Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 3. fejezet

Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. október 26.

***********************************************

Megint ő volt az. A lány az álmaimból. Meg kell tudnom, kicsoda ő… Próbálom elérni őt, de nem megy. Túl messze van. Nem látom tisztán az arcát, de tudom, hogy gyönyörű. Ha csak egy pillanatra megérinthetném…
– Rain! Ébredj! – vágott fejbe Ashley.
– Hogy az a jó büdös… – kiáltottam fel.
A fejemet dörzsöltem és dühösen néztem Ashley-re, de ő csak nevetett. Körbenéztem. Az osztályterem már teljesen kiürült. Csak mi voltunk ott Ashley-vel, Mirandával, Charity-vel és Tommal. Hallottam a többiek hangját beszűrődni a folyosóról. Összeszedtem a cuccaimat és felálltam. Ashley felé fordultam.
– Mi a francot csinálsz, Ashley? – próbáltam dühösnek látszani.
– Ne dühöngj, Rain!... Nyugodj meg! – kacagott.
– Fogd be! Baromira fájt.
– Sajnálom – csapta össze a kezét.
– Tényleg meg kéne már tanulnod kontrollálni az erődet – ráztam a fejem.
– Rain, te csak ne beszélj! Legutóbb, amikor meglöktél, beleestem a tóba a parkban. Az sem volt ám vicces – szólalt meg Tom.
– De ez az, Tom. Tényleg – válaszolta Miranda, próbálva nem röhögni.
– Ne gyere ezzel a matekos szarsággal, Rain! Tudod, hogy utálom a matekot – forgatta a fejét Ashley.
– Ez fizika – vágtam rá. – Mi Mirandával elmegyünk Charity-hez. Ti is jöttök, vagy mi lesz?
– Az attól függ. Mit fogunk ott csinálni? – billentette félre a fejét Ashley.
– Tanulni – vágta rá Charity.
– Nem. Én nem megyek – emelte maga elé a kezeit Ashley és kirohant a teremből.
– Oké! Akkor viszlát holnap, srácok! – integetett Tom és elsietett, hogy utolérje Ashley-t.
– Jó TANULÁST! – hallatszott Ashley kiáltása a folyosóról.
– Miss. Preston! Ne kiabáljon a folyosón – hallottam Mr. Kelly hangját, ahogy leteremti Ashley-t.
– Maga is kiabál – mondta Ashley és futásnak eredt a kijárat felé.
– És ne futkározzon!
Felsóhajtottam és a homlokomat dörzsöltem. Ashley nagy bajban lesz holnap.
– Gyerünk, Rain! – ragadta meg Miranda a bal karomat és elkezdett maga után húzni.
– Ja! Menjünk, Rain! – sétált mellettem Charity és rám villantott egy mosolyt.
Végigsétáltunk a folyosón, ami már szinte teljesen kiürült. Csak egy csapatnyi baseballos srác jött velünk szembe. A kapitány, Alex, megállt előttem és félénken rám mosolygott. Alex végzős volt és nagyon jóképű. Sötét haj, mogyoróbarna szemek és azt hallottam, hogy nagyon jófej. Majd 190 centis magasságával kimagaslott a többiek közül, akik mögötte álltak és bambán vigyorogtak.
– Ő… helló, Rain! – dörzsölte a halántékát.
– Helló! Szeretnétek valamit? – kérdeztem.
– Alex szeretne elhívni randizni – szólalt meg az egyik srác a kapitány háta mögött, mire a többiek elkezdtek röhögni.
– Pofa be, Drew! – suttogta Alex.
– Hm? – húztam fel a szemöldökömet.
– Szóval… lenne kedved eljönni velem, megnézni egy filmet ma este?
Miranda megrángatta a ruhám ujját. Lenéztem rá és azzal a tipikus duzzogó arckifejezésével találkoztam. Csak egy gonoszkodó vigyort küldtem felé.
– Bocsi, ma nem érek rá – mosolyogtam mentegetőzve.
– Akkor talán holnap? – kérdezte Alex reménykedve.
– Oké! – bólintottam.
– Király… Akkor érted megyek, mondjuk hétre, oké?
– Igen… Tökéletes – mondtam és tovább indultam.
Még hallottam, ahogy a barátai ordítva gratulálnak neki és egymás tenyerébe csapnak. Fiúk… mindig túl hangosak.

Hamarosan megérkeztünk Charity-ékhez. Ahogy gondoltam. Egyből lerítt róla, hogy jól el van eresztve anyagilag. Bár az iskolatársaink hetven százaléka eléggé gazdag, így nem hibázhattam nagyot. De hát ezt kapod, ha egy ekkora iskolába mégy, külön lovagló oktatással, tenisszel és lovaspólóval. Úgyhogy nem lepett meg, hogy Charity-ék háza is hatalmas volt. Akár egy szálloda.
Bementünk Charity szobájába. Mint ebben a házban minden, ez is hatalmas volt. Minden rózsaszín és lányos, pedáns rendben.

Elkezdtünk tanulni. Miranda arcára hamarosan ismét kiült a duzzogó kifejezés. Charity-re mosolyogtam, aki intett, hogy hajoljak közelebb. Valamit a fülembe akart suttogni, de meg akart bizonyosodni róla, hogy Miranda nem hallja. Miranda azonban túlságosan el volt foglalva egy matek feladattal, amit mi már rég megoldottunk.
– Beszélned kéne vele. Eléggé gondterheltnek tűnik.
– Tudom. De mégis, mit mondhatnék? – néztem rá, kérdőn felhúzva a szemöldökömet.
– Nem tudom. Mit csinálsz máskor, hogyha dühös rád?
– Bocsánatot kérek?
– Ez működhet.
– De nem csináltam semmi rosszat.
– Féltékeny.
– Ó, remek! – sóhajtottam.
– Jobb lenne, ha törődnél vele – szorította meg a kezemet Charity.
– Rendben, rendben! Megteszem.
Miután végeztünk a tanulással, haza vittem Mirandát. Egész úton nem szólt hozzám semmit, aztán duzzogva berohant a házba. Felsóhajtottam és a szememet forgattam. Steve észrevette. Hátrafordult az ülésben és kérdőn nézett rám.
– Összevesztetek Mirandával?
– Valami olyasmi – tettem karba a kezemet.
– És nem csinálsz semmit, hogy kibéküljetek?
– Nem tudom, Steve. Kellene?
– Szerintem igen – mondta Steve.
Igaza volt. Megdörzsöltem az arcomat, aztán kiszálltam a kocsiból. Steve-re néztem, ő pedig bólintott. Oda sétáltam az ajtóhoz és megnyomtam a csengőt. Miranda anyukája nyitotta ki az ajtót, szélesen rám mosolyogva.
– Helló, Rain! Mi újság? Már hetek óta nem láttalak.
– Minden rendben, Mrs. Van Vale! És önnel?
– Jól vagyok, köszönöm. Mirandához jöttél?
– Ő… igen.
– Elég rossz hangulatban jött haza. Történt valami?
– Volt egy kis félreértés közöttünk.
– Értem. Gyere csak be, Rain! Miranda fent van.
– Köszönöm.

Felmentem az emeletre, és elindultam Miranda szobája felé. Az egész ház olyan volt, mint egy labirintus. Könnyen el lehetett benne tévedni, ha még nem jártál arra. Már régen megjegyeztem az utat, úgyhogy könnyen rátaláltam Miranda szobájára. Vettem egy mély levegőt és bekopogtam.

Pár másodperc múlva Miranda kinyitotta az ajtót. Vissza akarta csukni, de megállítottam. Bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Ránéztem Mirandára. A francba, tényleg nagyon dühös.
– Mi a bajod? – léptem hozzá közelebb.
– Nincs semmi bajom – válaszolta ellentmondást nem tűrően.
– Akkor miért vagy rám dühös?
– Nem vagyok rád dühös.
– Tényleg? – húztam fel a szemöldököm.
– Tényleg.
– Hazudsz.
– Oké, akkor dühös vagyok – forgatta a szemét.
– És mégis miért?
– Azért, mert elmégy randizni azzal a sráccal – mondta frusztráltan.
– Nincs semmi jogod, hogy dühös légy emiatt – ráncoltam a szemöldököm.
– Tudom – sütötte le a szemét.
Közelebb léptem és megfogtam a vállait.
– Ezt már egyszer megbeszéltük. – Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. A szemeiben könnyek csillogtak.
– De…

Vett egy mély levegőt, és a szemembe nézett. Közelebb hajolt hozzám és az ajkai az enyémekhez értek. Becsukta a szemeit és úgy csókolt. Én csak álltam ott és nem reagáltam. Nem csókoltam vissza. Ő elhúzódott.
– Bocsáss meg… Most bizonyára te is haragszol rám – lépett hátra.
– Nem haragszom… Csak nem tudom, mit mondhatnék – léptem utána.
– Bocsáss meg, Rain! Önző voltam.
– Nem. Itt csak én vagyok önző – öleltem át.
– Miért? – kérdezte meglepetten.
– Nem akarlak elveszíteni… Ezért nem akarom, hogy járjunk.
– Nem akarsz… elveszíteni?
– Igen.
– Nem fogsz elveszíteni… Én sosem hagynálak el, Rain. Még akkor sem, ha a dolgok nem működnének… Szóval…
Nem válaszoltam semmi.
– Esetleg… mi ketten…?
– Nem tudom. Had gondoljam át! – öleltem át még szorosabban.
– Oké!
Nem tudtam, mit tegyek. Nagyon kedveltem Mirandát. De ő a legjobb barátom. Ha a dolgok nem működnének, kínosan érezném magam. Szóval… muszáj lesz átgondolnom a dolgot.

Másnap este elmentem a moziba Alex-szel. Nagyon kedves volt és figyelmes. Nem is próbált erőszakos lenni. A film után elmentünk valamit enni. Amíg Alex elment kaját venni, körbepillantottam és megláttam valakit… igazából két embert, akiket sosem gondoltam volna, hogy itt látok. Charity és Miranda. Tanulniuk kellene.
Messziről figyeltem őket. Amikor Miranda kiment a mosdóba, elnézést kértem Alex-től és odaléptem Charity-hez.
– Mit csináltok itt ti ketten? Nem arról volt szó, hogy tanultok?
– Ő… igen. Csak most… szünetet tartunk – próbálta kivágni magát.
Látszott rajta, hogy hazudik. Mirandát ismerve, biztos követtek.
– Tényleg? – ráncoltam a szemöldökömet.
– Ő… igen – ivott bele a szódájába.
– Miranda ötlete volt, ugye?
– Micsoda?
– Borzalmasam hazudsz – csóváltam a fejem.
– Ő… igen… Sajnálom.
– Semmi baj… Nem ez az első alkalom – sóhajtottam.
– Tényleg? Már korábban is követett?
– Kétszer is.
– Hűha!
– Ez azt jelenti, hogy mindent tudsz rólunk?
– Igen. Miranda elmondta.
– Mégis, mit gondolsz, mit csinálhatnék? – néztem rá.
– Ha szereted őt… Akkor miért nem? – mosolygott rám.
– Szóval azt mondod… járnom kéne vele?
– Ha szereted őt…
– Még gondolkoznom kell erről.
Talán Charity-nek igaza van. Szeretem Mirandát. Akkor meg miért ne?

Folytatása következik!

Ui.: A képen Clara Alonso, alias Charity Leighton.