Dzsinn a szamovárból 7.rész

A "jérce" éjszakai sikolya után nagyon szégyelltem magam, reggel nem mertem útitársaim szemébe nézni. Különösen Scsorin tekintetét kerültem. Pirinkáét, ha akartam sem tudtam volna kikerülni, úgy csimpaszkodtak rajtam kormosra festett, csillogó szemei, mint az éhes újszülött ajkai anyja éltető emlőin. Arca kipirult reggelre, akár csak a pipacs szirma, eltűnt róla a lisztes púder, és levendula illatú faggyús téglapor színesítette két oldalt a kis csúcsocskákat, ajkairól éppen, hogy nem folyt le e szépítő ragacs.
Lelkiismeretfurdalás is gyötört, hogy ilyen méltatlan helyzetbe hoztam Scsorint, és lelkén éppen ott ütöttem újabb sebet, ahol már úgyis elfekélyesedett minden. Hiába, nem tudtam uralkodni ösztöneimen, amit az orosz „hajasbaba” váratlan csábítása robbantott ki.
Reggel a taliga bakján aztán újra összeszorultunk, így folytattuk egy darabig, szótlanul utunkat, az edamai vásárba. Aztán Scsorin megütögetve a térdemet megszólalt:
- Szép időnk lesz ma, a cél sincs már messze, igazán nincs okod szomorkodni. De nézd csak ezt a leányt, repdes az örömtől, mint a fecske, kipirult akár a gránátalma. Talán csak nem volt valami szívmelengető álmod? – fordult Pirinka felé.
- Még soha nem álmodtam ilyet! Egy varázsló kerített hatalmába, és csodálatos mutatványokra tanított meg! Nagyon élveztem! – felelte az orosz hajasbaba.
- Aztán ki volt az a varázsló és milyen mutatványok voltak azok?
- Azt nem mondhatom meg. A nénéim azt tanították nekem, hogy a varázslók különleges emberek, akik nem szeretik felfedni kilétüket, és a mutatványaik apró részleteit is titokban tartják.
- Akkor a nénéidnek se mond el!
- Eszemben sincs!
Ezzel úgy tűnt, az eredeti kerékvágásban haladhattunk tovább.
Mielőtt bedöcögtünk volna a vásárba, a kisváros Edama előtt, még a határban, meglátogattunk egy temetőt, meg benne egy kis kápolnát. Scsorin mindig betért ide a vásározás előtt, tiszteletét tette a Madonna ikonjánál és áldását kérte, a  jó szerencséjét, a kuncsaftok sokaságát, és bőséges pénzhullás remélve. Először is elolvastuk a keresztek feliratait, egy kisgyermek epitáfiumát olvasva a barátom felkiáltott
- Szegényke!
És ha egy öreg keresztnél álltunk meg így sopánkodott
- Eleget élt, ne sajnáljuk őt: inkább azokat szánjuk, akik életben maradtak.
Ha véletlenül sírra léptünk, sietve elkaptuk a lábunkat és vigyázatosan félretoltuk az utak magas füvét. Egy fekete csirke rebbent el csipogva
- Hátha egy lélek volt. - mondta Pirinka.
- Akkor nem merne felszállni, nem látod, fekete mint az ördög. - válaszolta Scsorin.
Ezután bementünk a kápolnába mint a hideg vízbe, Pirinka csuklóig mártotta kezét a szenteltvízbe és minket is meginvitált rá, csak ujjam hegyére vettem pár cseppet. Úgy tekintettem körül mint közönyös amatőr és a kalapomat is feltenném, ha nem esett volna olyan jól a hűs levegő. A kápolna kopár és nyirkos, a szószék lépcsője ódon fából volt, megtapogattam a karfát, és szagoltam a molyrágásokat, kapirgáltam a cirádákat. Bámultam az üvegfestményeket, az ikonokat, a pásztorbotokat és a göndör báránykákat, amint állukat szelíden keresztbe tett lábaikra hajtják. Kijövet csodáltam a vallást, mint visszadübörgő ekhót. Mikor kilétünk e szent helyről, a kápolnatorony körül a hollók keringtek, károgtak, ingerelték a torony néma kakasát, hogy kukorékoljon. Aztán Scsorin
- Nézzétek itt vannak a fekete csuhások!
És együtt nevettünk.
A vásárba érkezve, hamar elfoglaltuk gondosan kiválasztott helyünket, az egyetlen hajóhinta és egy nevetséges komédiás között. Egy magas, szikár, sápadt arcú ember volt, a maga elé kirakott sok késről, ollóról, amiket kezdetben állandóan forgatott-csattogtatott, arra gondoltam, afféle vásári borbély lehet. A hozzálépő vendégekkel azonban igen választékosan beszélt, és nemes veretű kifejezésekkel élt, okoskodásai közben kitűnt méltóságos külseje. Amikor megkérdeztem Scsorint, ki ő? Azt válaszolta, hogy úgy tekint mindenki erre a sarlatánra, mint valami új Hippokratészra. Különleges tudásáról hamarosan meggyőződhettem.
A pocakjáról ítélve, tehetős uraság csoszogott elé, akivel, idefelé jövet az egyik kocsmában volt szerencsénk megismerkedni. Bénaságáról panaszkodott a kocsmárosnak, de az ínycsiklandó fogások láttára megmutatta, hogy még tudja használni a kezét. Mohón falt az előételből, megtisztelt étvágyával minden finomságot, levest, sült foglyot, nyulat, mikor levette nyakáról az asztalkendőt, nagy kortyokban itta a bort, a boros flaskát úgy tartotta szája elé, mintha másféléves csecsemő lett volna.
Miután újdonsült Hippokratészunk kifaggatta, hogy milyen nyavalyával küszködik, megkérdezte tőle, milyen táplálkozáshoz szokott?
- Rendszerint húslevest és frissen sült húst eszem. – felelte az uraság.
- Húslevest és frissen sültet! – kiáltott föl megütközve az „orvos”. – Ezek után igazán nem csodálkozom, hogy megbetegedett. Minden ízletes étel mérgezett gyönyör, csapda, amelyet a kéjvágy állít az embereknek, hogy annál biztosabban elpusztítsa őket. Le kell mondania a jóízű ételekről. Minél ízetlenebb egy étel, annál egészségesebb. Mivel a vér maga is ízetlen, hasonló táplálékot kíván. Hát bort szokott-e inni?
- Szoktam, de csak vizezve. – válaszolta a pókhasú.
- Igen? Vizezett bort? Hasztalan vizezi – jelentette ki az „orvos” – Micsoda mértéktelenség! Elképesztő étrend! Önnek már régen meg kellett volna halnia! Hány éves?
- Most járok a hetvenkilencedikben.
- A mértéktelenség mindig korai öregedést idéz elő. Ha mindig főtt krumplit, borsóval, száraz babbal evett volna, most nem gyötörné a köszvény. Mindamellett nem hátrálok meg a feladattól, hogy lábra állítsam, de csak azzal a feltétellel, ha az előírásaimhoz tartja magát.
Az uraság végül megígérte, hogy mindenben engedelmeskedik, úgy gondolhatta ilyen nagy orvos nem okoskodhat hamisan.
Scsorinnak megemlítettem mindazt, amit hallottam
- Szent Atyám! Ez a városi sarlatán olyan gyors kezű, hogy betegeinek még jegyzőt hívni sincs idejük, sok végrendelettől fosztott meg már sokakat. Ha sokáig hagyják vásározni több özvegyet és árvát produkál, mint Trója ostroma, s annyi temetés lesz mintha pestis dúlt volna.
Másik oldalunkon, a körhintával szemben egy házaspár tolakodva csinált helyet magának, az asszony mindenféle kenőcsöket meg illatszereket rakott ki, keménypapírdobozokból összeállított asztalukra, s kezdett árusításukba. Egy idő után mindezek az áruféleségek nem bizonyulhattak elég jövedelmezőnek, mert egy sebtében kifeszített ponyva előtt fölcsapott jósnőnek. Ezután záporként hullottak a markába a kopejkák, rubelek. Ahogy megfigyeltem leginkább ezek foglalkoztatták ügyfeleit - A pénzes nagybácsi mikor távozik a másvilágra? Az udvarló, aki házasságot ígért megtartja-e a szavát? Szerencse éri-e a vásári szerencsejátékokon? Ha egy céllövöldében pénzét elpuskázó kuncsaft visszatért és szemrehányást tett, hogy éppen az ellenkezője történt annak, amit jósolt neki, azt felelte, hogy a szemrehányás az ördögöt illeti, aki – noha ő minden varázserejét latba szokta vetni, hogy a jövendő feltárására rávegye – kajánságból néha mégis rászedi. Ilyenkor szükségesnek látta, hogy „mestersége” tekintélyének növelése érdekében magát az ördögöt is megjelentesse. Az ördög szerepét férje alakította, mégpedig tökéletesen, mivel nyers hangja és csúf arca csakugyan az ördögre emlékeztetett. Aki csak egy kicsit is hiszékeny volt, halálra rémült az ábrázatától. E különös vásári komédia azonban szomorú véget ért. A nagy tülekedésbe, a kíváncsiskodók közé egy nagyszakállú, marcona kinézetű, feketecsuhás pópa tört utat magának, aki mindenáron látni akarta az ördögöt, s amikor az megjelent előtte, kivett a köpenye alól egy méretes kést és a mellébe döfte. A nagy ribillió sokáig tartott, végül a helyi szent hivatal, tudomást szerezvén az ördög elhalálozásáról, kiküldte tisztségviselőit a jósnőhöz, akit pufajkás rendőrök hurcoltak el, miközben halott férjét földobták az ördög szekerére.
Később Scsorin egy bábjátékost is közelünkbe tuszkolt, mondván neki, hogy ahol ilyen finom, édes fánkot lehet kapni, ott csak úgy hemzsegnek majd a taknyosorrú lurkók. Szerinte ez lesz a legjövedelmezőbb hely a nap folyamán. Igaza is lett, mert mindenkorú férfi és nő, gyerek tolongott körülöttünk. Igen aprólékosan meg volt szervezve a munkánk. Amikor a szálep kimerülőben volt, Pirinka nem sajnálta a cukrot a tésztába, ha meg tele volt, meglódította a sós zsákocskát, hadd szomjúhozzanak a parasztok. Így állandó egyensúlyt biztosított, kereslet kínálat között.
Sokáig minden a legnagyobb rendben is ment, nem győztem összeszedni a tengernyi sok kopejkát, hanem aztán mikor legnagyobb lett a csődület körülöttünk, egy Cuhadir nevű cigány vásáros kezdett letelepedni mellénk. Üveggyöngy nyakláncokkal kereskedett, de valójában az volt a célja, hogy kártyajátékával becsapja a parasztokat. Nyakláncait karján lógatva szemtelenül asztalunkhoz támaszkodott, káromkodott, pipált és köpködött. Scsorin nem sokáig állta a dolgot, legfőképpen, hogy maga előtt kifossza vendégeit. Utálkozva, gyorsan elkergette. Ekkor a cigány elvegyült a nép között és szüntelenül kiabálta: „Nyakláncot vegyenek! Nyakláncot vegyenek!” A barátom nem tűrte ezt a szabadversenyt - kommunista államban ez megengedhetetlen - utána ment, lekevert neki két pofont, és felajánlotta neki a girhes gebénket, ha eltűnik, ha nem, feljelenti a vásári hatóságoknál. Ezután már nem hallottuk többet a cigány hangját.
Mielőtt elhagytuk volna az edamai vásárt végleg meggyőződhettem barátom kifinomult vásározói tudományából – nem mintha eddig bármi kétségem lett volna efelől. A hűséges, de gyönge gebénk helyett új, testesebb jószágot kellett beszereznünk a visszaútra. Vele tartottam a mustrára, mint aki csak véletlenül sodródott mellé, amolyan hozzáértő lócsiszárnak titulált a kupecek előtt. Egy helyen ahol négylábúak sorakoztak elénk, Scsorin megállt, maga elé vezettetett egy öszvért, patájától a feje búbjáig megvizsgálta. Tömérdek rosszat mondott róla. Megvallom, sok dicsérni való nem akadt rajta, nem sokkal volt különb előző tulajdonunknál, a barátom akkor is talált volna rajta kifogásolni valót, ha a moszkvai metropolita öszvére lett volna. Kifejtette, hogy az öszvéren minden elképzelhető hiba fellelhető, s tanúul hívott engem, akinek nyilván volt okom rá, hogy egyetértsek vele.
- Hadd hallom – fordult a kupec felé -, mennyiért akarja eladni ezt a hitvány dögöt?
Ezután véget nem érő dicshimnusz hangzott el a nagyfülü négylábú barátunk mellett. Scsorin végül igen lelkiismeretesnek dicsérte az öszvér gazdáját, akinek bizonyára e tulajdonság volt a gyöngéje, mert a tíz rubel értékű állatnak négy rubelben szabta meg az árát. Miközben elvezettük öszvérünket, a vásárfiát, Scsorin a fülembe súgta
- Azt hiszem jó vásárt csináltunk!
A vásár végére mindhárman gazdagabbak lettünk.
Scsorin tengernyi aprópénzzel, meg egy szorgalmasnak tűnő öszvérrel, Pirinka egy talán soha vissza nem térő varázslatos álommal, én pedig egy orosz hajasbaba emlékével.