A skarlát gyermek III.

III

1


Langyos térbe fagyva hever az út, szürkésfehér patak május alkonyán, zöldbalzsam és rőtarany flórába rámázva. A gépkocsik pöfögő sodra elmarad, az esthajnalcsillag lámpása tótágast áll az égen. Örvénypöttyök keringenek odafenn a kékbársony terítőn.
Asenath az út melletti árokban pihen, félig a földbe ásva, akár Lucifer a Cocytus jegében. Irdatlan, gombaszerűvé duzzadt feje körül eldobált csikkek, üdítős palackok, szalvéták, félig rothadt dolgok hevernek a nedves tavaszi földben, a földben, melynek a felszíne megújul, s a mélye változatlan.
Távoli kutyaugatás, vonatfütty - mindig, mindig vonatfütty - s az értelmetlen élet örök mormogása alant a városban.
Asenath halkan pöffent egyet. A hang halk, azonosíthatatlan, beleolvad a békébe. Ám a vakondok hallják, a madarak hallják, s hallják a pánikszemű vadak, akik már elhagyták mind a közeli erdőt. A Satuközben lassul a vér áramlása minden érben.
A lány már nem lány többé: hatalmas, szörnyű feje alatt a test csupán porhanyós gázok felfúvódása, mely összecsuklana, ha nem ölelné körül a talajsúly. Ormótlan hasüregében álmatlan türelmetlenséggel forgolódik az idegen - alig néhány hete van hátra, közeleg az eljövetel.
Ha az út felől térdelve néznénk, vászonra kívánkozó látványt nyújtana a halvány, burjánzó hústömeg a mögötte alászálló narancs nap fényében, háttérben a Naszály tömbjével. Ha lefestenénk, immár a parttalan őrület freskója lenne. Csupán Michalangelónak, az egyház által megsemmisített, az utókor számára már megismerhetetlen képei láttattak ehhez hasonlót.
Asenath pihent, és erőt gyűjtött. Immár senki nem láthatta őt, amíg el nem jön az idő. Szétroncsolt szerveztében már csak egyetlen ösztön tombolt, az anyaságé, s egyetlen parancs: megszülni ivadékát.


2

A hegy aljában, a deákvári fasor egyik autójavító műhelyében G. Balázs portás a műszakváltáshoz készülődött. Az eseménynaplót becsukta, és félretette, amíg a váltótársa meg nem jön. Nem írt bele semmit, még annyit sem, hogy "szolgálatom alatt érdemleges esemény nem történt". Nem, mert... igazság szerint, tényleg nem történt semmi, soha semmi nem szokott, kivéve, amikor csőstül jön a baj. Ma azonban, május 20-án, ezen a reggel még felhős, később azonban fénybe mártott napon, úgy érezte, minden rendben van. Eleinte legalábbis. Átfutott ugyan olykor az agyán némi szorongó gondolatáram a hiteleiről, a lizingelt autójáról meg kifizethetetlen kölcsönökről, ám ahogyan a nap délutánba váltott, egyszerűbb lett minden. Ő csak ült a portásfülkében, nem nézett befele, a műhelybe, az olajszagú fémcsörömpös és káromkodásszagú hodályba, nem. Kifele nézett, az utcára, amit zefír söpört, a kanálisokra a reklámtáblákra s a pókerarcú téglafalakra. A városnak erre a jellegtelen, turistamentes szegletére, ahol az izom az agy s a ravaszság a fortély. Itt lárvaarcok dacolnak a téglafalarcú nyomorral.
Balázs mindazonáltal, szükségét érezte, hogy eltávozzon. A nap és a hold is műszakot cserél, a város utcáin a két pályaudvarról már ömlik az emberfolyam, bevásárló, teázó, berúgó, szeretkezéshez készülődő emberek tömege. El akart vegyülni közéjük, amíg lehet, amíg megteheti, mielőtt leszáll a vörös. Igen, a vörös, egész nap ott érezte a szeme sarkában, szája szögletében, a szagban, amelyet a szél hozott a kosdi út felől.
A portás a semmibe meredt. Az asztalon a riasztásra beállított rádió magától bekapcsolt, s egy vidám női hang a híreket kezdte csicseregni.
"Budapest útjain ma este is csak lépésben lehet haladni, haha, hihetetlen, de igaz. Baleset történt a Bach-csomópontnál, amikor egy hülye tyúk elütött egy rühes korcsot, és a többiek beleszaladtak a nőbe. A kevert vérvonalú kutya valószínűsítette, hogy D. G. megnyeri a követekező választást is , hihi."
Balázs a rádióra bámult, de csak az elektromos hullámokat érzékelte. Felállt, és nyújtózott. A mocskos üvegen keresztül látta közeledő kollégáját, Lakatos Gy-t. Végre! Átöltözik, és már indul is.
Mozdulatai félbeszakadtak, s fejét szinte érdeklődve félrebillentette, mikor észrevette, hogy egyszerre sötétebb lett, s váltótársának vonalai olyan furcsává váltak az üveg mögött. Gy. azonban már az ajtóban állt, bronzbarna keze a kilincsen.
"Most pedig SzembeSülve című műsorunk következik. Egy érdemes szociológus prof fogja nekünk előadást tartani a Morális Válságról és Erkölcsi Züllésről, mely hazánkat sújtja. Prof, mit gondol, mi a baj ma az országgal?"
- Szevasz, Bazsi, megyünk, megyünk? - tréfálkozott a belépő Gy., és a naplóért nyúlt. Balázs nem moccant, csak állt, figyelte a másik férfit, feje félrebillenve, arcán félmosoly, a szemén hályog.
"Háát, mindenekehhőtt a táhsadalom polarizálódása a gond, meg az előitéleteskedés, az hogy ma széles rétegek hajlamossak rossz közérzetük bihzonyos néprétegekre való kivetítésére, és ez... szóval ez az áhhtalános veszélyérzet bennem fehlidézi a vészkorszakot, ami uhgye..."
Gy. rá sem pillantott Balázsra, olybá vette, mintha már ott sem lenne. Kinyitotta a naplót, hogy beírja, a szolgálatot megkezdte. Tolla azonban megakadt a papír felett. Csudálkozva nézte társa sorait, végül, mikor felnézett Balázs arcába, elöntötte a félelem.
"A szolgálatot megkezdtem... a szolgálat véget ért. A fiam a télen megölte a fiamat. Azt mondta, nem ember, és vörös. Ma éjjel azonban én is láttam. Valóban vörös. Vörös, vándorol és nem él."
- Balázs, ez nem vicces, ha a főnök meglátja...
- Mi lesz akkor? - tudakolta bársonyosan a portás, akinek a szeme hófehér volt, és a haja ősz.
Gy. kezéből kiesett a napló. Zuhantában kihullott belőle egy lap, amelyen ennyi állt remegő, piros betűkkel:
OTT VÁR A KURVA A HEGYEN. OTT SZÜLI MEG A FÉRGET. FIAM LELKÉÉRT IRGALOM.
A két férfi egymásra meredt, majd kakasszerű mozdulattal egyszerű rántották fejüket északnak. Vigyorogni kezdtek, szájuk sarkában sárgás, gennyszerű nyál gyűlt.
"Észak-Magyarország felett egy érdekes meteorológiai képződményre lettek figyelmesek, a Duna völgyében VALAMI TÖRTÉNIK, Sanyi, eszem a zúzádat, vonalban vagy? MI TÖRTÉNIK MOST?"


3

A város felett, a Naszály fejtésétől délre, a környék legszárazabb és legkövesebb pontján két fiatal ült, és alattuk elterülő Dunakanyart nézték.
Hátizsákjaik előttük hevertek a földön. A lányén félre volt húzva a villámzár, keze könyékig benn matatott, ennivalót keresett. Kifáradt. Ami azt illeti, a fiú is. Reggel indultak el. Ma reggel? Vagy tegnap. Hosszú volt az út, és hosszú az éjszaka. Többször is megkerülték a hegyet, de nem találtak vizet. Semmit nem találtak, csak zord vörös arcok vicsorogtak. Úgy, miként az egy versben. Ha lenne víz inni hát megpihennél. Csöpp csöpp csöpp, de víz sehol sincs.
A barátnője, Enikő azonban láthatóan éhes volt. Enni kívánt, ha már inni nem lehetett. A fiú magában nagyon jól szórakozott, a lány szája feletti pihéket nézte, amik meg-megrezzentek a rőt alkonyfényben. Éjszaka megcsókolta az ajkait. És széthúzta őket, ott, lenn. És a lány nyögött, amikor behatolt az ujjával. Ez a lány volt az?
A szél végsöpört a sziklás ormon. Csak a három fakereszt dacolt vele, amelyek régen halott emberek szúrtak a terméketlen talajba.
Lobogott a hajuk. Enikő furcsán mosolygott, nem nézett a fiúra.
Nem ő volt. Ő már nincsen itt.
Az orom alatt egy fenyves terült el, alatta a naszályi út. Azon túl kertek, a város, a Duna. Millió apró fénygombóc pislogott két partján. Házak, emberek, állatok, mind bekötve az energetikai hálózatba, a józanész és szabályszerűségek, lineáris csomók közé. Meghittséget érzett - utoljára - ahogyan a langyos szellő megsimogatta az arcát, s ő felállt, karját széttárta, mint Jézus, és bálványnak érezte magát: alatta a város, a nép, ő őrködik igénytelein vágyaik s álmaik felett, alatta futnak össze az utak.
A barátnője unottan nézett rá, kivett a táskájából egy darabka nápolyit, és rágcsálni kezdte.
A fiú mosolya megfagyott. Délre nézett, ahol a kosdi út tekergett, át a Törökhegyen. Aztán a székesegyházra pillantott, ami nem volt a helyén, ott viszont, ahol a Fehérek Templomának tornya tört az égbe, egy ősi, hatalmas katedrális emelkedett. Impozáns, gyöngyarany keresztjén megcsillant a naplemente.
A szépség veszendő sugarai, utoljára, behálózták a történelmi földet.
- Kérsz egy kicsit? - kérdezte Enikő, előrenyújtva a nápolyiostyát.
- Most nem - felelte a fiú, és leült Leporolta a nadrágját, és a lányra sandított. Az nem tudta, de a hajába pókhálószerű, ősz szálak keveredtek, és ráncok jelentek meg a halántékán. Számára a tegnap éjjel volt az utolsó, és nem adta teljesen oda magát. A fiút tegnap még érdekelte, mit tanul Enikő, mit szeretne, mik a vágyai. Úgy érezte, szereti. Be akart vele költözni egy házba, amelynek szobáiban a lehúzott redőny résein betűző ferde napsugár porszemeket táncoltat, miközben gyermekeik nézik a tévében a Bolygó Kapitányát.
De mostanra az ajtók bezárultak. Éjszaka, miután a lány elaludt, megpróbált rádióadót befogni a mobiltelefonján, de minden adó eltűnt. Csupán valami állandó, idegborzoló statikus zörej hallatszott, s néhány ismétlődő szignál, amely ámulatba ejtette őt. Félelmetes volt, nagyszerű, habár embertelenül idegen. Tűnődött rajta, honnan érkezhet, és közben tűnődve bámulta a csillagokat.
Jöhetett, akár az űrből.
De a gondolat megszakadt, mert az álom legyűrte, és ő elaludt. Az emberek bármikor képesek elaludni. Akár háborúban is.
S most Enikőt nézte, aki csak majszolt, keresztbevetett lábai felett, egyre lassabban. A szervezete közben máris emészt, gondolta a fiú, s órákon belül ürülék fog távozni a végbelén át. Milyen alantas. És koszos a nadrágja. És a zoknija. Idáig érzem a szagát. Pedig azt hittem, a lányoknak soha.
Rezzenéstelenül, tág pupillával nézte, ahogyan Enikő haja megritkul, és szemei alól szétfutva, szarkalábak hálózzák be az arcát.
A lány abbahagyta a nassolást, és besárgult szemeivel a fiúra nézett.
- Mit bámulsz? - kérdi, hangja recsegett, mint egy öregasszonyé. - Mi a baj?
Semmi, drágám. Semmi. Csak megszűnsz létezni. Felbomlasz, mint a holtak, alattunk a földben.
- Látod odalent az új várost?
- Mit? - hebegett Enikő, de alig figyelt oda. A kezeit nézte. Szegény, öreg kezeit.
A fiú már talpon volt, a kereszteknél. Lehajtott fejjel meredt a lányra, időtlen megvetéssel.
- Mi ez? Mi történik velem? - zokogott fel Enikő. Talpra evickélt - ez a csúf, bevérzett bőrű gnóm -, és szemében rémület lobbant.
A virág az oka, gondolta a fiú. A virág, amit reggel leszedett a sátruk előtt. Mikor kikecmeregtek a testük szagával egtöltött sátorból, Enikő első dolga volt, hogy leszakítsa. Lehetett volna annyi esze, hogy ellenáll a csábításnak. Hiszen ez volt az egyetlen piros virág a réten.
Mit akart attól a virágtól? A szépsége csábította? Valami kislánykori ábrándot kergetett? Talán úgy vélte, mert olyan gyöngéd s bájos, egy kulcs lesz, mely ismét kinyitja számukra a világot. Mert azt ő is érezhette, hogy vége az útnak. Az idő bezárt, s a tér már csak díszlet. A város létezett még egyedül, de a fejük felett a meridián a semmibe futott, a folyót mintha ügyetlen festő rajzolta volna. A felhők álmennyezetté fagytak odafönn. S rajtuk már gyülekeztek. Ők.
- Mi történik? Meghalsz - mondta komolyan a fiú, aztán elröhintette magát. Aztán, mintha szégyenkezne, a szája elé kapta a kezét.. De kuncogott tovább. Éppúgy nem volt képes abbahagyni, ahogyan régen az oviban is kiröhögte a pajtását, amikor az eltaknyolt a betonon, és véres nyúzta az arcát.
- Istenem, ne csináld, ez… ez… - dadog Enikő, amikor meglátta, hogy a bőre, húsa foszlani kezdett a csontjáról. Orra szétvált a porcnál, a melle között fekélyek ütöttek ki. A lány már sikoltott, és innen minden gyorsan történt, a fiú nekirohant, meglendítette a lábát, és teljes erőből belerúgott a foszló testbe. Enikő cafatokra szakadt, vére, testnedvei beterítették a fiút. A fiú térdre zuhant, vigyorgott, aztán megfordult és négykézláb elkúszott a meredély felé. Kezét véresre vagdosták a sziklák, de nem érdekelte, arcával az ásító mélység fölé hajolt.
A város fölé rőt kupola borult. A felhők szőnyege alatt, a legbaljósabb alkony szállt le, melyet valaha is látott. A kosdi út felé, Korontálpusztánál valami hússzerű duzzanat púposodott ki a lankás domboldalból, és éles, kínnal teli sikolyokat hozott a szél, mintha egy hiúz vajúdna. A katedrális monumentális tömbje enyhén rezgett a légben, eszement perspektívából látszódó tornyának képe a fiú retinájába égett.
Odalenn a városban elragadtatott kiáltások zengtek fel, és a fiú rohanni kezdett. Rohant, le a domboldalon, a fenyvesen át, jól tudva, hogy nem érheti el a város szívét, amely lüktetett, mint egy fertőzött szív - de rohant, a sötét fenyők összehajlottak felette, lába puha tűszőnyeget és porladó koponyákat taposott, és torzszülött állatok szaglászták lábai nyomát. Rohant, oda, ahol a szerelem értelmét veszti, rohant, hogy feloldja kínjait a látni vélt távlatokban.



4

- Megszületett a gyermek - mondta az atya, részegen motyogva, legszentebb ruhájában, oldalán a koponyafejűek katonáival. Egy emelvényen állt, a templom mellett, alatta tömeg hullámzott, emberek, szem és arc nélkül mosolyogtak, kezeikkel idegesen tapogatóztak egymás felé. Megvakultak a vörös álomban, mely leszállt, mikor a felhők szerteoszlottak, s megnyílt az éjszakai ég.
A téren fellobogózva, felpántlikázva álltak a házak, az ablakok kátránnyal befestve, az ajtók vérrel megjelölve. Ódon architektúrák tetszelegtek mind a téboly vidor mázában. Ragyogtak a falak, lágy narancs fénnyel, hajladozó árnyak dajkáiként. Mögöttük, a budoárjukban fekete ajkú, ekcémás testű nők gubbasztottak, a vérhas bélgörcsei közt izzadva. Villanykörték ragyogtak fel, millió és millió, ahogyan az égből alááramlott a roppant energia. Aztán visszatértek a gyertyák és a kandeláberek, a bűzlő pincék, a sikátorok.
Egy fiú, teste karcsú és szőrtelen, kígyókkal táncolt, testnyílásai kitárva, térdére tolva ragyogó selyembugyogója. Vonaglott az ezüstselymű kelmék közt, kínálgatta helyre farpofáit, finom bőrét. Hosszúra növesztett pillái alól a tömegbe pislogott, melynek egy része már masszává sűrűsödött, romlott szagú, folyékony hússá. Trombiták, fanfárok sikoltottak fel, a templom kapui szélesre nyíltak, fekete seregek törtek ki kelet felé, majd enyésztek el a nyugati alkonyatban.
Odafenn lebegtek a gépek, háttérben a hold elborzadt, fehér szemével.
- Az űrből jött elő - mondta az atya, feltámadt hallottai csontjának gyűrűjében, akik hamarosan megölik őt. - De előbújhatott volna akár a tető... a tető piros cserepei közül.
Az emberek az eget nézték. Látták az új fajt, pompás járműveiket, a sterilen csillogó, észszerű alakzatokat, mely lassan elszívta szellemüket földjük kérgét taposó porhüvelyükből. Aztán a szemük ismét a városra vetült, és ajkaik közül felszakadt az elragadtatás sóhaja, könnyű hangon, akár a szél.
A tömeg szétvált, a nemüket vesztett, elaszott emberek utat nyitottak az új királynőnek.
Hatalmas szekéren érkezett a lény, az alkotmányt tizenkét paripa húzta, hab tajtékzott az állatok szája szélén, vörös szemükön ott ült a hályog. A szekér oldalánál, mint boldog mostohaszülő, Elemér anyja ballagott, végtagjait s behorpadt mellét sipolyok s a vérbaj foltjai borították. A szájában valami gennyes felfúvódás lüktetett, amitől az arca egészen eltorzult; sebek lepték el a szemét is, csupán a bevérzett fehérje látszott.
A skarlát gyermek az oldalán hevert, s hatalmas szemei szinte szerelmes gyöngédséggel ragyogtak. Mégis, nyugtalan, idegen bölcsesség s értelem ült e tekintet mélyén. Teste halszerű oldalában, mint az ikrák, kásás húsba tapadt felbomlott emberi testek kavarogtak, akik koponyáján megfeszült a szétmállott bőr, szájüregük sikoltott, csontkezeik a kín görcsében rángva nyúltak ki, a reménytelenségben is megváltást remélve. Egyikük Elemér apja volt, akinek rothadt ínyén ott alvadt kollégája vére. Fekélyek nyíltak a gyermek lárvapuha bőrének felszínén, s mély üregek tátongtak alatta, ahonnan az őrület disszonáns zenéje ömlött. Egykor élt, kerékbetört szerencsétlenek, értelmetlen hadjáratok lassú halált halt áldozatainak megkínzott lelke kiáltozott a mélyből, máshonnan, a kitudjaholból, amelynek a gyermek teste csupán egy átjáró volt. De a borzalom vitustáncán túl ott ragyogott valami más is, amelynek a színe a tenger nyugodt zöldjének tűnt: de ehhez a zöldhöz még a szem sugara is csak áthághatatlan bugyrok feketeségén keresztül juthatott el.
- Isten - suttogta végül az atya, utoljára. - Őt láttam az összetört cserepek közt. A csónakot, mely zátonyra futott az évezredeken.
A szekér és a lovak eltűntek, a gyermek egyszerre ott tornyosult a főtér közepén, feje felett az idegen ármádia zászlóshajójával.
Vérvörös sugár nyalábja nyúlt le a térre, s megkezdődött az átolvadás.
Egy ifjú leány, utoljára, megtekerte a csípőjét, tiszta fogú nevetésének csillámzápora villant, lelombozó életörömébe és vad megindulásaiba rántotta az emberek felbomló lelkét; majd ő is kipukkadt, elolvadt az idő feltekeredő spiráljában, melynek legvégén ott gubbasztott, immár végső meztelenségével, a skarlát gyermek.
Egy vén alkoholista hajolt be végül butykos fejével a pusztulásba, s csak ennyit mondott: aha.


5

És az atya most ott ült, görnyedt a zongoránál az űrállomáson, s fáradtan játszotta a Holdfényszonátát a műszerek vörös fényénél. Emlékek kavarogtak az agyában, mely a földtől elszakadva összeomlóban volt a magány súlya alatt. A kabin apró ablakán látta a föld csudakék gömbjét, amint a Mars haragos vörösébe fordul, s látta a hatalmas hajók árnyékát a kontinensek s az óceánok felett. Idő előtti tűzhányók, őslények s előemberek látomása táncolt könnyben ázó szemei előtt, s mikor elkezdődtek a becsapódások, sírva fakadt. Az idegen, pusztító meteorok csodálatosan szépek voltak, amint szivárványos csóvákat húztak, s elmerültek az odalenn tomboló lángtengerben.
Hát így ér véget álmaink tánca, gondolta az atya, aki érezte, hogy lassan kihűl a lelke, és a könnyek elapadnak. Tiéd volt az ország, uram. Tiéd a hatalom, és tiéd a dicsőség, mindörökké. Sohamár.
A lelke megfagyott, de ujjai tovább siklottak a billentyűk felett, játszották a szomorú, testetlen dallamot, miközben távolódni kezdett a földtől. Szemei belemeredtek a végtelen ürességbe, s a haldokló lelkek sikoltozása, mely eddig ott lüktetett a szíve közepén, elhalkult, akár egy rádióadás.
Minden halkult, távolodott, de az atya e némaságban, a súlyúkat vesztett érzelmek hiányának kellős közepén, megrettent a mindenség kínálta szabadságtól.
És lefékezett a bolygó halott roncsa körüli pályán.



6

A kvadriplégiás, beesett szemű férfi, aki gondozója végigtolt a szupermarket csillogó, rendezett folyosóján, teljesen béna volt. Csak az agya volt képes gondolkodni, és csupán a szeme látott.
Tompultan bámulta a felébe tornyosuló árucikkek tébolyító sokszínűségét: rágcsálnivalók és csokoládék, ízletes húsok és puha héjú kenyerek, előrecsomagolt sajtok, kekszek, illatszerek, és olyan aromás fogkrémek, amelyek elvennék talán az állandó, rossz ízt a szájából. És alkohol. Borok az ország, a világ minden tájáról, száraz és édes, vörös és fehér, savas és lágy. És márkás és olcsó sörök, barna, világos, búza, és likőrök, pálinkák, whisky, rum, vodka...
Folyt a nyála. Nem tehetett róla, de szinte állandóan folyt a nyála.
Gondozója, akinek nem volt arca, mindig gondosan letörölte az álláról érzéketlen csontkezével.
S tolta tovább: végig a papírárukból emelt piramisok között, el a leértékelt lábbelik és konyhai edények állványai mellett, a száz meg ezer hasznos és haszontalan holmi között, amelyek mindegyikén rajta volt az árcédula. S mindig betette a kosárba, amit az oltalmába vett férfi kívánt, a férfi, akinek egy törött kereszt lógott a nyakában, s a kínlódás könnyei csorogtak.
Betette neki a kosarába a bort is. Vagy az ostyát. A férfi úgysem volt képes utánuk nyúlni.
Így vánszorogtak ők ketten, körbe-körbe a hatalmas, teljesen üres üzletházban, ahol mindent meg lehetett kapni, és semmi sem volt elérhető. A gondozó nem evett, nem ivott, nem szépítkezett, a férfi pedig nem volt rá képes. Ebben gondozója nem segített neki.
Valójában egyiküknek sem volt szüksége ezekre a dolgokra.
Így hát csak rótták a kérlelhetetlen köröket, hetek, hónapok, esztendők óta. Sosem tessékelték ki őket, de néha fizetniük kellett. Olyankor a gondozó odatolta a hordágyon fekvő férfit s a kosarukat a bolt egyetlen kasszájához, ahol egy halott lány ült, aki mindig mosolyogva fogadta őket.
A gondozó felpakolta az árucikkeket a szalagra, és a lány lassan, tűnődve, leolvasta a vonalkódokat. Valóban ráérősen dolgozott, néha egy nap is eltelt, mire végzett. Közben a boltban némaság uralkodott: nem szólt zene, még légkondicionáló motorja sem surrogott. Mindig meleg volt: meztelenek voltak hát mindhárman.
A végösszeg mindig ugyanakkora összegre rúgott, nem számított, mit vettek: s nem is volt soha több pénz a vevő számláján. A gondozó bankkártyával fizetett, s azt a pénztár mindig elfogadta.
A tranzakciónak ezen a pontján szólalt meg csupán a lány. S ilyenkor is mindössze egyetlen szót mondott:
- Hatszázhatvanhat.
A hosszú évek alatt, egyetlenegyszer próbált meg a férfi beszédbe elegyedni a lánnyal. Iszonyú erőfeszítésébe telt, hogy kinyissa a száját, de végül sikerült. Megkérdezte tőle, van-e gyermeke.
A lány hetekig nézett rá utána, s a férfi úgy érezte, végképp megőrül. A gondozója nem tolta tovább, vissza a borokhoz, sörökhöz, a zamatos italok legalább némileg hűsítő látványához, csak várt vele együtt, és a férfi úgy érezte, élvezi ezt.
- Volt - mondta végül a lány, és felállt, hogy a férfi láthassa szétszakadt altestét. - De elvesztettem. Megszültem, de elvesztettem.
Aztán, napokkal később hozzáfűzte:
- Mindent elvesztettem vele együtt. De maga is. Mindannyian.
A férfi sokáig a szemét sem nyitotta ki utána. A sokáig már nem lehetett tudni, meddig tart. Hetek, hónapok, évek... de végül a pupilla újra kitágult, hisz inkább a pokol látványa, mint a teljes sötétség.
Úgy érezte, fel kell készülnie az örökkévalóságra.
Felkészülnie arra, amire nem lehet.
S társa csak tolta, tolta őt a néma sorok között, a mennyezeti fénycsövek rideg, árnyéktalan fényénél, melyek holtsápadtra festették a bőrét, de tudta, az soha nem fog róla lefoszlani; tudta, hogy immár örökké ezt kell látnia, mert még ha a test porrá is lesz, miképpen lett abból, a szem nem, az nyitva marad, és látni fog, látni, látni. Örökre.