Cassiopeia I.

In memoriam

Rövid történetemet felajánlanám hű barátom és mentorom, Vektor emlékére. De ne rohanjunk annyira előre. Először elmesélem a kiváncsi olvasóknak, hogy miként is hozott össze a sors ezzel az alávaló, semmirekellő, simlis életművésszel, a legjobb barátommal.


Érkezés

Az egész zűrös ügy ott kezdődött, hogy egyik osztálytársammal elmentünk bringázni a Vértesbe. Eredetileg a suli focipályájára akartam elrángatni, de a haverom, akivel akkor épp egy emelkedőnek felfelé tapostuk a pedált, elég beszari és nem mert bemászni a suli betonkerítésén, mondván, hogy ő nem akarja összerúgni a port a dirivel. Hogy hogy lehet egy 18 éves srác ilyen gyáva? Nem tudom. De még mielőtt nekiálltam volna győzködni, meguntam a dolgot és felvetettem az ötletet, hogy menjünk inkább el bringázni. Ebbe vonakodva ugyan de belement. Szóval egy órával később, este hét óra fele épp egy tekintélyes emelkedőt tudtunk a hátunk mögött, amikor jótehetségű társamnak leesett a lánca. Én egy negyedórás káromkodás után hajlandó voltam neki segíteni, holott tudtam, hogy csak azért nem tudja feltenni azt a nyavalyás szart, mert nem akarta összekenni magát... Netán sérti az olvasót pejoratív szóhasználatom? Emiatt előre is elnézést kérek, de azok után, amit átéltem, kétlem, hogy bárki is hajlandó lenne a kiművelt és választékos szóhasználat tárházához folyamodni. Szóval ott tartottam, hogy hangos káromkodás közepette könyékig olajosan próbáltam visszatenni azt az átkozott láncot a fogaskerékre, amikor is egy erősebb feszítés hatására végleg megadta magát az egyik szem és elszakadt.

- Na róhadt jó! - kiáltottam fel - Most hogy a rossebbe megyünk haza?! - tettem fel magamnak a kérdést, tudni illik negyven kilométerre voltunk lakóhelyünktől. Az igazat megvallva én simán hazajutottam volna, elvégre nem az én bringám ment taccsra, s lennék is olyan bunkó, hogy otthagyom a gyáva haveromat az út közepén, de abban volt valami, mikor a fejemhez vágta, hogy ha nem feszegettem volna, akkor nem szakadt el. Így hát kénytelen kelletlen, biztosítottam róla, hogy bemegyek a legközelebbi városba és valahonnan kerítek egy bicikli láncot. Zálogként még a telefonomat is oda kellett neki adnom. Ilyen beszari egy embert... No mindegy. Végülis elindultam, s kimondottan élveztem, hogy most nem kell tekernem, hanem a nagy lejtőt kihasználva ötvennel suhantam. De az egészben nem lett volna ugye semmilyen poén, ha a fékjeim nem épp akkor mennek tropára. És mindez egy hajtű kanyarban... Bár a lábamat letéve próbáltam fékezni, a szalagkorláttal nem biztosított kanyarban bedobtam egy berepülőpilótákat is meghazuttoló röppályás mélyrepülést.

Megmondom nektek a tutit. Úgy beszartam ijedtemben, hogy még az életem sem pergett le előttem. Csak a földetérésre emlékszem, de arra nagyon tisztán. A hátsó kerék beakadt valami szarba, így aztán mélyszántást végeztem az avarban, persze szigorúan csak azután, hogy átzúgtam a bicikli kormányán. A megállás sem volt egy orgazmus. Az olalamra fordulva, bucskázva mentem neki egy kis betonépületnek. Két percig komolyan gondolkodtam azon, hogy magam alá vizeljek vagy ne, de aztán valahogy sikerült tisztázni magamban azt a tényt, hogy jobb lesz ha megúszom az esetet szárazon. Szóval pár perces relaxációt tartottam, ami alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen semmim sem fáj annyira, hogy indokolt lenne a bevizelés. Ezek után a gondolatok után taplra álltam és az ágak által szanaszét szabdalt menő felsőmről lesöpörtem az dzsuvát. Aztán felültem arra a vetontömbre, aminek nekigurultam az imént. Még a seggemen is a levegőt vettem... Lehajoltam a kulacsomért, ami szintén velem repült. Úgy remegett a kezem, hogy elmehettem volna shaker oktatónak. Ki is fröccsent egy kevés víz a betontömbre. Mikor kicsit odébb húzódtam, hogy ne a tócsában üljek, megláttam, hogy valami hülye firkálás van a beton tetején. Olyan mint valami rúnaszó... Legalábbis két éves Diablo II-es pályafutásom után egyből egy amn rúna jutott eszembe a rajzról. És mint ahogy az szokott lenni, mint valami analfabéta, aki nem ért egy semmit valamiből, azonnal körbetapiztam a jelet. Vizes kezemmel sikerült lepucolnom a jelről a rajta vastagadó fél centis koszréteget. Vérvörös festékkel volt felfestve. Aztán még mielőtt bármit is tehettem volna, felizzott a jel és elfeketült körülöttem minden.

És még mielőtt pánikba esve elkezdhettem volna üvölteni egy az emberiség által nem ismert dimenzióban, újra talajt éreztem magam alatt. Egy gyéren megvilágított betonbunker szerű épületben voltam. Egy hórihorgas hapsi állt előttem. Talárt viselt. Rögtön kuncogtam magamban egy egészségeset... Harry Potter mánia rulz. Aztán a férfi hátat fordított nekem és így szólt:
- Azért felöltözhettél volna rendesebben is. - mondta. "Na király!" - gondoltam én. Még egy perce sem voltam ott de már szekíroztak a szerkóm miatt. Felálltam a kényelmetlen térdelő helyzetből és megigazítottam a pulcsim maradványait.
- Na jó, a ruhatárt arra találod, miután felvettél pár emberi rongyot kérlek kövesd a kék jelzéseket falon és eljutsz a vezetődhöz - mondta a hórihorgas kopasz és leült egy kényelmes bőrfotelbe, majd kinyitotta hatalmas újsáját és eltűnt mögötte. Egy percig csak álltam mint Katiban az a bizonyos férfi szerv, s azt se tudtam, hogy köpjek vagy nyeljek, de milőtt kinyöghettem volna, hogy "mi vaan?" újra megszólalt a férfi.
- Ja és itt a belépőkártyád. Aztán siess, mert engem rúgnak seggbe. Tudod, nagyon elfoglalt ember vagyok. - azzal egy műanyag kártyát dobott a közöttünk álló asztalra. A kártyán a képem volt, más nem. Felvettem az asztalról és még mielőtt kicsúszott volna a számon az a fanyar megjegyzés, hogy "Látom nagyon lefoglal az újságolvasás vaze!" kisurrantam azon az ajtón, amelyikre előzőleg mutatott. Sima lengőajtó volt. (Ezt azon olvasók kedvéért írom le, akik a sablonszerű sci-fin nőttek fel és számukra minden ajtó fotocellás.) Egy szintén beton falú folyosúra értem. A plafonon egyszerű fénycsövek világítottak, én meg szorgalmasan követtem a kék nyilacskákat, amik a falra voltak festve. Jobb kanyar, tíz méter előre, bal kanyar, még egy bal kanyar. A végén már kénytelen voltam feltenni magamnak azt a furcs kérdést, hogy "Mi van, nincs itt rajtam kívül senki??". Gyaloglás közben persze százszor gondoltam arra, hogy ez biztos csak a Kész Átverés Show. Engem elaltattak és lehurcoltak egy II. VH-s bunkerbe és most a fél világ azt várja, hogy bepánikoljak, mert eltévedtem.
De mielőtt valóban pánikba eshettem volna, egy hatalmas csarnokba értem. Rengeteg ember sürgött-forgott hatalmas gépek körül. Mindegyikükön sárga sisak volt. Ezt látva nyugtáztam magamban, hogy akkor mindenképpen a Föld nevű bolygón vagyok és nem raboltak el idegenek. Idilli gondolatomat egy elém lépő alacsony, tömzsi, nagybajúszú férfi foszlatta szét. Elém lépve először jól megnézett magának, majd mosolyra húzta a száját és ezt mondta:

- Üdvözöllek a Cassiopeián! - aztán elkérte a belépő kártyámat, elővett a zsebéből valami bankkártyaleolvasó szerű gépet, beledugta a kártyám, a gép csippant egyet, majd a kezembe nyomta.
- Jogsid gondolom van - jegyezte meg miután visszakaptam a belépő kártyámat.
- Természetesen van - mondtam én, s előhúztam culi rózsaszín gépjárművezetői engedélyemet - mikor meglátta, nagyot nevetett
- Jaa, hogy te még nem voltál képzésen?? Miért nem ezzel kezdted? Arra a gépre szállj fel - mutatott egy böszme nagy kamionszerű buszra. Gondoltam itt valami nincs rendjén. Mindenki csak utasítgat én meg nem vágok semmit. De azért mint jólnevelt kisfiú, szófogadó voltam és felszálltam a gépre. Belülről majdnem teljesen olyan volt mint a megszokott buszok, csak itt minden rideg, ezüstszínű fémből volt, kivéve persze az üléseket, melyek egyszerű bőrből voltak. - " Jó pénzes busztársaság." - Gondoltam magamban. Leültem egy ülésre, közvetlenül az ajtó mellettire. Egy perccel később egy fekete hajú, húsz év körüli srác szállt fel. Körülbelül olyan magas volt mint én. Szájában cigaretta füstölgött, gagyi kapalja félrecsapva, ruhája meg úgy lógott róla, mintha legalább négy számmal nagyobb lenne rá.
- Csövi mindenkinek! - mondta. Hátra tekintve körülbelül negyven embert pillantottam meg. Mindannyian megszeppenve, akárcsak én, egy ülésen kucorogtak.
- Aztán nem ám halálra rémülni vaze - folytatta a srác elöl - A nevem Vektor, aki buzerál a nevem miatt, kidobom félúton, amúgy meg valszeg jó pajtások leszünk. Ja és még valami: rohadt másnapos vagyok, tudniillik tegnap volt az egyik haverom szülinapi partija, szóval ha kérhetem mellőzzük a hangoskodást. Amúgy nem én lennék a sofőrötök, ez egy különleges eset, szóval bánjatok velem kíméletesen és akkor nem lesz baj - hadarta, majd beült a volán mögé. Pár másodperc múlva felmordult a gép motorja és egy nagy rántással elindultunk. Hogy hova? Fogalmam sem volt. Mivel én ültem Vektorhoz a legközelebb, meg amúgy sem volt más dolgom, másrész a kérdések is minduntalan durrogtak a fejemben odaléptem Vektor mellé és így szóltam:

- Tulajdonképpen hol is vagyunk? Meg hova megyünk? Meg egyáltalán hogy kerültem én ide?? - lehet hogy egy kicsit túl gyors volt az információáramlás, mert ujdonsült sofőrünk először megigazította kalapját, megvakarta orrát majd így szólt:
- Csak nem véletlenül kerültél ide te is?
- De! - vágtam rá - Hogy tudok visszajutni?
- Höhö - nevetett - sehogy - fejezte be pókerarccal
- Tehát akkor hol is vagyok? - tettem fel a kérdést. Örültem, hogy nem egy szófukar tahó buszsofőrt fogtam ki.
- Hát a Cassiopeián - mondta - Magyarul nem a Földön. Az a kő, amire valami úton módon rákerültél, az hozott ide. Ja és egy kis víz is volt a dologban - hadarta. Most kicsit sem tűnt mókásnak. Inkább komoly hangvételű volt és szemét egy másodpercre sem vette le az útról - Tudod háromféle képpen lehet idejutni. Elsődleges feltétel, hogy valamelyik térkő egyikén rajta legyél. A következő, hogy a térköveken látható ábrát a négy elem egyike érje. A te esetedben víz érte, tehát te a munkások közé kerültél. Ha tűz éri, akkor abból katona lesz, ha föld, akkor építő, ha szél - ne kérdezd hogyan - akkor pedig továbbképzős.
- Hogy érted, hogy munkás leszek? Mi ez? Egy kényszermunka tábor? - fakadtam ki dühösen. Elvégre nehogymár kérdezés nélkül befogjanak engem valahova melózni!
- Nyugi, a munkásoknak a legjobb! - mondta erre ő - Ha mellém osztanak be, akkor arany életed lesz! Amúgy hogy is hívnak? - kérdezte, újra könnyedebb hangnemben.
- Hívj csak Scipiónak - válaszoltam - De hova is megyünk most? - kérdeztem rögtön.
- A szállásaitokra. Kaptok lakást meg munkát. Aztán onnantól már a magatok urai vagytok.

- Ingyen kapunk lakást? - kérdeztem izgatottan.
- Ja. De ne számíts ám nagy durranásra! Össz-vissz hetven négyzetméter. Van fürdőszoba, villany meg minden ami kell. De a bútorzatra bizony sokat kell költeni, mert az ratyi. Mindjárt meg is érkezünk. Ha tartani tudjuk a kétszázat akkor fél óra és otthon is vagytok.
- Te merre laksz? - kérdeztem én
- Telefonszámom meg a mellbőségem nem kell?
- kérdezte hangosan nevetve. Pár utcányival feljebb mint ti. Ugyanaz a munkás környék.
- És mikor érünk ki ebből az alagútból? - kérdeztem naivan. Tisztára abban a hitben voltam, hogy valami hegy gyomrában kacskaringózó alagúton keresztül majd kijutunk a napvilágra. Tévedtem.
- Soha. Ha fel is mész a felszínre, ott is állandó szürkeség, félhomály van. A bolygónak a felén állandóan sötétség van. A másik felén van csak félhomály. Mi a ezen a világosabb részen vagyunk. Jobban mondva az alatt. Az egész város a föld alatt van. Bizony. Felettünk több száz méternyi kőzet van. Ha szerencséd van, akkor ezt a kőzetet kell majd bontanod, szállítanod.
- Milyen város ez? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Fasza hely ez kidd el - mondta kaján mosollyal - a Földön még hasonlót sem találsz! - miután mindenzt kimondta, lassulni kezdett a busz és leszálltunk egy ismeretlen, kalandokat ígérő város gyéren világított szűk utcájába.