Dark Souls (3 fejezet)

Leletek
Conor és Rick élénk beszélgetésbe kezdtek. Ők is hitetlenkedve fogadták a doktor viselkedését, bár nem mintha tiltakozni akartak volna.
- Hé vajon mit olvas? – kérdezte Rick izgatottan az albínó fiútól.
- Valami orvosi cuccnak tűnik.
- És vajon kié lehet?
- Mégis honnan a fenéből kellene tudnom? – kérdezte barátját ingerülten. Rick nem épp az éles eszéről volt híres, és ez Conort nem is zavarta. Csak az ilyen egyértelmű esetegben.
Ám az izgága fiút ez a válasz nem elégítette ki, és a legrövidebb az egyenes út alapon, a katedra felé fordult.
- HÉ TANÁR ÚR! MEGKÉRDEZHETNÉM MIT OLVAS?
A doktor fel sem pillantott. Nem a legjobb megoldás. A fiatal ninja ugyanis nem gyűlölt jobban mást, mint az ignorálást.
- HÉ ÖREG! MAGÁHOZ BESZÉLEK! – erre az egetverő ordításra az osztálytársak is felkaptá a fejüket és érdeklődve figyelték az egyoldalú bárbaj alakulását.
- HAPSIKÁM! MEGSÜKETÜLT? ELVITTE A CICA A NYELVÉT? TALÁN SZERELMES LEVELEKET REJTEGET? NEM? AKKOR PORNÓLAPOKAT?
Az osztály vihogni kezdett. A férfi pedig felpillantott egyenesen Elenára.
- Elena éjszaka nem vettél észre semmi furcsát? -  a lány a férfi parancsoló és dühös hangjától összerezzent.
- Nem. Semmit. Normálisan magához tért, válaszolt a kérdéseimre, és adtam neki egy fájdalom csillapítót is de semmi más. Semmi szokatlan. Minden normális volt.
- Nem észleltél varázslatot?
A lányt a férfi kérdése ugyan megdöbbentette, de igyekezett megőrizni nyugalmát.
- Nem.
- És te sem használtál a gyógyításánál?
- Nem.
- Kérlek fáradj ide.
Miközben a beszélgetés ide jutott, addigra az ostály megnémult. Még Rick is teljes figyelmet szentelt az ügynek. Gaida indigó kék szemei is kíváncsian fürkészték a doktor nyúzott arcát.
/Elena/
Miközben lassan odasétátam a tanári asztalho, éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Voltak akik szánalommal néztek rám, voltak akik egykedvűen a riválisaim pedig győzedelmes tekintettel. Elena Swan, doktor Nicolai első számú aszisztense elbukott.
A szívem hevesen vert miközben megálltam és vártam, hogy a doktor belekezdjen a mondandójába. Ő viszont csak elém tolta a kartotékot és várt. Értetlenül pisslogtam rá, mire ő csak intett, hogy kezdjem el olvasni.
Az első papír a vérvizsgálat eredményeit kellett volna, hogy mutassa ám legnagyobb megdöbbenésemre teljesen üres volt. Illetve nem teljesen, a lap alján egy üzenet állt.
„ Sajnálattal közöljük, hogy a teszet nem lehetett sikeresen végre hajtani nagymértékű varászlat jelenléte miatt.”
A következő lap a nyálminta eredményét kellet volna, hogy tartalmazza.
„ Sajnálattal közöljük, hogy a teszet nem lehetett sikeresen végre hajtani nagymértékű varászlat jelenléte miatt.”
Az ultrahang eredménye:
„ Sajnálattal közöljük, hogy a teszet nem lehetett sikeresen végre hajtani nagymértékű varászlat jelenléte miatt.”
EKG (szív teszt):
„ Sajnálattal közöljük, hogy a teszet nem lehetett sikeresen végre hajtani nagymértékű varászlat jelenléte miatt.”
És így tovább, egyetlen egy tesztet sem tudtak elvégezni. A röntgen képek is csak hatalmas fehér foltokat tartalmaztak.
„ És még azt hittük elromlot a gép.” – gondoltam magamban, bár ettől csak még inkább elkenődtem.
- Ez lehetetlen. – mondtam. – Talán ha megpróbálnak még egyszer.
- Felhívtam őket, minden teszten háromszor futtattak le.
Erre nem tudtam mit felelni.
- Boszorkány. – kérdeztem a doktort félve. Ő fáradtan hátradőlt a székében, sóhajtott., lehajtotta  a fejét és vizsgálni kezdte az elnyűtt asztallapot.
- Nem hinném, hogy boszorkány lenne. Sem valamilyen alakváltó vagy démon.
Egy percre elhallgatott, majd úgy folytatta, hogy csak én halljam a teremben.
- Ami azt illeti, nem tudom mi ő. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy ebből  a világból való.
Nem értettem mit akar mondani. De abban sem voltam biztos, hogy szeretném e tudni.
Miután visszacsúsztattam elé a használhatatlan papírköteget csendben a helyemre sétáltam. Megpróbáltam kizárni Gaida izgatott kérdéseit a felyemből, és megpróbáltam ésszerűen átgondolni a helyzetet. Szinte száz százalékban biztos voltam benne, hogy valaki megpiszkálta  a mintákat. Minden más magyarázatot kizártnak és abszurdnak tartottam.
/Conor/
Figyeltem ahogy Elena leverten a helyére sétál. Nem irigyeltem a lányt. Nem volt könnyű Dr. Condrad tanítványának lenni, aszistensének pedig még százszor nehezebb. Főleg iylen fiatalon. Ám mindig is csodáltam a lány kitartását és akaraterejét.
Sokban Pearlre emlékeztetett. Bár kinézetük teljes elletéte volt egymásnak, természetük mégis majdnem egyforma. Pearl apró termetű volt, Elena pedig átlagos magasságú. Pearl világosbarna Elena pedig hollófekete hajú, bár mindketten a hosszú növesztett hajat részesítették előnyben. Pearl szeme kék volt, akár az égbolt, még Elenáé csokoládébarna. Az egyerlen közös bennük talán a gyönyörű napbarnított bőrük volt.
Elena észrevette, hogy figyelem őt, így megeresztett felém egy megnyugtató mosolyt jelezvén, hogy minden rendben. Bár nem voltam benne annyira biztos.
A beszélgetésükből ugyan nem nagyon hallottunk semmit, de annyit azért sikerült kivennem, hogy valamilyen rossz teszteredménnyekkel volt a gond. És azzal a lánnyal akit a folyóban talált az igazgató helyettes miközben a városba tartott egy Vadász konferenciáról. És ha jól értelmeztem a beszégetést, akkor Elenán szándékozták elverni a port. Bár azon a lányon kellett volna.
Néhányan azt terjesztették az iskolán, hogy egy boszorkány akit már évtizedek óta keres a Vadásszervezet és ezzel a csellel próbált bejutni az iskolánkba. Mások úgy tartották, hogy vérfarkasok támadtak rá, és hamarosan mindenkit legyilkol az épületben. Voltak akik szerint ő maga próbált meg véget vetni az életének egy viszonzatlan szerelem miatt. Ezt biztos voltam, hogy valamilyen hibbant lány találta ki aki túl sok Shakespearet olvasott.
A magam részéről azt kívántam bár ott fulladt volna meg. A lelkem egy része őt hibáztatta Pearl haláláért. Talán ha akkor ő nincs az intenzíven, és nem foglalja le az orvosokat akkor lehet, hogy a bajtársam még mindig élne. De ezzel csak magamat áltattam. Maga Nicolai próbálta őt megmenteni, majd egy órán keresztül, és Elena. A kis gyógyboszorkány is minden varázserejét bevetette, hasztalanul.
Emlékeztem a vérben fürdő műtőasztalra, az orvosok üvöltő utasításaira, a zajra és a szívmonitor sípoló hangjára.
A torkom összeszorult és a homlokom az asztal hűvös lapjához simítottam. Nem akartam újra arra az estére gondolni, így egszerűen megpróbáltam elaludni.  Kizártan a fejemből minden zavaró hangot és hamarosan elnyomott az álom.

/Fyorett/
Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy tiszta fehér fény ömlik a szobába. Fáradtan emeltem fel a fejem a párnáról, hogy jobban körülnézhessek és megtudhassam, hova is kerültem. Ugyanaz a jellegtelen kórházi szoba volt ahol az éjjel is magamhoz tértem. Fehér falak, fehér mennyezet a velem szemközti falon egy egyszerű fehér falióra függött ami délután hármat mutatott. De azt sajnos nem árulta el mennyi ideig is voltam eszméletlen.
Megpróbáltam felülni. A fájdalmat a mellkasomban szinte már nem is éreztem, bár ennek az oka lehet, a fájdalomcsillapító volt. Némi küszködés és már ültem is az ágyban. Rosszul éreztem magam az igaz, ám közel sem voltam olyan pocsék állapotban, mint amikor magahoz tértem a parkolóban.
Egy percig csak ültem és meredtem a fehér falra és elkezdtem átgondolni mi minden is történt velem.  Először is visszatértem a halálból, bár valljuk be ezt magam sem tudtam elhinni. Másodszor majdnem megfagytam egy folyóban, ám valamilyen csoda folytán még is egyben maradtam, és csodálatos módon el is utazhattam több száz kilométert. Ez egyszerűen bizar.
És most itt ülök egy kórházi szobában, szúrt seb nélkül a mellkasomon és fogalmam sincs róla, hogy merre vagyok. Ez pedi egyszerűen ijesztő.
Merengésemet egy halk kattanás szakytotta félbe, jelezvén, hogy valaki kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A látogató nem más, mint Nicolai Conrad volt. És nem, nem a névtáblájáról ismertem meg, és nem is a ronda sebbhelyről ami fekete szemétől egész a nyakáig húzódott a bal orcáján. Onnan tudtam, hogy ki is ő, hogy három évvel ezelőtt megpróbált megölni egy New Yorki parkolóházban. Hogy miért? Egyszerű, azért, mert azt hitte boszorkány vagyok. És nem járt messze az igazságtól.
- Légy szíves, ne ismerj fel. – motyogtam az orrom alatt, és vártam, hogy az orvos fekete szemei végre megállapodjanak rajtam.