a nyáron. Gitárját egész nyáron magával hurcolta, szinte hozzánőtt. Sokszor játszotta nekünk dalait, szövegei hangsúlyosak és személyes hangvételűek voltak, dalai közt sok volt a melankolikus hangulatú és elgondolkodtató. Hangja puha volt és meleg, éneklési stílusa pedig nagyon egyedi. Nagyon szerettem Peter zenéjét és az ismerőseim között is komoly rajongótábora lett.
Barátságunk a személyes találkozástól elmélyültebb és rendkívül bizalmas lett, kivétel nélkül mindent meg tudtunk beszélni egymással, nem nyomasztottak bennünket konfliktusok és ki nem mondott szavak. Titkainkat megosztottuk egymással és gyakran bánatunkat is, magánéletünkben sem voltak tabutémák.
Feltétel nélkül szerettük egymást, mintha testvérek lettünk volna, de a testvéri lét problematikája nélkül. A barátaim elfogadták, úgy tekintettek rá, mint egy hozzám tartozó személyre, de ottléte nem zárt ki semmiféle kalandot vagy kapcsolatot.
A nyarat hónapokban el-elugrott hozzánk egy-egy hosszú hétvégre, karácsonyra, húsvétra, ami inkább olyan volt, mint amikor egy távol lakó rokon meglátogatja szeretteit.
A következő igazán bensőséges személyes találkozásunkra csak két év múlva került sor. 
Azalatt a két év alatt az ő életében is történt néhány fordulat. Bár ugyanaz a komolytalannak látszó, laza fickó maradt, mint zenész, a neve egyre ismertebbé vált, hol Angliában, hol Amerikában turnézott. Mivel saját maga építette a karrierjét, sokszor számolt be tapasztalatairól az ismertté válás útján, sokszor osztotta meg velem kételyeit, kért tőlem tanácsot egy-egy konkrét kérdésben. Nem tudom, hogy ezekből mennyit hasznosított, de néhány esetben úgy vettem észre, hogy elfogadta az érveimet.
Én az egyetemem marketinget és kommunikációt tanultam, bár a tanulmányaim elején jártam, mégis tudtam ez alapján is hasznosítható ötletet adni neki. Néha csak a józan paraszti eszemet használtam, de nyilván az is befolyásolta véleményemet, hogy teljesen más gyökereink voltak és ez az övétől egészen eltérő látásmódot eredményezett.
Magánéletében nem történt változás, ugyanolyan magányos farkas volt, mint korábban. Lányokkal való kapcsolatai felszínesek és tiszavirágéletűek voltak. Nem kötelezte el magát egy percre sem, csak élvezte és falta az életet.
Szóval eltelt két év, és Peter már nem ismeretlen zenész volt, komoly rajongói táborral rendelkezett, különösen Amerikában. Kért, hogy nyáron menjek el hozzá Londonba, kicsit kísérjem el angol turnéján és újra töltsünk el néhány hetet együtt.
Mivel jobb dolgom nem volt, kötélnek álltam. Persze ez így nem igaz, nagyon örültem, hogy újra találkozunk személyesen. Boldogan borultunk egymás nyakába a reptéren, olyan volt, mintha előző nap váltunk volna el. Az egész napot és az egész éjszakát végigbeszélgettük. Nekem Peter volt a legfőbb bizalmasom és azt hiszem ő is megbízott bennem feltétel nélkül.
A következő héttől  kezdődött a turnéja, így az első napok csavargással és a próbákkal mentek el. Néhány ötletem azonnal felmerült, mikor személyesen találkoztunk, ebből néhányat elfogadott és a fellépések igazolták a változtatást. Apró dolgok voltak, arculati, kommunikációs elemek, de hatásosra sikerültek. 
Peter jó passzban volt és nagyon sikeresek voltak ezek a fellépések. További terveit is elmondta, hosszabb időre Amerikába készült, úgy látszott, hogy egy nagyobb lemezkiadó is felfedezte magának, ő is tudta, ha be adja a derekát, a „csináld magad” korszakának hamarosan vége. Ezért akarta különösen kiélvezni az utolsó „szabad” korszakot.
Már ott voltam egy ideje, mikor különös ötlete támadt:
- Évi, nem akarsz itt maradni Londonban?
- Peter! Honnét jött ez a kitűnő ötleted? Te elmész Amerikába, én miért maradjak Londonban? Mi értelme lenne? Csak téged ismerlek itt. – nevettem ki.
- Úgy értem, nem akarsz itt maradni és dolgozni Londonban? – erősködött.
- Még mindig nem vágom, Peter. Egyetemre járok Bécsben. Nem értek semmihez, nincs végzettségem. Mi legyek, takarítónő? – értetlenkedtem.
- Dehogy. Van egy barátom, valamiféle kreatív ügynöksége van és mindig keresi az új arcokat. Mikor meséltem neki az ötleteidről, hogy azokból mennyi bejött nekem, azt mondta, hogy szívesen beszélgetne veled. Ez a munka nem csupán végzettséget igényel. – mondta.
- Peter, azok csak ötletek voltak, szerencsésen sültek el. Szerinted mi lesz az egyetemmel? – kérdeztem.
- Nem tudom, ezt majd eldöntöd, egy beszélgetést gondolom megér. - javasolta.
- Hát végül is kockázat nincs, miért ne beszélgethetnék ezzel a te barátoddal. – egyeztem bele.
Gyorsan telefonált.
- Holnap három órakor lesz a találkozó, majd odakísérlek – közölte.
Megbeszéltük és szerencsére ki is ment az egész a fejemből. Aznap este is volt fellépése egy kis klubban és talán az eddigiek közül a legjobb hangulatúra sikeredett. A közönség többször visszahívta a színpadra Petert, fürdött a dicsőségben, én pedig nagyon büszke voltam rá.
Hajnal volt, mire ágyba kerültünk.
Viszont mikor délben felébredtünk, azonnal képbe kerültem. A gyomrom görcsbe rándult, bár nem tudtam, hogy mitől, mivel tétje nem volt a beszélgetésnek, mégis izgultam. Alig bírtam normális öltözéket összeszedni, elvégre nyaralni jöttem, nem állásinterjúra.
Végül összeszedtük magunkat és Peter elkísért az ügynökséghez. Az irodaházban útbaigazított és közölte, hogy a lenti kávézóban megvár.
Felmentem, ott már vártak. Egy Margaret nevű nővel és egy John nevű férfival ültem le a tárgyalóban. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek milyen szerepe lehet, mert ahogy leültünk, elkezdtek záporozni a kérdések. Nem egy szokásos állásinterjú volt, az állásról szó sem esett.
Mit tennék ebben a helyzetben, hogy viselkednék egy másikban? Ha ez így lenne, akkor szerintem a másik hogy lenne jó? Mi a véleményem erről a szlogenről, mi lenne szerintem jó szlogen egy másik dologhoz? Mi jut eszembe erről a színről és egy másik dologhoz milyen szín illene? És természetesen minden válaszomat indokoljam meg. Egy idő után el is felejtettem, hogy miért jöttem, egész fesztelenül beszélgettünk.
Végül megkérdezték, hogy szerintem mi a legfontosabb a kreatív szakmában. Kicsit gondolkodtam, de végül megválaszoltam:
- Szerintem az, hogy ne tévesszük szem elől a kitűzött célt és hogy a munkánk őszinte legyen.
Azzal váltunk el, hogy egyeztetnek a tulajdonossal és visszajeleznek hamarosan. Kértem őket, ha komolyan gondolják, amit mondanak, akkor tegyék minél előbb, mert két hét múlva utazom haza. Persze én nem gondoltam az egészet komolyan.
Lementem Peterhez a kávézóba és kértem, hogy ha lehet, többet ne küldjön az inkvizíció elé, ráadásul a titokzatos barátjával nem is találkoztam. Én is rendeltem egy kávét és részletesen elmeséltem, hogy miket kérdezgettek tőlem. Már egy órácskát ücsörögtünk beszélgetve, mikor megszólalt a telefonja. Csak hallgattam: -  Ok.., Persze.., Most mindjárt?....Itt vagyunk lenn.  - Végül letette és közölte:
- Évi! Jön a következő forduló. Várnak vissza. Menj, én itt megvárlak.
Nem sok kedvem volt a további kérdéseket megválaszolni, de visszamentem.
Margaret bekísért a tárgyalóba és közölte, hogy azonnal jön a tulajdonos, beszélni akar velem.
Végre megtudom, ki a titokzatos barát, hiszen ezt még most sem tudtam.
Nyílt az ajtó és belépett rajta Phil Duchanan. Azt hittem, hogy a föld megnyílik alattam, de igyekeztem palástolni a riadalmamat.
17 éves voltam, mikor Phil Duchanan berobbant a köztudatba. Akkor jelent meg az első mozifilmje, alig múlt húsz éves volt, istenien nézett ki, ő lett az aktuális fiúsztár. Az én szívem is gyorsabban vert, amikor megláttam, a szobámat ugyan nem plakátoltam tele a fényképeivel, de sűrűn látogattam a rajongói oldalakat, nézegettem a fotóit és izgatottan vártam a következő filmjét. Támogatói feltétel nélkül imádták, ellenzői a színészi munkáját ócsárolták, közömbös csak az maradt, akinek fogalma sem volt, hogy ki ő. Én a magam részéről nem imádtam feltétlenül, de sokáig nagyon tetszett, kisfiús volt, de mégis volt benne valami igazi férfias, a tekintete hihetetlenül szuggesszív, a mosolya pedig olyan pajkos, amilyen csak lehet. Szívdöglesztő volt. A filmjeit szerettem, szerintem tehetséges színész volt, csak fiatal. A hangja fenomenális volt, érzéki és nagyon vonzó. Ebben az időben mindent el lehetett adni a nevével, „aggasztott” is, hogy a végén „paprikajancsit” csinál belőle a pénzcsináló gépezet, de nem adta el teljesen magát. Ez tiszteletreméltó volt. Egy idő után az őrület lecsengett, de még ma is benne volt az első tíz nagymenő ifjú titánban. Még most is nagyon fiatal volt, mindössze 26 éves.
Szóval belépett az ajtón Phil Duchanan. Elegánsan, mint egy üzletember. Sötétszürke öltöny, csíkos ing. Minden darab márkás és minőségi, mégis olyan lazán viselte, mintha ez lenne a mindennapi öltözéke.
A szívem majd kiugrott a helyéből az izgalomtól. A valóságban is ugyanolyan jól nézett ki, mint ahogy a filmjeiben, a fotókon. Magas volt, egyenes tartású, kisportolt és elegáns, arca már elveszítette kisfiús báját, de ahogy mosolygott kis játékos gödröcskék jelentek meg szája szegletében. Gyönyörű szürkészöld szeme kíváncsian csillogott. A haja külön életet élt. Az a mozdulat, amely szinte a védjegye volt, ahogy kisimította vörösesbarna haját az arcából, hihetetlenül erotikus volt. Ha nem tudtam volna kicsoda ő, akkor is megdobbant volna a szívem. Olyan pasi volt, aki bármilyen körülmények között magára vonja a figyelmet.
A vonzereje szinte fizikailag érezhető volt a szobában.
Rám mosolygott és bemutatkozott. Kézfogása határozott volt, de nem kellemetlenül. 
Elnevettem magam, én is bemutatkoztam és megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy száz emberből hánynak kellene bemutatkoznia. Nemet intett a fejével és mikor mondtam, hogy bizonyos korosztályban százból csak tizennyolc ember nem ismeri, ő is elnevette magát, hogy van még min dolgoznia. Kérdezte, hogy honnét van a statisztikám, s mikor mondtam, hogy most találtam ki, már együtt nevettünk.
Ha volt bennem feszültség, az már elmúlt. Szerintem akkora trauma ért abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón, hogy az minden ésszerű érzést, mint az idegesség, feszültség,  azonnal kioltott bennem. Így aztán fesztelenül válaszolgattam a kérdéseire. Hiszen Peter barátja volt.
- Mi tudsz rólam, Eve?
- Gondolom, ugyanazt, mint mindenki más. Phil Duchanan, a nők bálványa, az aranyifjú, aki megkap bármit, amit akar. – csúszott ki a számon.
- Hát, jó is lenne! – nevette el magát. – A filmjeimet ismered?
- Hát, az az igazság, hogy én is a 82 %-ba tartozom. Szóval láttam a filmjeidet. Volt, amelyik nagyon tetszett, de volt amelyiket kihagyhattad volna.
- Hát, nem köntörfalazol. Még egyéb, amit mondanál?
- A bögréket és a babákat kihagyhattad volna. – céloztam a képével korábban megjelent tárgyakra.- Ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom? – szívtam vissza.
Hangosan felnevetett.
- Szerintem is borzalmasak voltak. Ráadásul nem nekem hoztak hasznot. Azt is észrevetted, hogy már nem követek el ilyen hibákat?
- Persze. Most a komoly, nők bálványa szerepet játszod. És válogatsz. Természetesen, ebbe beleférnek a kis, könnyű kalandok, különben hogy reménykedhetnének a bálványozóid. De már te irányítod a dolgaid. – tényleg ez volt a véleményem.
- Éles szemed van. És szerinted mi lenne a következő lépés? – kérdezte érdeklődve.
- Az igazi művész. Aki a munkáját helyezi előtérbe. És a titkait, a magánszféráját  megőrzi magának. Irányított és ellenőrzött kommunikáció a külvilággal. – feleltem elgondolkodva.
- Ez jó, ez nekem is tetszik. Szimpatikus verzió. – nevetett rám. - Miért szeretnél itt dolgozni, Eve?
- Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogy szeretnék-e itt dolgozni, bár most már talán van rá okom, hogy megtudtam, ki Peter titokzatos barátja, a kíváncsiság. Azt hiszem Peter elégedett volt az ötleteimmel, azért találta ki, hogy beszélgessünk. Tét nélkül. – feleltem.
- Szóval tét nélkül. Egyébként én találtam ki, hogy beszélgetnék veled. Szóval szeretnél dolgozni? – faggatott tovább.
- Ezen sem gondolkoztam. Tulajdonképpen Peterhez jöttem ki nyárra, fel sem merült, hogy dolgozhatnék. Egyetemre járok, most leszek harmadéves. De, végül is - gondolkodtam el -,  a kreatív munka érdekel.
- Mit tanulsz? – folytatta.
- Üzleti marketing, kommunikáció és német szakra járok a bécsi egyetemre.
- Ezek szerint németül is jó beszélsz. Ha jól tudom Magyarországról jöttél, ugye? – megint egy kérdés.
- Igen, onnét. Németül, oroszul és angolul beszélek, mármint a magyaron kívül.
- Oroszul? Tényleg? Peter nem is mondta. Az jó. – mondta elgondolkodva.
- Mármint mire jó? Úgy értem neked? Mert az tudom, hogy nekem mire jó. – bátorodtam fel.
Ügyet sem vetett a kérdéseimre.
- Miért éppen oroszul tanultál?
Egy pillanatig elgondolkodtam a dolgon, mert még magam sem tudtam világosan.
- Talán, mert annyira más világ. Titokzatos. És hatalmas világ, mi pedig olyan keveset tudunk róla. És az orosz nyelv annyira érdekes, annyira meglepő.
- Ennyi erővel tanulhattál volna kínaiul is. – vetette közbe.
- Az nekem túl messze van. Nálunk az orosz könnyen elérhető és egy korábbi korosztálynak nagyon is jól ismert. Sok közös dolgunk van, mármint a művészetben. Most csak a pozitív dolgokra gondolok, persze.
- Azt hiszem értem, hogy mire gondolsz. Érdekes dolgokat mondasz. Tudod, vannak terveim Oroszországban. Még nem pontosan kirajzolódott, de alakul. A piaci munka is érdekel? – kérdezte.
- Mit értesz pontosan ezalatt?
- Új piacon megjelenés, piacfigyelés, piacelemzés, ilyesmi. – válaszolta.
- Abszolút érdekel. – lelkesedtem, bár fogalmam sem volt, hogy miért.
- Eve, ne húzzuk tovább. Nagyon érdekesnek találtam a  beszélgetésed Margarettel és Johnnal. Nagyon egyedi látásmódod van és ez tetszik nekem. Engedelmeddel én Petert is kifaggattam az ötleteidről és azok is tetszettek. Néhány már nálam is bevált. Szeretném, ha nekem dolgoznál. Egy feltétellel, titoktartási kötelezettséged van, senkinek nem árulhatod el, hogy nekem dolgozol. Ez az egyetlen feltételem, de ezt nagyon komolyan veszem. Zavarna ez téged? – kérdezte és fürkészően nézett rám. Azok a szürkészöld szemek….
- Egyáltalán nem, de gondolom, Peter kivétel.
- Ő egyedül. Baráti alapon neki, ha kéri, bármit megtehetsz, már ami a marketinget illeti.- elnevette magát. – Úgy értem, a korlát a munkára vonatkozik. De csak neki. Akkor most még egyszer kérdezem, Eve: dolgoznál nekem?
- Miért is ne. Igen, dolgoznék. – jelentettem ki.
- Ok. Mikor tudsz belépni? – kérdezte.
- Két hét múlva megyek haza, el kell intéznem, hogy az egyetemen e-oktatásba vegyenek át, gondolom egy hónap múlva be tudok lépni. Mielőtt hazamegyek, majd megpróbálok lakást keresni. – mondtam gyakorlatiasan.
- Lakásra ne legyen gondod, azt majd Peterrel elintézzük. Szóval az egyetemet folytatni akarod?
- Mindenképpen. Biztosan meg kell jelennem személyesen néhány konzultáción és a vizsgaidőszakban. Erre az időre olyan munkát kellene ütemezni, ami nem igényli a jelenlétemet itt Londonban.
- Nem lehet átjelentkezni valamelyik itteni egyetemre?
- Hát, a német oktatás itt gyengébb lehet. Én inkább maradnék.- mondtam.
- Ha azt kérném, hogy ne folytasd az egyetemet? – kérdezte kíváncsian.
- Akkor sokkal könnyebben döntenék és nemet mondanék. Légyszíves, ne kérd ezt. Megoldom a dolgot. Legalábbis igyekezni fogok. – ígértem.
- Nyugalom, nem komolyan kérdeztem. De az tetszik, hogy mindig őszintén válaszolsz, nem köntörfalazol. Remélem, ezt a tulajdonságodat megőrzöd. Végül is mindegy, hova jársz egyetemre, ha megoldod a dolgot, gondolom. Akkor már csak a fizetésben kellene megállapodnunk.
Ebben gyorsan megállapodtunk, mert olyan összeget ajánlott, amire álmomban sem gondoltam.
- Üdvözöllek a csapatban Eve. De ne legyenek illúzióid. Ki fogunk zsigerelni. - mosolyogva nyújtott kezet.
- Állok elébe. – szorítottam meg a kezét.
- Ez teszik Eve. Nem ijedsz meg a kihívásoktól. Igaza van Peternek, klassz lány vagy. Gyere, Margarettel beszéljétek meg a technikai dolgokat. Egy hónap múlva várunk. De lehet, hogy még találkozunk addig, mert pénteken este megyek Peter koncertjére, gondolom, te is ott leszel, ugye? – könnyedén a hátamhoz érintette a kezét, úgy kísért ki.
- Még jövő hét végéig itt leszek. Szeretem Peter koncertjeit, jó zenész és nagyon élvezi, amit csinál. Ha eljössz, biztosan találkozunk, én vagyok a leghűségesebb és persze legkritikusabb rajongója. Viszlát Phil, örülök, hogy találkoztunk. – köszöntem el tőle.
- Én szintúgy. Szia Eve.
Margarettel néhány perc alatt megbeszéltük a szükséges dolgokat, telefonszámot cseréltünk és elvarázsolva futottam le Peterhez.
Peter kajánul vigyorgott rám.
- Hogy lehetsz ilyen dög! Képes voltál így átverni? – estem neki.
- Miért, ha megmondom kivel fogsz találkozni, eljöttél volna? Azért kaptál levegőt? Valld be, hogy oda vagy Philért! – kérdezte és kedvesen megszorongatott.
- Jaj, Peter! Mindenki odavan érte. Nem is kérdezed meg, mi történt? – háborodtam fel.
- Rád van írva Évi! Mikor kezdesz, mondjuk egy hónap múlva? – nevetett.
- Te tudtad előre, igaz? – vádoltam viccelve.
- Nem te döntöttél odafenn? Honnét tudtam volna előre, hogy igent mondasz? – háborodott  fel. – Azt persze nem tagadhatom, hogy Phil jelenlétében kiszámíthatóak a női reakciók. Nem tudom, hogy mit esztek rajta ti csajok!?
- Majd ha lány leszel megtudod. – vágtam vissza. – De tulajdonképpen honnét ismered Phil Duchanant?
- Még az ilyen híres emberek is járnak iskolába. – nevetett. – Gyerekkori barátom, együtt nőttünk fel. Az első zenekarunk is közös volt, nagy sikere volt a suliban. Később ő átnyergelt a színészetre, én maradtam a zenénél. De a barátság megmaradt.
- És ő már nem is foglalkozik zenével? – kérdeztem csodálkozva.
- Komolyan nem, nem jutna rá ideje. De vannak dalai, tudom, mert néha zenélünk együtt. Van egy tök jó anyaga, de nem ér rá foglalkozni vele, be kellene fejeznie és koncertezni is jó lenne, úgy lenne értelme. – mesélte Peter.
- Ez igaz, de az ő nevével nem lenne túl nagy erőfeszítés, szerintem mindent megvesznek a nevével. – gondolkodtam el a hallottakon.
- Gondolom, ezt ő is tudja, épp ezért nem foglalkozik vele. Ha csak a neve miatt veszik meg, az nem ugyanaz, mintha a zene miatt vennék meg. Pedig szerintem nagyon jó anyag, nem sokat kellene dolgozni rajta. – mondta Peter.
- Szerinted mit szólnak ehhez az egészhez otthon? – tértem észhez. – Anya őrjöngeni fog.
- Ugyan, kaptál egy jó álláslehetőséget és elfogadtad. Örülni fog neki. Az egyetemmel mi lesz? – kérdezte.
- Arra gondoltam, hogy átmegyek e-learningre. Phil azt mondta, hogy a lakással ne törődjek, ti elintézitek.
- Ha megfelel a lakásom, azt használhatod. Majd keresel másikat, ha akarsz.
- Peter! Olyan rendes vagy. Miért törődsz velem ennyire? – érzékenyültem el.
- Mert olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél. És te is épp így törődsz velem. A legnagyobb haszna az internetnek, hogy megismerkedtünk. – magához húzott és megpuszilt.
- Phil azt mondta, hogy pénteken eljön a koncertedre. – jutott eszembe.
- Az biztos, hogy nem miattam jön. – nevetett rám.
Még fel sem ocsúdtam a sok történésből már péntek is volt. Szerettem azokat a napokat, mikor Peter fellépett. Bennfentesnek éreztem magam és olyan jó volt végigélni, ahogy lelkileg felkészül a fellépésre. Igyekeztem nem zavarni a ráhangolódásban, inkább csak úgy ott voltam mellette, ha szüksége volt bármire.
Peter repertoárja most már sokrétű volt, a koncertjeit nagyon jól fel tudta hangulatilag építeni.
Az utolsó pillanatban Phil is befutott. Nyoma sem volt a múltkori eleganciájának. Farmer volt rajta, fekete póló és egy kockás ing. Laza volt és mégis hihetetlenül vonzó volt, alig tudtam levenni a szemem róla. Most láttam először Petert és Philt együtt. Elképesztő volt, hogy mennyire egy húron pendülnek, látszott, hogy egymás gondolataiban olvasnak, érződött, hogy ez egy régi, bizalmas barátság.
Adtam Peternek két bátorító puszit és már ment is a színpadra. Én lementem a közönség közé, ott sokkal jobban lehetett élvezni a koncertet. Phil a színfalak mögött maradt. Néhány szám után visszamentem hozzá, hogy lehívjam őt is.
- Gyere le Phil, ott sokkal jobban lehet élvezni a zenét. – Már húztam volna magammal, de ő szabadkozott.
- Jó itt nekem,  legalább nem sutyorognak össze a hátam mögött. – szabadkozott.
- Phil, te aztán nem vagy semmi! Ez Peter koncertje, miért gondolod, hogy bárki foglalkozik veled? Nem miattad jöttek, hanem Peter miatt. Ki a fene  gondolna arra, hogy épp itt vagy! Különben sem hiszem, hogy bujkálnod kellene. – morogtam vele. Találtam az öltözőben egy piros pulóvert és egy baseball sapkát. – Gyere, vedd fel ezt a pulcsit és a baseball sapkát, még az anyukád sem fog rád ismerni. Ki gondolna arra, hogy Phil Duchanan ilyen ronda piros pulcsiban jár?
Elnevette magát és szót fogadott, felvette a pulcsit és a sapkát. Nem volt valami szerencsés az összhatás, de éppen ez volt a cél. Megfogtam a kezét és levonszoltam a tömegbe. Már éppen élvezni kezdtük volna a zenét, táncoltunk, tapsoltunk, nevettünk, mikor észrevettem, hogy néhányan valóban felfigyeltek rá. Kezdett elkomorodni, mikor odasúgtam neki, hogy figyeljen csak rám, és odafordultam a körülöttünk kíváncsiskodó lányokhoz:
- Nyugi lányok, ő sajnos nem Phil Duchanan, ő a barátom Szergej Szentpétervárról és egy szót sem beszél angolul. – Figyelve az elképedt arcokat, megrángattam Phil karját és nevetve, félhangosan oroszul mondtam neki:
- Képzeld Szergej, a lányok azt hiszik, hogy te vagy Phil Duchanan!
Phil elképedve bámult rám,  én pedig odafordultam újra a sutyorgó lányokhoz:
- Látjátok, azt sem tudja, ki az a Phil Duchanan.
Most már Phil is megértette a dolgot és fuldoklott a nevetéstől, a lányok viszont lehiggadtak.
Így nyugodtan végigélvezhettük a koncertet, ami nagyon-nagyon klassz volt. Peternek nagy
sikere volt, többször visszatapsolták, velünk együtt. Az ilyen koncertek után nem volt könnyű visszazökkenni a való életbe, mindannyian úgy pörögtünk, mintha valami serkentőszer szedtünk volna be, így általában mindig valami spontán bulival oldottuk fel a feszültséget. Most is elmentünk egy kis klubba, ott ettünk, ittunk, sokat beszélgettünk, még táncoltunk is. Néha eszembe jutott mit mondott Peter, hogy Phil nem miatta jön el, ugyanis Phil egész este nem tágított mellőlem. A koncert után hangosan nevetve mesélte el a többieknek a szergejes sztorit és melegen gratulált Peternek, de velem szállt egy taxiba, mellém ült le az asztalnál és a néhány alkalommal amikor táncolt, azt is velem tette.
Peterrel is táncoltam néhányszor és az egyik alkalommal a tánc után kihúzott a levegőre, hogy beszélne velem.
- Évi, azt hiszem Philnek nagyon tetszel. – Mintha hájjal kenegettek volna, ezek szerint nem képzelődtem, ő is észrevette, hogy Phil egész este csak velem foglalkozik. – Csak akkor kezdj vele, ha komolyan gondolod, akkor viszont kemény küzdelem vár rád. – figyelmeztetett.
- Peter, mit gondolsz, csak most ismertem meg! – tiltakoztam.
- Én szóltam. Phil az egyéjszakás kalandok nagymestere, nem akarom, hogy megbántson. - nyugtalankodott
- Ne aggódj Peter, tudom kezelni. Csak nem gondolod, hogy a leendő főnökömmel kezdek ki? Tényleg olyan vagy, mintha a bátyám lennél. Kösz, hogy figyelsz rám! – öleltem meg.
Visszamentünk. Phil azonnal ott termett mellettem, italt rendelt nekem és szóval tartott. Jól csinálta, közben mindent meg akart tudni rólam és a kapcsolatomról Peterrel. Én titokban próbáltam meggyőzni magam, hogy nincs semmilyen hatással rám. A meggyőzés nem volt túl sikeres, ráadásul nagyon élveztem a helyzetet.
- Hogy állsz a fiúkkal Eve? – kérdezte hirtelen.
- Ezt milyen minőségedben kérdezed? – nevettem el magam. – Tudod a munkáltatók nem igen tehetnek fel magánéletre vonatkozó kérdéseket.
- Mint a barátod? – nézett rám kérdően.
- Barátok lennénk? – vágtam vissza csípősen. – Azt hiszem túlzásokba esel, Phil.
- De még lehetünk barátok, nem? – vonult vissza.
- Gondolod? Én azt hiszem, ennek kevés az esélye. – tiltakoztam. – Kérdezhetek valamit?
- Amit csak akarsz. – nagylelkűsködött.
- Hogy sikerül bevágódnod a lányoknál ilyen szöveggel? – csúszott ki a számon.
Úgy láttam, kicsit meghökkentette a kérdésem, de gyorsan magához tért. Nyilván nem volt hozzászokva, hogy ilyen csúnyákat mondjanak neki. Legbűbájosabb mosolyát varázsolta elő:
- A vonzerőm az oka. Bármit mondhatok, a lányok a lábaim előtt hevernek. Így nem szoktam megerőltetni magam. – komolykodó képet vágott. – Úgy látszik, nálad nem működik. Nem értem miért? – tette hozzá elgondolkodva.
Most én képedtem el. A leggonoszabb pillantásomat vetettem rá. Úristen, nem lehet, hogy ilyen nagy arca van! Nagyon dühös voltam.
Phil azonnal értette a reakciómat és hangosan nevetett rajtam.
- Eve! Ugye, nem vettél komolyan! Nem hiszem el! Ilyen könnyen át lehet rázni? Remélem, nem gondolod, hogy ekkora bunkó vagyok! Kérlek, nevess már! – kérlelt.
Nem volt nevethetnékem.
- Fogadjunk, hogy már azt is megbántad, hogy igent mondtál nekem. – jelentette ki.
Nagyot nyeltem. És bólintottam.
- Ne haragudj! – nézett mélyen a szemembe. – De nem lehetett kihagyni.
- Azért veszélyes vicc. Mi van, ha most már nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről? – kérdeztem kételkedve.
- Gondolj arra, hogy Peter mégsem barátkozhat egy nagyképű bunkóval! – győzködött. – De azért a te nyelvedet is jól felvágták!
- Most meg is kaptam a magamét! Mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk? – javasoltam.
- Részemről ok. – egyezett bele.
Mégis inkább hallgattunk és néztük, ahogy a többiek táncolnak és beszélgetnek.
- Tudod, mi tetszik benned a legjobban, Eve? – tette fel váratlanul Phil a költői kérdést. – Az, hogy olyan természetesen kezeled a dolgokat.
- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.
- Hogy nem nézel csodabogárnak, emberszámba veszel és nem játszod el a menő csajt a jelenlétemben. – sorolta.
- Hát, nincs nagy gyakorlatom a hírességek kezelésében, ezért gondolom, úgy viselkedek veled, ahogy másokkal is tenném. Mivel nem vagyok menő csaj, nem is játszom el, fárasztó lenne állandóan ezt a szerepet játszani, én pedig lusta vagyok. És az is milyen égő lenne, ha kiesnék a szerepjátékból? – nevettem el magam.
- Te és Peter jártok? – nézett jelentőségteljesen a szemembe. Majdnem beleszédültem ebbe a perzselő pillantásba.
- Persze. Most, hogy Peter Amerikába utazik, én azért jöttem ide, hogy őrizzem a fészek melegét. – ugrattam - Ugyan, Phil, pontosan tudod, hogy nem járunk. Gondolom, az nem számít komoly randizásnak, hogy két évenként néhány hetet együtt töltünk? De egyébként, anyám úgy szereti Petert, mintha a saját fia lenne – neki ugyanis csak lányai vannak -, családtaggal  mégsem kezdhetek ki, ugye? Peter olyan nekem, mintha a bátyám lenne, figyelmeztetett is, hogy vigyázzak veled. – nevettem el magam.
- És vigyázol? – kérdezte már ő is nevetve, de még mindig fogvatartva a pillantásomat.
- Mindenképpen, elvégre a főnököm leszel. És egyébként sincs nagy rutinom az egyéjszakás kalandokban. – játszottam ki az összes adumat.
- Peter nem keltette valami jó híremet, igaz? Egyébként miből gondolod, hogy egyéjszakás kaland lenne? – villantotta rám újra igéző pillantását.
- Ilyen előélettel? – nevettem el magam. – Kötné fogadást az ellenkezőjére?
Phil határozatlanul elmosolyodott.
- Passz. Azért még táncolsz velem? – kérdezte szinte szégyenlősen.
Legalább őszinte volt. Bólintottam, így ismét elmentünk táncolni. Jó sokan táncoltak, alig fértünk oda. Ráadásul következőként egy lassú számot játszottak, nem volt menekvés. Phil szorosan átölelt, forró leheletét ott éreztem a nyakamban. Testünk egymásnak simult és a testbeszédünk mindent elmondott. Éreztem, ahogy ereimben lüktet vér, s nyilván ő is érzékelte testem reakcióját, mert úgy magához szorított, hogy szinte éreztem a szíve dobbanását. Ajka lágyan kalandozott a nyakamban, egyszercsak forró csókját éreztem.  Megborzongtam a gyönyörtől. Őszintén szólva semmit nem kívántam jobban, mint hogy ez az érzéki pillanat örökké tartson. „A francba, hát mégis létezik ez a bizonyos vonzerő!? Szóval, még beszélnie sem kell….” – zakatolt az agyamban, miközben minden porcikám azt kívánta, hogy a karjaiba simuljak. Aztán mégis erőt vettem magamon és amennyire csak lehetett, elhúzódtam tőle.
- Ok, Eve, jó fiú leszek, De valld be, hogy tetszett! – suttogta a fülembe.
Nem válaszoltam rá, de a szemem biztosan nem azt tükrözte, amit szerettem volna, mert újra magához húzott és ott folytatta, ahol korábban abbahagyta.
Próbáltam a zenére koncentrálni, és nem reagálni. Mikor szájon akart csókolni, végül a sarkamra álltam:
- Phil, fogd vissza magad, légyszíves.
- A neved az oka Miss Kiss (Csókkisasszony)! Nem tudok ellenállni! Egyébként is, hogy lehet ezzel névvel visszautasítani a csókokat? Ez a név, Miss Kiss, olyan csábító. – nevetett rám huncutul.
- Nem jól mondod, Phil. A nevem nem Miss Kiss (Csókkisasszony), hanem Miss Kiss (kihangsúlyoztam az s-hangot). Nem azt jelenti, hogy csók, hanem inkább kicsi, apró. – oktattam ki.
- Nekem jobban tetszik a Miss Kiss (Csókkisasszony). – ellenkezett, de aztán feladta, nem próbálkozott többet. Visszamentünk a többiekhez, az éjszaka hátralevő részében tüntetően másra fordította figyelmét.
De csak játszott, búcsúzáskor nem állta meg, először vadítóan a szemembe nézett, majd szorosan átölelt és kajánul vigyorogva a fülembe súgta:
- Szóval, mégiscsak létezik az a bizonyos vonzerő? Alig várom, hogy újra találkozzunk! Viszlát Miss Kiss (Csókkisasszony)! – végül úgy tett, mint aki megpuszilni készül, de váratlanul jó erősen szájon csókolt. Aztán sarkon fordult, én pedig megkövülten bámultam utána.
A következő hét nagyon gyorsan eltelt, még sokat csavarogtunk és segítettem Peternek a csomagolásban, mert ő is útra kelt Amerikába. Szinte üresre pakoltuk a lakást.
A búcsú Petertől nehéz volt és könnyes. Tudtuk, hogy nem mostanában fogunk találkozni, hiába  költözöm  az ő lakásába két hét múlva.
Az otthoni két hetem is elég zajosra és sűrűre sikerült.
Többeknek az volt a véleménye, hogy hülyeséget csinálok, mások azt mondták, hogy menjek bátran szerencsét próbálni. Anya még Petert is felhívta, hogy kifaggassa, mennyire komoly ez a munka. A beszélgetés láthatóan megnyugtatta, de persze aggódott is értem, éppen azért, mert Peter pont elutazott Londonból.
Az egyetemen megértéssel fogadták, hogy e-learningre jelentkezem és mindenben segítettek. A csoporttársaim is drukkoltak, néhányan közülük is dolgoztak már kreatív ügynökségnél, csak éppen Bécsben.