Farkasüvöltés 5.

Csomózni kezdett egy újabb karkötőt, melyhez ezúttal zöld és sárga fonalakat használt, közben pedig Karácsonyi éneket dúdolt. Nem telt el sok mikor valaki ismét megszakította nyugalmát. Kopogtak. Szülei nem lehettek, hiszen ők mindig magukkal viszik a ház kulcsát. A kopogás erősödött. Margitka abbahagyta a csomózást és a bejárati ajtóhoz sietett. Ki az? – kérdezte kissé félénken.
-    Margitka! Én vagyok az, Konrád tanár úr! – Tanár úr! – kinyitotta az ajtót és beengedte őt, majd a konyhába tessékelte. A tanár úr kissé sietősen viselkedett, még a kabátját se vette le magáról és a cipőjét se húzta le. Leült egy székre. - Margitka! Drága gyermek! Miért siettél el tőlem? Még az sem mondtad el miért jöttél hozzám. Zaklatottnak tűntél, csak nincs valami gond?
A lány sóhajtott. Nem akarta elmondani mi bántja őt, de a tanár úr nagyon kíváncsian nézett rá és újabb kérdéseket tett fel neki. Szülei is bármikor érkezhettek, nem lett volna kedvező, ha a tanár urat ott találják a házban, ugyanis megtiltották a lányuknak, hogy a jelenlétük nélkül, bárkit is beengedjen a házban. Gyorsan kellet, cselekedjen, de azzal semmiképp sem akarta megsérteni az urat, hogy elküldje őt. Leült melléje. Ránézett és mosolygott, mintha minden rendben lett volna. – Elnézést kérek! – mondta. Az történt, hogy én nyitva felejtettem az ajtót és vissza kellett sietnem. – Segítséget kértél tőlem! – szólt közbe a tanár. – Igen. Nem kaptam meg sehol a Szép ígéret könyvet és el szeretném olvasni. Gondoltam, hogy talán a tanár úrnak megvan, elvégre irodalomtanár. A tanár úr mosolygott. – Biztosan, hogy csak ennyi a baj? – Igen. – válaszolt a lány és ekkor kulcs hangja hallatszott, ahogy elfordult a zárban én valaki kinyitotta az ajtót. Margitka szemei tágra nyíltak, rémülten nézett a mellette ülő ember szemébe, aki még mindig arra várt, hogy megtudja mi a lány igazi gondja, nem törődve azzal, sem amikor Heléna belépett és dühösen nézett a lányára, majd ordibálni kezdett neki, hogy mit keres a tanár úr a lakásukba, nyugodtan ülve maradt, miközben más talán eddig már el is ment volna anélkül, hogy kérték volna.
-    Kezét csókolom kedves kolléganő! Jól van? – kérdezett aztán.
Heléna furcsán nézett rá, de válaszolt neki. – Mi ügyben nálunk, ha kérdezhetem? A választások miatt a héten nem volt iskola. Tudja, hogy férjem lett a polgármester?
-    Tudom és pont amiatt jöttem, hogy gratuláljak. Mondta a kislány, hogy nem szabadna, senkit beengedjen, de mondtam neki, hogy most az egyszer kivételezzen, ugyanis… jaj, el is felejtettem neki mondani… útközben találtam valami a földön. Azt hiszem, egy levél lehet. Picit megázott, de az még jól látszik rajta, hogy ide szól.
-    Levél? – meresztette szemét Heléna. – Adja már ide!
Margitka nagyon megijedt, már szinte sírni is kezdett, hisz úgy tűnt a terve elbukott, a tanár úr megtalálta Krisztián levelét, melyet ő útközben elhagyott, s most anyja ismét örülhet, hogy a fiú mégiscsak eljön. Kezeivel elfedte arcát, hogy ne lássák, hogy pityereg, anyja közbe olvasni kezdte a levelet:

Feladó: Városi Rendőrség
Címzett: Karai Mihály

Tisztelt Karai Mihály, városunk polgára!
Ezennel felszólítjuk Önt, hogy huszonnégy órán belül szíveskedjék megjelenni a város rendőrségén egy ügy tisztázása miatt, melynek Ön is részese volt. Vád: Testi és szellemi sértés. Amennyiben nem jelenik meg a fent említett időpont leteltéig, úgy jegyezzük, hogy beismeri tettét.


Margitkában kettős érzés támadt fel. Megkönnyebbült, hogy Krisztián levele mégsem került elő, viszont aggódott apja miatt. Heléna kérdően nézett a tanárra és a levélre, majd összetépte a levelet és eldobta.
-    Ennél nagyobb hazugságot még senki nem talált ki! Azt gondolja, hogy elhiszem magának, hogy csak emiatt jött ide? Mondja az igazat!
-    Én nem hazudok, kérem! A levelet valóban az utcán találtam, biztosan a postás elhagyta. Azt hiszem, rossz ötlet volt idejöjjön. Margitka, kérlek vigyázz magadra!  A könyvet, majd odaadom, ha lejárnak az ünnepek, ugyanis kölcsön adtam egy jó ismerősöm lányának. A viszont látásra!
Miután a tanár úr elment, Heléna bosszankodva nézett lányára, aki azonban akkor abban a pillanatban, úgy érezte, hogy eljött az idő, hogy átadja a levelet, amit Krisztián nevében megírt. Felszaladt a szobájába, elvette a borítékot, majd közölte az anyjával, hogy a hírt, hogy Krisztián levélben jelentkezett. Heléna megörült. - Ez fel van bontva! – Igen, anyja! Kíváncsi voltam és elolvastam. Ne haragudj! Heléna elolvasta a sorokat, s amint a levél végére ért, könnyen gyűltek a szemére, a levelet összehajtotta és arcon csókolta a lányát.
-    Ne aggódj! Hamar írni fogunk neki, hogy eszünk ágában sincs meggondolni magunk és meg fogjuk várni!
Ekkor Mihály is megérkezett. Ő is mérges volt.
-    Ezek a rendőrök nem normálisak. – mondta. Leállítanak, azzal, hogy megkaptam-e az értesítést? Kérdem, milyen értesítést? Erre az egyik kalapos azt kérdi, hogy nem emlékszem arra a veszekedésre a téren? Tudod, amikor odajött az az ismeretlen és el kezdett mindenki előtt arról beszélni, hogy értelmetlen az, amit csinálunk. Most kellene, ide jöjjön, hogy lássa meg mi lett belőlem? Én állok most parton, őt pedig elsodorta a víz. És még a nép egy része rászavazott. Buta emberek!
-    Nyugodj le, Mihály! Jó hírem van! Krisztián jelentkezett! Bár igaz, hogy az írta, hogy egy év múlva tud csak jönni, mert Kínába kell, utazzon, de legalább közölte ezt velünk. Gondoltam, válaszolhatnánk neki, hogy megvárjuk, nemde? Különben még a végén valaki más elkapkodja előlünk.
-    Te, Heléna! Én nem tudom Krisztián milyen megbízást kapott, vagy, hogy miért mondja azt, hogy Kínába utazik, miközben Karácsonyra már itt lesz.
-    Miket beszélsz te? A levélben nem volt szó semmiféle Karácsonyról.
-    De ebben itt igen. Olvasd el! Itt találtam kinn a földön, miután a havat eltakarítottam. Biztos a postás elejtette. De… te milyen levélről beszélsz?