A skarlát gyermek I.

"A könyv a végről szól - mindennek vége. És itt kezdődik, ezen a helyen... arról szól, hogy az emberek szörnyekké változnak, olyan lényekké, akik többé már nem emberek."
John Carpenter: Az őrület torkában

"Filmjeiben meghal a szerelem, meghal az ambíció. A hatalom diadalmaskodik mindenekfelett, de az is csak ideig-óráig. Csak a szem marad meg mindig, örökre."
John Baxter: Stanley Kubrick

"A borzalom... a borzalom...."
Francis Ford Coppola: Apokalipszis most


I

1

Füstszagú, nehéz délután volt. Az ólmos fellegek lassan vonultak keletre a Naszály sötét tömbje felé. A városszéli ligetben a szél vicsorgó sustorgással borzolta a lombjuktól fosztott fák gallykoronáit. A park mintha szürke és fehér kísértetek otthonává változott volna, akik testetlenül lengedeztek a ködben.
Egy ösvényen három fiatal haladt egymás mellett: kettő fiú, a harmadik lány. Lassú, de céltudatos léptek vitték őket előre, összehúzott fekete kabátjukból kiderengett bőrük sápadtsága. Az egyik fiú egy ásót cipelt magával. Egyszerre lépdeltek, kérlelhetetlen nyugalommal, a csípős ellenszélben.
Mikor kiértek a ligetből, egy göröngyös, fagyos mellékúton a vasúti töltés felé fordultak. A töltés magas vonulatán éppen szemberobogott egymással két vonat. Ütközőik úgy ragyogtak fel farkasszemező jelfényeikben, mint vérrel bekent tányérok.
Elfeketült az ég, s a tárgyak testébe olvadtak az árnyak.
A lány szemében, aki hármójuk közt középen haladt, az izgalom eszelős galaxisai gyúltak. S összezsugorodtak körülötte a vértelen arcú többiek.


2

Három kilométerrel odébb, egy bérházban, Soduku Elemér, a kis ricsajköcsög, egész napnyi tespedés után felemelte a seggét a monitora elől. Kitépte magát a színárnyalatok és pixelek agyzsibbasztó hálójából, és felkapta a mobiltelefonját. Pipaszár lába fehéren villant az elektromos homályban, fogai vigyorban táncoltak.
- Kettőt lelőttem, négy aprítva ásóval, buzibár felgyújtva - rikoltotta. - A tejbár után az elefántok arénája. A templom után meg az arabok picsája.
Izzadt kezében vibrált a készülék. Nyomkodni kezdte, zenelejátszás, Carpenter, The Fog. Szájában mélán forgatta a felgyülemlett turhát. Kiköpni nem. Orgonaszó, csendülabandula.
Basszátok meg, ezt nektek.
Az ablakhoz lépett, lebegő ing csontos testén, töltőre a termék. S felzendült.
Ablakszárnyak kitárva, szárnyak a nappali éjben. Hadd hallják!
Elemérnél ezekben a pillanatokban szakadt el a fonál, melybe kapaszkodva sokáig próbálta megőrizni elméje épségét.
Pontosan egy éve történt, hogy anyukája hazahozta az öccsét a kórházból. Anyja negyvenes éves volt, idült alkoholista, és Elemér apjától már akkor elvált, amikor a fiú még meg sem született. Harmincéves korában ciszta miatt kioperálták az egyik petefészkét, és az orvosok szerint a másik sem szuperált úgy, ahogy kellene. Teljesen esélytelennek tűnt, hogy teherbe essen, ám ez mégis megtörtént. Ehhez vélhetően a mostohaapa volt a partner, aki noha velük élt, Elemér szerint igazából nem is létezett.
Elemér eleinte elvolt az öccsével, később azonban félni kezdett tőle. Egy szobában aludt a babával, aki sosem sírt, de sosem aludt. Szülei ezt nem vették észre - de örültek a baba csöndjének, mert így a bátyjára bízhatták, ők pedig mátósan baszhattak egész éjszaka. Elemér azonban mindig érezte magán öccse szemét, akinek néha szaga volt, és nyugtalanul forgolódott a bölcsőjében. Azok a pupillák, az a szag. A szem sosem rezdült, csak figyelt, mindig éberen, vörösen figyelt, a szag pedig olykor mindent ellepett.

Elemér lefogyott, és szorongásrohamok kezdték gyötörni. Az iskolában romlani kezdtek a jegyei, anyja - aki egyre többet ivott, talán ő is érzett valamit - rendszeresen felpofozta. A mostohaapja nem. Az csak nézett szelíden, tésztás holdarcával, seszínű írisze mögül.
A városban megszaporodtak az erőszakoskodások, a rablások, s néhány gyilkosság is történt. A kávézók és a kocsmák kiürültek, csuklyás alakok osontak végig a Tabán szűk utcáin, s a kóbor kutyák minden postást összemartak. Valami elromlott, mire az októberi telehold csontvázaira vetkőztette a parkok fáit, a fiatal lányok menstruációja rendszeresen kimaradozott.

Aztán egy nyirkos, szélrohamos éjszakán az öccse - a nevét bátyja már elfeledte - nyávogni kezdett. Elemér jéggé fagyott vérrel ébredt, de erőt vett magán, és odalopódzott a bölcsőhöz. Öccse helyén egy bűzlő, szálkás húscsomót talált, ami hatalmas, üres szemekkel lélegzett. Tekintete a fiú megrettent lelkébe folyt, és megértette, így nem mehet tovább. Kikapta öccsét a bölcsőből, magához ölelte a hideg, mocorgó húst, és pizsamában kirontott vele a házból. Sikoltva gyürkőzött neki a jeges szélnek, mezítláb vitte vége a nyávogó, alaktalan valamit a város puritán, évszázados házai között, a lámpák pisla fényében. Mikor a karjában tartott valami ismét változni kezdett, változni valami mássá, már a töltésnél járt, melyen át a vonatok éjszakánként elhaladtak a cementmű acélszörnye felé.
Éjszakánként. Az, ami nem él, úgy látszott, mind éjszaka jár.
Végül itt verte agyon, és itt ásta el. Sokra nem emlékszik, de a nyálkás érzésre a kezén, arra igen. A karja beleszaladt a szembe, és égetett. Égetett, belemart, és alighanem megfertőzte, s nemsokára ő is vörösben kezdett látni.
Senki nem tudta meg, mi történt. Anyja csak annyit érzékelt, hogy valami terhes dolog eltűnt az életéből.
Mostohaapja nem érzett semmit. Az csak nézett szelíden, tésztás holdarcával, seszínű írisze mögül.
A bürokrácia számára az eset semmit nem jelentett. Elemér nem is gondolt vele, de a szülei sem, s ez jól is volt így, mert a bürokrácia számára az a csecsemő sosem létezett.
Elemér számára azonban igen. Visszajött hozzá minden éjszakán. Először csak azt hitte, a képzeletében, amit megpróbált a virtuális játékok hamvedrébe terelni. De végül rájött, hogy érzi őt, érzi a szélben és a külvárosi emésztők szagában, s látja őt, mikor tulajdon pipacsszínű szemeivel a tükörbe néz.
És tudta, hogy vele van, mikor a világot nyers inak és lángoló állati ösztönök hártyáján keresztül kezdte látni, s az embereket mint tárgylemezen szemlére tett, értéktelen baktériumokat. A lányok az undortól borzongtak, mikor ő rájuk nézett. Biztosan látták mit akar: megbaszni és megölni őket, halomra hányni, elégetni, s az orrába szívni pörkölődő, édes húsuk bűzét...

Elemér nyár óta a feketeség mélyén élt: együtt szemének, tudatának és belső szerveinek változásaival, a várossal, amely öccse halála után visszanyerte régi lüktetését. De a város is érzett valamit: a csillárok meg-megremegtek hol Burgundia, hol a Tabán, vagy Deákvár házaiban: nem remegett a föld, de néha mozgott.
Talán nem volt jó ötlet ebbe a földbe temetni.
Ez a föld elég régi ahhoz, hogy éljen.
De már mindegy volt: tudatára immár az őrület pókhálója borult, lesoványodott testével és kísértetvékony karjaival az ablakban görnyedt, és nevetett szuvas fogaival, és baszni akart, baszni, baszni!

A Köd kísérőzenéje felcsendült, s kiáradt a minimalizmus a kaszálókra s a rétekre, de legelébb a szomszéd gangra, ahol szomszédja, a Vén Fasz ballagott sután, szeme sarkában egy rikoltó anyajeggyel, meg kéne őt ölni, kibaszottul meg kellene ölni!
De Soduku, az Elemér, nem őt látta, nem árnyát egy halovány képzetnek. Nem, ő a ricsajgangok mélyét járta, a szív halálát, az atmoszférikus trágyára beinduló agya zsákutcáit. A zsákutca az a hely, gondolta, miközben nevetett - és baszni akart - ahonnan nem futnak utak tovább.
Képtelen testével az ablakon, s meglátta a lányt.
Egyszerű, mindennapokra hangolt farmer s alatta nyilván a frissen váltott bugyingó, rózsaszín blúz, üdeség és illat, érzékeltetni, szeméremdeltája kihívását? Állva tárja szét, vagy fekve bassza, sosem teheti magáévá ezt a szépséget! A fájdalom gerince a düh, csúcsa a gyilkosság.
Elemér felkapta pisztolyát, s a Köd atmoszférikus akkordjai felett, kipufogócsíkos alsójába fingva belelőtt a lányba.


3

A három kamasz - Asenath, a lány, s a két névtelen fiú - elérték a töltést. Szikrazápor vakította el nem-emberi a szemüket. Karjaikat kitárták a feléjük tornyosuló gépszörnynek, mint istenüknek áldozók.
- Ássukki, Asi - lihegett az egyik névtelen.
Asenath, ferde és gonosz szeme puhán villant.
- Kezdjétek el.
Az egyik fiú ásójával belevágott a félig fagyott földbe. Deres zuzmók és kemény göröngyök repkedtek, s a srác nyögéseket mormolt a hideg légbe. Asenath s a másik némán várakoztak, zsíros hajukba tépett a szél. Nem látta őket senki, pedig a terep nyitott volt: de nem járt erre egyetlen lélek sem. A vonatokról, melyek úgy húsz percenként húztak el, észrevették volna őket, de azok üresen jártak, talán a mozdonyokban sem ült senki.
Nem számít. Csak az számít, mit alattuk a föld mélye rejt.
Asenath türelmetlenül állt, míg a fiú vadul küszködött a keményre fagyott sárral. A szürkület körülöttük lassan csomóssá sűrűsödött. Felzúgott a református templom távoli harangja, s fütty jelezte egy újabb vonat közeledtét.
A lány kisimította a haját a homlokából, s feltárult a bőrét elcsúfító billog. Majd felemelte bakancsos lábát, és belerúgott a földbe nyomott ásón egy pillanatra megpihenő fiú vállába. A srác elterült a hasán, felzokogott a kimerültségtől.
- Nem megy... túl kemény.
Asenath a másik fiúra nézett vöröslő szemével. - Folytasd.
Az visszanézett rá, és remegő hangon megkérdezte:
- Nem azért, de... mi szükség van erre? Ő már beléd hatolt...
Asenath rezzenetlenül nézett a srácra, akinek lassan felfordult a gyomra a rettegéstől.
- Akit most kiásunk, ő volt az első - mondta a lány. - Az első ivadék. De a bátyja elkapta, és megölte. Az enyémet éppígy megölhetik majd. De Ő azt mondta, hogy magamba építem a másik esszenciáját... ha egyesülök vele... - elhallgatott, aztán megmarkolta a fiú vállát. A karmai élesek voltak, a fiú bőrébe martak. - Azt mondtam, folytasd.
- Igen - motyogta a fiú, és nekiveselkedett az ásásnak. Minden erejét és figyelmét e műveletnek szentelte, hogy ne lássa s ne hallja, mit művel közben Asi a gyengébbikkel.
Néhány tompa sikoly s hörgés hallatszott, de ez volt minden.
Öt perc múlva odapillantott. Asi a fiú felett kuporodott, olyan testtartásban, akár a zsákmányát elejtő hiúz. Szemei most élénk zöldben ragyogtak, éles szemfogairól vér csöpögött. Egykori barátjuk hátán feltépve a kabát, a hús szétmarcangolva, a tépett sebszélek közül kiragyogott a gerincoszlop csontja.
- Igyekezz - súgta neki oda Asenath, s nyávogott egyet, gúnyos, magányos hangon.
Szörnyeteg fellegek gyűltek az égen, s bár még nem volt teljesen sötét, átragyogott köztük a telihold. A vonatok most már szinte folyamatosan húztak el, fémsikoly harsant és szikrapernye hullott, idegek vibráltak s a ligetből menekültek mind az állatok.
Nemsokára feltárult a lény formátlan koponyája.


4

A lány vére kifröccsent, feje szétszakadt, de csak Elemér képzeletében: a fegyver, amit áldozatára szegezett, legfeljebb a kibertérben okozhatott pusztítást. A lánynak nem volt infraportja. Ahelyett, hogy holtan, a bugyijába piszkítva felfordult volna, kecsesen lépdelt tovább mozifilmek, randevúk, izgalmas szeretkezések - az élete felé.
Elkínzott sikoly hagyta el Soduku ajkát, mire a lány felkapta a fejét. Meglátva a húgyfoltos alsónadrágjában feszítő, girhes kis nyomorékot, megszaporázta a lépteit, s eltűnt a sarkon.
Eltűnt.
A didergő, kora téli estében eltűnt: lába nyomában nem maradtak csapák, csak egy árva utcatábla,
(KÁRÁSZ UTCA)
melyet többé nem takart el a lány vékony teste.
Nem maradt utána semmi, csak csönd és szemerkélő homály.
Eltűnt.
Soduku, az Elemér elborult aggyal az övért nyúlt, amely a nadrágját tartotta csontos testén, ha olykor kimerészkedett az emberek közé. Előrehajolt, megfeszítette ajkát, s válla felett hátralendítette az övet.
Elszorította a fájdalom kiáltását. Égő sebek nyíltak a hát meztelen húsán.
Fáj, de ez kell. Ez jó. Ezt érdemli.
Eddig egy.
S folytatta: a csattanások kezdetben éles hangja perceken belül nedves-cuppogóssá változott.
A hatvanhatodik ütésnél, félőrülten a kíntól, elnyújtott, de halk vonyítást hallatott.
(Nem megyek ezzel semmire. Túl késő)
Lerogyott az asztalához, néhány sort vetett egy gyűrött levpapírra. Aztán kikapcsolta a számítógépét. Reflexszerű, szabályos leállítás, álá Windows. Végül reszkető kezekkel hurkot font a véres övre, s bemászott a szekrénybe.
Anyja, ez a negyvenegy éves, leharcolt, ráncos szar talált rá másnap. A fiú sápadtan, bőrére száradt vérfoltokkal himbálódzott a szekrényben, nyelve kilógott, szeme kidülledt, bordái majd átszúrták a bőrét. Az anyuci sikoltozva rohant ki a házból, higgadtabb és kárörvendő apja azonban (sosem érezte, hogy ez a gyerek az övé lett volna), megtalálta a levelet.
Ám miközben olvasta, rajta is úrrá lett az émelygő iszonyat, noha mindvégig mosolygott.

Megöltem az öcsémet. Nem eltűnt, nem az ukránoknál van, hanem a földben. Hogy hol, nem tudom. Nem emlékszem, hol ástam el, és vándorol.
Álmaimban, a föld üregeiben mindig vándorol.
Nem bánom, hogy megtettem: nem az öcsém volt és nem ember. Meg kellett halnia, mert ha vörösen nézett, minden színtelenbe fordult.
De látom, és tudom, meg fogják találni, és álmaimban itt kúszik a küszöbön, és vörös és én félek
Bár segíthetnétek annyira félek


5

A fiú felsikoltott, amikor rájött, mit is ásott ki valójában. És rohanni kezdett, amikor rájött, hogy bármi is az, még él.
- Állj - szólt utána halkan Asenath.
A srác megtorpant. Erőt vett magán, s visszanézett a sáros úton, az átlátszatlanná sűrűsödött téli ködbe.
Asenath nem mozdult, csak állt, fenyegető, veszedelmes nőstényalakja méltóságot sugárzott. Mégis, akár egy imbolygó gomba, mintha közeledett volna a fiú felé: bizonytalan árny volt a homályban, melyet körülfont az egyetlen utcai lámpa fénye.
A srác összeszedte minden bátorságát és rákiáltott Asenathra.
- Nem parancsolsz nekem!
- Nem? - tudakolta a lány bársonyosan. A vonásai halványan remegni kezdtek, és a lába alatt tátongó gödörből halk, de iszonyú hang hallatszott. - Ott voltál a szeánszon. Láttad az Ő szemét. Felesküdtél. Nem fordíthatsz hátat.
- Csak azért csináltam, hogy megbasszalak! - vicsorgott a fiú, aki lassan belátta, hogy neki vége. - És meg is tettem! Láttam a pinádat, te ringyó! Még mindig érzem a nedved ízét a nyelvem hegyén!
Asenath nem válaszolt, csak nézte a srácot, aki rázta a fejét, kidugva nikotinsárga nyelvét, és nevetett, vihogott őrülten. Aztán megragadta a torkát, pedig az imént még méterekre volt tőle.
A fiú szemei kitágultak az iszonyattól, amikor meglátta Asenath vigyorát.
- Láttad a pinámat, Joker? Igen? Biztos vagy benne? Az én pinám volt az, amit megnyaltál, te hulla? Nem hiszem. Megmutassam, milyen is valójában?

A fiú már nyögte volna, hogy nem, esdekelt volna, hogy nem, de az acélnál erősebb kezek már nyomták is le, a lány lábai közé. Mielőtt teljesen elborult volna az agya, érzékelte, hogy ezek a lábak inasak, vastagok, és nem fedi őket nadrág: s a lábfejek patában, korcs patában és hegyes körmökben végződnek.
Egy utolsót sikoltott, aztán elnyelte az arcát egy véres pókhálóval borított, hússzagú, gázokat böffentő nyílás, amelyben apró lények rajzottak. Percekig rángott a kíntól, míg a lények zabálták őt, aztán a rés egy cuppanással kiokádta nyálkával borított csontfejét.
A töltés megrázkódott az újabb vonat súlya alatt. A marhavagonok lécei mögött csonka arcok lebegtek el a vágány sosem változó pályáján.
Asenath hátraperdült, s látta a feléje kúszó, megnevezhetetlen dolgot.
Volt arca, de szája nem - szemekből állt, közönyös, s mégis szörnyen éber, és kíváncsi szemekből, melyekben ragyogott a földöntúli értelem. Apró végtagjaival hangtalanul vonszolta magát, a kocsonyás test bőre alatt hidegen dolgoztak az izmok. Asenath, aki azóta nem ismerte a félelmet, hogy feladta emberi létét, most borzongva gondolta: ez a valami nyilván nagyon veszedelmes, s ha időt hagy neki, ő fölé kerekedhet. Éveket tölthetett el a föld sötét üregeiben, a nyirokban s a temetők gyászos sarában, akár egy vakond, szemei csak a sötétet látták, a mélység titkait, amik odalenn rejtőzhetnek.
Öreg város ez, és öreg a föld. De ez a valami sokkal öregebb.
Az sömörarcú, apró lény valahogy talpra állt. Esetlen volt, de máris kezdte összeszedni magát. Asenathban görcsbe rándult valami, és késztetést érzett, hogy elrohanjon. Egyetlen pillanatig olyan volt, mint amilyen Saggath-al való találkozása előtt: karcsú, már-már szép leány, akiben a bulik alatt szégyenkezve tudatosul, hogy már későre jár, s haza kellene mennie.

A gyengeség csak egy pillanatig tartott: utána ismét két szörnyeteg állt egymással szemben, és Asenath előrelendült. A lény szemei kitágultak, fakó teste megfeszült, és Asenath a fejében hallotta rikoltását. Érteni nem értette: az Ő nyelvénél is ősibb szavakat vartyogott, feneketlen éterek litániáját. A lány megragadta a vonagló testet, és szarus fogait sárízű húsába vájta.
Tépte s marcangolta. Idegen vér csorgott le a torkán. Agyában a sikoltás egyetlen elnyújtott, kibírhatatlanul disszonáns hanggá sűrűsödött. A lény szemei kipukkantak, fogai elhatoltak apró, nagyszerű agyáig, karmai tépték az olvadékony húst. Asenath rágta, nyelte a lény testének széttépett maradványait, érezte torkában a hideget, az őrület ízét, s gyomra lassan megtelt a névtelen étkével.

Mikor a lény tudata végképp kihunyt, Asenath izgalomtól görcsbe rándult teste felengedett kissé. Gyomra azonban nem bírta: visszaöklendezett egy keveset a borzalmas húsból. Asenath azonban azt is visszakebelezte magába: szüksége volt a lény minden egyes porcikájára. Aztán a hátára hemperedett, és lihegve nézte a csillagokat.
Körülötte vonatok, gépek robajlottak szüntelen, és érezte forgolódni a város nyugtalan álmát.
Asenath akkor távozott, mikor a templom harangja elütötte a nyolcat. Az éjszaka ezüstben ázott, a liget csontágú fái közt a varjak álmatlanul gubbasztottak. A hold előtt légies hollók táncoltak, s a magasban záport ígérő fellegek húztak el.
Asenath anyai büszkeségben, de vörösben ragyogott. Szemeiben már a lányság elfeledett álma sem sírt fel többé. Vörös volt, és néma és árnyéka hatalmas.
Gyomrában, zsigereiben, vérében születni készült a fenevad.
Még hat hónap.