A skarlát gyermek II.

II

1


A lelkész nyugtalan, felszínes álomból riadt fel azon a márciusi éjszakán. A paplak ablakát ónos eső verte, amely ráfagyott a rácsokra, s az üvegre különös mintákat rajzolt. A férfi az ágya mellett álló üvegért nyúlt, az olcsó, karcos borért, amelyből három üveggel ivott meg minden nap december óta. Akkor érezte először, hogy felfeslik a világ, mint egy turkálóban vett ruhán a varrat.
Rémes íz, pyrussi győzelem a félelem felett. Az atya ádámcsutkája fel-alá járt, bőre sárgán világított a gyertya fényében. Ama decemberi napok óta kizárólag gyertyafénynél tudott elaludni. A gyertyák tüze kísérteties, ám tiszta. Lángjánál árnyakká olvad a rothadó valóság.
Miután gyomrában szétáradt a csalóka nyugalom, felállt, és ürülékfoltos hálóingében az ablakhoz tántorgott. Két kezével megragadta a rácsokat, orrát a hideg ablakhoz nyomta, úgy szimatolt, mint egy állat.
Érzem a szagodat, gondolta. Érezlek te szuka.
Dühödt érzett, mérhetetlen szorongása mellett.
Te sátáni ringyó. Mi vagy te? Mivé lettél?
Ősi istenek ondóvedre, ami vagy.
Hússzínű lebernyeg terítette be a teret a templom előtt, melynek fehér tornya bronzkereszttel szúrt a tiszta csillagokba.
"Az űrből jött elő."
Jöhetett akár, gondolta az atya fáradtan, s ismét meghúzta a bort. Mit számít? Erről nem tanult a szemináriumokon, erre nem készíthette fel semmi. Ez egy ismeretlen pálya, ahol az ő istene csupán labdaszedőt játszik.
A kövek a téren megolvadtak, s új lámpák gyúltak, színeik kioltották a régiek fényét. Áttetszett a vér a véren, mely a járdák repedéseiből csordult elő.
"S te is megfigyelheted, amint a kis zöld növények előbújnak a gyalogjárdák repedéseiből."
Az atyát gyerekkorában végig ez a mondat kísértette, melyet egy könyvben olvasott, már fogalma sem volt, hogy hol.
"Vagy a tetőcserepek közül. Előbújhatnak a tető piros cserepei közül."
Igen, onnan is. Minden napra egy kérdés? Talán az volt, valószínű, didergő kisfiú és kislány a Balaton vízében, viharfelhők a horizonton, lúdbőr csupasz testükről csillognak
(olajos veríték)
a vízcseppek.
"A szél hordja szét a magvakat, és a szél, akár az idő."

Az atya ismét ivott. Az ablak keresztje homlokába égett, akár összeomlott hitének komor billogja. Lehunyta a szemét. Vörös foltokban égett a fény hiánya.
Emlékezett, hogy a könyvet az anyja olvasta fel neki, amikor hazaért a strandról, langyos nyári szünidőben, vagy a hamuízű júliusban, amikor a tűzhelyek maradványain sörös dobozok villogtak, a füvön harmat ült s a trágya szaga beterítette a világot.
"Előbújnak. Mindig előbújnak. Néha álarc nélkül, az agyadból bújnak elő."
Nem emlékezett az évre, de arra igen, hogy az előbb ivott jó néhány kortyot, és egész nap ivott, és részeg volt.
Most az ágyán ült, feketében, és vacogott, mint egy maláriás. Puritán, hűvös szobája kriptává változott, és odakinn a városban éjfélt ütött a harang, noha már fél egyre járt.
"Kísértek órája. Előbújnak. Mindig előbújnak, s te látod fogzani őket."
Az atya feküdt, szoborszerű tartásban, szobrának része volt az üveg, mely az ajkához kapcsolódott. A bor egyenletesen csorgott le a torkán, és ilyenkor képes volt gondolkodni.
Mi történik akkor, ha minden felfoszlik. Az idő. A jelenben már nem hiszünk, bár szigorúan véve az nem is létezik. A jövő nem izgat, vagy félünk tőle. De a múlt? A könyvek azt mondják, létezett Krisztus, és én ugyan nem hiszem, hogy ennyi embert rá lehetett volna venni arra, hogy szeressék egymást, de. Azt is mondják, a pápa négy éve halt meg, s erre még én is emlékszem. Ittam is egyet örök nyugodalmára. És emlékszem az égen csillagok voltak, bár nem tudtam elhinni, hogy megtörtént. Krisztus idején is voltak csillogtak, azok akkor neki ragyogtak. És a szüleim is mesélték, és a nagyszüleim is, hogy létezett a jó, a rossz, minden, a gonosz is.

De ha nem is? Valami akkor is megtörtént, s az belekövült az idő vonulatába. Tavaly ilyenkor, ha este ittam egy pohárkával, másnap biztos voltam benne, hogy noha - elnézést, égi uram - a világ le sem szarta, én bizony március 22-én húsz óra ötven perckor ott ültem a paplak priccsén, és gugyiztam. Más lehetett az autópálya magányában, a benzinkutak pihenőjében, a kosdi úton defekttel kínlódva a szélben, én ott ültem és ittam. Ültem és sírtam Léthe vízeinél.
Az atya az ablakra feszült, és a dohos levegő hullámokat vetett körülötte.
Ültem és ittam. Lógtam és vétkeztem. Vétkeinkért bűneim bocsánat.
De ez - tévedhetek még? - már nem így van. A múlt felfoszlik. Nem drámai módon, nem változik meg a történelem, az életünk menete, káoszelmélet sem lebegteti pillangónyi szárnyát. Egyszerűen csak örvénylik, puhán, selymesen, mint rózsaszirmok a májusi szélben.
És megőrjít.
Az atya súlyos dobbanást hallott, mint december
(november? január?)
óta már jó néhányszor. Az alagsorból hallja. Az alagsor alagsorából.

Ezen a helyen, ahol most ő lakik, állt valaha a város régi székesegyháza. A régi, s talán az annál is régebbi. Talán már az előemberek megépítették itt első, kezdetleges oltáraikat, s a hatalmas kőtömbök halomban állnak egymáson odalenn a földben. Nyomás alatt állnak, tulajdon felszentelt súlyuk s a régi istenek nyomása alatt, akik sosem hagyták el ezt a vidéket.
Sokan tudnak róla, keveseket érdekel. Ezt a várost mintha az érdektelenség csöndje ölelné körül. Az atyát is elfeledték, pedig ő lelt rá néhány éve azokra a múmiákra odalenn. Sosem felejtette el azt a napot: az egymás mellett heverő hullák százait, a vigyorgó, sárga fogakat, és a vörös izzást, amely mintha ott ragyogott volna a boltozatos, föld alatti csarnokban...
A leletet elmenekítették a városból, a rémálmok maradtak. A múmiákról később kiderült, hogy rendkívül sajátos a szervezetük felépítése, immúnisak voltak a halálos betegségekre, melyekben szenvedtek. S a vércsoportjukat sem lehetett beazonosítani.
Mégis, emberek voltak. Nagyjából-egészében. De mi lehet a következő szinten? A középkori, ókori alagutak, katakombák útvesztőjében?
Dobbanás.
Elő akarnak bújni. Vajon mennyi idő van még hátra? Mi lakik odalenn?
És mit akar az a szuka? S honnan tud ő róla?
A múlt örvénye a sebzett tudat álma.
Mert elveszik az emlék, elveszik az álom
(tiéd az ország)
Elveszik az erő, el az identitás
(kitépsz lángban)
El. El. Hullás
(zuhanás ősi árnyak -
DOBBAN


2

Asenath egy hordóban gubbasztott Törökhegy egyik elfeledett borpincéjében, és a pap gondolatait hallgatta. Érezte vad vívódását, lelkének vergődését az őrület karmai között. És mindez azért, mert a vén szesznyák féli Istent. Mennyivel könnyebb lenne számára, ha nem hinne.
Isten persze létezik.
Ó, igen, és hatalmas: látta ő már a világ születésénél, az óriás, bölcs szemű csecsemőt; látta megvénülni az évmilliárdok alatt, látta beépülni a földbe, és az életbe és kiszakadni a valóból; látta zokogni és büszkén kiállni amellett, amit teremtett: vénül, de nem öregszik, és élni fog mindig, lévén halhatatlan. De ez az Isten szeszélyes, hiába hímnemű: olykor a sivatag haragvó, tűzerejű napja, máskor korcs teremtményeinek imáitól meghatott, olvadozó hableány. Nem használja ki eléggé roppant erejét: s ahogy a világ száguld a téridőben, s felzabálja önmagát, végül az ő hatalma is elenyész.
Akivé Asenath változik, s gyermeke, aki végül kiteljesíti őt, együtt nőtt fel Istennel: a fény ősi párja, a sötét, aki most szétszakítani készül a fény homályát. Az emberek félnek és undorodnak tőle, pedig csak arról van szó, hogy ideje átállítani a rendszert. Nevezhetjük akár paradigmaváltásnak, vagy a pólusok cseréjének. A lényeg, hogy az emberiség, ki eddig a világosságot dicsőítette, el kell merüljön a feketeségbe: a nap, a fény eddig eltakarta előle az univerzumot, ahonnan szelleme az idők hajnalán kiszakadt. Hamarosan azonban látni fogja, a maga felfoghatatlan, gyönyörű pőreségében: s agg atyja helyett imádhatja tiszta, selyemfényű édesanyját.

Persze jönnek majd más lények is... valahonnan. Odaátról. Ez már nem fontos. A hasadás mentén új életek nyílnak s új világok, s összeforr minden egy új kezdetben.
A fanfárszó elapadt, amint Asenath kivonszolta elnehezült, szürke testét a hordóból, az omladozó pince boltozata alól az éjszakába. Egy állat orrával szagolt bele a levegőbe, s közben a magasból nézte az alatta szendergő várost. Fénypettyek szimmetrikus halmaza terült szét a kettes út mentén, a főtéren, a körúton. Idefönn hűvös, nedves szél kerengett, de Asenath semmit nem érzett repedezett, érzéketlen bőrén keresztül. Hallotta viszont a kutyák ugatását a közeli Deákvár udvaraiból.
Nevetséges - gondolta Asenath. - Nevetséges egy faj, mely kutyákat tart.
Ebben alighanem sokan egyetértettek volna vele az emberek közül is.
Asenath fekete szemei az égbe meredtek, ahol a felhők eltakartak a zenitjén álló holdat. Hamarosan villám cikáz a déli sarktól az északig, végig az égbolt roppant csarnokán. A csillagok szertespriccelnek, mint serpenyőben az olajcseppek, a sztratoszféra meghasad, és egy új hold takarja majd a vérző meridiánt.