Mindig rád vártam - Egy biszexuális lány kalandjai 12. fejezet

Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2012. április 11.
****************************************************
– Rain! – énekelte csengő hangon.
– Rain! – Ezúttal lassan mondta ki, elnyújtva.
– Hé, Rain!
Ez már használt. Ez a csattanós, idegesítő hang. Olyan kellemetlen volt, hogy már az őrületbe kergetett.
– Mi az?
Megfordultam, és vártam, hogy az alacsony lány beszélni kezdjen. Hollófekete haja épp csak a válla alattig ért. Nagy, mogyoróbarna szemei szórakozottan csillogtak. A fenébe is! Boldog, ha ilyen nyomorultul érzem magam miatta? Ez a lány maga az ördög, elbűvölő csomagolásban. Igen, aláírom. Elbűvölő. Nem kedvelem az ilyen mézes-mázos lányokat. Bár Mir is ilyen, de ő kivétel. Ő szerencsére nem olyan idegesítő. De ez a lány… Bár, ha nem lenne ennyire idegesítő, talán még lenne esélye. Heh! Micsoda szégyen erre még gondolni is.




Mereven nézett rám. Biztos arra várt, hogy valami kedveset mondjak neki, most viszont, hogy így felcsattantam, úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, és hozzám vágja, milyen önző vagyok. De tévedtem. Csak lebiggyesztette az ajkát.
– Mi ez az arc? – kérdeztem flegmán.
– Belehalnál, ha egyszer kedves lennél hozzám?
– Miért kellene kedvesnek lennem?
– Mert szeretlek.
– Na és? Ez nem jelenti azt, hogy én viszontszeretlek.
– Annyira önző vagy!
– Ja. Így van. Önző vagyok. Most pedig tűnj el!
Továbbsétáltam és többet nem is törődtem vele. A pokolba is, miért nem tud leszállni rólam? Beszálltam a kocsiba, és szóltam Steve-nek, hogy induljon. Annyira örültem, hogy megszabadulhatok ettől a lánytól, bár már a nevére sem emlékeztem. A fenébe is! Már egy egész szótárat készíthetnék az elfelejtett szavakból. Az a kis ördögfióka ott állt a kocsi mellett, és rám mosolygott. Helyes volt annyi bizonyos, de egyszerűen nem tudtam elviselni a jelenlétét, szóval inkább elfordultam, és lehunytam a szemem.
Mire észbe kaptam, már otthon is voltunk. Csak aludni akartam. Lerúgtam a cipőmet, és a szobám felé indultam. Vanessa szólt, hogy vár valaki a szobámban, de én nem figyeltem rá. Túl fáradt voltam már. Az ajtómban pedig megint abba a kis ördögfiókába botlottam, ahogy ártatlanul néz rám.
– Mit akarsz?
– Veled maradhatnék, hogy átöleljelek?
– Úgy nézek én ki, mit egy kövér teddy-mackó?
– Nem. De biztos vagyok benne, hogy még puhább vagy.
A kilincsre tettem a kezem és kinyitottam az ajtót.
– Értékelem, de most már hagyj békén!
– Ne légy ilyen! Hiszen csókolóztunk, meg minden…
– Ne is emlékeztess rá!
Beléptem a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót. Egy lány feküdt toppra vetkőzve az ágyamon. Alatta nem viselt semmit. Elég szexi volt… De mindegy is. Nem érdekes. Dühösnek látszott. Ha egy rajzfilmben lennék, biztos vagyok benne, hogy füst gomolyogna ki a füléből. Az a kisördög meg, mintha nem is vette volna észre őt, csak beszélt és beszélt, mintha nem érne rá ez mind holnapig.
– Kaphatnék még egy csókot? – hajolt felém.
Ez csak még több olaj volt a tűzre. A lány felállt az ágyról és odalépett hozzánk. A kis ördögfióka csak most vette észre, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Nem tűnt meglepettnek.
– Ó! Hello, Miranda.
Kényszeredetten elmosolyodtak, mielőtt Mir megszólalt volna.
– Amy! Sajnálom, de vissza tudnál jönni máskor? Rainnel  már vannak terveink ma éjszakára.
– Terveink? – kérdeztem meglepetten.
– Persze, te buta! Meg kell csinálnunk a matek házit. Ezért vagyok itt. – Meggyőzően beszélt. Soha nem hittem volna, hogy ilyen jól tud hazudni.
– Tényleg! Hogy felejthettem el? – kaptam a fejemhez.
– Rosszul hangzik. Talán majd máskor összefutunk. Hello, Rain! Hali, Miranda!
Csak néztem, ahogy távozik, Mir pedig rezignáltan integet neki és kényszeredetten mosolyog. Amikor a kis ördögfióka végre elment, Mir az ajtóhoz lépett és bezárta. Aztán rám pillantott, és a tekintete egyáltalán nem tűnt vidámnak.
– Mi a fene volt ez?
– Honnan kéne tudnom?
– Remek! Rain Spencer Dawn semmit nem vesz észre, ami neki nem fontok – mondta szarkasztikusan.
– Ez most bók akart lenni? – kacagtam fel.
Ő is elmosolyodott, és közelebb lépett. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy éreztem a lélegzetét az arcomon. A szemembe nézett, és a kezébe vette az arcomat. A szemei szórakozottan csillogtak.
– Aranyos – mondta.
– Nagyon vicces – vágtam vissza.
– Megbirkózol vele?
– Mivel? – Nem tudtam, miről beszél. Semmi bajom nincs.
– Tudsz még ennél is tökkelütöttebb lenni?
– Majd szólok, ha rájöttem – forgattam a szemem.
Hirtelen adott egy csókot a számra. Tettem egy lépést hátra a meglepetéstől, ő pedig csak felnevetett. Csak szórakozik velem. És még élvezi is.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – vontam össze a szemöldököm.
– Sajnálom. Nem tehetek róla. Annyira aranyosan nézel ki.
– De…
– Hé! Ettől még nem változik semmi. Egy barátomnak nem adhatok egy csókot?
Elhúzta a kezét az arcomról és a csípőmön nyugtatta. Szorosan átölelt és a mellemre hajtott a fejét. Én is átöleltem, és a fejére hajtottam az arcomat. Ezzel mindent elmondott. Mintha nem történt volna semmi. Azelőtt, bármikor haza jöttem, Mirt már a szobámban találtam. Amikor rákérdeztem, mindig csak annyit mondott, hiányoztam neki. Egy idő után már kérdeznem sem kellett.
– Hiányoztam, mi? Téged aztán nem lehet levakarni.
– Fogd be! Nem látod, mennyire haragszom rád?
– Haragszol?
– Igen. Tényleg megcsókoltad őt?
Tusé! Persze, hogy rákérdezett. Hiszen ő Mir. Tudtam, a játéknak vége. Persze már nem járunk együtt, de bárkivel is lennék együtt, ő féltékeny lenne. Ő a féltékenység istennője. Nem viccelek.
– Azt hiszem, igen.
– Hol?
– Hol? Mit értesz ez alatt? A fene se tudja már hol voltunk.
– Az arcán? A száján? Vagy máshol?
– A száján.
Ellökött magától és karba fonta a kezét. Milyen gyerekes! De épp ettől olyan ellenállhatatlan. Ha nem Mirről lenne szó, most biztos kifakadnék, hogy kit érdekel ez az egész. Azt hiszem, túlságosan is szeretem őt.
– Mostanában volt?
– Nem hiszem. Már nem is emlékszem rá, mikor történt.
– Nagyszerű – prüszkölte.
Berántott az ágyamba, és leültünk egymással szemben.
– Charity mesélt a korábbi kis kifakadásodról.
– Á! Szóval nem is azért vagy itt, mert hiányoztam? Erről akarsz beszélni?
– Nem, nem. Egyébként is jönni akartam. Baj?
Megráztam a fejem, és rávigyorogtam.
– Szóval? Miért csináltad?
– Mit? – kérdeztem.
– Féltékennyé akartad tenni? Vagy miért mondtad el neki?
– Ó, kérlek! Érdekel is engem, hogy mi van vele.
– De szeretitek egymást, nem? Hiszen csókolóztatok.
– Igen. De ez nem jelent semmit.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Nézd! Mielőtt randizni kezdtünk volna, már csókolóztam vele egyszer.
– Hogy? Miért nem szóltál?
– Mert nem akartam, jó?
– Remek. És aztán?
– Megbeszéltük, és azt mondta, nem jelent semmit.
– A fenébe is! És másodszor?
– Nem tudom. Mondott valamit arról, hogy hiba volt.
– Akkor kérdezd meg!
– Nem. Mi van, ha csak játszik vele, mint bárki más? Csak mert jól nézek ki, és tudom, hogy kell megoldani egy pár matekfeladatot.
A szívem hevesen dobogott. Mi van, ha tényleg csak játszik vele? Végül is mindenki csak ezt teszi. Randizni egy menő lánnyal, remélve, hogy ezzel a tekintélye növekszik, és mások úgy néznek rá, mint valami rock sztárra. Mindenki ezt csinálja. Csak Mir nem. Ő azért szeret, aki vagyok. Az már csak az én hibám, hogy nem szeretem viszont. Ez nem illúzió, mint bárki más esetében. Rájuk nincs szükségem. Úgyis csak átvernek. Mindenki népszerű akar lenni. De én, én nem akartam ezt.
– És mi van, ha mégsem? – rántott vissza a valóságba.
– Mitől vagy ebben ilyen biztos?
– Nem tudom. De te sose tudod meg, ha nem próbálkozol.
– Rendben, rendben! Megrólbálom. De nem ígérem meg, hogy mostanában.
– Majd ha készen állsz rá, Rain! De ne szalaszd el! Már most olyan népszerű, mint te.
– Mit akarjon ez jelenteni?
– Azt, hogy sokan pályáznak rá. Különösen a legnagyobb szoknyavadászok.
– Csak merjenek hozzáérni!
– Mit teszel? Hiszen nem a tiéd.
Beharaptam az alsó ajkam. Igaza van. Nem az enyém. Nem tehetek semmit, ha mással akar lenni.
– Gyűlölöm, ha igazad van – szűrtem a fogaim között.
Amíg Mir szavain gondolkodtam, valaki kopogtatott.
– Rain! Miranda! Kész a vacsora.
– Néhány perc és ott leszünk! – kiabáltam.
Hangosan felsóhajtottam, és lehámoztam magamról a ruhámat. Nem izgatott, hogy Mir lát meztelenül. Csak kibontottam a hajam és átmentem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak. Nem csuktam be az ajtót, mielőtt megengedtem volna a hideg vizet.
– Nem fázol? – dőlt Mir a fürdőszoba ajtajának.
– Kell a hideg zuhany. Szétrobban a fejem.
– Segítsek? – kérdezte csábos hangon.
– Megoldom.
– Régen együtt zuhanyoztunk. Emlékszel?
– Régen. Azóta már felnőttünk.
– Engem nem zavar. Láttalak már meztelenül elégszer.
– Mindent a szemnek, de semmit a kéznek!
Felnevetett és levette a topját. Most már ő is meztelen volt. Megrázkódtam a látványtól.
– Mit csinálsz?
– Felveszem a melltartómat. Miért? – nyúlt a melltartója után.
– Nem akarom, hogy anyukád azt gondolja, nem öltözködöm rendesen.
Felsóhajtottam. Nem hiszem, hogy ellen tudtam volna állni, ha tényleg beszáll mellém a zuhany alá.
– Miért? Mit gondoltál? Te perverz.
Hogy? Pont te hívsz perverznek? Na jó! Elismerem, nem vagyok egy kisangyal. De egy vén kujon sem vagyok.
– De te pont ezért szeretsz. Ezért nem tudsz leakadni rólam – vigyorogtam rá.
– Valóban – nevetett.
Elzártam a zuhanyt, és kiléptem a fülkéből, hogy megtörülközzek. Végignéztem a pólóimat és a sortjaimat, hogy megtaláljam a megfelelőt. Lassan szárítottam meg a hajam, és óvatosan begöndörítettem. Amikor végeztem, elindultam az ajtó felé. Mir követett le a konyhába, ahol anya már várt ránk valakivel, akire nem számítottam.
– Apa!... Már itthon vagy? – lepődtem meg.
– Igen, Rain. Itthon vagyok. Nem is örülsz, hogy látsz? Hello, Miranda!
– Persze, hogy örülök – néztem rá, ő pedig felnevetett.
– Hogy van, Mr. Dawn? – kérdezte Mir.
– Jól. Köszönöm kérdésed. Nem úgy, mint valaki, akit ismerek – vigyorgott rám.
– Ez mit akar jelenteni? – vontam össze a szemöldököm.
– Ó, semmit! Csak megszakad a szívem, amiért ez a kislány nem foglalkozik az apjábal.
– Nagyon vicces – húztam el a számat.
– Felhívhattál volna.
– Miért? Te sem hívtál – vágtam vissza,
Anya felsóhajtott
– Jól van, jól van! Ti ketten, folytassátok a gyerekes civódásotokat az asztalnál. Már szeretnék enni.
– Rendben – mondtuk egyszerre.
Miranda nem tudta visszatartani a nevetését. Leültünk és vacsorázni kezdtünk. Arra az ajánlatra gondoltam, amit Mrs. Lynch tett nekem.
– Ó, igen! – néztem a szüleimre, még mindig tele szájjal. – Híreim vannak nektek. Neked is, Mir.
– Rain! Ne beszélj evés közben! – szólt rám anyám.
Amilyen gyorsan csak tudtam, lenyeltem a falatot, és folytattam a mondandómat.
– Szóval, az igazgatónő azt mondta, kihagyhatnék egy osztályt, ha akarom. És adna ajánlást az egyetemre is.
Körbe néztem, hogy lássam a reakciókat. Anya elmosolyodott, de apa hitetlenkedve nézett rám. Miranda kényelmetlenül érezte magát. Nem értem, miért.
– Nos, ez nagyszerű – mondta anya. – Ez egy nagyszerű lehetőség, kicsim.
– Megfenyegetted, vagy mi? – nézett rám apa.
– Hogy?
– Csak viccelek. Hiszen egy igazi bajkeverő vagy. Azon gondolkodom, ha ezt eléri, hamarabb megszabadul tőled.
Nos, végülis igaza van. Talán Mrs. Lynch csak meg akar szabadulni tőlem. De miért kéne, hogy érdekeljen? Ez nekem is jó.
– Nem hiszem. Nem tenne a kedvemre, ha annyira utálna.
– Igaz – értett egyet apám.
– És kinevezett diákelnöknek is.
– Hogyhogy? – nézett rám apám.
– Nem tom’. Talán azt akarja, hogy meggebedjek a munkától, mielőtt megszabadul tőlem.
– Jó ötlet. Rajtad áll.
– Jó van! Szóval jó lesz, ha korábban végzek? – néztem a szüleimre, akik bólintottak.
– Ez könnyű volt – folytattam a vacsorám.
Mirre néztem, aki feltűnően csendes volt.
– Mi van veled? – böktem oldalba.
– Semmi. Tényleg semmi.
– Ha te mondod…
Folytatása következik!
Ui.: A képen Emily DiDonato alias Rain Spencer Dawn.