Dark Souls (2 Fejezet)

A kezdet ...
Már órák óta sodródhattam, de nem volt erőm kiúszni a partra. Arra sem volt elég erőm, hogy gondolkozzak vagy aggódjak.  Már semmi sem érdekelt. Történjen aminek történnie kell.
Már hajnalodott s én még mindig a folyóban voltam. Teljesen átfagytam. Nem éreztem sem a kezem, sem a lábam. Mégsem haltam meg. Vártam és vártam, de nem történt semmi. Senki sem talált rám, nem vettet rejtélyes módon partra a víz egy elhagyatott kis falu közelében. Nem jött égi jel, hogy itt az idő. Nem, így hát vártam a végzetemre, és nem tettem semmit.
Délre járhatott amikor motorzajra lettem figyelmes. A víz épp egy sivatagon keresztül sodort végig. A folyó itt a parttal, volt egy színben így tisztán kiláttam az útra, ami alig volt tőlem  száz méternyire. Kiúszhattam volna, kiállthattam volna, ha akartam volna. Akár érezhettem volna is a forró selymes homokot az átfagyott tagjaimon, de halálosan fáradt voltam. Így hát lehunytam a szemem, és vártam, hogy talán az egyetlen menekülési esélyem tovaszáguldjon mellettem.  Egy perc se telt bele és a motorzaj megszűnt.
Félnem kellett volna, rettegnem kellett volna, hogy a folyó akár a következő pillanatban ki is sodor az óceánban. De nem, én semmit sem éreztem. Nem akartam élni, azt akartam, hogy történjem meg aminek már múlt éjszaka meg kellet volna történnie. Azt gondoltam ha látják, egyáltalán nem áll szándékomban „kihasználni” a nekem szánt időt, kiragadnak inne és a pokolba vetnek. Amit valljuk be, meg tudtam volna érteni, és meg is könnyebbültem volna.
A gondolatok magával ragadtak, így nem vettem észre, hogy valaki felém közeledik. Csak akkor vettem észre „megmentőmet” amikor megragadott, és vonszolni kezdett a partra. Felpattant a szemem. A nap magasan járt az égen, s ahogy szememmel a vakító fénybe tekintettem, úgy éreztem, kinevet.  Mikor sikerült elszakítanom a tekintetem az égboltról szemügyre vettem az alakot aki megmentett.
Egy férfi volt, jellegtelen arcal. Az a fajta akit könnyen elfelejt az ember. Sötétbarna haja a válláig ért, szeme aranybarnán csillogott a vakító fényben, orra egyenes és széles. Napbarnított bőre volt, amitől úgy tűnt, mintha az egész alak egy nagy barna massza lenne. Egyszerre volt furcsa és nevetséges. Bár nekem most még arra sem volt erőm, hogy elnevessem magam.
Ahogy ott feküdtem, érezni kezdtem, ahogy lassan visszatér belőlem az élet. Lassan az agyműködésem is visszaállt a normális sebességre. Ekkor ért el a tudatomig, hogy hozzám beszél. De én nem hallotam egy szavát sem. Amíg a vízben voltam, tökéletesen hallotam, ám ahogy kikerültem a folyóból, teljesen megsükeltültem.                                                                                                                     Láttam, ahogy az ajkai szavakat formálnak, de nem hallottam semmit. Próbáltam, próbáltam leolvasni az ajkáról az aggodó kérdéseket, de ahogy a forró homok lassan átmelegítette testem, én újra álomba merültem.
Álmomban otthon jártam. Az utcán sétálva újra és újra belefutottam olyan emberekbe akiktől annak idején még én magam raboltam a lelküket. A sétálásból rohanás lett, a félelemből rettegés. Minden egyes találkozás arra késztetett, hogy átérezzem azok fájdalmát. Mikor elértem a lakásom ajtaját fellélegeztem. Majd hirtelen minden elsötétült. Szakadék nyílt a lábam alatt, és én beleestem. Karnyújtásnyira a megmeneküléstől.
- Hall engem? Kisasszony! Hallja amit mondok? – a hang ismeretlen volt számora. Jellegtelen, sehová sem tudtam volna besorolni. Egyszerre voltam neki hálás, és közben egy kissé dühös. Hálás voltam neki, hogy megmentett a rémálomtól. Dühös voltam rá, hogy ismét visszarángattak a fájdalommal teli valóságba.
Majd még mielőtt újra elájultam volna, még hallottam egy hosszú sípoló hangot. És egy férfi, nem egy fiú fájdalommal teli kiálltását, majd egy lány nevét, és egy újabb férfi lemondó sóhaját. Majd a halk elhalt  s én is álomba zuhantam.
Amikor kinyitottam a szemem az első dolog amit észleltem a sötétség. Éjszaka volt. Én pedig egy ágyban feküdtem.
Lassan fordítottam körbe a fejem és megpróbáltam kivenni a sötétség lepeléből a környezetemet. A szoba egy egyszerű kórházi szobára hasonlított. Egyszerű vaságyak, infúziós állványok, fehér elválasztó függönyök s egy gyógyszeres szekrény. Jobbra tőlem egy széken egy fiatal lány alszik. Nővérnek nézem az öltözékéből ítélve, bár a sötétben talán egy kissé túl fiatalnak is tűnik ahhoz, hogy ápolónő lehessen.
Óvatosan elkezdtem felemelkedni az ágyból, ám még mielőtt ülő helyzetbe tornázhattam volna magam, a mellkasomban őrjítő fáldalom gyulladt. Felsikítottam. Kezeimet erősen a mellemre szorítottam. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt.
Hirtelen egy meleg kéz kulcsolódott az enyémre, s fejtette le remegő ujjaimat hállóingemről.
- … isasszony. Kérem, nem szabad megerőltetnie magát. -  felnyitottam a szemem és a nővérkislányt pillantottam meg. – Nyújtsa ki a kezét kérem, máris adok önnek egy fájdalomcsillapítót.
Én engedelmeskedtem, majd összeszorított fogakkal figyeltem,  ahogy a tűt mélyen a könyökhajlatomba süllyeszti. Egy perc múlva minden fájdalmam megszűnt. Bárcsak a lelki fájdalmat is el lehetne tüntetni egy kis gyógyszerrel.
- Köszönöm – motyogtam és megpróbált egy hálás mosolyt erőltetni az arcomra, nem sok sikerrel.
- Szívesen – mondta és visszamosolygott rám. – A nevem Elena. Megtudhatnám az önét? És szükségem lenne még a személyes adataira is.
Elővett egy nyomtatványt, felkapcsolta az éjjeli lámpát majd várakozó pillantásst vetett rám.
Mivel úgy gondoltam nem lenne jó ha felfedném valódi személyazonosságomat, úgy döntöttem folyékonyan hazudni fogok.
- A nevem Lillien Lopez.
Elena felírta a nevem a lap tetejére.
- Születés helye?
- Melbourne, Ausztrália.
- Olyan messze? – kérdezte meglepődve.
- Igen.  – fáradtan lehunytam a szemem. Semmi kedvem nem volt pont most a múlton merengeni.
- Születés ideje?
- Október  19.
- Év?
Úgy döntöttem ezt a kérdést egyszerűen kikerül.
- Nem tudom.
A lány valósággal megrendült.
- Tessék? Nem tudja mikor született?
- Én… én… nem emlékszem.
- Oh. Valószínűleg a sokk miatt.
Megpróbáltam elnyomni egy ásítást,mielőtt még észrevehette volna.  Nehogy azt higgye untat, még ha igaz is volt.
- Bocsásson meg, hogy éppen most zaklatom a kérdéseimmel, de nem találtunk önnél semmilyen igazolványt. – nem csodálom, hisz soha életemben nem volt semmilyen igazolványom sem. – De mára ennyi elég is lesz. Jó éjszakát! – köszönt el a fiatal nővérke, eloltotta a lámpát és hangtalanul elhagyta a szobát.
Pár pillanataig, még elmerengtem a plafont bámulva a történteken. Amikor pedig lehunytam a szemem rögvest újra magával ragadott az álom.
/Elena/
Elena fáradtan indult el az iskolába. Előző este ki kellett várnia, hogy az a lány felébredjen és hajnalok hajnalán még Nikolai tanárúrhoz is el kellett látogatnia a lány adataival. Fáradt volt, de be kellett mennie az előadásra.
Amint belépett a terebe egy hatalmas üvöltéssel az osztály bohóca jelent meg előtte. Elena egy pillanatig eltöprengett, hogy miért kell minden egyes iskolán éppen a ninjáknak a leghangosabbaknak és a legidegesítőbbeknek lenniük.
- JIIHHAAA! Szervusz Ellllleeeennaaa!
- Szervusz Rick.
A lány számára a reggel már nem kezdődhetett volna rosszabbul.
- Nos? Mi a szitu azzal a csajjal? Van valami változás? Magához tért már? Mit mondott? Erős? Mit tud? Hon …
Hirtelen egy unott és fájdalmas hang csendült fel az egyik padsorból, és Elena Conort pillantotta meg. Meglepte őt a fiú jelenléte.
- Hagyd már őt békén te marha! Nem látod, hogy szinte hulla szegény?
A fiatal nővér egy hálás pillantást vetett a fiúra. Conor még a szokásosnál is sápadtabb volt, már amennyire egy albínó lehet. Fehér haját, ami álltalában rendezetlen tincsekben meredt szanaszét, most egy fekete hajgumival fogta hátra. De az ofinája még így is a homlokába lógott. Vörös szemi alatt fekete véraláfutás szerű karikák sötétlettek. Valaha szép férfias arca most beesett és nyúzott volt. Egy fekete rövidujjú fölsőt, és bőrkabátot viselt. És egy egyszerű sötét farmernadrágot.
„Gyászolt.” – gondolta a lány, és nem kellett senkit sem megkérdeznie, hogy megtudja kit. Hisz ő is ott volt. Pontosan emlékezett arra a szomorú délutánra. Conor vérben ázó partnerére,  a doktor lemondó tekintetére, és a lány szenvedő arcára.
Conort és partnerét Pearlt egy héttel ezelőtt küldték ki egy kis faluba, hogy nézzek utána egy kobold inváziónak. Állítólag a falut minden este kobold szállták meg. Kirámolták a szemeteseket, feldúlták a pincéket és hasonlók. Nem volt nehéz feladat. Pár kobolddal bármelyik kis első osztályú tanonc elvégzett volna. Hisz az alig térdig érő kis szörnyek bosszúságon kívül nem okoztak különösebb bajt az embernek. És két olyan személynek, mint Pearl és Conor, még annyit sem.                                                 Conor remekül bánt a karddal és bármilyen más kézi fegyverrel. Pearl pedig remek volt a láncos karddal és a szai – val, ezeken kívül pedig még jó pár szúrófegyverrel.                                                      Épp az erdőt fésülték át a koboldok után amikor rájuk támadtak. És nem valamilyen démon horda, vagy éppen a koboldok. Hanem vámpírok, és nagyon erősek. Hárman voltak, nekik pedig esélyük sem volt.
Elena nem tudja, hogy a harc hogyan zajlott vagy, hogy melyikük sebezte meg Pearlt. Ő csak annyit tudott, hogy Conornak sikerült kimentenie őt, majd hívták a szervezet mentőosztagát és Pearlt azonnal az iskola kórházába szállították. De a sérülés amit szerzett halálos volt.
„ Ott halt meg a kezeim közt, és én nem tehettem semmit.” -  a lány gyógyító képpességei legjavát bevetette, mégsem tudott segíteni. Pearl meghalt. Ott halt meg az idegen lány mellett, akit pont aznap szállítottak be.
Elena újra Conorra pillantott. A fiú letörtnek és reményvesztettnek tűnt. A lány júl tudta, hogy Conor és Pearl közt jóval több volt, mint bajtársi viszony, így nem volt számára meglepú, hogy a fiú ilyen nehezen viselte barátnúje halálát.
Elena egy mély lélegzetett vett majd Rickhez fordult, hogy aznap biztosítsa a fiút, hogy semmi olyasmi sem történt az iskola orvosi részlegében amiről érdemes lenne pletykálni. Majd odasétált barátnőjéhez Gaidához, aki a Conor melletti padban ült.
Gaida volt Conor egyik legrégebbi ismerőse és Pearl közeli barátnője. Conorral együtt jártak harcművészeti órákra, Pearlel pedig itt a Vadász képzőben találkozott.
Gaida igen csendes lány volt. Vörösesszőke haját rövidre vágva hordta, még a válláig sem ért. Elképesztően kék szemei és világos bőre volt. Az orcáját pedig mindkét oldalról milliárdnyi szeplő borította. A lány létére igen magas volt, és erős alkatú. Szkanderben pedig bármelyik pasit lenyomta.
- Hello csajszi! – köszöntötte vidáman Elenát. – Mi a hézag? Fárasztó éjszakád volt?
- Huh. Az nem kifejezés. – válaszolta féradtul. – Az a lány magához tért.
- Igen? És?
- És semmi. Csak a nevét tudtam meg, és azt, hogy Ausztráliában született.
- Az nem semmi. Egy szörfös.
- Gaida ugye tudod, hogy nem minden Ausztrál szörfözik?
- Az lehet, de kengurut tuti, hogy mindegyik látott.
Elena jót mosolygott szeleburdi barátnőjén, ő volt az egyetlen személy ezen a világon aki még az ilyen fárasztó reggeleken is képes volt jó kedvre deríteni. Majd még mielőtt bármit is felehetett volna becsöngettek, s már be is sétált az osztályba Nikolai doktor aki biológiát és démonológát tanított az osztálynak.
Általában az ő órái voltak a legnehezebbek és a legigényesebbek. Rengeteget dolgoztak minden egyes órán, jegyzeteltek, esszéket írtak, minden egyes órán legalább egy röpdolgozatot írtak ha nem többet. Soha egyetlen órán sem pihentek.
Talán azért volt, olyan meghökkent az osztály amikor a doktor szó szerint beviharzott az osztályban majd valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy szabad foglalkozás. Leült a tanári az asztalhoz, előhalászott a taskájából egy papírköteget majd belemélyedt.
Mindefelől sugdolózást hallatszott. /Vajon megőrült? Hé, mi baja? Nem írunk? Biztos beteg./
De Elena tudta, hogy a doktornak semmi baja. Teljesen tisztában volt az orvos viselkedésének okával. Doktor Nicolai Conrad egy orvosi dossziét tanulmányozott, mivel ma jöttek meg az eredmények a központi kórházból. A dosszié pedig Lillien Lopezé volt.