Dark Souls (1 Fejezet)

Vég
Hát eljött ez is. Bármilyen gyorsan menekültem is előle, végzetem mégis utolért.
Éreztem ahogy a jéghideg penge végighasít a tüdőmön, jeges sávot vonva maga után, éreztem a fájdalmat amint végigperzseli a helyet ahol a bőröm megnyílt a penge előtt. Kibírhatatlan, őrjítő, jeges fájdalom. S most így a halál peremén megpróbáltam én is átérezni azoknak a fájdalmát és félelmét akiknek én okoztam ugyanezt a szenvedést. De itt a kés másik végén, most rám várt a rettegés.
Szaggatottan kapkodtam levegő után. Nem akartam küzdeni, de a tűlélésért küzdő emberi lény még valahol élt bennem. Már nem volt sok hátra, és ahogy a sebemen keresztül szivárgott el belőlem az élet, úgy halványodott a tudatom és vele félelmem. Szívem már ki-kihagyott és a torkomban sem éreztem már mást csal vért, ami minden egyes levegővétellel egyre jobban és jobban lepte el a tüdőmet.
Nem tudom meddig feküdtem ott, nem tudom azt se támadóim mikor mentek el. De egyszer csak eljött a pillanat amikor már lebegtem, nem éreztem fájdalmat, félelmet, megnyugvást vagy örömet, nem hittem, nem kételkedtem. Csak voltam de mégsem létezetem.
Néha be-bevillant pár kép, ám nem tudtam hozzám e tartoznak. Napok, hetek, évek vagy másodpercek teltek el, nem tudom pontosan, de egyszer csak, visszatértem a létezésbe.
Éreztem a kezem, mozgatni tudtam a lábam, éreztem a padló hűvös érintését a hátamon, ahogy ott feküdtem. Kinyitottam a szemem, de le is csuktam gyorsan, ahogy elvakított a fény.
Nem tudom hol lehettem, de hogy nem a parkolóban az biztos.
Miután még mindig hunyorogva felültem, rájöttem, hogy nem élek.
Lélegeztem, vert a szívem, tudtam mozgatni a lábam és agyam gondolatok szövevénye szelte át. Ám éreztem, hogy már nem vagyok életben. A szívemet mintha egy hideg kéz markolta volna meg, lelkem egy pillanatra darabokra szakadt. Tisztában voltam vele, hogy egy ’olyan’ élet mellet egyszer úgyis utolért volna a halál, mégis egy percre sajnáltam, hogy meghaltam. A pillanat egy tört részéig újra élni akartam.
De hamar rájöttem, hogy amiket tettem egyáltalán nem volt helyes, a dolgok amiket már oly sokszor megbántam mostmár feledésbe merülhetnek. Végre megfizettem a bűneimet.
Merengésemből egy lágy dallamos női hang zökkentett ki:
- Fyorett! Ne tépelődj a múlton. Ami történt megtörtént, elmúlt s azonmár nem tudsz változtatni. Koncentrálj a jelenre. – a hang egyszerre szólt mindenhonnan és sehonnan. Egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Felugrottam.
- Ki az? Ki van ott?
- Amit tettél nem volt helyes, de most már mit sem változtathatsz.
- Mit akar tőlem? – kiáltottam kétségbeesetten. Éreztem ahogy a mellkasomat lassan de biztosan összeszorítja a pánik.
- Nem kell félned. Nem fogunk bántani.
- Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Ki maga?  -  a kérdések csak úgy záporoztak belőlem. Egyszerűen képteken voltam nekik megálljt parancsolni.
Ő csak kuncogott.
- Igen heves természeted van. De várj türelemmel! Hamarosan minden kérdésed válaszra talál. Elhallgatott, s hang távozásával a fény is eltűnt.
Most, hogy már nem volt mi lekösse figyelmem, alaposabban körülnéztem. Egy térben voltam. Ameddig a szem éllátott minden kékesszürke ködben úszott. A földet semmi sem választotta el az égtől, bár szilárdan érzékeltem a talajt a lábam alatt, de ott is csak köd volt. Az időt sem lehetett mérni, hiába próbáltam. Mintha a fény távozása óta évek teltek volna el, bár a számolásban csak tíznél tartottam. Idő és tér egybefolyt. Minden egy volt és mégsem volt ott semmi. Soha nem éreztem magam még ennyire elveszettnek.
Majd egy idő után megelégeltem a dolgot és futásnak eredtem. Futottam, és futottam, és futottam, és mégsem fáradtam el. A félelem ekkora már teljesen úrrá lett rajtam. Egy idő után lerogytam a földre, térdjeimet szorosan felhúztam az államig és átkaroltam magam a kezemmel. Vettem egy pár mély levegőt, mégis sírni kezdtem.  Nem tudtam mit akarnak, nem tudtam miért feszegetik a múltamat, azt sem tudtam micsodák ők. Csak zokogtam és zokogtam megállás nélkül, egészen addig amíg egy kis hang ezt meg nem elégelte tudatom hátsó részében.
Mégis, hogy zokoghatok itt pont én akár egy elveszett kislányka? Én akinek a fejére kirendelt vérdíjösszegek a csillagokat ütik? Én akivel még a Vadászok  legmerészebb fegyvermesteri sem mernek szemtől szemben kiállni? Én? Én aki boszorkányokat megszégyenítő ravaszsággal űzöm a mágiát és férfiakat megszégyenítő tökéletességgel bánok a fegyverekkel? Hát nem! Csak azért se! Nem hagyom magam megszégyeníteni egy buta fénygömbtől. Így hát felálltam és karbatett kézzel vártam a fény visszatérésére.
Már egy jó ideje várhattam amikor újra megjelent:
- Félsz, – nem kérdésnek szánta, de akár annak is vehettem volna, de most inkább csöndben vártam – félsz a bizonytalanságtól. Megszoktad, hogy te magad irányítod az eseményeket, és most, hogy kiragadták a kezedből az irányítást megijedtél.
Nem feleltem. De igaz volt minden egyes szó amit mondott.
- Mit akar tőlem? Hol vagyok? -  csak suttogásra futotta tőlem. Féltem, hogy ha hangosabban beszélnék megremegne a hangom.
- A halál és az élet között vagy, abban a másodpercben amikor eldöntjük, hogy az újjászületés vagy a pokol e vár rád. S veled meggyűlt a bajunk. Bár szörnyűségeket tettél, öltél, raboltá, embereket kínoztál, a lelked valamiért tiszta maradt. Talán azért mert megbántad vagy sajnáltad bűneidet, de talán nem, a lényeg, hogy nem tudtuk eldönteni mi legyen veled. Sem a pokolba nem kerülhetsz, sem az újjászületésre nem vagy méltó.
- Akkor? Mi lesz velem? – ha már a pokolra sem vagyok elég méltó, akkor egy igazán szemét alak lehetek. Talán még a lelkemet is elvesztem. Bár, ha most így belegondolok, meg is érdemlem. Így visszagondolva, már semmi kedvem se az élethez, se az emlékekhez.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, miközben az ítéletre vártam. Fájdalm és keserűség töltötte meg a szívem, s már csak azt kívántam legyen mihamarabb vége ennek az egésznek.
- Úgy döntöttünk, bár nem egyhangúan – folytatta a mondandóját, de már képtelen voltam félni. Rájöttem, hogy az egyetlen dolog amit veszíthetek az a lelkem, és úgy döntöttem, nyugodtan megválhatok tőle. -, hogy a köztes megoldást választjuk. Így megmenekülhetsz a pokoltól de nekünk sem kell felelnünk azért, hogy engedtünk téged tovább lépni.
Kissé összezavarodva pislogtam.
- Ezt nem igazán értem. Hova is megyek? Nem olvastam Dantét, nem tudom mi a középút a pokol és a menny között. – bár nem hiszem, hogy roszabb lehet a valós életnél. Lassan a kíváncsiság is felébedni látszott bennem.
- A pokol a gaz emberek és a bűnösök gyűjtőhelye, ahol kellőképpen meglakolhatnak bűneikért. Még a menny az újjászületés színtere, ahol az emberi lélek élhet tovább békességben, amíg készen nem érzi magát arra, hogy újra visszatérjen az életbe. E két világ között, angyalok és démonok között találhatók… - bár nem mondta ki, én tudtam a választ. Úgy látszik az égiek nagy tanácsa visszaküld engem az emberi világba.
A szívem egy pillanatra kihagyott, majd őrült tempóba zakatolni kezdett. Újra érezetem a penge jeges érintését a bőrömön.
- Visszakerülsz amíg színt nem valassz, hogy a pokolba e kerülsz, vagy érdemes e vagy a mennyre. Ez az egyetlen út számodra Fyorett.
A fülem s zúgott, s a fejem forogni kezdett. A látásom már rég elhomályosult, majd egyszer csak a hátam a padló kemény kövéhez vágódott, ekkor már nem éreztem semmit, csak fájdalmat. Lehunytam a szemem és a fény eltűnt, és újra lebegni kezdtem, bér mostani lebegésemet eltorzította a kínzó fájdalom amit a mellkasomban éreztem.
Majd hamarosan jöttek a hangok, autók, buszok , teherautók zajai a főút felől. Hamarosan éreztem a beton kemény érintését a bőrömön. Majd pár percel később újra teljesen magamnál voltam.
Az első dolog ami feltűnt nekem, hogy a mellkasomon tátongó seb eltűnt. Bár a fájdalom megmaradt, talán büntetés vagy emlékeztető ként. A második egy érzés volt, késztetés… késztetés, hogy elinduljak a folyó fele, és nem tudtam neki ellenállni. Feláltam s ingadozó lábakkal elindultam. Minden egyes lépés maga volt a pokol, az egész testem fájt és zsibbadt, a melkasomban pedig kínzó tűz éget. Ez volt életem leghosszabb negyed mérföldje. De én csak mentem, egészen a vízig. Majd tovább a késztetés egyre belljebb és belljebb húzött a sötét vízbe. Amikor pedig már elfogyott a lábam alól a talaj, hátradőltem, s életemben először hagytam, hogy magával ragadjon a végzetem.