A múlt tovaszáll, a szív soha 2.

Az eső rendesen rákezdett, mióta az ezüstözött autó neki indult, benne két, régi jó baráttal. Az ablaktörlő halk ritmusán és a mellettük elsuhanó kocsik hangján kívül sokat nem lehetett hallani. Nem romantikus csend volt ez, hanem fájdalmas inkább… A nemrég feltett kérdés után mintha fokozatosan megfagyott volna a levegő. Dermedt szél kapott Hermione hajába, mikor egy órával ezelőtt kinyitotta az ablakot. Hogy miért, azt már maga sem tudja… Levegőre volt szüksége. Ugyanazt érezte, mint amikor az ablakban könyökölt. Méltóságteljes nő létére, lelkében ugrált és toporzékolt volna. Két vágy. Két őrült, erőteljes lehetőség kergette egymást az agyában. Újból. Lehetőségek. Ugyan…
Épp elhagytak egy „Manchester 20 km” feliratú táblát. Ez jó jel. Fél úton vannak. A fák lombjainak gyászos hajladozása még a 70- vagy 80 km/h mellett is kivehetőek voltak. Hermione nekidőlt a plüssborítású háttámlának és becsukta a szemét. Fél éjjel nem aludt, jól esett így ringatóznia a kocsival.

Eközben Harry továbbra is egyenletesen, magabiztosan és ügyesen vezetett. Meglátva a táblát mintha kő gördült volna le a szívéről. A kínos csend köve. Ám ránehezedett egy másik. A félelemé. Félt, hogyha ott, Edinburghban kiszállnak, soha többé nem látja Hermionét. Telefonálnak, rendben. De mégiscsak más az, amikor a szemébe néz és látja az együttérzést, a boldogságot, a huncut csillogást, a dühöt, a félelmet, vagy épp a mindent emésztő bánatot. Más az, ha látja, ahogy mosolyog, gesztikulál minden mondatnál. Más, ha tudja, hogy nem kell kemencébe dugnia a fejét azért, hogy egy rosszminőségű hologramot vetítsen ki kilométerekkel arrébb. Más ez. Közelebbi és melegebb.

10 év - gondolta – de ő még mindig ugyanolyan szép és kedves. Sőt. Gyermekként a kutya sem gondolná, hogy majd ilyen csinos hölggyé fog érni egy kis boszorkány.
Pedig megtörtént. És most, itt ül mellette. Centikre régi barátjától, centikre annak szívétől… Mégis, téglafal masszívságú az a pár év is. Látván, hogy a lány hátradőlt és lehunyta szemét, gyermeki düh vette át a boldogság helyét.
Mi az, hogy alszik?! Most itt van! Most nem aludhat! Most velem kéne beszélgetnie és… és… különben is illetlenség aludni, ha találkozik valakivel!
- Nyugi. – szólalt meg Hermione mosolyogva, behunyt szemmel, mintha a fiú gondolataiban olvasna. – Alig aludtam az éjjel, fáradt vagyok, de nem alszom. Most nem is tudnék.
- Oké… Csak… Jó… - mondta Harry megkönnyebbülten, ám már bizonytalanabbul. Hirtelen témaváltás. – Miért nem aludtál?
Hermionénak kipattant a szeme és nyelt egyet. Ajjaj, most mondjam azt, hogy 10 éve nem bírok aludni? Na jó… Kifogás. Most... Kifogást kell találnom…
- Egy…Öhm… Megfáztam és… Ehem. Nem bírtam aludni.
Harry felvonta a szemöldökét vezetés közben, s párszor rápillantva a lányra, kissé okító hangon ennyit mondott:
- Ez béna kifogás, láttalak én már eleget füllenteni meg náthában fetrngeni... Na? Miért nem tudtál aludni?
- Igazán semmiség…
- Hermione, te egy méltóságteljes lány vagy és az etikettedbe beletartozik, hogy nem alszunk el, ha valakivel éppen utazunk valahova. Nem hiszem, hogy pont te engednél a méltóságodból egy kis „semmiségért”. – apró nyomatékot helyezett az utolsó szóra, majd halkan hozzátette: - Nekem meg úgyis mindent elmondhatsz.
- Csak izgultam az utazás miatt. – hazudta Hermione. - Nem mindennap kérik fel az embert, hogy rejtjelezze mágiaügyileg a Kódok Katedrálisát.
- Azt hittem, a Rosslyn- ba megyünk. – a fiú furcsállóan nézett Hermionéra, aki nevetve közölte vele, hogy ez az egyik történelmi gúnyneve. Viccesen lesütötte a szemét és bocsánatkérően megfogadta: – Hoppá. Ebbe azt hiszem többet nem szólok bele.
- Semmi baj. Megesik. - mosolygott a lány. Nagyot ásított, majd ránézett a műszerre, mely az üzemanyag mennyiségét mutatja.- Azt hiszem, tankolni kéne.
- Jaj, kösz, hogy szóltál. – riadt meg Harry, látván, hogy alig lötyög valami a tartályban. –
Mindjárt itt lesz egy benzinkút. Addig csak kihúzzuk.
- Persze. Biztos. – a lány idegesen nézte a karóráját. - Amúgy nagyjából mikor érünk oda?
- Hát úgy 22:50-re, de a nagyobb lesz a forgalom, akkor úgy éjjel háromra.
- Éjjel háromra?! – Hermione szemei kikerekedtek… Az egy dolog, hogy az elérni kívánt kisváros igen messze van Londontól, de hogy ennyire… Éjjel három… És…- …mit fogunk mi addig csinálni?
- Hát, én szerintem vezetni fogok…- mosolyodott el Harry és utazótársa felé fordult. – Hogy te mit csinálsz, tőled függ. Beszélgethetünk is, ha akarod, elvégre rég nem találkoztunk, de akár olvashatsz is, vagy ott a rádió…

- Beszélgessünk. – jelentette ki határozottan Hermione, majd hirtelen, fájdalmasan összeszorította a száját, mintha ez csak úgy buggyant volna ki belőle. Tekintetével az utat fürkészte, de ezen kívül minden más a jelenlegi helyzetre koncentrált. A kezével halkan ütött egy taktust, ezzel is levezetve a feszültséget, a száját beszorította, a fülét pedig felkészítette az összes hangra szisszenéstől a robajig. A ujjai egyre gyorsabban ütötte a zizegő, pamutbéléses ballonkabátot. Már-már az ausztrál bongó dobok hangját vélte hallani a taktus alatt, mire Harry dühödten megszólalt.
- Csak nem hagyja abba!- idegesség tükröződött a szemében, s Hermione vette a lapot. Abbahagyta a dobolást és öklével ijedtében felgyűrte a kabátot.
- Bocs… Én csak…- kezdte zavartan, ám Harry félbeszakította.
- Nem, ugyan, nem te idegesítesz, hanem az eső. – Hermione alig érezhetően, megkönnyebbült sóhajt hallatott.- Egész nap csak szakadt! Pár órára elállt, oké, de mégiscsak… Ez már sok egy kicsit. Nagyjából 3 órája megyünk és azóta folyamatosan zuhog.
- Engem nem zavar…- legyintett a lány és mosolyt varázsolt az arcára. – Van kocsi, ami véd a víztől, van kabát, ami a hidegtől… És akármennyire is riasztó a mennydörgés meg a villámlás… most megint itt vagy és én megint nem félek semmitől…

Harry tekintetének tavában három csónak úszott. Hála, szívesség és… valami új… Gyenge mosolyok után a két első ülés ismét elhidegült. Gondolkoztak. Mind a ketten.
Egy egész percig úgy tűnt, hogy a kocsiba is belecsap a villám. Hatalmas dörgés riasztotta meg őket. A sötét, kanyargós országút közepén nem sok esélye van egy alig tankolt autónak, amiben ráadásul két ábrándos lelkű ifjú ül. Lassan enyhén buckás területre értek. A borongós idő egyre rosszabbodott. Járhatatlannak hatott, ahogy minden második kilométernél előkerült valami. Hol egy arra járkáló kisállat, hol egy kiálló betontömb, hol meg egy-két gödör. Olyasmi volt ez, mint egy groteszk, rosszul megtervezett társasjáték. Ha dobsz x-et, kijön a bucka, ha y- ont, szélvihar, ha z-t, akkor meg még egy villám, stb… Már csak viccből is figyelni lehetett a gyakoriságot. Ám, a viccet félretéve, egyre ijesztőbbé vált a helyzet.
A reflektorok fénye pislákolni kezdett, Hermione pedig ijedten felsikkantott. A kocsi egyre lassabban cammogott, előre a nyirkos aszfalton. Lassan, szinte fantomként tűnt el-el a lámpák fénye, árnyékként maga után húzva a járműt… Fellettük állt a félelem, erőtlenné tette mindkettejük lelkét. Szinte a kormány vezette Harryt és az ülés ült Hermionén. Aprónak hatott mindkettejük lénye ebben a sötét éjszakában. A lány riadt sikoltást hallatott, mikor a reflektorok kialudtak és Harry lefékezte a járművet. Csak dermedten ültek a kocsiban, a sötétben.

A levegő nyirkos volt és párás, ahogy a kocsiban leállt a motorzúgás és annak levegője eggyé vált a kinti világéval. Furcsán nyugodt volt ez a csend. Túl nyugodt. Az eső kopogott a szélvédőn és az ablakokon, s az aszfaltos úton egyre nagyobb tócsák keletkeztek. Harry úgy gondolta, megnézi a lámpákat, hátha csak egy izzót kell kicserélni. Ahogy a z ajtó felé nyúlt és már kinyitotta volna, Hermione erősen megragadta a karját. Ő maga is meglepődött ezen a reflexen, de elhessegette kislányos gondolatait és eddig tőle szokatlan, komoly hangon szólalt meg.
- Ne!- mondta halkan és már-már féltve nézett rá.
- Hermione, kiégtek az izzók. Ezek mugli járművek, két perc alatt kész…
- Nem! Tudom, de nézz előre…

Ujjával a szélvédő felé bökött, amin át jól láthatóan egy kísértetiesen sötét árnyék bontakozott ki. Közeledve, lassan, cammogva jött feléjük. Ijesztő sziluettje áttörte az éjszakát, majdnem élettelennek és gépiesnek hatott. Eközben, alig észrevehetően, Hermione kibújtatta kabátja zsebéből a pálcáját, minek utána Harry is így tett. Az árny egyre közeledett, már elment az autó orra előtt és közeledett az anyósülés ablakához. Egyre közelebb és közelebb lépett. Hallani lehetett léptei cuppogását és fröcskölését a tócsás országúton. Lassan kirajzolódott rajta egy fekete, csuklyával ellátott kabát, ami alól nem látszódott ki semmi. A kabát szakadt volt és foltos, alja sárral átitatott. Egyszer csak az út porával mocskolt és az esővízzel leöblített csuklya megállt. Hermione úgy gondolta, ha itt a vég, most már úgyis mindegy… Az ülésről arrébb csusszant, s remegő kézzel próbálta tolni magát a vezetőülés felé. Hátán érezte, ahogy Harry karja tartja őt. Hallotta a fiú ijedt szuszogását. Már teljesen rádőlt és a lábát felhúzta az anyósülés karfájára. Majdnem teljesen rá volt borulva. A lány ebben a helyzetben kezdett megnyugodni. Ám hirtelen az árny feje megfordult, rá nézett, a hosszú fejtakaró alól. Egyre csak Hermionét fürkészte nem létező szemeivel és közeledett az ablakhoz. Felemelte fekete kesztyűs kezét, lassan, komótosan bekopogott rajta. Minden koppanás után megremegtek. Halk, tompa és kísérteties volt…

Az árny látta, hogy ezzel nem sokra megy. A hatodik koppantásnál meggondolta magát és csuklyája felé emelte a kezét. Lassan, óvatosan csúsztatta hátra a ruhadarabot. Hermione érezte, ahogy Harry megfogja a bal kézfejét és szorítja minden centinél, amennyit csak haladt az árnyék. S ekkor elérkezett a pillanat. Az árny többé nem volt árny. A csuklya alól kedves, idős úr arca tűnt elő. A középkorúságot átlépte ugyan rég, de jól tartotta magát. Arcán alig volt ránc, ősz haját át áztatta, és szürkére festette az esőtől ázott, koszos ruha. Csillogó, zöldes barna szeme kicsit párás volt ugyan, de tisztán látta vele a csinos, fiatal hölgyet. Rámosolygott, finoman ökölbe szorította kezét és a mutatóujjával már-már kecsesen bekopogtatott az üvegén. Hermione, fájó szívvel ugyan, de kiugrott a védő karokból és sietve letekerte az ablakot. Az eső fokozatosan áramlott be és már az ő haját sem kímélte. Ekkor az öreg úr közelebb hajolt és kedves, de rekedt hangon megszólította:

- Jó estét! Remélem, nem hoztam önökre a frászt turbékolás közben… Reméltem, hogy itt találom önt.
- Jó estét… - pirult el Hermione a furcsa mondattól, s hebegve válaszolt: - Mi nem… vagyis… Nem, dehogy hozta… Mondja, miben segíthetünk?
- Hermione, meg sem ismer? – az öreg úr ázott, ráncos arca mosolyba torzult és várta a választ, mely majd áttöri a levegő fagyosságát.
- Ismerős a hangja…- gondolkozott el a lány. Gondolataiba akart mélyedni, de ráeszmélt, hogy nagyjából hurrikán erősségű szél süvít, szakad az eső és egy idős férfi egy szál kabátban járkál az országút közepén. Homlokára csapott és hátranyúlt felhúzni a mögötte lévő ajtó gombját. Mikor végzett, intett a bácsinak, hogy szálljon be. Felhúzta az ablakot, amíg az illető elhelyezkedett. Majd hátra fordult, s aggódó arccal próbálta helyére tenni a férfi arcát. Egyszer csak eszébe jutott. Ez a hang kért fel az utazásra… E miatt a hang miatt kerülhettem ilyen közel újból Harryhez… Miatta mondhattam olyat, amitől elgondolkozni láttam őt… Ő az, Jones McCluseck, a Rosslyn restaurátora. – Jones, hogy kerül ide? Honnan tudta egyáltalán, hogy itt vagyok. Örülök, ne értsen félre, de a maga korában ez a vihar… Akármi megtörténhetett volna.

Eközben a lány lassan visszacsúsztatta a pálcát a kabátjába.
- Az én koromban?! Ez nekem már csak jót tehet… És nem gond, egyfolytában a Rosslynnban ücsörögni. Na, az már nem nekem való. - nevetett Jones és nagyot legyintett. – Engem hagyjunk későbbre, amíg majd tart az út. Nos, először is szeretném meg tudni, ki ez a fiatalember, ott, maga mellett?
- Jones, szeretném bemutatni egy régi jó barátomat, Harry Pottert. – mutatott a vezetőülésről hátra hajló fiatalemberre, akit szintúgy megtépázott a beáramló vihar és a félelem… Majd őrá nézett. – Harry, ő itt Jones McClusec, régi ismeretség, ő az, aki meginvitált a Rosslynba.
- Nagyon örvendek. – nyújtott kezet Jones. Arcán a meglepődöttség és annak leplezése egyaránt mutatkozott. Ő volt az egyetlen, aki eddig kibírta a beszélgetést, anélkül, hogy a folyamat folyamatában Harry világhíres homlokát bámulta, azon is, a sebhelyet és egyből valami ereklyét kért volna… Ehelyett barátságosan közölte: – Hermione sokat mesélt önről.
- Én is örülök.- mosolygott Harry, látszólag - tényleg - örömmel töltötte el az apró hír. Nem úgy az anyósülésen kuporgó, eddig pirulatlan lányt, aki most egy gyenge mosollyal fordult vissza a helyére.
- Azt hiszem, mennünk kéne tovább… - jegyezte meg félénken. – Jones majd út közben elmeséli, hogy került ide. Vagy legalábbis nagyon remélem…

Azzal biccentett Harrynek, hogy indulniuk kéne. A fiú készségesen beindította a motort, majd ellenőrizte a lámpákat. Igen, működtek. S megindult egy új utazás, amin már Jones is szemléltette a helyi nevezetességeket – no, persze varázslói szemszögből is… Már jóval Manchester után jártak, az eső most is zubogott le a szélvédőn. Jones tett egy gyenge próbálkozást, hogy elfeküdjön a hátsó üléseken, ám ezt meggátolta, hogy a kocsi folyamatosan imbolygott, így ezt a kísérletet későbbre halasztotta. Hermione, látva, hogy Harry egyfolytában a visszapillantót nézi és mosolyog, maga is háta mögé pislantott és együtt kuncogtak tovább… Az idős restaurátor csak annyit fűzött hozzá, hogy „ezek a fiatalok…”.
Majd hosszas történetbe fogott, mely az idefelé tartó útját foglalta össze.

- Azt mondták, hogy szörnyű vihar van errefelé... És félő lenne, ha ügyosztályunk legtehetségesebb boszorkánya…
- Ugyan, Jones…- nevetett a fent nevezett személy.
- Ez tény, kedvesem. - mosolygott tovább. – Szóval sajnálatos lett volna, ha Granger kisasszony és kísérője odavész a viharban…
- Tehát maguk tudták, hogy Harry eljön értem?
- Nos, úgy-ahogy. Az egyik portás jelentette, hogy egy fiatalember – hallva az Ön nevét – nekiiramodott és közölte, hogy majd ő elviszi Miss Grangert a kápolnába. Volt még jelentkező, bőven, de ez a bizonyos fiatalember mindennél jobban akarta látni önt. Gondoltuk, hogy régi ismerős. És hát, kiderült, hogy valóban az. Engedélyeztük, de nevet nem közölt le. Most már tudom, hogy Mr. Potter az, úgyhogy ha oda érünk, jelentem a Minisztériumnak.
- Köszönjük. – biccentett a lány. Maga elé meredt a kesztyűtartó alá és hosszasan csak bámulta… Mosolygott és elgondolkozott ezen a néhány mondaton.

Granger kisasszony és a kísérője…mindennél jobban…látni akart… régi ismerős…
Visszahangoztak ezek a szavak a fejében és fokozatosan arra sarkallták, hogy mosolyogjon. Pár perc múlva felemelte a fejét és azt látta, hogy Harry arca teljesen veresbe borult. Apró, el-el tünedező mosoly-pettyek találtak helyet az arcán. Somolyogva előre pillantott és a sötét, szürke esőn át megpillantott egy "Sunderland, 500 km" feliratú zöld-fehér táblát. Fokozatosan haladtak és lassan elérték Sunderland határát. Már csak pár óra maradt hátra, de Hermione nem akarta, hogy egyszer elérkezzen a kiszállás perce. Jó volt ez így... Rendben, Jones kicsit zavarta a köröket, de még így is olyan megnyugtató volt a remény legapróbb szikrája is... Remény... Na igen.

Az idős úr eközben elszenderedett a hátsó ülésen. Horkolása félreérthetetlen jelként okozott hangzavart a kocsiban. A motor zúgása és a fáradt horkantások eléggé ingerlően hatottak a fiatalok idegi helyzetére. Mindketten idegesek volak és fáradtak az úttól. Nem is beszélve az idáig tartó, kínos szótlanságról. Hermione tett egy próbát, hátha beszélgetést tud kezdeményezni a vezető féllel, de lelkiismerete előbbre valónak tartotta, hogy Jones-t aludni hagyja. Előre nézett, de a szeme sarkából látta, ahogy Harry hátra tekintget. Nyílván őt is érdekelte, hogy vendéglátójuk miként érzi magát. Csendesen szólalt meg, hogy libabőr fogta el a lányt.
- Szegény ember. Ilyen viharban kijönni, csak azért, hogy téged biztonságban tudjon... Fontos ember lehetsz.
- Áh, - legyintett a lány és suttogóra fogta a hangját.- Jones világ életében nem fogadta el, hogy már nem húsz éves. És igaza van: nap, mint nap a Kápolnában roskadni, miközben óránként leomlik vagy eltörik valami... Újra felrakni, helyreállítani. Telefonok, ügyfelek, tüntető társaságok, Grál-kutatók és persze a napi tennivalók, amit a felsége ápolása is magába foglal... Szerintem ez a pár perc viharba hoppanálás volt az évi üdülése.
Harry halkan kuncogott, majd igenlően biccentett. Hermione pedig tovább morfondírozott. Pár perc múltán kikívánkozott belőle egy kérdés, amit még az út elején tett fel, de válazst rá azóta sme kapott.
- Kérlek, mondd el, miért szakítottál Evával.

Mérges szusszantás, majd egy ugyanilyen sóhaj hagyta el Harry száját. Egy pillanatig csendben fürkészte a lány arcát, majd a sebességváltóért nyúlt. A kocsi ez után olyan lágyan és lassan siklott, mintha felhőkön úszna. Harry újabbat sóhajtott és suttogó hangon belekezdett a történetbe.
- Pár éve, mikor megismertük egymást, Eva és én, megalapítottuk a kört, ami miatt most itt lehetsz. Először, mikor már a fél világ "tagja volt" ennek a klubnak., feltételeztem, hogy te, Ron és minden régi barátom ott van. Van egy nagy, minisztériumi adatbázisunk, ahol mindenkiről mindenféle adat fellelhető. Szó szerint minden. Az egyik tag-ellenőrzésnél valaki a te nevedben próbált belépni. Hogy miért, azt nem tudom. Megállapították, hogy a nem a bankszámlád és az értékeid voltak elsősorban a listáján, hanem a tagságod teljes valója. Hogy hova léphet be, mikor találkozhat akárkivel a csoportból.
- Akárkivel... Vagyis... Veled is.
- Pontosan. A hamis belépőkártyán százfűlé főzet maradványokat találtak. Vagyis az elkövető mindent megváltoztatott magán annak érdekében, hogy elhiggyük a meséjét. Ott szakadt a cérna, hogy beszélnie kellett. Dörmögő férfiahangja volt, hívattak engem a kihallgatásra és határozottan nem a te hangod volt. Ő elmenekült, és azóta sem fejtettük meg, hogy ki volt az.
- Ezt nem is tudtam...- lepődött meg Hermione. - Öhm... Ez izgalmas, tényleg, de... Mi köze Evához és hozzád?
- Na igen... Addig, amíg zajlottak a tárgyalások és a papírmunkák, mindenhol a szobámban, aktákban, képeken, papírokon, leveeleken és telefonokban a te neved szerepelt. Eva ezt nagyon furcsálta. Megkérdeztw, ki z a lány, hogy ennyire érdekel engem. Elmondtam, hogy régi ismerősöm, nagyon szeretem és nem akarom, hogy bármi baja essen akár neki, akár a tagságának. Ekkor felvetette, hogy miért nem beszéltünk már legalább tíz éve, ha enyire jó barátom vagy. Itt vállat vontam és dolgoztam tovább. Erre ő megsértődött. Ez így ment hónapokig, amíg egyszer vége nem lett, le nem zárták az ügyet azzal, hogy egyszerűen nem tudják megoldani. Én persze tovább nyomoztam. Már éjjel is felkeltem és a számítógép elé ugrottam újból átnézni mindenki aktáját és persze a tiéddel kezdtem. Nyomozgattam, de addigra annyit veszekedtünk, hogy Eva egyr gyakrabban maradt el otthonról. Későn jött haza, bulikba járt... És egyik este részegen jött haza. Nevetett és elmondta, hogy hetek óta találkozgat vaalkivel. Én persze mondtam, hogy ne vicceljen, minden teljesen jó, szeretem. Erre rávágta, hogy én nem őt szeretem, hanem azt a lányt, aki után naphosszat kutakodom. földhöz vágta a nyomtatott anyagot, lehúzta a gyűrűt az ujjáról és rávágta a papírokra. Majd bepakolt és böröndöstül, mindenestül haza hoppanált ment Yorkshire-be, a szüleihez.
- Úristen...
Hermionéban tudatosult minden. Nem is tudott róla, de évek alatt, amíg ő otthon hánykolódott, csak egy telefon, vagy egy váratlan betoppanás kellett volna ahhoz, hogy Eva végleg megfutamodjon. De ő otthon siránkozott. Annyi lehetőség, egy sor alkalom és mégis... Most itt ül és a fejét fogja, hogy lehetett ennyire ostoba.

Folytatása következik...