Cassiopeia II.

Alsóvár

Megannyi társammal a buszról leszállva először arra a megállpításra jöttünk, hogy akkor a huzat, hogy a három centis hajam is lobog tőle. A következő dolog ami feltűnt, hogy enyhe fanyar betonszagot hoz a szél. Sok mindent látnivaló nem volt. Az út, amin eddig a busz haladt egy folyómeder szerű mélyedés volt a járat közepén. Annak két oldalán, mintha vízpart lenne, húsz centi magasan járda húzódott. A gyalogosok számára mintegy három méter széles járda állt rendelkezésre. Bal kéz felől pedig a falban fényes ajtók voltak, egymástól mintegy tizenöt méterre, felettük pedig egy-egy házszám.

Már mindenki leszállt a buszról és kissé vacogva csoportosultunk a járda szélén. Most vettem csak észre, hogy sokan közülünk nők, vagy lányok. Ahogy tetszik. Többen közülük nálam is fiatalabb volt. Közben Vektor is leszállt a buszról, jobbjában nagy irattömböt szorongatott, baljával meg furcsa fejfedőjét húzta a füléig, nehogy elvigye a szél.
- Nos akkor sorban gyertek ide, mndenki kap egy kulcsot meg bediktálja a nevét. A többi cuccot a lakásokban megtaláljátok - szépen elé tömörültünk mint a birkák és szép sorban kiosztotta a kulcsokat és felírta a jegyzettömbe, hogy kinek hányas számú lakás jutott. Mikor én kerültem sorra és bediktáltam a nevem, halkan így szólt:
- Válassz egy számot négy és ötven között! - mondta és megint széles mosoly terült el az arcán. Én a hatost választottam, tudniillik ez az ún. "szerencsszámom". De csak mert hatodikán születtem. A kezembe nyomott egy kerek, bőr kulcstartóval ellátott karikát, rajta két kulccsal. Zsebre vágtam és kiálltam a sorból. Miközben ő kiosztotta a többieknek a kulcsokat, azon törtem az agyam, vajon ez mind igaz? Ingyen lakást kapunk? Tök ingyen? Amikor otthon annyiszor töprengtem azon, hogy hogy is fogok én valaha saját kéglihez jutni? Most meg, csak mert elburkoltam a bringámmal, máris van egy saját lakásom! Ráadásul nagyobb, mint a szüleimé. És csak az enyém, nem kell megosztanom két testvéremmel... Úgy örültem, hogy elszorult a torkom.

- Na akkor most mindenki elfoglalhatja a kecóját. Odabent az asztalon találtok egy pár papírta mit érdemes lesz átolvasni és megszívlelni ami azokban áll. Na jóccakát! - mondta és felszállt a buszra - De pár másodperc múlva kikiáltott a nyitott ajtón
- Ja és az óráitokat állítsátok vissza három órával! Csak hogy az itteni időt mutassák. Na hali! - becsukta a buszajtókat és elhajtott. Egy ideig követtük a tekintetünkkel, de aztán lekanyarodott egy oldaljáratba és eltűnt. A tömeg megmozdult és mindenki elindult a saját lakása felé. S most először páran megszólaltak. Egy srác azon véleményének adott hangot, miszerint akár már holnap munkába is állhatunk. Többet azt emlegették, hogy még ma be kéne menni a városközpontba körülnézni. Én inkább megtartottam magamnak a mondanivalómat.
Vektor az egyes számú laásnál tett ki minket, így nem kellett sokat sétálnom, hogy megérkezzek a sajátomnoz, a 6-oshoz. Roppant egyszerű volt a bejárati ajtó. Valami fura anyaggal kezelt fém. A kilincs is az egyszerűség jegyében készült. A kulcsot bedugtam a zárba, s próbáltam elfordítani, de nem ment. Egy pillanat alatt leizzadtam, s halálra rémültem, hogy nem fogok tudni bejutni. De a zár csippant kettőt és le tudtam nyomni a kilincset. Az ajtó könyedén kitárult és én beléphettem ujdonsült otthonomba.


Hazafi utca 6.

Egy kis előszoba szerű helységbe jutottam. Balkéz felől egy kis cipős szekrény, felette nagy tükör. A sarokban a falon pedig fogas függött. Illedelmességből levetettem a cipőmet és így léptem a bejáratival szemközt álló ajtóhoz. Tolóajtó volt, s miután félrehúztam, egy körülbelül 25 négyzetméteres helységbe értem. Ez volt a nappali. Középen nagy faasztal állt, rajta egyszerű viaszvászon terítővel. Körülötte négy szék. A falnál egy vitrines szekrény állt, egyenlőre még üresen. Átellenben ajtóval el nem választva volt a konyha. Emellett egyszerű, plafonig érő szekrények sorakoztak. Jobb- és balkéz felé is ajtó nyílt.

Először balra mentem, Ismét egy tolóajtó elhúzásával jutottam lakásom egyik legérdekesebb helyére. Az ajtót elhúzva sötétség tátongott előttem. Automatikusan villanykapcsolót próbáltam kitapogatni a falon, de nem találtam sehol. Egy bátortalan lépést tettem előre és hirtelen fény árasztotta el a lefelé vezető lépcsősort. Elindultam ház, közben pedig szívem a torkomban szorongott. Mikor leértem, egy nagy, üres pince fogadott. Balra a falon mintha egy angy kapu lett volna felrajzolva a falra. Nem értettem a dolgot, de elhatároztam, hogy majd a szomszédokkal megvitatom a dolgot. Visszasiettem a nappaliba, s mikor az utolsó lépcsőfokot is elhagytam, ismét sötétség borult a folyosóra. A szemközti ajtóhoz siettem. Ez egy rövid folyosóra vezetett, ahol balra és jobbra egy-egy és szemben is nyílt egy ajtó. A két oldalsó tárva volt. A bal oldali vezetett a fürdőszobába. Egész jól fel volt szerelve. Zuhanykabin, fürdőkád, oldalt csap, felette tükörrel és egy kis szekrénnyel. A jobb oldali ajtó pedig az illemhelyet volt hivatott takarni.

A folyosó végén lévő szoba pedig a hálószoba volt. Nagy franciaágy állt szemben a falnál. A túloldali sarokban éjjeli szekrény, az ajtó felöli oldalon jobbról is és balról is ruhásszekrények voltak. A jobb oldali falnál pedig egy kis íróasztal állt, rajta egy elegáns irodalámpával. Mindent megnéztem alaposan. Kinyitogattam a szekrényeket is. Zömök, egyszerű fa bútorzat volt. A padlót itt elegáns keki színű szőnyeg borította, míg a folyosót, a nappalit és az előteret tapasó. A nappali asztalán kis köteg papír hevert. Leültem az egyik, kimondottan kényelmes székre és olvasgatni kezdtem. A legfelső lapon ez állt: "Üdvözöljük a Hazafi utca 6-os számú lakásban!" Ezt olvasva újra elszorult a torkom az örömtől. A papíron azt állt, hogy ezentól jogos tulajdonosa vagyok a felül írott ingatlannak és annak minden felszerelési tárgyának. Továbbá értesítettek arról, hogy mikortól kell majd a víz és egyéb díjakért fizetnem, hogy ezt hogyan intézhetem és hogy ha valami gondom van, akkor kikhez forduljak. Visszamentem az előszobába, felvettem a cipőmet és kimentem az utcára.

Alsóvár szíve

Többen is kint oszlopoztak már. Ők is ugyanolyan tanácstalanok voltak akárcsak én.
- Nektek is van pincétek? - kérdezte a kettes lakásból egy alacsony srác
- Ja - válaszoltam - Mi az a felrajzolt keret a falon? - kérdeztem
- Nem tom. Olyan mint valami garázskapu - mondta a srác tűnődve - Akkor bemegyünk a városba? - kérdezte végül
- Felőlem. Ha tudod, merre van - válaszoltam én - Látszott, hogy ha mi elindulunk, akkor a többiek is követni fognak minket.
- Szerintem felfelé induljunk el. Ha én építettem volna Alsóvárat, akkor biztos, hogy nem a mélyen fekvő részre tettem volna a városközpontot - "hú vaze" ez volt az első reakcióm, de mivel az érvelése logikus volt, inkább magamban tartottam a kitörésemet. Tehát elindultunk az utcán lefelé. Pillanatok alatt csatlakoztak hozzánk vagy tizen. Az alacsony szemüveges srácot Robinak hívták. Megtudtam róla, hogy mindene az autószerelés. Azt állította, hogy ő már csavarkulccsal és sarokcsiszolóval a kezében jött a világra. Ezen persze jót nevettünk. Aztán ott volt még egy közepes testalkatú, sovány, barna hajú gyerek. Annyi idős lehetett mint én, vagy a Robi. Általában csendben ballagott, de látszott rajta, hogy figyelemmel követi a társalgást. Mellettünk ballagott egy nagydumás csaj is. Szilvinek hívták. Arról áradozott, hogy milyen király lesz most, hogy a maga ura, mert hogy a szülei azok nagyon földhözragadt emberek voltak, ő meg minden áron a saját elképzeléseit akarta megvalósítani. Meg hogy mennyire örült mikor meghívást kapott ide a Cassiopeiára. Én meg azt figyeltem, hogy mikor fog megfulladni, mert két szó között egyszer sem vett levegőt. De kitartóan dőlt belőle a szöveg, szóval nem unatkoztunk. Aztán ott volt még a Szabolcs, aki külön megkért minket, hogy hívjuk csak Szabinak. Aztán meg ott volt a Zsolti. Na ő volt a legfurcsább mindannyiunk közül. Kicsi volt, arcáról lerítt, hogy IQ dolgában egy lombosmoha szintjén állt, s az összképen csak rontott, hogy állandóan nyáladzott. Ugyanakkor meglehetősen nagyképű volt. Szóval őt inkább csak elvileltük, minthogy kedveltük volna. Sokáig sétálgattunk a hosszú utcába. Néha elhúzott mellettünk egy-egy autó. Hasonlóak voltak a földi járgányokhoz, csak sokkal halkabbak voltak.

- Milyen kocsik ezek? - tettem fel a kérdést. Robi rögtön rávágta a választ.
- Itt a Cassiopeián már évek óta vízhajtásos autókat gyártanak. A víz bontásából nyeri az energiát és a végtermék oxigén, ami a környezetbe távozik és hidrogén, amit pedig egy tartályba gyűjt össze. Tankolásnál ezt a tartályt is ki lehet üríteni, és pénzt kapsz a hidrogénért. Ugyanis a nagyobb gépek viszont hidrogénnel működnek és vizet állítanak elő. Jó mi? - akkora élvezettel mesélte, hogy elragadtatása rám is átragadt. Tényleg fantasztikus dolog, hogy egyik jármű előállítja a másik jármű működéséhez szükséges anyagokat.

Miközben szorgalmasan róttuk az utat, egyre több autó halad el mellettünk, egyre több kereszteződésen keltünk át és immár emberek is jöttek velünk szembe, így megérdeklődhettük, hogy merre találjuk a városközpontot. A járókelők meglehetősen kedvesek voltak és nagy beleéléssel, mutogatva magyarázták el, hogy merre menjünk. Hamarosan felismertük a kül- és a belváros közötti különbséget. A járat lassan kitágult, majd felső járatok érkeztek és keresztezték egymást. A felsőbb pályákon közlekedő autók jóval gyorsabban mentek, mint az alsókon. Lassan úgy éreztem magam, mint egy 80-as évekbeli fantasy filmben. Végeláthatatlan magasságig újabb és újabb utak, járatok kanyarogtak, fényes reklámtáblák világítottak a félhomályban, s az elsuhanó autók lámpái villantak fel egy-egy másodpercre. A járatok falaiban rengeteg bolt foglalt helyet. Érdekes volt, hogy itt egy fényes reklámot nem lehetett látni. Mindenhol egyszerű, kőből faragott cégérek lógtak a plafonról, kis nyilakkal mutatva az utat a bolt bejárata felé. Ruhaboltok, gyorséttermek, pénzintézetek, autósboltok és egyéb üzletek sorakoztak egymás mellett. Azt se tudtuk, hogy merre nézzünk. Legnagyobb meglepetésemre egy ismerős hang ütötte meg a fülem

- Szevasz Scipio! - jött a hátam mögül egy kiáltás. Vektor volt az. Most egy sima, ám annál menőbb személyautó volánja mögül integetett. Megállt az út szélén én pedig odamentem, s lehajolva benéztem az ablakon.
- Hova, hova? Csak nem városnézést tartotok? A Zaj utcában van egy nagyon jó nudi bár, ha akarod elviszlek! - mondta kacagva
- Csak bejöttünk körülnézni, hogy tudjuk mi hol van - mondtam kissé bátortalanul. Az igazat megvallva kicsit megijesztett Vektor szabadszájúsága.
- Na figyu. Nemsokára a belépő kártyátokra kaptok egy kis zsetont, menjetek majd el valamelyik boltba vegyetek kaját meg valami normális ruhát - mikor ezt mondta szeme elidőzött a szakadt pulcsimon - aztán holnap majd száljatok fel a nyolc harmincas járatra, ami ott áll meg a Hazafi utca 50 előtt és menjetek be a munkaügyisekhez. Nyugi, oda fogtok találni. Na mennem kell mert lesz ma még pár fuvarom - hadarta - Milyen jó, hogy mára szabadnapot vettem ki, erre ez... - morogta és elhajtott. Hamar utolértem a többieket és közöltem velük, hogy pénzt fogunk kapni a kártyánkra, de hogy mikor, azt nem tudom.
Jó pár üzlet kirakatában láttunk olyan dolgokat, amelyekről fogalmunk sem volt, hogy tulajdonképpen mi is az, s csak találgatni tudtunk, hogy mire jók... Fél óra elteltével aztán valami elkezdett rezegni a zsebemben. Baromira megijedtem, de végül kiderült, hogy a kártyám rezgett. Hogy hogyan építették bele a kis rezgőmotort, máig sem tudom. A lényeg az, hogy a Szilvi ebből arra következtetett, hogy megérkezett a pénz a kártyánkra, s hogy megtudjuk, hogy pontosan mennyi, ahhoz egy bankautomatát kell használnunk. Hamar találtunk is egyet. Szilvi bedugta a kártyáját, odanyomta ujját egy kis panelre és pár másodperc múlva a fekete képernyőn jól olvasható szöveg jelent meg. A kártya tulajdonosának nevét írta ki, a kiállítási időpontot és az számlaegyenleget. Pontosan 5000 forint került a kártyájára.

- Hát, ez bizony nem egy nagy összeg... - mondta Robi fejcsóválva. De Szilvi azonnal megerősített minket arról, hogy ez bizony nem ugyanaz a forint, mint amit a Földön használunk. Ez sokkal értékesebb annál. Kijelentette, hogy ebből a pénzből már be tudunk vásárolni. Megmondom a tutit, eléggé hitetlenkedve álltam a dologhoz, de végülis be kellett látnom, hogy igaza volt. A nagy csoport ezután sokfelé vált. Én személy szerint először valami normális göncöt akartam magamon tudni, így elmentem egy ruhaboltra. Robi velem jött. Beléptünk az üvegajtós boltba, s megcsapott minket a helységből áradó melegség. Halvány piros tapétával volt borítva a fal és minenhol állványok álltak, roskadásig megpakolva vállfákon függő ruhákkal. A boltos egy hajlott hátú idős emberke volt. Amint beléptünk elénksietett és mosolyogva fogadott minket.
- Áá, most érkeztetek ugye? - kérdezte, s a bolt belseje felé tessékelt minket - Akkot minenképpen valami mindennapi viseletre van szükségetek - különösen neked - mondta és a szakadt pulcsimra nézett. Mostmár kezdte piszkálni a csőröm, hogy mindenki a ruhám miatt szekíroz

- Na, akkor gyertek, nézünk nektek egy sima ruhát meg valami melós göncöt is - hadarta az öreg és máris lekapott pár vállfát egy nagy állványról, aztán elkapott engem és betessékelt a ruhával egy próbafülkébe. Egy egyszerű, mintanélküli fekete farmergatya volt. Felpróbáltam és pont jó volt rám. Az öreg nagyon értett a méretválasztáshoz. Kiléptem a fülkéből, mire ő egy szót sem szólva a kezembe nyomott egy inget és egy fekete farmerdzsekit. Szóval felpróbáltam a keki színű inget és a dzsekit is és minkettő jó volt rám. Ahogy a tükörben megnéztem magam, rohadt jól állt rajtam mindkettő. Mikor kiléptem az üzletbe, láttam, hogy a boltos épp Robi új ruháit dícséri. Szó ami szó, ő is nagyon pengén nézett ki. Piros ingben és az enyémhez hasonló fekete gatyában feszített. Miután mindketten rábólintottunk az új ruhákra, hátra rohant az öreg és egyszerű, strapabíró, kék vászonból készült melósruhákat hozott ki. Azokat is megvettük egy gyors próba után. Az utcára immár mindketten az új ruhánkban mentünk ki. A közeli élelmiszerüzletbe mentünk be, ami kísértetiesen hasonlított a földi hipermarketekhez. Szilvi mióta elváltunk azóta a különböző kaják között válogatott. Én hamar letudtam a vásárlást. Sok konzervkaját vettem, mert a szakácstehetségem a nullával egyenlő. Kilencszáz forintot költöttem a ruhákra és a kajára. Este nyolcra értünk haza. Mindenki eltűnt a maga lakásában, s egyedül maradtam a gondolataimmal. A konyhában találtam pár tányért meg evőeszközöket. Elmostam őket (ki tudja meddig álltak ott) és csináltam magamnak egy kis meleg ételt. Vacsora után ledőltem a hálószobába, s eltöprengtem azon, hogy vajon mekkora aggodalmat és keserűséget okoztam a szüleimnek és ismerőseimnek. A gondolatok záporoztak a fejemben. Hamar el is aludtam, s álmomban már a következő nap izgalmaira készültem.