A hadistennő 18

XVIII.
Fájdalmas hazatérés

Antonia elképedve figyelte Tyr-t aki még hosszú percekig állt így. Érezte, hogy a férfi elkeseredett, de neki sem volt jobb. Ő is ugyanúgy érzett, mint Tyr. Úgy érezte, cserbenhagyta a második családját, s ez nagyon fájt neki. Hallgatta a férfi zihálását, majd látta, ahogy lassan leengedi a kardját. A lány odaállt a férfi mellé, és megfogta a kardot tartó kezét. Nem szólt, csak nézte a férfi profilját, majd a hadisten lehajtotta a fejét, s néma zokogásban tört ki.
- Sajnálom, hidd el, nagyon sajnálom!- mondta csendesen.
- Én is!- morogta a férfi, s összeszorította a szája és a keze ökölbe szorult.
Megpróbálta magához vonni a férfi fejét, ám az elhúzódott.
- Hidd el, nekem is nagyon fáj, és nagyon reménykedtem benne, hogy…
- Nem érdekel!- csattant fel a férfi, majd megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott Antonia elképedt, megrökönyödött pillantásától kísérve.

„Hát ebbe meg mi a fészkes kórság ütött?”- nézett utána csodálkozva, s maga is elindult. Nem akart elmaradni az istenségtől, mert akkor a büdös életben nem találná meg innen a kivezető utat. Tíz perc múlva beérte, s meglátta a férfit, aki tőle négyszáz méternyire ácsingózott egy keresztúton.
- Örülök, hogy megjöttél! Indulás!- szólt, mikor meghallotta a lány lovának patkódobogását, de nem nézett hátra.

Antonia látta, hogy a másik ideges, és nagyon jól tudta, hogy ilyenkor életveszélyes még megszólítani is, nem hogy beszélgetést kezdeményezni vele. Némán haladt a férfi háta mögött, és csak a lovak dobogása, és a szerszámjaik csörrenése volt az egyetlen zaj. Mikor a törpék országának határát elérték a férfi megállt.
- Letáborozunk!- szólt, s leszállt a nyeregből.

A lovakat kikötötték, s tüzet gyújtottak. Tyr letelepedett a tűz egyik oldalára, míg a lány a másikra, s mindketten belebámultak a lángokba, mint minden északi, aki bajban van, s mintha onnan várnák a megoldást a problémára. Végül a férfi unta meg a csendet.
- Ne haragudj, hogy kiabáltam veled! Bocsáss meg!
- Nem haragszom.- morogta rekedten a másik.
Ezek után ismét nem szóltak, csak a szél fütyült a kopasz fák között, a tűz szikráit hordva. Tyr meghallotta, amikor az ifjú harcos gyomra hangosan megkordul. Felkapta a fejét, s a lányára nézett, aki elpirult.
- Elnézést!- morogta szégyenkezve.
A hadisten elmosolyodott.
- Éhes vagy, igaz? Ne aggódj, mindjárt lesz ennivalónk.
- Hogyan?- nézett fel társa, ám a férfi nem felelt, hanem a háta mögül előhúzott két szendvicset.

Az egyiket odanyújtotta a lánynak, aki felállt, odament a férfihoz, s átvette tőle, de amikor vissza akart ülni a helyére, a férfi elkapta a csuklóját, s lehúzta magához. Antonia leült a férfi mellé, aki megölelte.
- Jó étvágyat!- szólt, s beleharapott a szendvicsébe.
- Neked is, de honnan vannak ezek a szendvicsek?
- Varázslat útján teremtettem őket.- kuncogott a férfi.
Antonia elmosolyodott.
- Milyen régen láttalak utoljára csodát tenni!- sóhajtott fel.- Néha az az érzésem, hogy nem is tudsz, vagy csak nagyon ritkán.
- Nem oldhatok meg minden problémát varázslattal és csodákkal. Gyanús lenne a halandók szemében. A végén még máglyán végezném.- mosolyodott a férfi.
- Az igaz.

A szendvicsek elfogytak, majd a férfi tett egy javaslatot.
- Itt töltünk egy kis időt, mit szólnál, ha aludnánk egyet?
- Az jó lenne, fáradt vagyok.
Mikor a lány megpróbált felállni, az isten visszahúzta.
- Nem akarod a társaságom?
- Te nem akarsz aludni? Mert neked se ártana.
- Aludni akarok, de aludni ülve is lehet.
- Jó, rendben, de figyelmeztetlek, nem vagyok valami nyugodt alvó, és lehet, hogy ezzel lőttek a pihenésednek.
- Ne aggódj, majd megoldom valahogy, hogy mindketten jól aludjunk egymás mellett.- mosolygott Tyr.

Néhány órát pihentek. Antonia tért először magához arra, hogy nagyon fázik. Közelebb húzódott a háború istenéhez, és átkarolta a derekát, a fejét, pedig az erős mellkasra fektette, s hallgatta a férfi szívdobogását és légzését. Tyr, mivel nem aludt mélyen, érezte a lány megmozdulását, ám nem nyitotta ki a szemét. Mivel a férfi nem mozdult, a lány is visszaaludt. Tyr azonban két óra múlva magához tért, s látta, hogy a hadistennő milyen pózba helyezkedett el, mikor felébredt. Kissé összegömbölyödve aludt, feje a mellkasán, s a keze a derekán.
„Milyen édes!”- gondolta a férfi.- „Órákig el tudnám nézni, ám jobb, ha megyünk. Ki tudja mennyi idő telt el a mi kis pihenőnk alatt.”
Gyengéden megsimogatta, s mikor magához tért, közölte vele, hogy menniük kell.
- Igen, jobb, ha tényleg megyünk, mert még elalusszuk az eszünket is!- bólintott a lány.
Így hát ismét nyeregbe szálltak, s elindultak a hazafelé vezető úton. Mikor felértek az Alvilágból már a világ ismét olyan volt, mint a Ragnarök előtt.
- Ezt nem hiszem el!- súgta maga elé Tyr.
- Pedig igaz.

Haladtak a tavaszi napsütésben, s nézték a zöld fákat, és a viruló életet. Tyr-nek az volt az érzése, hogy csak álmodja ezt az egészet, mert olyan valószínűtlen volt. De meg lehet az érzéseit érteni, hisz tanúja volt a világvégének. Valahogy képtelenség volt az egész. Hasonló volt a világ, ám valahogy mégis más.
- Figyelj csak, kislány!- szólt az előtte haladó Antoniának.
- Igen?- fordult meg a nyeregben a hadistennő.
- Kerüljük el a településeket, már ha vannak.
- Rendben.

Hamarosan megtalálták a helyet, ahol hazatérhettek. Egy kanyonon haladtak át, mikor Tyr észrevette a vízszínű falat.
- Nézd csak, Antonia! Ott van a kapu!
- Rendben, akkor menjünk!
- Várj egy kicsit! Mielőtt hazamegyünk, tisztáznunk kell valamit! Nyaralásból jövünk, senkinek sem szabad meglátnia, hogy valami baj van, érted? Vigyázni fogok az arckifejezésemre.
Tyr bólintott, majd átvágtáztak a kapun, s mikor Tyr visszanézett, a kapu eltűnt. Antonia felé nézett, aki már a mező szélén várt rá. Még egyszer visszanézett a helyre, hol a kapu volt, majd a lányra, mint aki nem tudta, mi tévő legyen, ám aztán megsarkantyúzta a lovát, s a lánya mellé ugratott.
- Na mi van? Felmerült benned a gondolat, hogy visszamész? - kérdezte a lány, miközben a város felé tartottak.
- Igen, egy pillanatra valóban kísértésbe estem, ám aztán azt hiszem, helyesen döntöttem.
- Az már nem a te világod lenne, Tyr. A te világod elpusztult a Ragnarökben. De ha tényleg elvágysz majd egyszer a csatába, vagy ismét az szeretnél lenni, aki vagy, akkor itt, ebben a világban is találsz magadnak háborút eleget.
- De azt már nem az én népem vívja- felelte csendes szomorúsággal a férfi.
- A háborút nem számít melyik nép, vívja, hisz aki hisz a Győzelemben, az megkaphatja tőled, ha ott vagy. Ha nem is Tyr néven, de más neveken hív valaki segítségül majd, és te ott leszel! A döntés a te kezedben van, hogy elfogadod-e a segélyhívást, vagy sem!
- Igen, igazad van.- szólt a férfi.
- Menjünk haza!

Mikor hazaértek Tyr-t egy nagy halom posta fogadta.
- Hát ez meg?- nézett a férfi, s gyorsan átnézte. Számlák voltak, melyeket be kellett fizetnie. Bement a dolgozó szobájába, és ledobta az asztalra őket, s a kardját is felakasztotta a falra. Ekkor hirtelen valaki megszólította.
- Isten hozta itthon, Herren Larsen!
A hang mély volt és öreges, s Tyr-nek meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja, hogy a hang tulajdonosa nem más, mint a házvezetőnője, Elvira Lagerlöf.
- Én is üdvözlöm, Elvira. Óhajt valamit?
- Igen. Ezt a meghívót most hozták. A grófnő várja magát ma este egy vacsorára.
- Igazán?- kérdezte nyugodt hangon a férfi, ám a hangjában nem volt semmiféle kíváncsiság.
- Azonnali választ vár.
- Ott leszek, és váron egy kicsit! Alexina!- kiáltott ki a szobából, mire a lány azonnal ott termett.
- Mi történt?
- Van egy vacsora meghívásom, és azt szeretném tudni, eljönnél-e velem?
- Szívesen.
- Rendben, akkor azt üzenem, hogy két személy jön el a vacsora.
- Igenis!
Elvira távozott.
- Miféle vacsora?
- Mindjárt megtudod!- mosolygott ravaszul Tyr.