A hadistennő 13

XIII.
A pusztulás gondolata

Antonia és a férfi együtt léptek ki a szobájukból. Mielőtt lementek volna a lépcsőn, a férfi elállta a lány útját, és ezt mondta:
- Ne haragudj az előbbiekért, belátom, ostobán viselkedtem.
- Nem haragszom. - rázta meg a fejét a másik. - Tudom, hogy nem a szerelem volt neked az első szempont, amikor lefeküdtünk.
- Valóban nem, de tudom, hogy neked se.
- Így van. Engem inkább az élet utáni vágy hajtott. Bevallom férfiasan, nagyon félek. Lehet, hogy ezért majd meg fogsz a továbbiakban vetni, és úgy fogod gondolni, hogy nem vagyok méltó hozzád.
- A félelem nem szégyen. Az volna szégyen, ha semmitől sem félnél.
- De miért?
- Mert akkor elismernéd, hogy nincs lelked. Hidd el, én is szoktam félni és gyötrődni.
- Te? Ez nekem úgy, hisz még sose láttalak ilyen állapotban. Te mindig nyugodt és kissé hűvös vagy. Vagy csak jó színész, és sikeresen palástolod az érzéseidet? Azt hittem ti nem féltek senkitől és semmitől, mivel a világ urai vagytok!
- Drága gyermekem, ez nem jogosít fel arra, hogy ne legyenek érzéseink. Igen, az érzéseimet valóban jól tudom palástolni, de attól még ez nem azt jelenti, hogy nincsenek. Én is és a többiek is tudjuk, nem állíthatjuk meg a változást.

- De miért?
- Mert nem lehet. Sokáig harcoltunk azért, hogy minél későbbre odázzuk el ezt a pillanatot, de ami késik, az nem múlik, te is tudod. Egyszer eljön az a pillanat, amikor megváltozik minden. A mi időnk lejárt, és semmit sem tehetünk ez ellen.
- Valóban, egyszer minden elmúlik- bólintott a lány.- Csak azt sajnálom, hogy így kell, hogy elmúljon.
- A változások sose mentek még zökkenőmentesen, és a jövőben sem fognak.
Szótlanul ettek, majd a lány úgy döntött kiszellőzteti a fejét.
- Eljössz velem sétálni egy kicsit?
- Nem, menj csak nyugodtan. Van egy kis dolgom, azt elintézem. Ha Odin palotája felé mész odáig elkísérlek.
- Útba ejthetjük, nekem meg tök mindegy merre sétálok.
- Jó.

Tyr és a lány elsétáltak Odin palotájához, ahol elváltak útjaik. Antonia továbbment, míg a hadisten bement az apjához. A társalgás témája a lány volt.
- Tudod, fiam, aggódom ezért a kölyökért. - szólalt meg Odin.
- Én is, hidd el.
- Halandó, és sebezhető. Attól tartok, hogy az ellenségeink azonnal kiszúrják, és ő lesz a legtöbb támadás célpontja.
- Én megegyeztem vele, és úgy határoztam, hogy inkább védje Azgardot a többi valkűrrel, minthogy kijöjjön velünk Vigrid mezejére.
- Micsoda? Csak úgy odadobnád Surtnak meg a seregének? Tyr én megértem, hogy bízol benne, és azt sem vitatom, hogy jó harcos, de azért ennyire nem! Kérlek, legalább gyakorolj vele, amíg van időnk! Ha hibát vét, legyen az bármilyen kicsi is, azt azonnal ki fogják használni! Nem örülnék, ha meg kéne halnia, és velünk sínylődnie az Alvilágban!
- Azt teszem, Odin, ne aggódj! Remekül haladunk, és igyekszem minden hibáját kiküszöbölni. Tudod, én két rossz közül inkább a kevésbé rosszat választottam.
- És a tűzhalál, az jó?
- Nem, abszolút nem, de inkább a tűz, minthogy valaki közülünk szúrja le tévedésből. Szeretném ezt a lehetőséget kizárni!
- Valóban.- morogta az öreg.- Nekünk csak ti maradtok, akik tovább viszik az örökségünket, így nem szabad elveszítenünk benneteket.
- Nem is fogsz!- szólt a hadisten.
- Remélem, igazad lesz, fiam.

Tyr egy csúnya pillantást küldött az apja felé, aki azonnal mentegetőzni kezdett erre.
- Nem benned kételkedem, hanem Antoniában. Te már bizonyítottál egyszer túlélésből, ám ő még nem tett le semmit az asztalra.
- És amikor veled küzdött?- mordult fel haragosan a férfi. - Akkor sem tett le semmit? Vagy nem volt olyan komoly az összecsapásotok? Vagy amikor háborúban sok harcos neki köszönhette, hogy idekerült? Sok helyzetben bizonyította a túlélő képességét!
- Nem erről van szó, fiam! A háborúk nem hasonlítanak a Ragnarökre. Nem lehet egy kalap alá venni ezt az eseményt, a normális háborúkkal!
- Ez is csak egy háború, bár nem a halandók, hanem az istenek vívják!
- Igen, de számítsd hozzá, hogy itt minden elpusztul velünk, és keveseknek adatik meg a túlélés!
- Ahogy a halandók háborúiban is. - bólintott a férfi.
- Igen- mondta kényszeredetten Odin. –Viszont az a legnagyobb különbség, hogy a halandók nem rántják magukkal a világot, ők csak leöldösik egymást.
- Ne dramatizáld túl ezt öreg!
- Dramatizálni? Hidd el, ez a kemény valóság, nem pedig holmi agyszülemény, ezt te is jól tudod! Ott leszel te is, magad is láthatod, mi lesz akkor! De mindegy!- szólt mikor látta, hogy a fia épp nyitja a száját, a további vitatkozásra. Ám becsukta, és lehajtotta a fejét, s bólogatott.
- Igen, hagyjuk!- morogta a másik is.
- Egy dolgot szeretnék tőled kérni!
- Mit?- kapta fel a fejét Tyr.
- Ígérd meg, hogy kihozol minket onnan! Esküdj meg nekem!
- Megígérem, esküszöm!
- Úgy legyen! Most menj!

A hadisten hazament, és nagyon fájt neki az Odinnal való beszélgetés, elsősorban Antonia lebecsmérlése miatt, másodszor pedig a lehetetlen ígéret miatt.
„Mi az ördögnek tettem ezt az ígéretet, miért?” - gondolta haragosan. Antonia is látta, hogy apja nincs igazán rózsás hangulatban.
- Valami baj van?- kérdezte meg, mikor látta, hogy megjött.
- Nem, nincs semmi.
- Tyr! Ne hazudj nekem, kérlek! Látom, hogy van valami! Nekem bátran elmondhatod, tőlem nem fogod visszahallani!
- Rendben, van, elmondom! - ült le a férfi, majd a lány is mellé telepedett.
Az istenség elmondta az Odinnal folytatott beszélgetését, s látta, hogy lánya először ledöbben, majd haragos, végül szomorú lesz.
- Szóval nagyapa szépen lebecsmérelt! Ez nagyon „kedves” gesztus volt a részéről, igazán hálás vagyok neki! Csak azt nem értem, mi a halálnak fogadott akkor örökbe, ha így vélekedik rólam! Vagy az óta megváltozott a véleménye?
- Nem tudom, hidd el!
- Mindenesetre, köszönöm, ezt a „remek kritikát” mondd meg neki!
- Megmondom, ígérem. - mosolyodott el Tyr.
Ezek után nem szóltak csak némán nézték egymást. A levegőben volt valami feszült, és a férfi mondani akart valamit a lánynak, de most először életében nem volt bátorsága kimondani.
- Tudom, hogy valamit mondani akarsz nekem.- szólalt meg a lány.
- Nem, nem akarok, csak eszembe jutottak azok az emlékek, mikor harcolni láttalak.
- Igazán?
- Igen. Tudod, kissé ironikus a dolog Odinnal. Egyszer harcolt veled, és többször látott harc közben, de valahogy nem bízik benned.
- Azt hiszem, ő senkiben sem bízik igazán.
- Igen, igazad van, valóban nem bízik igazán senkiben, és ezért kell neki állandóan bizonyítani és megfelelni.

Antonia keserűen gondolt erre. Rosszul esett neki, hogy az öreg így vélekedik róla. Nem örült ennek a véleménynek, mert úgy érezte, ezzel az öreg meghazudtolta a vele kapcsolatos összes mondatát és tettét. Úgy döntött beolvas a nagyapjának, és átment hozzá.
- Szia, Antonia!- köszönt rá az előcsarnokban Frigg.
- Szia, Frigg. Odin hol van?
- A szobájában, gyere, felkísérlek hozzá.
Azzal fölvezette a mellettük lévő lépcsőn, majd két félhomályos, fáklyákkal világított folyosón. A harmadik folyosónál elfordult balra, és a folyosó harmadik ajtajánál bekopogott.
- Ki az?- hallotta az öreg hangját.
- Frigg vagyok. Bemehetek?
- Gyere nyugodtan.

Antonia követte az asszonyt, és körbenézett a szobában. A szoba falain hosszú kardok, és lándzsák voltak mindenütt. Vele szemben egy asztal és szék, mely mögött az öreg figyelt. Antonia érdeklődve figyelte a szobát, ám a főisten hangja kizökkentette.
- Miért nem mondtad, kedvesem, hogy vendéget is hozol?
- Épp most akartam.
- Rendben van. Nos, unokám, mit tehetek érted?
- Négyszemközt akarok beszélni veled!
Frigg elment, s Odin hellyel kínálta a lányt.
- Miről van szó?
- Hallom Tyr-től milyen kedvesen nyilatkoztál rólam.
- Valóban?
- Igen. Hallom, nem győztelek meg teljesen, már ami a helytállásomat és a harciasságomat illeti.
- Hogyan, lányom? Ha megbocsátasz ezt nem értem.
- Nem érted? Véletlenül nem te akartál hazaküldeni, meg most nem azt mondtad, hogy a drága apámnak gyakorolnia kéne még velem, mert te úgy érzed, csak egy kezdő vagyok? Igen, hozzád képest biztos az vagyok, de ne feledd, nem közönséges ember volt a mesterem!
- Na de…
- Nincs de, Odin! Valld be nyugodtan, hogy nem vagyok méltó arra, hogy az istenekkel egy sorban küzdjek, és ezért hagytok hátra „házőrzőnek”! Miért nem mondod a szemembe az igazságot, miért? Fájna, ha megmondanád, hogy te ostoba kölyök nem vagy méltó arra, hogy itt légy, hogy velünk harcolj? Vagy miért nem mondod meg, hogy nem bízol bennem? Inkább gyáván hallgatsz, minthogy megbánts! Tudod milyen rossz érzés mástól megtudni az igazságot? Olyan, mintha hátba szúrnának!
- Nem erről van szó, kislány! Ha nem lennél méltó arra, hogy itt légy, akkor be sem engedtelek volna! Tudom, hogy Tyr volt az, aki tanított, és nem becsülöm le a tudását. Ha nem lennél jó harcos, nem fogadtalak volna be a családomba, de van pár hiányosságod, amit ki kell küszöbölnöd, és ezért határoztam úgy, hogy besorollak a valkűrökhöz.
- És most arra döbbensz, hogy nem változtam semmit, igaz?
- Sokat fejlődtél, de még van mit tanulnod. Amikor velem harcoltál, nem tudtam nem észre venni, hogy nincs stílusod. Talán te is tudod, hogy nem lehet minden támadást az életerőre alapozni. Valamikor kell a furfang és a stílus is, hogy nyerj!
- Tudom, és már dolgozunk rajta Tyr-rel.
- Jól van. Más egyéb a szemrehányáson kívül?
- Nincs.

Egy nap kakaskukorékolásra ijedtek Azgard lakói. A rákövetkező percben, pedig egy másik kakas felelt neki. Antonia is felült az ágyában és hallgatózott. Hirtelen egy hang szólalt meg mellette.
- Eljött az idő! Készülj!
A lány jobbra nézett. Tyr állt az ágy mellett teljes harci felszerelésben.
- Igen. – mondta és felkelt.