Farkasüvöltés 3.

Emlékezett arra a napra, amikor anyja, egy szeles délután elé állt és bejelentette, hogy hozzá kell mennie egy faragómester fiához. Érdekházasság volt, pénz miatt, ám amíg a pénz egyik családot vonzotta, addig a másik aligha törődött vele. Karaiék egyszerű emberek maradtak, egyszerűen öltözködtek és viselkedtek, azután is, hogy egy szilveszteri nyereményjátékon megnyerték a fődíjat, noha volt mivel dicsekedniük, hiszen évekre visszamenőleg ők voltak a második család, akiknek e nagy szerencse megadatott. Heléna szülei ennek hallatán, azonnal cselekedtek. Mi más lett volna könnyebb a pénzszerzésre a házasságnál? Lopni nem akartak, abból csak baj lett volna, ám két fiatalt nem volt nehéz összehozni, miután a szülők jó barátságot kötöttek. Az összebarátkozásra egy bálon került sor, ahol Karainé és Benedekné, Heléna édesanyja hamar meg is találták a közös témát mely egész estéjüket kitöltötte, s amíg pletykálkodtak és mindenféle női dolgokról beszélgettek, addig a két férfi is közösen elmélkedett a világ dolgairól. A bál utáni következő hetekben a két család ismét összeült, hol a Karai, hol a Benedek család házában vagy más esetben, ha szép volt az idő, akkor odakinn a mezőn egy közös piknikre.



Mihály alacsony termetű, kövérke fiú volt, hallgatag, melyhez aligha talált egy akaratos, büszkélkedő nőszemély, mint amilyen a Benedek lány. Heléna sohasem kedvelte Mihály maradiságát, de tudta, hiszen szülei fülébe ültették, hogy minden a pénz miatt zajlik, mosolygott a fiúra majd vidáman fogadta, amikor a házasságkötés is szóba került. A sikeres frigy után Mihály és Heléna egy újonnan épült házba költöztek, melyben évekig csendben élték mindennapjaikat. Unalmas napok voltak azok. A pénzt aligha használták egyébre, mint a havi számlák kifizetésére. A pénz használni kell, nem csak arra költeni, amire muszáj! – hangoztatta Heléna, egy nap, amikor már teljesen beleunt a mindennapok szürkeségébe. -Megyek és vásárlok!
Kezdetben csak néhány holmival tért haza, aztán egyre többel, drágábbnál drágább darabokkal, míg végül nem csak ruhát, hanem értékes, már majdnem fölösleges tárgyakat is hazavitt. Mindent csak magának. Mihállyal sohasem törődött, csak hagyta, hogy az élje és élvezze az ő megszokott, egyszerű életmódját, hogy még reggelire is csak kent kenyeret egyen, mikor annyi más finomsággal volt tele a hűtőszekrény. Nem változtatott a férfi kinézetén se, de önmagára még többet adott, mint az azelőtt tette, mielőtt a Karai családot megismerték. „Nem hozzám való.” – mindig így érezte, még aznap este is, amikor minderre visszaemlékezett. Eszébe jutott, hogy lányára is ez a sors vár. Őt is feláldozták a pénz miatt és ugyanezt ő is megteszi a saját gyermekével. Tudta, hogy Margitka egyáltalán nem kedveli Krisztiánt, de mert a férfi gazdag volt, várta azt a pillanatot, hogy együtt lépjenek ki az ajtón. Elmosolyodott, miközben a mennyezetet bámulta. Krisztiánnal még szerencséje is van, hiszen szép, magas fiú. Mi nem tetszik benne? – gondolkodott.
Margitka sem aludt. Félelem és gyűlölet volt benne, ordítani tudott volna, de az éjjeli nyugalmat nem akarta megtörni. „ Két hét az kevés” – gondolta. Bár jönne egy angyal, akinek szárnyán elrepülhetek, vagy felkapna a szél és elvinne innen, vagy becsukjam a szemem és többé ne ébredjek fel. Nem akarok innen elmenni. Nem!
Fázott. Heléna is. Margitkát az aggodalom hűtötte, mely egész testét átjárta, remegett tőle, mint egy megsérült kismadár odakint a hóban, várva, hogy valaki felsegíti és beköti törött szárnyát. Heléna az izgalomból remegett, ha tehette volna rögtön elment volna megkeresni a fiút és arra kérni őt, hogy ne várjon két hetet, vigye a lányt azonnal. Magára húzta a takarót, átölelte férjét, hogy enyhítsen remegésén, sóhajtott, majd lehunyta a szemeit, hogy elaludjon. Margitka kezeit összekulcsolta és összeszorította, aztán ő is sóhajtott. Testét nyomta a kemény ágy, a falat bámulta s aztán egy percre behunyta a szemét. Elaludt a szívén összekulcsolt kezeivel.