Dzsinn a szamovárból 8.rész

Hazafelé tartva, az edamai vásárt elhagyva, a kisvároson túl egy kutya szegődött a nyomunkba, ő is mint a vásározók egy tetemes része, szomorúan, zaklatottan bandukolt, kóbor kutya módján behúzva farkát, taligánk nyomán orrával a földet szimatolta. Éppúgy nehéznek érezhette az életet, mint azok az emberek, akik nem voltak olyan szerencsések a vásáron mint mi, és a megelégedettségtől nem ült annyi öröm az arcukon mint a milyenken. Scsorin látva a bicegő állatot, megállította a taligát, és szólt neki
- Pluto! - Szibériában minden kutyát így hívnak - majd egy főtt birkakörmöt dobott elé. A kutyának ismerős szag üthette meg az orrát, mert a farka felkunkorodott, mint a legszebb esernyőnyél, fejét is fölszegte s előbb még közönyös apró szeme egyszerre villogni kezdett. Ezután meggyorsította az iramot, taligánk elé állt és az öszvérünknek mutatta az irányt. Gyakran meg kellett állnunk, mert Pluto kutyára számos kísértés várt az úton: se szeri se száma a helyeknek, ahol, amióta csak a kisváros áll, az edamai kutyák évszázados szokása szerint neki is meg kellett állnia. Meg is állt, jobbra-balra locsolgatva a kerékvető köveket, a vén nyírfákat, az omladozó nyiladékok szögletét, de láthatóan vidáman és sebbel-lobbal. A következő birkakörömnél öröme egyre fokozódott, s mint aki új gazdára lelt, közénk a bakra is feltelepedett, Scsorin ölébe hajtotta alázatosan a fejét s szinte reszketett az boldogságtól.
Másnap megálltunk egy ligetben ebédre. Ebéd után a puha mohán elterültünk, az öszvér legelészett, Pluto szaglászott körülöttünk. Pirinka felkelt, hogy száraz ágakat gyűjtsön, aztán tüzet gyújtott, mikor égett elővette a taligából a kávéfőzőt, felforralta a vizet, beledobta a vörösréz ibrikbe a szükséges kávé- és cukor mennyiséget. Aztán egy kafedzsi (kávéházi dolgozó) ügyességével, beleöntötte a habzó, zamatos italt a felidzsán nevű, tányér nélküli csészékbe, kiszolgált bennünket és kellemesen kávéztunk. Majd szunyókálásba kezdtünk, de sem én sem Scsorin nem tudtunk szabadulni annak az éjszakának, a padláson történt eseménynek, Pirinka álmának kísértésétől. Lesétáltunk a fák között siető folyó partjára, ott kettesben maradtunk, keresztbe tett lábakkal törökülésbe helyezkedtünk. Eleinte csak néztük, ahogy a fahasábok ide-oda hánykolódnak és végül eltűnnek. Aztán Scsorin, a limonádés ember, a barátom megszólalt:
- Tudom nem tettél semmi rosszat ezzel a szorgalmas, rendes leánnyal. Sőt Pirinkát még sohasem láttam ilyen boldognak, azt hiszem először érezte azt a valamit, amit maga sem tudja még mi fán terem, ami fiatal nővé változtatja a sok vénasszony között. Ha majd hazaérünk és nagynénjei megvizsgálják minden porcikáját, tudom, nem találják meggörbítve egyetlen hajszálát sem. A püspökfalatján azt a néhány félrehajlott tollpihét, pedig észre sem fogják venni, ha mégis, a varrólányok ügyetlenségének tulajdonítják majd, akik elvétették a bugyogó szárainak az összevarrását. Így aztán engem sem ér majd semmilyen bántódás, továbbra sem tartanak férfinak. De neked vigyáznod kell, Pirinka megízlelte az édes gyönyörűséget és ezentúl cukrászának akar, és amit ez a leány egyszer magának akar azt meg is szerzi. Amíg nem jöttél ez az egyetlen becsületes ember volt mellettem, nem akarom elveszíteni, talán ő még visszavezethet a természetellenes útról, amire gyermekkoromban térítettek. Ígérd meg, hogy nem bántod! Ha akarod, most elmesélem mi történt velem. Te becsületes svihák vagy! Ugye megígéred?
- Igen megígérem neked!
Scsorin sokáig úgy tudta: az anyja görög, az apja pedig orosz származású volt. De itt az Angara mellett – rajta kívül – senki sem gondolta így: a szép telihold formájú női arcon, diók helyett mandulák nyomát viselő szemek csillogtak a dús haj éjszakájában, az orosz férfifőt pedig nem díszíthette szálkás körszakáll, s koronázhatta díszes hímzésű tyubetyejka (fejfedő).
Apja és Anyja – az akkor még - Szovjetunió azon részéből származott ahol úgy tartották, hogy a „víz” a legkedvesebb szó az ember szemének és szívének. Mert ahol kiszárad a folyó medre, ott elszárad az élet is: az emberek felkerekednek onnan, s a sívó homok kénye-kedvére hagyják holmijukat, amelyet nem tudnak a hátukon, vagy taligájukon elvinni. Az ilyen vidéken a kialudt tűzhelyükkel, a házak néma csendben várják a pillanatot, amikor a sztyep forró homokja elborítja őket. Elhalnak a gyümölcsös kertek, a fák csupasz ágai pattognak a forróságban, s a futóhomok magas halmokat hord az ősök sírja fölé. De Scsorin szülei nem azért hagyták el a Fekete- Pusztaságot, mert a nap nem olvasztotta fel a távoli hegyek hótakaróit s így nem folyt zúgó áradat a földekre, és a víz kisemmizte falujukat. Sokkal életbevágóbb oka volt ennek! Barátom így kezdte történetét
- Anyám születése után háromszor volt fehér a föld a gyapottól, amikor talán egész életükben először, mint a gyerekek nevettek és énekeltek tiszta szívből a falu szegényparasztjai. Muzsika szólt, az utcákon összeölelkezve táncoltak és sírtak az emberek. S mindenki ajkán a hősök leghatalmasabbjának neve, akit eddig csak ismert a világ: Lenin. Amiről azelőtt csak félénken a mesében álmodoztak , most hirtelen, mint a varázslat, valóra vált: a bégek földje a szegényparasztoké lett. Muzsikálva, énekelve vonult ki a falu népe a földekre, elöl ketmennel (ásót és csákányt egyesítő mezőgazdasági szerszám) a vállán és vörös szalaggal a karján anyám apja lépkedett. Nagyapám a forradalom idején a nagy vörös hadvezér zászlaja alatt harcolt, annak a zászlaja alatt, akit az üzbégek, a kazahok és türkmének dalaikban Frunze-atának neveztek. Elmentek Buharába, hogy kiűzzék onnan az emíreket. Az én nagyapám volt az első ember, aki elvitte a faluba a gyöngyszemeknél is drágább szavakat: szovjet hatalom! Jutalmul ezért bizonyára jómódban, gyönyörűségben és zsíros piláfban részesült Mohamed asztalánál.
De egyik éjjel a falu üvöltözésre és sírásra ébredt. Az udvarokon hófehér turbános lovasok jelentek meg. Baglaj bég ellenforradalmi bandái voltak. Velük volt az a kutya bég, akit a faluban senki sem ismert. Azt beszélték, az ördög arca nem olyan borzalmas, mint az övé. A parasztok mit tehettek volna puszta kézzel a sátánfajzatok ellen, akiknek hátán angol fegyverek himbálóztak s kezükben acélpenge villogott? Amikor a bég nagyapámra sújtott és annak széthasított fejéből elcsurgott a vére, gonoszul felkacagott és így kiáltott: „Allah hatalmas és Mohamed az ő prófétája „. A falut ezután majd egy szálig kiirtották. Sok évig tartott, amíg a még keservesebb helyekről betelepültekkel újra kezdődött a falu szervezése.
A hároméves kislányt – leendő anyámat – egy paraszt vette magához, s nevelte fel, azt suttogták: egykor Radzsim béget szolgálta.
A kolhozban apám volt a legjobb ketmenes, majd egy idő után ő lett a kolhoz elnöke. Sokan tisztelték és félték, mert gonoszkodó nézésű szeme volt. Ősz szemöldöke, bajusza és feltűnően ritkás, szálkás szakálla, mintha nem is valódi lenne, hanem csak úgy sebtében ragasztotta volna barázdás, sötét arcára.
Amikor az embereken valamitől elhatalmasodott az öröm, és újszerű dologba fogtak Apám így nyugtatta őket: „Nagy dolgokban jobb, ha csitítjuk a szívet, maradjatok veszteg ti ostobák, hallgassátok meg mit mond a fej! A fej azt mondja: éhes tyúk mindig maggal álmodik.”
Anyám tízéves volt, amikor apja elutazott a városba és megvette fogadott lányának a fekete „szavánt” (fekete lepel, amit a mohamedán nők viselnek, ha serdülőkorba lépnek. Halotti leplük is ez.). A kemény lószőrből sűrűre szőtt fátyol, amely elfödte arcát, a felnőttekhez kapcsolta, hízelgett gyermekes hiúságának. Az öreg ekkor arra intette: a födetlen arcú nő eltévelyedett és szemérmetlen, az ilyenek nem üzbég nők, hanem a sátán lányai és te ne is gondolj rájuk. A serdülő lány játéknak vette az egészet. S bár minden játéknak egyszer vége szokott lenni, a parandzsa (az üzbég-mohamedán nők fátyla: fejük búbjától hull alá az arcukra.) azonban maradt.
Apám ebben az időben másra gondolt, vályogviskolyának friss marhatrágyával betapasztott vályogkerítése mögül gyakran a közeli, magas hegyeket nézte miközben megvető mosoly futott át sűrű, hullámos, alig ősz szakállán. Vajon rajta kívül van e még valaki, aki olyan nagy tudással ismerné e hegyek megközelíthetetlenségét, mint ő. Mennyi vidéket barangolt be menekülésében a Vörös Hadsereg csapatainak üldözése elöl: bejárta a Sahirmardán-hegy gerincét, a ködös Pjandzsán át a Pamír jégmezőit. De a vadállati fény csak egy pillanatra villant meg szemében, s azt üzente: az elhamvadt napok pernyéjében ne turkáljon az ember!
Ebben az időben leváltották a kerületi pártbizottság elnökét, valamennyi funkcionáriusát. Állítólag Trockisták voltak, akik mindenképpen azon igyekeztek, hogy a falvakat sötétségben és tudatlanságban tartsák. A párt áldozatkész tagjait háttérbe szorították, üldözték s nem riadtak vissza a rágalmaktól, hamisításoktól sem. A kolhozok, amelyek nem kerültek a kezük alá, gazdagodtak, fejlődtek. Ezek a falvak szabadon terjeszkedtek, virágzott az új élet, itt minden dús és színes volt. Kissé odább már olyan falvakat voltak, mint apáméké: parandzsás nők, mullak-k, s magas vályogfalakkal elkerített ablaktalan kunyhók.
Az új pártitkár szerint ez a becstelen, bomlasztó munka már a múlté. Bár a faluban sem neki, sem instruktorainak még az árnyékát sem látták soha. Persze sokkal kényelmesebb a dolgozószobában ülni s onnan küldözgetni az utasításokat, rendeleteket. Meg aztán egyszerűbb is volt berendelni a központba a kolhozelnököt. Apám ilyenkor felkapaszkodott a szamár hátára aztán csak ment. A szamár nem ismert rossz utat, de apám, aki az elöljárósághoz igyekezett állami ügyekben, hosszúnak tartotta az utat. Néha ha a pártitkár sofőrjének autókázni támadt kedve, s rábeszélte főnökét a kényszerű kiruccanásra, apám azzal bírta maradásra őket, hogy nagyon rosszak az útviszonyok, a taliga kerekei összetörnek, a szekerekből kihullanak a szögek, ezek a szögek kilyukasztják az autó kerekeit. Veszélyes út a sivatag, csak a teve tapossa jól a faluba vezető utakat, de gyalog odajuthat az ember, meg szamáron is. Még azt is hozzátette: igazi nagy vezetőnek nem illik szamárháton ülni. Úgy tűnt, mintha még büszke is lenne rá, hogy a falu el van különítve a világnak attól a részétől, ahol veszélytelenül rohangálhatnak az autók. Ha más kolhozok elnökei megkérdezték tőle: hogy lehet az, hogy a pártvezetőség soha ki se dugja az orrát a falutokba?
Apám elcsodálkozott és azt válaszolta: - hát minek dugta volna? Nálunk sosincs rendetlenség. Szovjetemberek vagyunk mi, sztahanovisták is vannak közöttünk.
Azon a nevezetes napon a csillagok aprók voltak, mint kásaszemek az olvadó jégen. Az ég meg kifakult kék kartonhoz hasonlított. Egy csillag hirtelen fellángolt s rögtön ki is hunyt. Talán megijedt, de a csillagok között elégedetten és gúnyosan ragyogott a hold.
Elérkezett anyám és apám menyegzőjének napja.