A múlt tovaszállt, a szív soha 3.

A kocsit már nem lökdöste annyira a vihar, Jones is békésen aludt hátul. Hermione lelki állapotát leszámítva jól alakultak dolgok. Sajnos az út már nem sokáig fog tartani és ha kiszállnak, talán nem lesz több alkalma információt szerezni. Sem Harry életéről, az érzelmeiről pedig végképp nem… Nekilátott hát saját elméjének feltenni kérdéseket, melyek közül kiválasztja a legdiszkrétebb és a legtalálóbb verziókat, végül ezeket majd fel is teszi Harrynek. Aki, minden bizonnyal, kielégítő válaszokat fog adni rájuk. Vagy nem…

Szelektálás közben megakadt egy apró részleten: Harry miért nem ment Eva után vagy akadályozta meg a hoppanálását? Ha valóban annyira harmonikus kapcsolatban éltek, nincs az az idióta, aki ilyen könnyedén hagyná elszállni… És arról sem tett említést, hogy hívogatta vagy utána ment volna… De most igazán nem alkalmas ezt megkérdeznie, ugyanis a kápolna képével díszített hirdető táblák egyre nyilvánvalóbbá tették a számára, hogy az út hamarosan véget ér. Jones hátul hatalmasat horkantott és – minden bizonnyal – álmában egy fiatal, szép hölgyet szólongatott. Közben a kezével mindenféle ölelő és simogató mozdulatot tett, ezzel is világossá téve, hogy álma nem éppen zavaró vagy rémisztő jellegű.
Mindketten kuncogtak, összenéztek és csendes poénokat sütöttek el az öregemberről. Majd miután az öreg újra az alvás vegetatív állapotában leledzett, alább hagyott a nevetés. Harry az autórádió kijelzőjét fürkészte, immár este 21:57 volt.

- Nézd, még alig van tíz óra.- suttogta Hermionénak. – Hamarabb ideértünk, mint hittem.
Hamarosan pedig megérkeztek ahhoz a bizonyos táblához, amely lassan pontot tesz az út végére. Igen: „Welcome to Edinburgh!”
- Hamarosan… ott leszünk. – jelentette ki Harry, ám a mondat közben mintha nyelt volna.
- Ühüm… – majd csendben feltett egy igen evidens kérdést. – Mi lesz, ha kiraksz minket?
- Hát, egyenlőre a kápolnában kell egy tenned egy rövid látogatást, amikor megismerkedsz az ottaniakkal, aztán egy barátom, Adam házában…
- Ez mindegy. – legyintett a lány. - Veled mi lesz?
- Hát, mivel már nincs kinek a zsörtölődését hallgatnom, haza mehetek, de akár itt maradhatok, hogy veletek egyetemben ázzak szét…- mosolyában már az előre remélt válasz is ott bujkált. Lehetőségek… Már megint…
- Nem tudnál… esetleg maradni?
- Jól ellennénk… több, mint 8 órája utazunk, de még mindig ugyanúgy szakad… Biztos eláll, mire oda érünk.
- Tehát maradsz? Légy szíves..! – Hermione könyörgése odáig fajult, hogy maga is csak elviccelte, s hevesen gesztikulálva imitálta, amit mondd. - Én még nem voltam itt és érted, akármi megtörténhet. Elveszek, netán kirabolnak, de szimplán föl is fázhatok….Nem beszélve szegény Jones- ról! És akkor ki fejti meg a kódokat?!
- Jó, jó… Csak ne nézz rám így!- mondta nevetve Harry, mivel Hermione elővette tipikus boci-szemeit. Mely tekintettel kisgyerekeknek szokás cukorkát vagy egy régen vágyott játék babát kérni.- Maradok., na…
- Áh! Kösz.- a lány boldogan mosolygott és hálásan végigsimított Harry karján.

Lassan, de biztosan haladtak. Hermione csendesen megkérdezte, hogy bekapcsolhatja-e az autórádiót. A fiú bólintott és máris halkan megszólalt az egyik brit rádióadó. Itt szép, lassú számok mentek, mint például az I will always love you, amely kicsit pírba borította mindkettejük arcát. A hátsó ülésen a horkantások zöreje is lassacskán elnémult. Jones időközben felébredt és álmosan megkérdezte, hol vannak. Miután elmondták, hogy mindjárt megérkeznek, s hogy Harry a továbbiakban is velük tart, elégedett sóhaj hagyta el a száját. Mosolyogva megpaskolta mindkettejük vállát, ezután visszadőlt a hátsó ülésre, s csendben dúdolta a dalokat, amelyek a rádióból szóltak.

Kisebb megszakításokkal az eső is elállt. Éppen egy kamara-zenei koncertet közvetített az aktuális rádióadó, amikor az este, de már inkább az éjszaka fagyos leplében, a sötétben furcsa tornyok tűntek fel a színen. Az autóút mellett óriási táblák hirdették,, hogy itt van a Rosslyn. A világ talán leghírhedtebb kápolnája monstrumként, óriási, öreg óriásként törte át az éjszakát. Tövében lámpások, gyertyák és autók fénye izzott. Némely lámpás kalimpáló kezet kapott, mások pedig csendben, fegyelmezetten jeleztek a kocsinak. A magasban lóbált, sok kis lámpának köszönhetően hullámzó fénynyaláb volt látható, mely nagyjából tíz vagy tizenkét főt jelzett. Harry kicsit lassított a kocsi sebességén, ezáltal megnyugtatóbbá téve a helyzetet. Kissé kísértetiesnek, de semmiképp sem komornak ható volt ez az üdvözlés. A jármű lassan, biztosan gurult, Hermione pedig kedvesen mosolygott a kinti, arctalan idegenekre.

Integetett, ahogy hazájában a királynőnek szokás. Háta mögött Jones szorgalmasan intett mindenkinek, „hogy nézzék, ez a lány fogja megfejteni a katedrális boszorkány-kódjait!”. Egy félre épített, zsúfoltnak nem mondható parkoló részt szemeltek ki, amelynek csak jót tett, hogy a hold és a lámpások világítottak rá. Szétázott, ám rendszeresen takarított és tisztított aszfalt köszöntötte a megfáradt autógumikat.

Harry könnyedén leparkolta a kocsit, leállította a fűtést, majd hátra jelzett Jones- nak, hogy húzza föl a csuklyáját, mert rövid időn belül, megint rákezd zuhogni. Az öreg bólintott és kedvesen mosolyogva biccentett:
- Hát akkor… Kiszállás. – majd a fiatalemberre nézett és férfias udvariassággal, szinte már hódolattal, meghajtotta a fejét. – Pardon, uram. Ez az ön járműve. Szóljon, ha kiszállhatunk.
- Öhm… Mi még megbeszélünk valamit a hölggyel – bökött zavartan Hermione felé a fejével, aki erre enyhén elmosolyodott. – , aztán mi is Önnel tartunk. Egyenlőre készítse elő neki a terepet.
- Rendben. – bólintott Jones, arcába húzva a csuklyát. – Előkészítem.
- Köszönöm.- mondta halkan Hermione.
- Köszönjük. – ismételte Harry. - Egy pillanat.
Az öreg kinyitotta az ajtót, kiszállt a kocsiból, majd üdvözlőn intett az egybegyűlteknek. Lassan, cammogva közeledett a kápolna felé. Úgy, ahogy feléjük ott, az országút közepén.

Hermione igyekezett úgy tenni, mintha kinézve az ablakon, a férfi távolodása valahogy jobban lefoglalná, mint az, hogy Harry beszélni szeretne vele. Arcán kínmosoly, szemében pedig csillogás ült. Nem fordult vissza az ülésre, pedig már rég ki kellett volna szállniuk. Nagy levegőt vett és kifújta, derekát és felső testét pedig ellazította és lassanként visszafordult. Szembenézett a szélvédővel, mintha nem is vette volna észre, hogy a mellette ülő fiú a figyelmére vágyik. Maga sem tudta, miért, de Harry végül kibökte:
- Csak azt szerettem volna… azt szerettem volna mondani, hogy örülök, amiért ide kellett jönnöd. – Hermione már felemelte a fejét, mosolygott, de nem nézett Harryre, aki viszont egyfolytában bámulta őt, miközben beszélt. – Szóval csak.. Annyi… Hogy örülök. Hiányoztál tíz évig. Akármennyire jó dolgok is történtek velem, ha elszúrtam valamit, soha senki nem szúrt le azzal, hogy milyen szabályokat szegek meg…
- Kösz…- nevetett Hermione, immár a fiú szemeibe mélyedve. – Én is örülök és… és… ha bármi baj van, csak szólj. Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Bármikor, ha…
- Ha bármi baj van, - szakította félbe Harry. - vagy nincs hova menned, ezalatt a pár nap alatt, vagy… szóval nálam bármikor kopogtathatsz. De tényleg.
- Én…– Hermione valami meleget érzett a könyökén. Nem akarta levenni a szemét Harry arcáról, ezért logikusan kikövetkeztette, hogy a fiú támogatóan megsimította a karját. - Persze… Kösz.
- Nincs mit. – mosolygott Harry, majd hirtelen elkapta a kezét és kimutatott az ablakon. – De most menjünk, mert elég rossz lehet ilyen cidriben kint állni és várni minket.
- Igen. – helyeselt a lány és vidám mosolya szomorkássá vált újból. Miközben a kocsiban felöltötték a kabátjukat, lenyomták a gombot és kinyitották az ajtót, halkan susogta: - Szörnyű lehet nekik…

***

Miután kiszálltak, nem csak az idő miatt hűlt le a levegő. Hermione szabályosan lelassult. Minden értelemben. A járása, a reakciói, de még a beszéde is… Ám a Jones- ra való tekintettel próbált kedves lenni a vendéglátókkal. Udvariasan kezet fogott és – amennyire tudott – elbeszélgetett velük. Néha ugyan elbambult és ez nemegyszer Harry irányába történt, mégsem történt különösebb kihágás a személyes kis etikettjében. Igen, gondolta, ezt is csak ő nevezhette el így…
Miután Jones mindenkinek bemutatta őt és Harryt, már könnyedebben mentek a dolgok. Az egyik vendéglátó hölgytől megkérdezte, mennyi ideig fog tartani ez a megbeszélés. A válasz tömör és érthető volt: attól függ.
Remek…

Az este sötét és nyirkos volt, a kápolna kopott és kissé már romos falai pedig még ijesztőbbé tették… Lassan koppantak az esőáztatta léptek, amíg beértek a szószékek közé. Vallási szemponttól eltekintve mindenki letérdelt az oltár elé és igénybe vette a szentelt vizet is. Hermionét többször oldalba bökték, hogy lát-e már valamit elrejtve, mire ő mindig csak egy nagyon erőltetett mosollyal és egy vállrándítással válaszolt.
Miután letelepedtek három padsornyi helyre, elsőként Jones állt föl és köszöntőbeszédet mondott.

- Kedves barátaim! Örülök, hogy mind itt vagyunk. Megkínálnám önöket egy kis itókával, de sajnálatos módon itt csak a misebor és a szentelt víz számít annak. - a csoport felnevetett, s már-már Hermione arcáról is lekopott a komorság. Jones pedig kedvesen folytatta. – Nos, miután már mindenki ismer mindenkit, úgy vélem, az este is megöregedett, mióta vendégeink megérkeztek. Egyenlőre széledjünk szét, és holnap ugyanitt, délután három órakor találkozzunk. Mindenki kipiheni magát, mindenki friss lesz és remélhetőleg az eső és a rossz idő sem fogja lelombozni a kedvünket. A holnap program továbbá…
- Mester! Mester!- zihált, fiatal férfi rohant be a kápolna kapuján. Meg sem mártotta ujját a vízben, úgy sietett, pedig szerzetesi csuha védte testét a hidegtől. Jones felé nézett és futott, ahogy csak a lába bírta. Léptei kísértetiesen és gyorsan visszhangoztak az ódon kastély falain belül. - Mr. McCluseck! Adam Broadwine háza az imént égett porig! Most kaptam a hírt. Onnan jövök! Hatalmas tűzcsóvák, némelyik zöldesen derengett és... És Mr. Broadwine bent ragadt…. Állítólag sikerült kimenteni, de a sérülései nagyon súlyosak.
- Jézus, Mária… Átszállították már a Mungóba?- Az öregúr a fejéhez kapott és a kedély rögvest eltűnt ráncos ábrázatáról. – Eddig mi hír, Dave?
- Ha jól láttam, már sikerült eloltani, de semmi biztosat nem tudok mondani. Adam biztosan észlelt volna valami olyasmit… Egy lángot vagy egy parázsdarabkát kipattanni a kandallóból.

A társaság tagjai egy emberként döbbentek meg a híren, és sugdolózni kezdtek. Hermione rémképként azt látta, hogy egyesek Harryre mutogatnak. Természetesen elhessegette a képet és tovább kérdezősködött a többiektől Adam Broadwine- ről.
- Volt családja?- fordult egy hórihorgas úrhoz.
- Nem, Adam egyedül élt, egy macskacsalád tartotta benne a lelket. Ha jól tudom, nála szálltak volna meg.
- Mármint mi? – Hermione furcsán nézett a férfira, aki viszont mosolyogva mérte végig a csinos, fiatal nőt. – Öh... De hát akkor hol fogunk megszállni? Ne értsen félre, nem akarok most is csak magamra gondolni, de…
- Ugyan, hölgyem, csapatunk tagjai mindig szívesen látják egymást a hajlékukban...

Mikor Hermione kezdte felfogni, mire készül a huncutul mosolygó férfi, körülnézett és elnézést kérve, valamilyen eszméletlenül lehetetlen kifogást mormogva odébb állt. Épp hátrafelé lépegetett és fülig pirulva integetett, mikor hátán valami meleg ütközést érzett. Valaki ált mögötte, megijedt és hátra fordult. Megkönnyebbülve sóhajtott, mikor feltekintve meglátta, hogy Harry mosolyog rá. A fiatalembernek furcsa csillogás ült a szemében és intett Hermionénak, hogy félre kéne vonulniuk.
A kápolna még így, a csoport tagjaival tele is üresnek tűnt. Harry egy üres, kopottas szószéket szemelt ki a hátsó padsorban. Odavezette Hermionét, és leültek. Megköszörülte a torkát és így szólt:
- Jones szerint Mr. Broadwine legalább egy-két hónapig még kórházban lesz. Mivel nála szálltál volna meg és mivel minden csoporttagnak fix helye van egy másiknál, hely pedig több nincs, felvettettem, hogy… Szóval, hogy nem laknál-e ezen a héten egy kicsit nálam? Tudod, hogy itt lakom nem messze…

A lánynak, mintha ágyúgolyó akadt volna a torkán. Elkezdett köhögni és a mellkasához kapott, majd, mielőtt Harry félreértené, megpróbált elmosolyodni és két hüvelykujjával jelezni, hogy minden rendben. Sikerült. Többé - kevésbé. Miután elmúlt a fuldoklása, mindenki szétszéledt, aki röpke öt percen belül melléjük toppant segíteni. Mikor ismét kettesben voltak, Harry megismételte a mondatait, csak hogy épp össze vissza.
- Szóval itt a közelben… vagyis… tudod… és hogy nem lakhatnál-e..?
- Dehogynem. – Hermione még önmagát is meglepte tömör válaszával. - Csak aggódom Mr. Broadwine miatt. És bocs az előbbiért, de olyan régen láttalak, és most így hirtelen le kell égnie ahhoz egy háznak, hogy átmenjek hozzád… Ráadásul egy barátod háza… Szóval ez… ez bizarr egy kissé. – a lány kínosan nevetett, majd másra terelte a témát. - Amúgy, nem láttad Jones-t? Tud róla, hogy hol szállok meg végül?
- Igen, persze, szóltam neki.- felelte Harry, és hozzátette: - Kifejezetten örült neki.

A templomban lassanként csend lett, a csapat tagjai szétszéledtek, végül Jones, Harry és Hermione magukra maradtak. Ismét. Az öregúr már nem volt olyan jó kedélyű, mint amikor felvették őt a szakadó esőben. Hermione kétes érzelmeket táplált eziránt az este iránt. Ugyanúgy a másik két férfi.
- Nos, gyerekek, - fordult a két fiatalabb felé Jones, miközben csuháját igazgatta és a kapu kulcsait keresgélte. - Miután Adam biztonságosan átkerült a Szent Mungóba, ám a háza porig égett, szerintem az lenne a legjobb, ha megnyugodnánk és hazamennénk. Ugyebár Harry vendégül lát téged, kedvesem, én pedig megyek, és tovább ápolgatom Gerdát. Szegény biztos aggódik a vihar miatt is.
- Elvigyünk?- vetette fel Harry, majd beletúrt a zsebébe és kikereste a kocsi kulcsait. - Ha útba esik a házad, kidobhatunk út közben.
- Igen, útba esik, jó is lenne. Köszönöm, Harry.
- Ugyan, semmiség.
Jones megdörzsölte fáradt szemeit, majd kitessékelte a fiatalokat a templomból, becsukta a kapukat és kulccsal lezárta. Ismét beszálltak a kocsiba, amely szituáció Hermionéban ismét jó érzést keltett. Most már szinte végig mosolygott. Istenem, gondolta, egyből a házába…

Most ugyan nem esett az eső, s megannyi érzéssel és információval gazdagabb voltak mind a hárman, valahogy meg volt a hangulata ennek az útnak is.
Mind hárman fáradtak voltak és egytől egyig egy tervet fontolgattak, legyen az bármely jelentőségű…