Connie 2. rész

Órákon át gondolkoztam. Mintha egy kirakóssal szórakoztam volna. Megpróbáltam tisztázni az összes érzést, amit Chloe iránt éreztem.
Majd elővettem egy üveg whisky-t és szépen lassan felhajtottam a felét. Levetkőztem, bedőltem az ágyamba és, mint akit leütöttek elaludtam.
Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredtem, egyből megcéloztam a fürdőszobát. A langyos víz lassan kitisztította a képeket a fejemben. Egyre világosabbá vált, hogy felesleges letagadnom; szerelmes vagyok Chloe-ba. Mindig is az voltam. Gondolatban egy érvek és ellenérvek listát állítottam össze, de valamiért az ellenérvek erőltetetteknek tűntek. Feladtam. Ez ellen nem lehet küzdeni, Chloe ellen nem tudok küzdeni. Neki nem mondhatok nemet. Nyilvánvalóan ezt ő is tudta és ki is használta a sebezhetőségemet, de ezt nem róhattam fel neki. Nem akart elveszíteni, ezért magához láncolt azzal, hogy néha megadta azt, amire tudat alatt vágytam. Nem szándékosan tette, de ez működött.
Régi emlékek jöttek elő, hívatlanul, érzéseket váltottak ki és akaratlanul elmosolyodtam, bár inkább kínomban, mintsem jókedvemből. Fájt… fizikailag fájt. Hogy is lehettem ennyire vak? Ennyire hülye lennék? Vagy csak mindig volt valaki, aki jó volt figyelemelterelőnek?
Felesleges volt már bemennem dolgozni, úgyhogy egy rövid telefonbeszélgetéssel kivettem a betegszabadságomat.
Beugrottam az utca végében lévő kisboltba némi depressziózáshoz alkalmas rágcsálni valóért és cigiért. Közben figyeltem az embereket, ahogy bambán sietnek. Milyen jó, hogy én nem így nézek ki. Hanem sokkal rosszabbul. De legalább nem azért, mert sietek. Esőre állt az idő, úgyhogy begyorsítottam. Hatan álltak előttem a pénztárnál. Mindenki sietett. Bizonyítani akartam, hogy én nem sietek, úgyhogy magam elé engedtem egy terhes nőt. Amíg vártam, addig egy reklám feliratra lettem figyelmes, ami a bolt bejáratával szemközti épület előtt parkoló kamionra volt felfestve és Sötétkék színnel hirdette, hogy „Recope! Változtass te!” . Mekkora marketingfogás… Változtass te. Egy darabig elrágódtam ezen. Éppen addig, amíg a pénztárhoz nem jutottam.
- Szia, Zoey!
- Szia, Tim!
- Hogy s mint? – azóta ismertem Timet, hogy odaköltöztem. Rendes srác volt, bár nem sok mindent tudtam róla, de azt igen, hogy nem olyan ember, akit tényleg érdekelne az, hogy hogy vagyok.
- Semmi különös. Nem örülök annak, hogy megint esni fog. Te jól vagy?
- Persze. – fizettem és elindultam haza. ahogy becsuktam magam mögött a bejárati ajtót el kezdett szakadni az eső.
A nap hátralévő részében gondolkodtam, különböző pótcselekvéseket végezve, néha bekapcsoltam a tv-t, de mindig azon kaptam magamat, hogy az ablak előtt állok és bámulok a semmibe. Újra és újra bevillant a kép, ahogy a lány… és a hangok… De nem sírtam, visszatartottam és hagytam, hogy belülről emésszen. A whisky másik fele is elfogyott és egy fél doboz cigi is mellé.
Másrészt Kim is a fejemben volt. Mi történt? Legalább a számát megadhatta volna. Próbáltam hívni Harriet-et, de nem volt elérhető. Nyilván másnaposan fetrengett valahol.
Az elkövetkező néhány napot Harriet keresésével töltöttem és azzal, hogy megpróbáltam rendbe tenni a gondolataimat. De bármilyen komplikált két ismeretlenes másodfokú egyenletet felírhattam volna, mert mindig ugyanaz jött ki; Chloe. Minden, amit régebben a saját kis hülyeségemnek hittem, most végre megtalálta a helyét a „nagyképben”. Annyira egyértelmű volt minden apró mozdulat, amivel addig nem tudtam mit kezdeni. Hihetetlen volt. Éveken át nem vettem tudomást erről és csak úgy hagytam őket kallódni az agyam süllyesztőjében.
Ott akartam hagyni ezt az egészet. Mintha már évek óta ezzel küszködtem volna, elegem lett belőle. Bármit megadtam volna azért, hogy legalább egy óráig tudjak másra is gondolni. Kivágtam volna az agyamat, és eldobtam volna a memóriaközpontomat… Végül is rá kellett jönnöm, hogy szenvedtem már emiatt; egy-egy olyan este után, ami nem jól sült el, volt, hogy napokig nem volt kedvem semmihez, vagy lebetegedtem.
Az következő néhány nap is hasonlóan telt. Esténként hosszabb sétákat tettem a városban, amik tökéletesen lefárasztottak, így miután hazaértem, egyből el tudtam aludni. Az egyik ilyen este utáni reggelen csengetés ébresztett fel. kipattantam az ágyból, amilyen gyorsan csak tudtam és rohantam az ajtóhoz. Halványan reménykedtem benne, hogy Chloe az. Egy kis időbe beletelt mire megtaláltam a kulcsaimat és vacakoltam egy kicsit a zárral is, de végül sikerült kinyitni. Lefagytam, talán még a szívem is kihagyott egy másodpercre. Chloe volt, teljes életnagyságban. Fájóan sütött a szemembe a Nap, de nem ez volt az oka annak, hogy leblokkoltam.
- Szia Zoey. Szörnyen nézel ki… Durva buli volt tegnap?
- Ja, persze. Durva volt.
- Beengedsz? – kérdezte bizonytalanul. Pár másodpercig csak álltam és néztem rá, aztán félre álltam az útjából. – Beszélni akarok veled. – egyenesen a szobámba ment, én pedig követtem. Leült az ágyamra és körülnézett. – Öhm, ha nem ismernélek, azt hinném, hogy egy kiégett alkoholista vagy, aki napok óta az ágyat nyomja. Na mindegy… figyelj… - leültem mellé az ágyra. – a múltkori… csak… szükségem volt egy kis érzelemmentes kikapcsolódásra. Nem tudom miért csináltam. Meg akartam bizonyosodni, hogy nekem férfi kell… mert, amikor veled voltam sokszor elbizonytalanodtam. de most már tudom. Ahogy azt is, hogy nem akarok több ilyen kalandot, mert gondolom, hogy neked teljesen mást jelentett, mint nekem és nem akarom, hogy ezek a kísérletek befolyásolják a barátságunkat. Annál azért fontosabb vagy nekem. – egy halvány mosollyal az arcán a szemembe nézett. Valamit megláthatott benne, mert eltűnt a mosolya. – Mi a baj?
- Semmi. Csak… felejtsd el…
- Nyögd már ki. –… hogy én miért nem tudok neki nemet mondani?
- Olyan volt, mintha… megcsaltál volna, vagyis nem. Félre ne értsd…
- Azt hiszem értem. És sajnálom… de ne, aggódj az én leszbim pótolhatatlan. – oldalba lökött és megölelt Mielőtt bármilyen kémiai reakció megindult volna bennem, elhúzódtam tőle. – Úgy hallottam, hogy randid volt. Hogy ment?
- Jól. – mondtam némi iróniával.
- Ez elég baljós. Na de ki vele!
- Eszméletlenül jó lett volna. Annyira tökéletesen nyálas volt. Pont jó. De lekaptam…
- Szarul smárolt? – kérdezte nevetve.
- Nem… nemrég szakított a barátnőjével… és mondta is, csak szívtunk egy kis füvet, aztán… tudod, hogy milyen vagyok. – mondtam vigyorogva. – Elrohant és még csak a számát sem tudom…
- Fel a fejjel. Előbb vagy utóbb megtaláljuk. De ha nem, akkor szerveztem neked valakit a bulira, ami itt lesz nálad.
- Ezt fel kell dolgoznom… Neee… Mondd, hogy nem az a lány, akit kinyaltál! – elkezdtem röhögni.
- Tök jó fej. Kicsit buta, de azt úgyis szereted…
- Baszd meg! Hogy is hívják?
- Sa… San… a mobilomban benne van.
- Szánalmas vagy.
- Mondod ezt te, egy üres whiskys üveggel az ágyad mellett. – hátradőlt és kényelembe helyezte magát. Elvoltunk még egy kis ideig, hülyéskedtünk és közösen rendet raktunk a szobámban. Utána elköszönt és hazament. Én pedig, mintha nem is történt volna semmi, jókedvűen elmentem egy rövid sétára. A hét hátralevő része jól alakult, egészen péntekig. Ugyanis akkor beugrott, hogy rendre utasítson:
- Venned kéne 5 rekesz sört és 6 üveg töményet, meg amit még szeretnél. Mindenki belefizetett. – egy borítékot rakott le az asztalra, amiben a pénz volt. – A visszajáró a fű árába megy.
- Nem lesz egy kicsit sok ennyi pia?
- Nem. Még így is hozni fognak egy páran.
- Mit is mondtál, mennyien leszünk?
- Nagyjából ötvenen.
- Háhá… ugye csak viccelsz?
- Miért viccelnék? El fognak férni, ne aggódj…
- Hát rohadtul nem izgat, hogy elférnek-e vagy sem. Kicsit hamarabb is szólhattál volna, hogy benne vagyok-e egyáltalán. Itt lakom… ez az OTTHONOM. Nem vágyom arra, hogy ötven részeg idióta szétbarmolja és összerókázza az egészet.
- Akkor mit akarsz? Mondjam le, vagy mi?!
- Nem érdekel, szervezd át, vagy menjetek el valami szórakozóhelyre, de itt nem lesz buli.
- Kurva jó… utálom, amikor ilyen vagy.
- Persze, ez egyértelműen az én hibám… tudod mit? Nem érdekel… Azt csinálsz, amit akarsz. Nekem ehhez nincs kedvem. – Otthagytam, magam mögött nyitva hagyva az ajtót, felszálltam a robogómra és elhajtottam. Nagy volt a forgalom, a semmiért is rám dudáltak, én pedig egyre jobban felidegesítettem magamat. Másfél óra alatt jutottam kellő távolságra a várostól. Sötét volt és hűvös, a legjobb a cikázó gondolataimnak. Egyik pillanatban magamat hibáztattam, a másikban őt, megint azt éreztem, hogy élvezi a helyzetet, hogy kihasználhat és irányíthat kedve szerint. Szörnyen éreztem magam. Elegem volt ebből a helyzetből. Elegem volt abból, hogy így élek. Elegem volt mindenből, amiről ő jutott eszembe. túl akartam lenni rajta és azt gondoltam, hogyha elmondanám neki, akkor sikerülne is. Feszített belülről és nem hagyott nyugodni a gondolat… meg kell tudnia, hogy mit érzek. Nem az útra figyeltem, csak reflexből kanyarodtam, de az egyik kanyart nem vettem észre, és túlkésőn kaptam észbe. Teljes sebességgel zúgtam egy árokba. Hirtelen minden elsötétült. Nem éreztem semmit. Nem akartam kinyitni a szememet. Féltem attól, hogyha megteszem, akkor érezni fogok. Mintha órák teltek volna el. Aztán lassan mégis csak rendbe jöttek az érzékszerveim, mert nyomást éreztem a lábamon. Egyre jobban erősödő nyomást. Alig kaptam levegőt a bukósisak miatt, amilyen gyorsan csak tudtam, leszenvedtem magamról és óvatosan letoltam a robogót a lábamról. Nagy nehezen feltápászkodtam; sajogtak a végtagjaim és alig bírtam egyenesen állni. Néhány nagyobb horzsoláson és a kiszakadt nadrágomon kívül nem esett komolyabb bajom. De szegény mocim nem volt ilyen szerencsés. Csúnyán összetört, totál káros lett. Csak álltam felette és elkezdtem sírni. Talán nevetségesnek tűnhet, de nagyon szerettem, rengetegszer éreztem úgy, hogy a szüleimen kívül senki más nincs mellettem, csak az a robogó. Elég volt egy félórás kirándulás a városon kívül és sokkal jobban éreztem magam, sokkal egyszerűbbnek tűnt minden. De ennek vége… a saját pénzemből vettem és ugyanúgy csak évek múlva állnék pénzügyileg, hogy újból megtehessem. Leültem mellé, igaz nem volt egyszerű és felidéztem minden emléket, ami hozzá kötött.
Aztán megpróbálva beletörődni a visszafordíthatatlanba, felhívtam Blake-et, akinek platós kocsija volt.
- Akkor viszem a telepre… - mondta, miután megálltunk a lakásom előtt. – Jól vagy?
- Nem igazán… Ha elvitted, nem jönnél vissza? Aludhatnál nálam, ha nincs más dolgod.
- Jól van. Hozzak valamit inni? Tudod mit, hozok. – ő volt az egyetlen férfi, Apát leszámítva, akit közel éreztem magamhoz. Mindig számíthattunk egymásra; volt olyan időszak, amikor eljátszotta, hogy a barátom én meg azt, hogy a barátnője vagyok. Természetesen abban a „kapcsolatban” senki sem sérült érzelmileg, ugyanis Blake legalább annyira meleg, mint én.
Chloe természetesen már nem volt nálam. Biztos az ötven „haverjával” bulizik valahol.
Ahogy beléptem az ajtón, olyan idegennek tűnt a lakásom. Sötét volt és csendes. Mintha hetek óta nem is lettem volna otthon. Idegenen nézett rám a TV szürke képernyője, a kanapé hátat fordított nekem, mintha azt akarta volna ezzel jelezni, hogy mennyivel okosabb dolog lett volna engedékenyebbnek lenni. Akkor most a kanapén smárolhatnék valakivel és a robogóm is meglenne.
Lezuhanyoztam, rendeztem a sebeimet, megvártam Blake-et, hogy együtt vacsorázhassunk. Egy üveg Martinival tért vissza. Eredetileg nem terveztem azt, hogy kiöntöm a lelkemet neki, de az alkohol megoldotta a nyelvemet.
- Megsértődnél, hogyha azt mondanám, hogy tudtam? – kérdezte a vallomásom után. – Mármint… látszik rajtad. – a kanapén ültünk, Blake vállára támasztottam a fejem és ölelgettem a Martinis üveget.
- Most úgy… minden összejött… - sóhajtottam. – Nem sértődöm meg, nem vagyok olyan hisztis, mint te. Egyébként van most valakid?
- Nincs, kiélvezem a szingliségemet.
- Ezt mindig akkor mondtad, hogyha már kétségbe esetten mindenkivel összefeküdtél…
- Lehet… talán azért, mert egyszerűbb ezt mondani, mint elmagyarázni, hogy mi van velem. – fel se tűnt, hogy percekig némán bámultunk magunk elé. elkalandoztak a gondolataim, de csak egyszerű irányba. Az járt a fejemben, hogy mi lenne, hogyha leoltanám a villanyt, ugyanis pont belevilágított a szemembe és szó szerint fájt. Ahhoz viszont lusta voltam, hogy felálljak, na meg lehet, hogy nem is tudnék egyenesen odasétálni. Akkor meg pluszlépéseket tennék meg feleslegesen. Lehet, hogy ha megkérném Blake-et, ő leoltaná. Végül arra jutottam, hogy rágyújtok. Lehajoltam a dohányzó asztalhoz, kivettem egy szál cigit a dobozból. – Ne idebent! – motyogta Blake.
- Az én lakásom. Azt csinálok benne, amihez kedvem van. – felálltam, elsétáltam az ablakhoz, kinyitottam és kiültem. Rágyújtottam, de valamiért fura volt az íze. Aztán észrevettem, hogy a szűrőnél gyújtottam meg. Úgyhogy megint meggyújtottam, de most már ott ahol kellett. – Hallod… te mióta vagy ilyen puhány? – fordultam a kanapén relaxáló Blake-hez.
- Amióta ismerlek. Elvetted az életkedvemet.
- Jól van. Elég a tunyulásból! – a hifihez tántorogtam, beraktam max hangerőn egy pörgős számot, elkezdtem „táncolni” és csodával határos módon sikerült rávennem Blake-et, hogy táncoljon velem. Elég sokáig elvoltunk így, majd egy körül kidőltünk.
Mielőtt elaludtam volna rám tört a sírás. Szegény robogóm… Most egyedül fekszik az elhagyott roncstelepen, ahol senki sem törődik vele. Pár napon belül bezúzzák és senki nem is fogja tudni, hogy egyáltalán létezett.
Egész hétvégén egy dolog járt a fejemben. „Változtass te!”, mekkora hülyeség, gondoltam. És mégis; egyik-napról a másikra kiürítettem az italos szekrényemet, nagy részét a csapba öntöttem, a néhány gramm füvemet odaadtam egyik ismerősömnek és egész vasárnap szellőztettem, hogy a falba beivódott dohányszag eltűnjön. Vasárnap, akárhányszor csak cigizhetnékem támadt, elmentem egy hosszabb sétára és csak azután gyújtottam rá. Nem tudom, hogy mit éreztem, vagy mi motivált, de a kezdeti nehézségek ellenére sikerült hozzászoknom, nem úgy, mint a robogóm elvesztéséhez. Munkába menet és munkából jövet rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, hogyha sok ember vesz körül, mert hallom, amit mondanak, akaratlanul is, és idegesítenek. Olyan egyszerű problémáik vannak és annyit tudnak beszélni róla. Nyilván, ha nekem lettek volna ugyanazok a bajaim, én is megállás nélkül beszéltem volna róluk. Persze… hiszen mindig az a legrosszabb, ami veled történik, mert az veled történik.
Előfordult, hogy munka után, ahogy kiléptem a hátsó ajtón a parkolóba, teljesen bepánikoltam. Kétségbeesetten kerestem a mocimat, perceken keresztül, amíg el nem jutott az agyamba, hogy felesleges keresgélem. Aztán egy hét múlva már egészen hozzászoktam.
Egyik este beugrott Chloe. Bocsánatot kért én pedig nagylelkűen megbocsájtottam. Beszélgettünk és úgy tűnt, hogy megint rendben vagyunk.
- Nincs valami piád? – kérdezte tizenegy körül. Az ágy két végében ültünk egymással szemben, ugyanis, szokásunkhoz híven, vicces süti után mindig egy régi plüssel dobáltuk egymást. Nem tudom, hogy miért. Vajszínű felső volt rajta és egy rövidnadrág, aminek köszönhetően láthatóvá váltak formás lábai. Gyakran pillantottam rájuk, nyilván azért, mert imádtam őket.
- Nincs.
- Az hogy lehet? Nálad mindig van egy-két üveg.
- Volt. Próbálok változni egy kicsit. Nem akarok idő előtt lepusztulni. – bámult rám egy ideig, aztán közelebb mászott hozzám. Feltérdelt és a tenyerét a homlokomra tette. Elkezdtem mosolyogni.
- Fura vagy. – mondta nevetve. – De azért a fű az kivétel, nem?
- Sütiben oké, de nincs nálam és nem is szeretném, hogy legyen.
- Nagyon fura vagy. Mondd, hogy cigid van!
- Az van. Talán még egy üvegsör is van a hűtőben. – előre láttam, hogy készül belém kötni. – Neeem.
- De!
Nem! A sör nem minősül piának. És emellől nem tágítok.
- Van benne alkohol.
- Mégis mennyi? Ugyan már… Ennyi erővel a limonádé is pia. Mert abban meg cukor van és…
- Ajj… fogd már be! – hozzám vágta a plüsst.
- Én legalább próbálok logikusan érvelni! – mondtam, felkaptam a játékot és az arcába dobtam. Mindketten nevettünk, az egész helyzetből párna/plüss csata lett. Hálát adtam az égnek, hogy nem tollpárnáim voltak. Valahogy, a nagy birkózásban Chloe-n kötöttem ki, ő feküdt az ágyon én pedig a medencecsontjára nehezedve eldobtam egy párnát a szoba túlsó végébe. A szemeibe néztem és teljesen leblokkoltam. Ahol egymáshoz értünk kezdett egyre jobban nőni a forróság. Lassan fölé hajoltam, és kiélveztem minden egyes percét annak, ahogy testünk összesimul. Mereven bámult rám, majd lehunyta a szemeit. Először az arcát csókoltam meg, majd apránként haladtam a nyaka felé. Ahogy a nyakához értek az ajkaim éreztem, hogy megfeszül alattam és felgyorsul a légzése. Finoman eltávolodtam tőle. Kinyitotta a szemét és az enyémben kutatott a tekintetével, a jobb kezével végigsimított a hátamon, utána pedig a vállamra csúsztatta. Mintha engedélyt adott volna, újra becsukta a szemét. Én pedig valamiért elmosolyodtam és egy kicsit tétovázva megcsókoltam. Abban a pillanatban, mintha minden kis részecske, ami alkotja a testemet, arra koncentrált volna, ahogy Chloe utat enged a nyelvemnek a szájába. Perceken át össze voltunk gabalyodva, úgy éreztem magam, mint az, aki hónapokig a sivatagban száradt és végre most hazakerül és annyit ihat, amennyit akar. Minden másodpercét, minden mozdulatát érezni és élvezni akartam. Nem gondoltam arra, hogy több is lesz ebből, mégis csalódás volt, amikor eltolt magától.
- Zoey…
- Tudom. – Feltápászkodtam, felvettem az éjjeliszekrényről a cigit, kisétáltam a szobából és a nappali ablakába kiültem cigizni. Jó idő volt kint, kicsit fújt a szél és még az ég is tiszta volt. A Hold röhögött rajtam, de én büszkén tűrtem.
Beindult az éjszakai élet. Azt utcákon rengeteg alkoholtól vidám társaság vandálkodott, kiabáltak és nevettek mindenen. Néhány autó egészen közel húzott el mellettük, de őket ez csöppet sem érdekelte. Csak bulizni akartak. Én csöppet sem vágytam rá. Elegem volt az összes lepukkant szórakozóhelyből, tulajdonképpen akkor mindenből elegem volt.
Ahogy elszívtam a cigit egyből megint rágyújtottam. Leraktam a cigis dobozt magam mellé az ablakpárkányra és elgondolkodtam. Arra eszméltem fel, h Chloe a dobozért nyúl.
- Jól vagy? – kérdezte kifújva a füstöt. Ő tipikusan olyan ember volt, akinek nem állt jól a cigi, ezért inkább ne is fordultam felé.
- Jól… - megköszörültem a torkomat. –Csak fáradt vagyok. – közelebb lépett.
- Ideengedsz? – arrébb ültem, hogy elférjen mellettem. Sima bőrén őrjítően „tükröződött” a Holdfény. A semmibe bámult, valahol messze egy pontot fixírozott, a gondolatai viszont annál közelebb lehettek. Figyeltem az arcát egy darabig, aztán felém fordult. – Mi az? – kérdezte közömbösen.
- Semmi. Mégis mi lenne?
- Mostanában… mindig ezt csinálod. Csak nézel, és nem mondasz semmit. Mondj már valamit!
- Nem tudok mit mondani.
- Mit rontottam el? – egy lista született meg a fejemben a kérdés után, de gyorsan összetéptem és kidobtam.
- Te semmit. Mi viszont annál több mindent. Elbasztuk. Szó szerint.
- De…
- Lásd be. Hiba volt lefeküdni egymással. Egy darabig elhitettem magammal, hogy nem, de igen. Nézz magunkra! Akármik is vagyunk, egy biztos; nem barátok. És ezt már nem lehet helyrehozni.
- Ne mondd ezt…
- Muszáj. Nem tudom magamban tartani. Tudod… tudod, hogy nagyon szeretlek és fontos vagy nekem, de ez így nem jó. Ez elbaszott egy helyzet. Bárcsak… bárcsak visszaforgathatnám az időt és megparancsolhatnám magamnak, hogy ne a pillanatnyi vágyaim irányítsanak. Ha erősebb lettem volna, vagy ha időben észreveszem, akkor most nem mondanám ezt. Mindkettőnk részéről… nálam… elsősorban egymás mellett kéne állnunk, mint barátoknak, nem pedig… Tudod… döntöttem. Nem bírom ezt tovább, egyikünk se fogja bírni, úgyhogy… még ebben a hónapban elköltözöm.
- Ezt nem gondolhatod komolyan…
- De. Komolyan gondolom.