Cassiopeia III.

Az első nap

Kora hajnalban keltem fel kialvatlanul, ugyanakkor kíváncsiságtól hajtva. Megnéztem az órámat. Hat óra múlt pár perccel. Tehát két és fél órám volt még a busz indulásáig, mely majd a munkaügyisekhez visz. Eszembe jutott, hogy majd még ma el kell mennem a belvárosba, hiszen nem ártana pár zoknit és alsógatyát is venni. Mivel ilyen korán nem igen vannak nyitva a boltok, kénytelen voltam a lakás további tanulmányozásával tölteni az időt. Még előző nap este rájöttem, hogy a hálószobát kivéve minenhol mozgásérzékelő működteti a lámpákat. Sőt az is kiderült, hogy ágynemű is van az ágyneműtartóban. Jókor fedeztem fel... Na mindegy, aznap este már legalább tudtam. Kissé pesszimistán néztem a jövőbe... Volt 4100 forintom, ugyanakkor nem volt munkám és szinte semmilyen ingósággal nem rendelkeztem. Csak a legszükségesebb evőeszközökkel és étkészlettel volt felszerelve a konyha. Ugyanakkor igen kellemes csalódást okozott az elektromos sütő meg a mikró. Továbbá a hatalmas fridzsider. Igen fontosak lehetünk az itteni karhatalomnak, ha ennyi mindent megkapunk ingyen... Nem értettem a dolgot, s olyan gondolatok jutottak eszembe, hogy esetleg ezt mind majd vissza kell törlesztenem.

A két óra végül hamar eltelt. Reggelire csak pár kiflit dobtam be és fél órával a busz érkezése előtt elsétáltam a Hazafi utca végén lévő buszmegállóba. A kíváncsiság és az izgalom másokat sem hagyott nyugodtan aludni. Szóval többedmagammal ücsörögtünk, s közben azon törtük a fejünket, hogy vajon ki milyen munkát kap majd. Eszembe jutott az, amit Vektor mondott a buszon. Hogy milyen jó lesz, ha hozzá osztanak be. Azt persze nem mondta el, hogy pontosan mivel is foglalkozik, de ennek ellenére mégis azért szorítottam, hogy igaza legyen. Töprengésem közben megérkezett Robi is, akinek nyúzott arca egyértelműen tükrözte, hogy szinte semmit nem aludt az éjszaka. Engem is meglepett, hogy milyen könnyen bevertem a szunyát. De nem volt már sok időm az ilyen dolgokkal foglalkozni, mert időközben megérkezett a busz. Elsőként szálltam fel és már nyújtottam is a sofőrnek a kártyámat, hogy majd valami leolvasó szerkezettel levonja róla az utazás költségeit, de értetlen képet vágott és így szólt:

- Mi a rossebet kezdjek vele? - nézett rám - Nekem is van. És? Itt nem köll fizetni a fuvarér’. Na üjjé le hátra mer’ föltartod a sort fiacskám - mondta és ujjával a busz hátulja felé bökött. Még egy jó pont. Gondoltam. Ingyenes tömegközlekedés. Hamarosan Szabi is lezuttyant mellém az ülésre. Ő is laposakat pislantott az álmosságtól, s egy elnyomott ásítás közepette kijelentette, hogy bár a franciaágy kényelmes, ugyanakkor aludni nem sikerült rajta. Elöl már hallottuk is, ahogy Szilvi belekezd szokásos vég nélküli monológjába. Nem baj, mondták innen-onnan, legalább nem fognak elaludni. Amint felszállt az utolsó ember is, a sofőr beletaposott a gázba. Szó szerint belelapultunk az ülésbe. Amint csökkent a gyorsulás, Robi felugrott és előrement kifaggatni a "pilótát" a verda műszaki adatairól. Körülbelül fél órás eszeveszett száguldás után egy orbitális fékezés után egy magas homlokzatú hely előtt álltunk meg. Rengeteg ember volt itt. Akkora sürgölődés volt, mintha épp most készülne összedőlni az egész város. A busz ajtajai kicsapódtak és a buszsofőr rövid útbaigazítást tartott, a maga egyszerű módján:
- Na szóva’ itt ezen a nagy kapun bementek, aztán ne haggyátok ám, hogy holmi jöttment banda eltaposson benneteket! Na szal’ itt bementek aztán jobbra. Ott lesz egy nagy barna ajtó. No azt berúgjátok oszt ottbenn köll regisztrátatnotok magatokat. Itt monnyák meg, hogy kinek mit köll csinálnia - mondta és full gázzal elkapart, majdnem a vesztét okozva pár a busz előtt álldogáló embernek.

Mindenki bátortalanul toporgott a nagy tömegben. "Milyen birka banda..." gondoltam és elindultam a nagy kapu felé, amiről a buszsofőr beszélt. Kitartóan törtem az utat a rengeteg ember között és csakhamar megérkeztem a lépcsősorra, majd beléphettem az épületbe. Hihetetlen látvány fogadott odabent minket. Irdatlan magas és nagy kiterjedésű csarnok volt. A szánkat tátva bámultuk a rengeteg erkélyt, ami szemben a fal mentén húzódott. Felettünk, mintegy száz méter magasan a hatalmas boltíves plafonon gyönyörű freskó díszelgett. Jobbra fordultunk, ahogy azt az utasítás is mondta, s egy percnyi kitartó pogózás után el is értük a nagy barna ajtót, s pár ember segítségével sikerült is felnyitnunk. "Hogy ez egyáltalán minek van itt?!" Dühöngtünk. Odabent rengeted kis ablak mögé rejtőzött ügyintéző volt, s előttük hosszú sorban kígyóztak az emberek.
- Bazz megvénülök, mire ezt kivárom! - dühöngött Robi mögülem
- Ne aggódj, a lényeg, hogy én előtted vagyok! - kiáltottam neki hátra nevetve. Akkora ricsaj volt, hogy az ember még a gondolatait sem hallotta. Aztán egy nagy fehér zászlót láttam megjelenni a fejek felett, melyre kék betűkkel volt ráírva, hogy "ÚJ MUNKÁSOK IDE!". Rögtön el is indultam, s a birka effektus újra érvényesült, vagy csak a többiek is észrevették a zászlót, nem tudom, a lényeg az, hogy mindenki követett engem.
Egy aprócska ember szorongatta a zászlót. Akkorka volt, hogy állandóan arra kellett figyelnie, hogy el ne sodorja a tömeg. Mikor elé értem, jelentettem, hogy tegnap érkeztünk és ide írányítottak minket. A tömzsi kis ürge kiverekedte magát az egyik falhoz, majd amentén végigmentünk a termen. A többiek pedig szépen libasorban utánunk. Apró fekete ajtón vezetett be minket, majd egy lépcsősoron vonultunk le, s végül egy asztalokkal és székekkel teipakolt teremben ért véget utunk.
- Üljenek le! - mondta, s egy oldalajtót kinyitva távozott. Szót fogadtunk és helyet foglaltunk. Pár perc várakozás után egy másik, kopaszodó szakállas ember jött be, azon az ajtón, amelyen a törpe kiment. Tisztán hallottam, hogy mit dörmög maga elé. "Hogy ez a Lajos mekkora egy pöcs..." - morogta. Végül megállt egy asztalnál és csendre intette az egyébként is néma társaságot.

- A nevem... az most lényegtelen, hagyjuk a formaságokat. Na szóval most fogjuk elvégezni az önök munkahelyre való besorolását. Ehhez egy tesztet fognak kitölteni. Ne aggódjanak, a teszt pofon egyszerű és egyértelmű. A tesztlapokat az asztalok fiókjaiban találják meg, szintúgy az írószereket is. Sok sikert a kitöltésükhöz! - hadarta és leült egy székre, szétnyitott egy terebélyes újságot és eltűnt mögötte.
Kihúztam a fiókot, s kivettem belőle a mindössze hat oldalból álló tesztlapot, meg egy tollat. Furcsa kérdések voltak benne. A legtöbb a "mit csinálna, ha" szituáció megoldásos feladatkörből került ki. Mindössze negyed óra múltán már mindenki bőszen pislogott az újságot olvasó férfi felé. Én is végeztem, leellenőriztem, hogy ráírtam-e a nevem. Nem akartam semmi gixert, nehogy leégjek mindenki előtt. A hapsi végül kénytelen volt meghallani Szilvi fülsiketítő krákogását és letette a napilapot az asztalra.
- Ja igen, van önök közt egy ’Scipió’ becenevű egyén? - kérdezte. Értetlenül néztem rá, de felemeltem a kezem.
- Pompás. Kérem hozza ki a tesztlapját. A többiek pedig miután ráírták a nevüket, abba a kis résbe ott a falon csúsztasság bele, lehetőleg gyűrődésmentesen. Utána foglaljanak helyet ismét, a számítógép elemzi a teszteredményeket. - nagy székcsikorgás közepette kivonult a majd’ ötven ember és ki-ki beledobta a tesztlapot a gépbe, majd ismét leült. Én pedig letettem az asztalra a férfi elé a sajátomat, s bátortalanul megkérdeztem, hogy nekem miért nem oda kell leadnom, ahova a többieknek.
- Mert magának már szereztünk munkát - jött a rövid válasz
- És hol? És mit? - kérdeztem
- Egy ismerősöm szólt, hogy magára igényt tart. Adott egy névjegykártyát is, megkért, hogy adjam át ezt magának - mondta, s a kezembe nyomott egy kis papírdarabot. Megnéztem, s meglepve láttam, hogy azon csak ennyi áll:
"Négykor a lakásod előtt!" S alatta egy kackiás aláírás "Vektor". Mosolyra húztam a számat és csendben visszaültem a helyemre. Robi, aki mögöttem ült rögtön kérdőre vont, s miután elmeséltem neki mindent, csak ennyit mondott nevetve
- A kis protekciós!

Alig tíz percnyi várakozás után az alacsony kis emberke jött be a kezében egy nagy kupac papírfecnivel, enyhe szóval élve leb***ta kollégája asztalára a rakományt és már ki is viharzott a teremből. Mivel közel ültem, hallottam, hogy mit dörmögött a szakállas, de a moderáció kedvéért most erre inkább nem térnék ki.
Izgatott morajlás futott végig a termen.
A szakállas felállt, felvett egy fecnit, felolvasta a rajta álló nevet, s hogy melyik vállalat alkalmazza majd. Az illető kisétált, átvette a cédulát, melyen az állt, hogy mikor és hol kell jelentkeznie a munkáltatónál. Szép sorban mindenkire sor került, csak rám nem. Természetesen. Az igazat megvallva elég rossz érzés fogott el, mert mostmár csak nekem nem volt biztos állásom. Csak egy semmit ígérő időpontom volt, meg remények, miszerint jó munkát kapok majd Vektortól.
Miközben kifelé masíroztunk Robi újságolta, hogy egy könnyű- és nehézgépgyártó vállalatnál fog dolgozni. Szabolcs pedig úthálózat tervező lesz. Sokat ígérő munkák. Érdekes mód Szlvi elég csöndben ballagott. Ez rá egyáltalán nem vallt, így a többiektől kicsit lemaradtam és megkérdeztem tőle, hogy ugyan mi is bántja ennyire.
- Az enyémen az állt, hogy ugyanitt jelenjek meg este hat után valamelyik ablaknál... Nem kaptam semmilyen munkát! Alkalmatlan vagyok! - fakadt ki és könnyfátyol futotta be nagy, barna szemeit.
- Biztos, hogy nem errúl van szó! - szögeztem le - Szerintem csak nincs a te tudásszintednek megfelelő munkaajánlat. Ennyi - mondtam pókerarccal és hatalmas meggyőződéssel a hangomban. Valójában akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi lehetett a gond. Bár első tippként megemlíteném azt, hogy lehet, hogy megemlítette a szómenését is a papíron. Ezen persze jót nevettem, de csak magamban.

A taktika bevált. Szilvi nem búslakodott többet és hála a jó Istennek újra belekezdett egy vég nélküli történetbe.
Első utam a munkaügyi hivatalból a belvárosba vezetett. Eltökéltem, hogy találok valami piacszerű helyet, ahol vásárolhatok magamnak néhány fehérneműt meg egyéb mindennapos dolgot. Jópár embertől kellett útbaigazítást kérnem, mire megtaláltam a város egyetlen, s mindenki által dicsért piacát megtaláltam. Első ránézésre olyan volt mint a budapesti híres/hirhedt józsefvárosi piac, csak sokkal nagyobb és két sor között valamivel több hely volt. De érdemben majdnem minden ugyanaz volt.

Első megállapításom az volt, hogy ennyi embert egy rakáson még sosem láttam. A magas plafonról lelógó lámpák fényében olyan nyüzsgés tárult az ember szeme elé, amilyet még sosem látott. Egy pillanatra elfogott a pánik, hogy nem találok majd ki, vagy addig bolyongok a nagy tömegben míg éhen nem halok. Utóbbit persze kissé abszurdnak tartottam, de azért jobb mindenre felkészülni. Bevetődtem az egyik folyosóba, s hagytam, hogy egy darabig sodorjon az emberáradat. Eleinte széles járatokon vezetett az utam. Az alagutak falába süllyesztett üzlethelységek pultjai mögött szorgos hangyaként rohangáltak ide-oda a különböző nemzetiségű árusok, s minden arrajáróra rátukmálták portékáikat. Akárcsak a Földön. Csakhamar elkapott egy ilyen boltos engem is, s hála Istennek egy, a nyelvemet beszélő úriember volt. Rögtön feltűnt, hogy nem egyből eladni akart nekem, csupán beinvitált, hogy tekintsem meg portékáit. Szavai mint a finom selyem, olyan simogatóak voltak, pillanatok alatt arra kellett feleszmélnem, hogy elcsavarták a fejem és majdnem eladtak nekem olyan holmikat, amire nekem nincs is szükségem. Kijelentettem, hogy mit akarok venni, s erre ő rosszallóan megcsóválta a fejét, leszögezte, hogy ő olyasmivel nem rendelkezik, de helyette miket tud ajánlani. Ezután illedelmesen megköszöntem a fáradozásait és úgy otthogytam mint Szent Pál az oláhokat.

Újra csatlakozta a hömpölygő áradathoz és mostmár, megpillantva egy ruhaárust, céltudatosan léptem oda az eladóhoz. Ezen a helyen gond nélkül meg tudtam venni a holmikat, amikért elsődleges szempontból ide jöttem, s a szokott módon a kártyámmal fizettem. De mivel érdekelt ez a hely és még négy óráig rengeteg időm volt, gondoltam körülnézek egy kicsit. Persze szigorúan csak tapasztalatszerzés céljából. Szóval elindultam, hogy kicsit körülnézzek. Hamar rájöttem, hogy mi szükségeltetik az itteni biztonságos közlekedéshez: önbizalom és egyensűlyérzék. Olyan mint a biciklizés: ha elveszti az ember az önbizalmát, vagy az egyensúlyát, akkor bizony csúnyán megütheti magát. Jelen esetben ez hatványozottan igaz, hiszen még rá is taposnak a földön fekvőre. Szóval céltudatosnak tűnő, határozott léptekkel haladtam, s tekintgettem jobbra balra. Rengeteg érdekes dolgot láttam akor. Felsorolni se tudnám mindet. Alig bírtam néhány dologról levenni a szemem, s megállni, hogy el ne verjem a maradék pénzemet is.

Egyik alagútból a másikba sodort a tömeg. Mindegyik jól kivilágított, zsivalyos és teli volt. Egy helyen azonban furcsa dolgot vettem észre. Szemben a tömeg haladási irányával alig kivilágított "sikátor járatok" voltak, s ezek előtt a nagy emberáradat úgy kanyarodott el, mintha fal választaná el a fényes bazároktól. Szívembe markolt az izgalommal teli kíváncsiság. Vajon mi lehet arra, hogy az átlag polgár be sem merészkedik oda? "Egyszer élünk!" kiáltottam magamban, s a centrifugális erőt kihasználva bevetettem magam a félhomályba. Hirtelen megtorpantam, s gyorsan körbenézve tisztáztam magamban, hogy hova is kerültem. Ahova "kinti" fény még odavetült, ott nem volt semmi. Ami azonban már a fényesség elől takarva volt, arról bizony érdemes pár szót ejteni. Rögtön tudtam, hogy itt bizony valóban bármit megkaphat az ember. Tapasztalat híján azonban úgy éreztem magam mint öt éves gyerek a kuplerájban. Próbáltam sziklaszilárd magabiztosságot erőltetni magamra, nehogy esetleg vérszemet kapjanak a zsebesek és egyéb alvilági tagok, de ez bizony nem igen sikerült. Bátortalanul indultam el befele, a sötét járat gyomrába. Láttam, hogy többen is vannak, akik hozzám hasonlóan még csak most ismerkednek a hellyel, s ugyanolyan önbizalomhiányosan lépkednek a furcsa portékákat kínáló pultok között. Egy a többinél mélyebben a falba vájt helyiség pultján furcsa tárgyak sorakoztak. Kis, gázpalackra emlékeztető tartályok, s egyéb számomra teljesen ismeretlen tárgyak. Lassan már kétszáz métert haladtam a félhomály által borított járatban, mikor észrevettem, hogy jobbra nyílik le egy kisebb járat, de ennek bejáratát már egy ócska pokróccal fedték be, hogy elrejte a helyet a az enyémhez hasonló, kíváncsi tekintetek elől.

Amúgy be kell, hogy valljam, hogy világ életemben bennem volt az egészséges mennyiségű zsiványság. Pont annyi, amennyi a kicsit könnyebb élet eléréséhez kell.
Megálltam a lepellel fedett járat szájához legközelebb eső pultnál, s úgy tettem, mintha nagy szakértelemmel vizsgálgatnám az ott elhelyezett tárgyakat. Közben persze a pokrócot figyeltem, hátha fellebbenti a huzat, s bepillantást nyerek a titokba, melyet fed. De nem így történt. Sokáig nézegettem egy furcsa bot szerű tárgyat, de végül a pultos szúrós tekintete egyértelmű utalás volt arra, hogy ideje lenne tovább állnom, ha nem akarok semmit sem venni. Így hát elindultam tovább a sikátor mélye felé, de épp mikor a pokróc elé értem, oldalról egy kövér férfi meglökött, s az egyensúlyomat elvesztve oldalra estem, egyenesen neki a pokrócnak, mely félrelibbent, majd utánam ismét összezárult.
Bejutottam. Bár be kell, hogy valljam nem pont úgy ahogy terveztem, de tény ami tény, ott voltam. Körülnézni sem volt időm, egy erős kéz elkapta a grabancomat és talpra rántott. Megfordulva egy benga nagy hapsi tepsi méretű képébe bámultam. Mellette a háttérben vékony, velem egymagas fekete hajú állt. Ennyit tudtam csak kivenni belőle a homályban. Aztán előrébb lépett a férfi és megláthattam az arcát is. Vektor volt az! Erre aztán nem számítottam! Leesett az állam is a csodálkozástól.
- Scipio?? - nézett rám értetlenkedve - Mit keresel te itt?
- Elestem. Illetve beestem - motyogtam zavartan.

Tényleg nem tudtam, hogy mit is gondoljak. Az én leendő munkaadóm egy ilyen kétes helyen... Mondjuk ez visszafelé is igaz lehet. Mit gondolhat akkor ő rólam? Először vagyok a piacon és kapásból a legsötétebb sikátorban kötök ki.
- Engedd el nyugodtan. Ismerem a tagot - mondta, mire a kigyúrt hapsi, aki eddig lábujjhegyre állítva tartott engem, most elengedte ruhámat - Akkor ahogy megbeszéltük. Ott leszek, rád is számítok. Viszlát - hadarta a nagydarab hapsinak, s már indult is kifelé. Mikor mellém ért, elkapta a karomat, félrecsapta a pokrócot és kirángatott magával.
- Hogy kerültél te ide? - kérdezte megint
- Hát, csak gatyát vettem, meg minden, mikor megláttam ezt a járatot, gondoltam bejövök, aztán egy hájas fószer belémjött negyvennel és beestem oda.
- Jó, nekem nem kell magyarázkodnod! - mondta Vektor és közben elindult kifelé a fényes utca felé - Csak épp egy fontos tárgyalás kellős közepébe zuhantál be. No mindegy. Ha már találkoztunk, akkor most elmondom, hogy mit fogsz dolgozni. Szóval egy kollégám most ment el nyugdíjba, így te fogod örökölni a gépét. Velem fogsz dolgozni a járatvájóknál. Az lesz a dolgod, hogy a lemart kőzetet pakolod kamionokra. Oké?
- De nem tudok olyan gépeket vezetni... - mondtam kissé megszeppenve
- Kit érdekel az? Tíz perc alatt úgy belerázódsz mint a fitty! Ne parázz emiatt. Akkor holnap gyere háromra a Vérdübörgés utcai buszmegállóhoz!
- De hiszen nemsokára fél három! Akkor innen egyből oda menjek? - pislogtam rá értetlenül
- Dehogy! Holnap reggel háromra! Hajnali háromra! Ugyanis négykor kezdődik a műszak. Akkor minden oké?
- Hát, végülis igen - böktem végül ki, azzal a szent meggyűzűdéssel, hogy amint elválunk rögtön lesz pár kérdésem
- Ja igen. Valami egyszerű viseletben gyere. Bár nem leszel valami helyde koszos, de azért mégse a legjobb ruhádban melózz - mondta, majd kezet ráztunk és otthagyott a tolongó tömeg forgatagában.