Connie 3. rész

- Ezt nem gondolhatod komolyan…
- De. Komolyan gondolom.
Abban a pillanatban, mintha elkezdett volna meglazulni az a szorító érzés bennem, amit mindig is éreztem, amikor Chloe-val voltam. Nem néztem rá, csak próbáltam kitalálni, hogy mi zajlik le benne. Nem szólt egy szót sem. Ebből arra következtettem, hogy fáj neki. És ezt akartam elérni. Azt, hogy fájjon neki is. Azt, hogy mostantól kezdve ne tudjon másra gondolni, csak arra, hogy nem sokára soha többet nem fog látni. Egyszerre voltam büszke magamra, hogy sikerült ezt kiváltanom belőle, de ugyanakkor bűntudatot éreztem. Miért bántom azt az embert, akit szeretek? Miért hiszem azt, hogy ettől valami is jobb lesz?
Nem láttam más kiutat ebből az ellehetetlenedet helyzetből. Pár perccel ezelőtt úgy vetettem oda neki azt a néhány szót, hogy bele sem gondoltam a valós tartalmába, de kezdtem ráeszmélni, hogy nem férünk meg egymás mellett anélkül, hogy ne bántanánk a másikat, így a legésszerűbbnek tűnt az a megoldás, hogy nem maradok ott tovább.
Hiába jártak ezek a dolgok a fejemben, azon kaptam magamat nem sokkal később, hogy egy képzelt párhuzamos univerzumban egymás kezét fogva megyünk végig az utcán, bátran felvállalva a másikat és valamelyik kapualjban megállunk egy röpke csókra. Azután hazamegyünk a közös lakásunkba, filmet nézünk, szeretkezünk, majd egymás karjaiban alszunk el. Tényleg ez lenne az, amire vágyom? Valóban együtt szeretnék lenni Chloe-val? Vele akarnám leélni az életemet? Vagy csak arra vágyom, hogy úgy szeressen engem, ahogy én őt? Ha hirtelen rájönne, hogy mégiscsak többet érez, akkor mit csinálnék? Akarnám őt? Vagy akkor már nem is kellene?
Nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok, nem tudtam, hogy miért csinálom ezt az egész felhajtást. Majd beleőrültem abba, hogy pár centire van tőlem, mégis megkérdőjeleztem az érzéseimet. Szerelmes vagyok egyáltalán? Vagy mi ez? Ha jól ismerem magamat, akkor egyszer voltam szerelmes, de az még nagyon régen volt. Gyerekszerelem. Nem is emlékszem rá…
- Hova mész? – halkan beszélt, szinte suttogva.
- Még nem tudom. Minél messzebbre… - ez utóbbit, inkább csak magamnak jegyeztem meg és meg is bántam, hogy kimondtam hangosan.
- Számít az egyáltalán valamit… meggondolod magad, hogyha azt mondom, hogy nem menj? – szótlanul bámultam a Holdra. Legszívesebben elfutottam volna. Átkoztam azt a napot, amikor három évesen megismerkedtünk egymással. Mintha emlékeznék rá… Neki is és nekem is jobb lett volna, hogyha soha nem találkozunk. Csak megnehezítettük egymás létezését. Elfordítottam a fejemet. Csak nagy nehezen tudtam visszatartani a rám törő sírást. Hogy lehetek ennyire gyenge mellette? Gyorsan a cigis dobozért nyúltam és kivettem még egy szálat. Az ajkaim közé szorítottam a szűrő végét és már a gyújtóért nyúltam volna, amikor Chloe hirtelen kivette a számból a cigit. Kérdően bámultam rá – Válaszolj! – nyugodt volt a hangja, határozottan nézett a szemembe, én meg csak továbbra is bámultam rá, megpróbálva összeszedni a kusza gondolataimat annyira, hogy ki tudjak nyögni valamit.
- Nem fogom meggondolni magam. Még ha fel is merülne bennem az, hogy ez nem jó döntés, már csak makacsságból sem hagynék fel a szándékommal.
- Értem. – visszanyújtotta nekem a cigit. Figyelte, ahogy szórakozom a füsttel. Nem tudtam mást csinálni, az orromon és a számon fújtam ki különböző kombinációkat megalkotva. – Nem foglak visszatartani… Nem lenne értelme. De ha belegondolok, hogy mennyire fogsz hiányozni… Basszus… mindjárt elsírom magam…
- Ne… akkor én sem fogom kibírni… - elnyomtam a cigit és visszamentünk a hálószobámba.
- Ha holnap arra ébrednél, hogy az ágyadhoz bilincseltek, akkor az én voltam.
- Addig nem baj, amíg játszani is akarsz velem.
- Haha…
Már az ágyban feküdtünk, egymás felé fordulva, befejezve a hülyéskedést a nosztalgiázással, amikor Chloe a lehető legkomolyabban el kezdett suttogni.
- Hálával tartozom neked.
- Ugyan…
- Nem… tényleg. Bevezettél a két nő közötti testi szerelem világába. – éreztem, hogy mosolyog. Bizsergés futott végig a gerincemen. Legfeljebb tizenöt centire lehetett az ajka az enyéimtől. Azok a fájdalmat és gyönyört fakasztó ajkak… Betegesen vágytam rájuk, pedig az előbb parancsoltam a véremre, hogy ne nyugtalankodjon. – Érdekes volt és izgalmas, de szerintem maradok az erősebbik nemnél. Bár kitudja, lehet, hogy valamikor majd megint kedvem támad hozzá…
- Ahogy gondolod. – néha, amikor ilyen dolgokról beszélt nekem, nem igazán tudtam mit válaszolni. Csak félvállról odavetettem neki egy fáradt „te tudod” – ot, vagy egy „ha erre vágysz” - ot. És most is ennyiben hagytam volna, ha nem tudom, hogy mi áll még előttem. Kikívánkozott belőlem az egész életem, minden érzésem és minden álmom. Elmondtam volna neki mindent, amit csak tudok, még ha nem is vagyok nagy tudású. Mintha a gyerekemet akarnám felkészíteni a jövőjére. Végül magamba fojtottam háborgó lelkem vulkánjának tüzét.
- Tudod, most már foghatsz úgy pasit, hogy: „Helló! Benne vagyok egy hármasban.”, vagy: „Szereted nézni, ahogy két lány szereti egymást?”
- Jézusom Zoey! Elvetemült vagy…
- Mondod ezt te… te nőstényördög… - nyomatékosítva a szavaimat, megfricskáztam az orrát. Ellökte a kezemet, aztán közelebb csúszva hozzám hátat fordított nekem. Kitapogatta a karomat és átvetve a derekán nyugodtan magához húzta. Nagyon hamar elaludt, velem ellentétben, de pár óra légzéstanulmányozás után én is megzuhantam.
Az idő előrehaladtával kezdett megszépülni minden emlék, a rossz élmények pedig eltörpültek. Mintha azon lettek volna, hogy ott marasztaljanak. Én azonban nem hagytam magam. Könnyel é verítékkel küzdöttem, hogy végre útrakész lehessek.
Hirdetést adtam fel a lakásomra, felmondtam a világot megváltó állásomból és arra vártam, hogy végre becsomagolhassam az ottani életem darabjait.
Az első darabot akkor raktam félre, amikor vevő akadt a kéglimre. Egyik nap, némi egyeztetés után el is jött háztűz-nézőbe. Nancynek hívták. Tipikusan olyan nő, akiről az ember meg nem mondaná, hogy leszbikus. Pedig az volt… De még milyen! Nem kérette magát egy percig sem. Egy kis előétel és már ugrik is… Barna, mellkasig érő haj, vonzó arc, finom vonásokkal és kegyetlenül követelődző tekintet. Borzalmas…
- Ez itt a konyha. Szép nagy, de gondolom, hogy feltűnt. – vezettem be az első helyiségbe. Merészen rám mosolygott és az ujjaival a pultot pásztázta oda és vissza. Közben többször is végig mért olyan tekintettel, aminek az üzenetét nem lehet félreérteni.
- Gondolom akkor… itt szoktál főzni. – Az a provokáló mosoly… begőzöltem egy pillanatra, de rögtön össze is szedtem magamat.
- Is. – benne voltam a játékban. Nem sokára úgyis elmegyek, a szórakozást pedig kiérdemeltnek véltem.
- Hmm… - az ajkába harapott én pedig kihívóan próbáltam mosolyogni rá. Ahogy elnéztem, sikerült is. – Tetszik… - felült a pultra, megadva a jelet. Lassan elindultam felé tettetve, hogy kutatok a szemeiben, arra gondolva, hogy vajon mire is jó ez az egész. Nagyjából két centire lehettem tőle, amikor megtorpantam. Talán abban reménykedtem, hogy nem is gondolta komolyan. Tévedtem. Megunva a tétovázásomat, rátapadt a számra és a nyelvével berontott. Heves volt, már-már kiábrándítóan heves. Az se dobott fel annyira, hogy ennyire egyszerű volt. Semmi kihívás… na de inkább ráhagytam magamat. Aztán meguntam a tétlenséget és elkezdtem kihámozni a ruháiból. Nem vacakoltam sokáig, a nadrágját éppen csak kigomboltam; egykét csók a nyakra és jött is a lényeg. Mert ilyen helyzetben tényleg ez a lényeg. Kétszer is eljuttattam a csúcsra a kezemmel, de közben egészen máshol jártam. A robogómra gondoltam, eszembe jutott, hogy mennyire is szerettem, és hogy mennyire is hiányzik. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy jobban hiányzik nekem, mint amennyire Chloe fog. Ez körülbelül cirka három percig tartott, ugyanis kinézve az ablakon megláttam az említett nőszemélyt. Egy ideje már biztosan ott lehetett. Ahogy észrevett elismerően rám mosolygott. Meglepődöttségemben visszamosolyogtam rá. Ez alatt egy másodpercre sem álltam le szegény Nancy hajszolásával. A fülemhez hajolt és próbálta visszaterelni a figyelmemet magára kisebb-nagyobb nyögésekkel, sóhajokkal, ami sikerült is és kihasználva ezt, újból a nyelvemet ostromolta egészen addig, amíg harmadjára is sikerült csúcsra vinnem. Mire az ablakhoz tudtam fordulni, Chloe már az utca végén járt, hátat fordítva a befejezett játékunknak. Legalábbis én azt hittem, hogy befejezett, csakhogy ez a megátalkodott némber viszonozni akarta az ügyes munkámat. A lehető legfinomabban utasítottam vissza, nehogy megsértődjön és elmenjen a kedve a lakásomtól. De nem hogy elment volna a kedve, meg se nézte a többi szobát és azt mondta, hogy bármit megtesz azért, hogy megkapja a kérómat. Először azt, hittem, hogy csak viccel, de ő komolyan gondolta.
Miután elment madarat lehetett volna fogatni velem. Majd kiugrottam a bőrömből. Lezuhanyoztam és kezdtem ráhangolódni az estére. A néhány főt számláló meleg „közösségünk” ugyanis költözésem hírének hallatán összehozott egy búcsú bulit. Kibérelték egy meleg-barát kocsma egyik termét és hatalmas ivászatot jelentettek be. Már a zuhanyzás közben éreztem a ritmust, énekeltem a zuhanyrózsába és hatalmas sztárnak éreztem magam. Amíg felöltöztem olyan tánckoreográfiát lejtettem, hogy még a legnevesebb popdívák is elbújtak volna szégyenükben. Istennőnek éreztem magam, készen voltam arra, hogy lerúgjam a csillagokat az égboltról. Mintha mi sem történt volna, közömbös arcot vágva léptem ki szerény hajlékom ajtaján, egy üveg borral a kezemben. Nem volt messze tőlem, gyalog húsz perc alatt odaértem. Mindig csak „Hosszúlépésnek” hívtuk azt a helyet… nem is emlékszem a valódi nevére. Kicsit hamar érkeztem meg, úgyhogy elvonultam egy közeli sikátorba és rágyújtottam. Éppen azon merengtem, hogy kibontsam-e bort és kezdjem meg, vagy várjak egy kicsit, hátha jön valaki, amikor egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.
- Na, mi az csajszi? – megfordultam, és mint a kisgyerek, aki hetek óta nem látta az anyját, ugrottam Lena nyakába egy halk sikoly kíséretében. Az utóbbi időben nem nagyon jött össze a társaság, azon kívül meg ritkán találkozgattunk, persze Blake kivétel. Lena egy igazi „mindenki szereti” lány volt. Átlagos szépség, de belül gyönyörű. Jártunk egy ideig, elég intenzív volt, igaz nem voltunk szerelmesek egymásba, így hát barátok maradtunk.
- Mennyire hiányoztál!
- Te is nekem, főleg, hogy semmit sem hallani felőled… most meg mi az, hogy elmész?
- Hát… unom magam itt. Az az igazság, hogy szükségem van egy kis kalandra.
- Mert ha egy éjszakás, akkor már nem is jó.
- Dehogynem, de kell valami új.
- Gondolom, hogy nem én vagyok az első, aki ezt mondja, de nagyon fogsz hiányozni… - megsimogatta az arcomat, én pedig megpusziltam.
- Te is nekem, de most ne gondolj erre. Inkább segíts, hogy olyan estém legyen, amit soha sem fogok elfelejteni.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor azt a bort hanyagold! – értett ahhoz, hogy egy-két mondattal feldobja az embert, most is elérte, úgyhogy azzal a dugóhúzóval, amit elhoztam otthonról, némi ügyeskedés után kibontottam az üveget. Lassan elkezdtük meginni, de gyorsan el is fogyott, olyan gyorsan, hogy idejét láttuk annak, hogy bemenjünk a kocsmába. A társaság nagy része már ott volt, mindenki ölelgette a másikat, meg puszilgatta. Tényleg régen volt így együtt a csapat. Én is beálltam az ölelgető-sorba. Először természetesen Blake-hez mentem oda és váltottam vele néhány szót. Blake után jött Peg, vállig érő tépett haja, most mahagóni lilában pompázott. Évek óta az volt a mániája, hogy minden évszak beköszöntével más színűre festetette a haját. Olyan lány volt, akit első találkozásnál nem tudsz megkedvelni. Mégis rászánod magad még egy találkozóra és minél többet vagy együtt vele, annál jobban megkedveled. Nem olyan, akinek hatásos belépője van, mégis meg tud fogni a nemes egyszerűségével. Babbie is eljött. A társaságnak köszönhetően ismerték meg egymást Peggel, de nem csak azért jött el, mert együtt voltak, hanem mert ő is szerves tagja volt a csapatnak. Általában csak Beg-nek hívtuk a párost, bár többször is összevesztünk azon, hogy a Pebs elnevezés némelyikünk szerint hangzatosabb név lett volna. Babbie alacsonyabb volt Pegnél, tehát nálam is. Világosbarna hullámos haja volt, oldalt elválasztva, mindig csillogott a szeme, főleg akkor, hogyha Peggel lehetett. Aranyos volt mindig is, de akkor barátkoztam össze vele igazán, amikor kilépett a szinglik klubjából. Őt is megöleltem, odalöktem neki egy őszinte „hogyvagy”-ot, majd tovább álltam. Alex, Cassie és Tiny következtek. Ők hárman együtt állandóan benne voltak valami gyanús dologban. Esküdni mertem volna, hogy ezek felváltva kavarnak egymással… vagy ki tudja… hármasban szép az élet. De ezzel együtt imádtam őket, külön-külön is. Fiatalabbak voltak nálam; Alex, tipikus dyke, Cassie a lányok felé húzó biszex és Tiny, az örök lázadó. Élvezték az életet és nem érdekelte más őket, csak a jelen. Ez volt a közös bennük, a legtöbb tulajdonságuk viszont szöges ellentététben volt a másikéval. Mégis tökéletesen meg voltak, ha pedig összekaptak valamin, egy hétig nem találkozgattak, hagyták ülepedni a dolgokat, aztán elmentek valahova bulizni, ittak, mint a gödény és el is simították a hullámokat és a homlokráncokat. Na, ez az, amire én soha nem lettem volna képes. Mert én mindig mindent meg akarok beszélni, nagyon nehezen tudok csak úgy felejteni. Persze ez attól is függ, hogy mekkora a nézeteltérés.
Továbbhaladtam, név szerint Ryan jött, akit magunk közt csak „mucikám”-nak hívtunk. Hogy miért, az jó kérdés. Talán az lehetett benne a dologban, hogy ő volt a legnőiesebb srác a csapatunkban. Bár nem is volt annyira az, csak Blake-hez viszonyítva… De ez is csak a viselkedésében és a gondolkodás módjában volt fellelhető. Első látásra is csak néhány ember gondolhatta azt, hogy meleg. Egyébként aranyos srác volt, megbízható és nagyon megértő. Ryan után Tanner következett, akinél csöndesebb emberrel még soha nem találkoztam. Még ha ivott is, csak annyi volt a hatása, hogy kicsit hangosabban nevetett, meg valamivel többet. Egyszer tudtam vele igazán mélyen elbeszélgetni. Akkor megértettem, hogy miért olyan amilyen. Amikor nyolc éves volt, az apja a szeme láttára verte véresre az anyját. Ennek hatására irtózott az erőszaktól, rosszul volt a vértől, és ha valaki belé akart kötni, egyből faképnél hagyta. Érzékeny srác volt, tele szeretettel. Ő inkább biszexuálisnak vallotta magát, de az utóbbi másfél évben csak barátai voltak. A végére csak Al maradt. Vele is jártam egy ideig. Még nagyon régen. Ő volt az első barátnőm, érdekes párost alkottunk annak idején. Igazából az se volt szerelem, egyikünk részéről sem. Inkább csak önmagunk felfedezése a másik „segítségével”, de azért elismerem, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Váltottam néhány szót vele is, megöleltem és aztán kezdődött a buli. Lena mellé ültem le. Mint később kiderült nem véletlenül döntött így a tudatalattim… Felesekkel kezdtünk, de én már a második után nagyon jól voltam. Hirtelen olyan vonzó lett az összes körülöttem ülő nőszemély. Lena különösen… hűha… miért is lett vége a dolognak kettőnk között?
Kezdett elég jó hangulat lenni. Felidéztük az első összejöveteleinket.
- De... figyeljetek… ezt a sztorit nem lehet megunni. – tényleg imádtam. – bejön Lena, akkor még nálam volt az első meeting, szóval Lena kopogtat, Ryan nyit ajtót. Akkor már ittunk, nem is keveset… éppen Al szájában csüngök, Begről ne is beszéljünk… Tanner halkan magyaráz valamit Alexnek a szexuális élményeiről, Blake te meg úgy táncoltál, mint akinek rohama van, Cassie-vel és Tiny-val az élen. Lena… halkan, szinte kétségbeesetten: Ez itt a… ha meleg vagyok, jó helyen járok? Ha meleg vagyok, jó helyen járok! – mindenki nevetett. Persze így utólag nem lehet visszaadni azt a hangulatot, meg a szituációt, de az a pillanat mindenkiben megmaradt.
- Jól van, na. Honnan tudhattam volna? – kérdezte Lena, felháborodást erőltetve a hangszínére.
- Jogos... – mondtam igazat adva neki. – manapság ha két lány smárol az már nem azt jelenti, hogy leszbikusok. Ne haragudj Lena. – Rávigyorogtam.