80’s horrible 5: A dugulás

A mester épp gályázott egy kályhacsőben: számára egy volt a feketeség és a cső, és bár nem tudta volna megmondani, hova tartana, ha tarthatna máshova, de semmiképp nem a cső vége felé, a mélységes sötétbe, ahol várt rá a Dugulás.
Iszamos testével, mint a féreg, küzdötte magát előre. A vakhomályban, szénporban és olaj,- és dögbűzben, gennyé préselődött régvolt pókhálók sűrűjében, centinkénti öröm volt a haladás. Szeme vadul villogott, fogai vad vicsorba merevedtek. A valagát neki! Az illesztéknél, ott lesz a dugulás, guggolva dugás, minden dugulások atyja. Dudorászni kezdett, homlokáról csípős verejték csorgott a szájába. Nyelv kidug, megízlel. Ez az. Közel jár.
Egy rongycsomó. Vagy patkány. Valami szőrös. Egy egész féldisznó akár. Nagyon büdös, mindenesetre. Akármi is, eltávolítom, gondolta a mester, és felmarkolom a sörömet. S kajánul filozofált egyet: Mi más a történelem, ha nem csövek kidugítása? Vagy be, akár. Csövekben az erő!
Nevetni kezdett, és nekilátott, egy erős ember, ellátva erős szerszámaival.


***

Előző este, amikor a nyár lazán végigfolyt a külvároson, s a hőség mézébe vonva a mezők, az utak és benzinkutak egyszerű világát, a mester a tornácán ült, és sört ivott. A felesége beborozott, és elment a szeretőjéhez. Ő itt maradt a söreivel, és sorban megitta – hopp, hopp – egyiket a másik után. Alkalomadtán rá is gyújtott. Olykor majdhogynem egyszerre volt képes inni és megszívni a cigit. De csak majdnem – hopphopp! – hiszen ezt a két dolgot lehetetlenség egyszerre megtenni. Az már amolyan paradoxféleség lenne.
Erről jutott eszébe – lehet inkább oximoron? – a fia. Vajon hol lehet a fia, az a hosszú hajú semmirekellő, az a bölcsész, az a kis teszetosza faszkalap, ó, miatyánk, mért nem lett inkább egy csinos lányom. Biztosan a barátaival lóg valami kávéházban, felolvassák egymásnak a buziságaikat, ó, azok a versek, buzi az én fiam, biztosan az. A szeme is olyan nagy, nedves, mint a buhereké. Egyszer megpróbált nekem is felolvasni valamit, vágtam is hozzá a csavarkulcsot, épp hogy mellé. Még ha rímelne, te seggfej, de krisztusom, ez nem dugít ki semmit.
De ez még elment volna. Hanem aznap délután egy méretes spangli társaságában ezt a kis sajtpapírra körmölt szemetet találta a fia fiókjában:

Versike apámról (utálom a vén prolit)

„Olyan volt, mint egy festmény,
mit okádék vetett vászonra –
én csak egészen kicsi pattogósra
gondoltam, akkorára, mint bolha
a tű hegyén, vagy nem is tudom–

de a szakadékba merült vasaló
másként vélekedett. Azt mondta:
-csillag, vagy pálcika,
amellyel olajbogyót fogyasztott,
hát nem mindegy? Alkoholista szagod van,
és lesz is, erősebb, mint az a járvány,
mely lecsapott az olasz püspökre.

Ne virnyákolj hát itt nekem,
te EGY-PUPÚ. Miért akar szerinted
párosodni anyám mással?
Miért akarná friss, síkos vaginájába
a te sömörös, hervatag csékedet?

Beszéljünk erről. Nem, tudom
hogy nem tudsz. Mert nem hiszel.
Nem állt melletted Magdolna
a nehéz napokban. S neked
sem volt elég a kurta virág
a kurva réten, sem a szerelem.
Nem tudsz vele mit kezdeni.
A pöcsöddel sem. Merülj hát el,
Kedvesem.

A mester a sajtpapírt gombóccá gyűrte hatalmas öklében, a spanglit a földre söpörte. Szíve kihagyott, így a második infarktus után ez már nem vicc. Megragadta az első sört, és intett a félrészeg feleségének, menjen csak a varrószakkörre. Még hogy varrás! Tudta már az igazságot, de türelmet kényszerített magára. Eljön majd az asszony ideje is.
Lassan leszállt a szürkület. Szisszent a hatodik sör, hamvadtak a cigarettavégek. Valahol a bevásárlóközpontnál felsikoltott egy autó riasztója, odább vonat füttye harsant.
Jóval sötétedés után, tizenegy körül jött meg a fiú, lomha, bizonytalan léptekkel.
Be van szívva a kis köcsög, gondolta dühösen a mester, beszívott a fartúró művész haverjaival, szippantottak a kis faszszopók, de most fog igazán nagyot szippantani, hohohó!
Meglendült hatalmas teste, megzavarodott a kis őzike szempár, sikoly vegyült a vonatok sikolyába, őrület a külvárosi éjszakába.

***

És a mester végre rájött, mi is a dugulás a kályhacsőben – rájött, amikor már valami síkos, bűzös tócsákban csúszkált a térde, amikor a rothadó gázszag már elviselhetetlenné vált, és amikor végre segítségül hívta az elemlámpáját. Az éles fény megvilágította a szétroncsolt, szétdarabolt emberi maradványokat, amelyeket ha képes lenne még összerakosgatni, együtt talán kiadnák a fiát: erre azonban már igen csekély az esély.
A mester kuncogni kezdett.
A picsába, hát ez mit keres itt, gondolta. Azt hittem, a kútba dobtam.
A kuncogás röhögésbe váltott. A cső nagyon felerősítette a hangot, el is torzította, úristen, eszelősök visonganak így!
Egy távoli hang kígyózott hozzá, a sötétség és csövek labirintusán át:
- Gyere, kész a vacsora! Utána el kell mennem. A gyerek még mindig nem jelentkezett?
A mester kuncogott. El kell menned. Igen, így is lehet mondani.
Küszködve megfordult a keskeny csőben – nem is sikerült volna, ha nem térdepel fia epehólyagjára, ami kipukkant, és síkos, bűzös tartalmával megolajozta a cső falát – és nekiindult visszafelé.
Nem remélt fényt a cső végén. Helyénvalónak tűnt, hogy már mindenütt ott a sötétség.