Farkasüvöltés

Máshol már a Karácsonyra készültek, s ott a békét semmi nem dúlhatta szét. Halvány, színes lámpák tűntek fel a közeli kis faluban, ahonnan a harangszó minden délben, szépen elhallatszott a városba, ám abban a pillanatban, amikor a tér teljesen megtelt emberekkel, a harang hangját már senki nem hallotta meg. Mint állatkertben a felbőszült oroszlánok, megvadult tigrisek, szárnyukat verdeső madarak, vagy éhes kutyák, úgy ordítozott és csapkodott az összegyűlt nép, magasba emelt táblákkal, kicicomázott plakátokkal demonstráltak. Majdnem minden táblán ugyanaz állt, vastag betűkkel írva: Szavazz rám! A feldúltság, mint mágnes vonzotta a gyerekeket is, akik máskor szelíden játszódtak. Ők is csatlakoztak a tömeghez, kíváncsiskodtak és kérdezősködtek.
December volt és, mint ahogy szokás, Gubanc városában is mindenki az újévi fogadalmán gondolkodott és gondolta, ha becsületesen betartja, akkor jobb éve lesz majd. Kövérek és soványak, alkoholisták, ostobák, nagyszájúak és még sokan mások, akik kigyűltek a térre nem változni akartak, nem kívántak az újévben mássá vagy jobb lenni. A nép tett fogadalmat, nem az egyének. – Gubanc városának polgármestere fog lenni! Csakhogy a nép nem tudott sehogy sem megegyezni, mindenki, legjobb esetben egy általa polgármesternek legjobban illő személyt, legrosszabb esetben pedig saját magát szerette volna megválasztatni. – Szavazz rám! – Én, a nyerő!  - Mindenki jöjjön ide! - hallatszott.



Néhányan szobák kitárt ablakaiból nézték a téren zajló ceremóniát, onnan kapcsolódva be, hangos kiáltással: - Ő az én uram! – Őt hallgassák! – Ő! Volt azonban olyan is, kit egyáltalán nem érdekelt, mi zajlik odalenn. Ő csak a szél susogását kívánta hallgatni, kizárva minden más fölösleges hangot, de sikertelenül. Ezúttal nem tudott úgy meditálni, mint ahogy szokott. Friss levegőt szívott, a távolba bámult, ábrándozva, aztán becsukta az ablakot, visszafordult és halkan énekelve folytatta a csomózást. Karkötőt készített, melyen piros és fehér fonalak keresztezték egymást, szíveket formálva. Egyedül volt. Szülei akaratos emberek, kik soha, semmi jóból nem maradtak ki. A téren voltak, talán ők voltak a leghangosabbak. A Karai volt Gubanc városának legismertebb és talán a leggazdagabb családja. Zöldre festett házuk egy utcasarkon állt, jobboldalán a postahivatal, baloldalán egy faragóműhellyel, melyben Karai Mihály, a város egyedüli faragómestere dolgozott. Naponta jártak hozzá faluból és városból egyaránt. A lakóház emeletes, a földszinten kristálycsilláros konyhával, gyönyörű, antik hangulatú nappalival, illatos fürdőszobával, könyvtárszobával. Az ember azt hinné, hogy az emeleti szobák is éppen olyan elbűvölőek, mint a lentiek, hogy azok is ragyognak a szép dolgoktól, oly fényesek, hogy az ember akár a padlóba is megnézegetheti magát, kényelmes ágyakban és fotelekben pihenhet. Nem. Az emeleten összesen csak két szoba volt. Az egyik egy zárt, ahová Karai Helénán, a ház úrnőjén kívül senkinek nem volt kulcsa, még Mihálynak sem, a másik szoba pedig Karai Margité volt, ki a nap legnagyobb részében egyedül üldögélt odabenn és csak akkor ment le, ha szólították. Szobája fala fehér színű volt, talán sose volt festve, az ágya kemény. Egy fiókos asztal és tükrös szekrény állt még odabenn, azok is antik stílusúak. A lány kopott piros ruhát viselt és piros zoknit. Hátát fekete bundamellény melegítette, mely valószínűleg, valamikor az anyjáé lehetett, mert csúszott le róla. Heléna, lányával ellentétben, mindig drága ruhákban járt, szekrényében bőrből és bundából készült ruhák, kalapok, blúzok sorakoztak, cipői is mind becses példányok voltak. Jelleme miatt, a városban senki nem szerette őt, az iskolában, ahol tanított, a gyerekek és a tanárok is mind gúnyosan néztek rá. A téren ismét sikerült magára vonnia a figyelmet. Ő és a férje hangosan hivalkodtak, már-már idegesítően. Volt ki próbálta őket lecsitítani, mások próbálták felülmúlni őket és olyan is volt, ki tovább nem tűrve a dolgot rátámadt Mihályra. A téren így aztán percek alatt megszűnt a hangoskodás, mindenki a verekedő férfiakat figyelte, hol az egyiknek, hol a másiknak odaszólva. Egyik pillanatban még mindketten talpon voltak, a másik pillanatban egyikük és aztán a másikjuk is a földön feküdt. Hiába szóltak rájuk, ők csak tovább folytatták a vitát és a bunyót. A gyereket tátott szájjal, meredt szemekkel figyelték az esetet, a nők picit visszahúzódtak, a férfiak pedig néha még beszóltak a verekedőknek, néha pedig ők is csak nézték mi történik, aztán egy férfi a sok közül újra megszólalt:
- Fejezzék be már uraim! Ezzel sokra nem mennek, sőt véleményen szerint ennek az egész mai ceremóniának semmi értelme nem volt. Nézzenek csak körül! Széttört táblák mindenhol, gyerekek, akik fel sem fogták mi történik, de ide vonzották őket a hangoskodással. Kérem! Lehetett volna mindezt nyugodtabban is csinálni.
Idegen hangja volt. Nem Gubanc lakója, az ki ilyeneket mond.
- Maga meg kicsoda? – kérdezték az urak és felkeltek a földről, majd miután lepucolták a havat magukról, mindketten szemügyre vették az idegent. – Kicsoda maga és miért szól bele abba, ami nem a maga dolga? Mi az, hogy semmi értelme? – folytatták a kérdezősködést, aztán Mihály megfogta az idegen kabátját, magához húzta és még mielőtt arcon köpte volna, még egyszer megkérdezte: Ki maga?
- Nyugodjon le, uram! Én nem akarok bajt. Hölgyem! – fordult aztán Helénához. Ez a maga férje? Látta őt? Hallotta? Na, és önmagát?
- Ki maga? – kérdezte a nép is.
Az idegen nem válaszolt. Mindenkit újra megnézett, vállat vont és indulni készült.
- Most merre megy? – kérdezte Mihály. Gyáva! Forduljon meg és mutassa meg ki maga! – feltolta a kabátja ujját, mintha ismét verekedni készülne, az idegen azonban kihúzta magát és csak annyit mondott: Mondtam, hogy nem akarok bajt! – megfordult és elindult anélkül, hogy még egyszer visszanézett volna.
- Gyáva! – hangzott utána.
Röviddel ezután a tömeg szétoszlott.

Margit újra megpihent és ismét az ablakhoz ment. Kinyitotta. A csend, mely akkor fogadta jólesően simult a füléhez, szippantott a friss téli levegőből, megfürdött a homályos napsugarak tengerében, majd miután ismét visszatért a valóságba, szétnézett. Az idegen éppen akkor fordult be a sarkon.



A kép forrása: a www.vi.sualize.us