1. Tunguzka

- Ó, hogy az a… 
Egy pillanatig nem figyel oda az ember fia ebben a telibevert erdőben, ahol évszázadok természetes és mesterséges kosza hever a hó alatt és jól meg is akadt a lába. Szerencsémre, nem tegnap óta csinálom én ezt a melót, szóval villámgyorsan aktiválom a szervocsizmák talpán a jégkarmokat és nem esek akkorát, mint a budiajtó. Egy ledőlt drótkerítés rozsdás huzaljai közül próbálom kihúzni páncélos lábbelimet, közben azért emlegetem az ismert galaxisok mindenféle istenét rakásra, hogy így meg úgy csesszék bele, szegény nagyapám biztosan büszke lenne erre a szóáradatra. Már ha tudnám, hogy pontosan ki is volt a nagyfater. Mert nem tudom. Vannak róla halvány emlékeim, meg egy régi fotó, amire ráfogtam a nagyapa szerepét, de tényleg fingom sincs róla, ki volt az öreg. Azt se tudom, hogy hívták! Nem kell lenéznetek, azt se tudom, hogy az apám meg az anyám ki volt, meg hogy én ki voltam, vagy, hogy ki volt a családom többi tagja, ha volt… Na, most már lenézhettek. Ha mertek…
Nem, nem ittam el az agyamat, ki nem állhatom az alkoholt, egykor emberként sem szerethettem és ez nem változott az átalakulásom óta sem. Szóval, most csapok egyet a nagy füleimmel, és így váltok a sisakba épített kijelzőkön. Éppen hőképes üzemmódban nézek szét. Semmi gyanús mozgás. Csak néhány lebegő drón, de azok velem, velünk vannak. Illetve, még én mozgok itt, a több mázsámmal, plusz a több tonna súlyú szervopáncélzatommal... Meg lehet szokni, jó a fizikumom, végtére is bika vagyok vagy mi, plusz a szervo azért szervo, hogy segítsen… Tovább csörtetek. Na, ezt akartam megnézni, emiatt jöttem idáig az erdőbe. Tényleg egy helikopter hever beszorulva két öreg, megcsonkított fatörzs között.
– Egy Mi-24P volt valaha! – közlöm az interkomba. – Hallod, szépségem? Évtizedek óta itt heverhet!
– Hallom, lovag úr… – közli velem a szépséges hangú irányítás. 
Ahogy felhúzom magam és belesek a törött üvegen, látom, hogy ebből nem igen szállt ki a legénység, legalábbis nem egyben. Az évtizedek alatt a természet egyre rémesebb kis lényei tették a dolgukat, és némi összedobált csontot hagytak a pilótákból. Csoda, hogy az is megmaradt. A festés már zömmel lepergett, az egyik szárnycsonk még a helyén, a harminc millis ikergépágyú is felismerhető, innen tudom, hogy egy Mi-24P volt valaha ez a fémkupac. Nem tudom, ki voltam, nincs semmilyen a személyemmel kapcsolatos éles emlékem, de tudom, hogyan néz ki a Mi-24P helikopter! Ilyen hülye amnéziám van. Nem csak nekem, mert a bőrváltók közt ez a természetes.
Igen, én is bőrváltó vagyok. Ember voltam valaha, a Felébredés napjáig. Akkor minden különösebb előzmény nélkül egy szép, információs korszakban járó bolygón a lakosság bizonyos tagjai elkezdtek mindenféle olyan élőlénnyé átalakulni, amilyeneket addig csak fantasy filmekben vagy antik műkincsek díszítményein láttunk. Belőlem példának okáért igen ritka jószág lett. Minotaurusz. Ha nem lenne ilyen amnéziám, illetve nem szakítottak volna ki az addigi környezetemből, hogy egy kísérleti telepre vigyenek, akkor még élveztem volna is a dolgot. Jó, hazudok, akkor sem élveztem volna. Tudjátok, mennyire fáj, amikor a fogaid elkezdenek regenerálódni és kitolják magukból a tömést? Arról nem beszélve, amikor a csontjaid változnak. Bepisálsz. Nem képletesen, effektíve elengedik magukat a záróizmaid…
Szóval, amikor az átalakulókon kívül is mindenhonnan fura manócskák kezdtek előugrálni, amikor hirtelen hatalmas erejű új lények kezdték maguknak követelni a világ fölötti hatalmat, akkor elszabadult a pokol. Mert ugye nem gondolhatták komolyan, hogy mindenféle valós és titkos hatalmi társaságok, akik évszázadokig küzdöttek a bolygó fölötti uralomért, csak úgy egy füttyentésre átadják nekik a hatalmat… Vagy ha igen, hát egy nagy villanás volt az utolsó, amit láttak. Mert az lett a vége. Atomháború, ki tudja ki ellen, de emberek, elfek, orkok, goblinok, törpök és más lények mind százmillió szám pihentek el a nukleáris hamu alatt… 
Amikor kijutottunk a telep romjaiból, már egy szürreális új világ köszöntött ránk. Nem igen volt már hova hazamennem és nem tudtam, hova is kellene egyáltalán. És elindult a harc, mindenért, mindennel. Tudjátok, hogy mi lett sok bőrváltó? Stalker. Maga a szó egy orosz regényből származik asszem, a stalker a Zónát járta, aztán más regények és játékok is átvették a rommezők vándorának a nevét… Én valahol a harmincas éveim végén lehettem a Felébredéskor, ismertem a régi világot, és ahogy mondtam, minotaurusz bika vagyok. Íme, a tökéletes (?) stalker!
Rusnya képem egy ember és egy szarvasmarha keveréke (vidéki gyerek voltam, higgyétek el nekem, nem pont így néztek ki); a mozgatható füleimet (ezek később jól jöttek a szervopáncél vezérléséhez), a két szarvamat és az extra farkamat is ez az állat kölcsönözte. Ráadásul több, mint két és fél méter magas lettem! De ha azt hiszitek, hogy elég a szép új világban egy minotaurusz bika ereje, valamint az, hogy emlékszem a régi világra, tudom, hogy mire valók voltak a mindenfelé heverő eszközök, sokukat használni is tudom, akkor nagyot tévedtek… Sok hasznos tárgy maradt szétszórva a bolygón, de nemvicces élőlények is keletkeztek a csodalények, meg a mindenre és főleg mindenkire dühös emberek mellett…
Pedig mi, bőrváltók még erősebbek vagyunk és gyorsabban regenerálódunk, mint az átlag csodalény, ráadásul az életkorunk is hosszabb. Merthogy nyolcvan éve volt a Felébredés. Kábé. Viszont senki nem tudta megmondani az egész kurva Földön (ez volt a bolygó neve), hogy akkor hány évtizedig vagy évszázadig kellene még ezen a trágyagolyón szaladgálni élet címszó alatt. Vannak olyan lények, akik bizonyítottan több száz évesek, vagy még öregebbek: ezek minimum a középkor óta várták, hogy újra eljöjjön az ő idejük az emberé helyett. Hát, ezt nem így képzelték. Én sem, szóval basszák meg. Mindannyian, a sárkányok, a tündék, az amerikai elnökök, a bankárok és cégvezetők, akiknek mind viszketett az ujja azon a retkes indító gombon. Szexuáljanak egy jót az összes vallás összes istenével… 
Mivel nem volt túl egészséges dolog tartósabban egy szál bermudában futkosni a bolygó jelentős részein, hát védőruhát öltöttünk. De ez nem a jó öreg katonai szimatszatyorból előhalászott VV kotonruha volt – bele sem fértem volna – hanem valami más. Én lettem Vasember. Mert már az is szervopáncél volt, félig a régi világ legmodernebb technikája, félig az új világ mágiája.
De most már nem ilyen fémruhám van. Ez itt rajtam sokkal jobb. Modernebb. Látszik, hogy rendes gyárban építették, az alkotóknak volt róla elképzelése, hogy milyen érzés egy ilyen maskarában mozogni egész nap, sőt van benne tervezési és alkalmazási filozófia is. Elhihetitek, nagy sikerem lett volna ezzel a szerkóval a régi világban a Comic Conon.
– Itt M4, a szektorban semmi különös, rajtunk kívül nincs mozgás, még az állatok is elmenekültek! – jelentek újra a komlinken. 
Ez egy rendes hadsereg, komolyan veszem. Hozzájuk tartozom. Évekkel ezelőtt hagytam el a Földet, űrjáró lettem. Most pedig újra itt vagyok, mert itt van dolga a hajómnak. Jó, nem az enyém, pedig pofás kis star dreadnought, röviden: drenya. Érdekes szó ez a drenya: bolygómegnyomorító, kontinenshámozó, flottaaprító, huszonöt kilométer repülő rémálom. Elveszejt minden reményt, vagy éppen visszaadja, és ha egy drenya harcol az oldaladon, már félig győztél. Milliárdok gyilkosa, soroljam még a címeket? Ez kell minden galaxisba! Van is jó pár belőlük, államok vagy éppen zsoldos szervezetek kezében.
Igazán lelőhették volna azt az űrjáró törp hajót úgy, hogy ne ide, az istenverte Szibériába taknyoljon bele. Persze, ilyenkor aztán lehet akármennyi szervolovag a csapatban, lehet köztük akármilyen minotaurusz – mert vagyunk páran –, mégiscsak Asterios papára van szükség. Az én vagyok. Most mi van, az eredeti nemzetiségem állítólag magyar, de hogy nézne ki egy minotaurusz Pistaként? Vagy Bonyhádi Hüvelyk Egonként, én is röhögtem, hogy ilyen nevet ki adott egy bikának? Úgy se tudják, ki a tök volt az az Asterios. Az első minotaurusz valódi neve amúgy. Ha meg rájönnek, és elkezdik tolni az „ógörögök mind buzik voltak” vicceket, akkor még mindig lehetek mondjuk, Buga Jakab…
– Visszafelé tartok, szépségeim! – közlöm az irányítással és remélem, tényleg ül ott egy pár nőstény akármi is. 
Azért még gyorsan szétnézek egy kicsit, szóval aktiválom a repulzort, valamint a két kis ionmotort, és felrepülök. Mondom, hogy ez modern páncél, sokkal halkabban repül, mint a régi rakétáim, és jóval nagyobb távokat lehet vele megtenni. Mondjuk, én valahogy nem érzem jól magamat magasan. Űrsiklóban ülve mégiscsak jobb. De azért figyeljük meg a terepet rendesen! Jól látom a becsapódási helyet, ahogy a sérült és össze-vissza egymásnak dőlt fák fölé emelkedem. Hát, eltrafáltuk őket egy drenyától elvárható mértékben, a hajó fele például meg sincs, csoda, hogy landolni tudott úgy-ahogy. Egy hatalmas törp mecha áll mellette, elég béna pózban maradt, amikor egy nehéz vadászűrhajónk telibeverte a fejét. Nem volt még felhúzva a pajzsa, szóval a fej tőlem távolabbi fele hiányzik, sült törp és olvadt fém moslékjával van tele. Rohadt rabszolgahajcsár űr-törp banda, agyukra ment a sújtólég és kitört náluk a sztálinizmus. Csak a döglött példányokkal nincs baj! Köpnék is, de szervopáncélban nem köpködünk.
Emlegetem itt őket, hát közeledik is két vadászűrhajónk, mellém ereszkednek és billegetnek a szárnyukkal. Viszonozom egy kétujjas szuperhős-féle tisztelgéssel és landolok, ők meg elrepesztenek. 
– Ej, de éber őrposzt! – ezt muszáj megjegyeznem, ahogy a medence pereméhez közeledem. Egy fiatal félork őr áll nekem háttal, gondolom, jobban érdekli a törp hajó körüli ügyködés, mint az, hogy bármilyen ellenség közeledhet. Éppen rágyújt, szóval azt hiszem, hogy az őrposzt körül hordozható generátorral egy kis pajzsot húztak fel. Így nem zavarják sem a káros anyagok, sem a helyi mesterlövészek. Pedig a félorkok szívós fajta. Aha, a füst máris szétterül az erőtér mentén. Okos gyerek vagy, jó szagod lesz, ha az egész pajzsot telefüstölöd. Na, mindjárt megijesztelek. Felemelem az emberes méretű sugárvetőmet.
– Állj! – közli valaki rémisztően vékony hangon. Mi van? Ez ki a fene? Körülnézek, sehol senki. Fölöttem sem.
– Azonosítsa magát, maga elméretezett csikókonyha! – ez csak komolyan gondolja a keménykedést. Még hogy elméretezett? Várjunk csak! 
Lefelé pillantok. Jéé, egy cuki kis droid. Bár valójában nem droid, és ha kell, nem is annyira cuki.
Ugyanis egy nem bántóan nagyméretű, lánctalpas masina áll előttem. Oda kell figyelnem, mert a végén ráléptem volna. Na, ezért olyan trehány a félork, rajta kívül is van másik őrszem. Ezek ilyen kis egérszerű rágcsálók, egy pici harckocsiban, ami azonban így is van pár tíz kiló, és helyenként centi vastagon páncélozott. Szabályos sugárvetővel van felszerelve – megfelelő terepen használva sokkal hatékonyabb egy közönséges gyalogos katonánál. A parancsnok apró gázálarccal a fején néz fel rám, úgyhogy lentebb ereszkedem, egyszerűen felemelem a szerkentyűt, majd kihúzom magam és jelentek.
– M4 felderítő járőr, Asterios szervolovag jelentkezem. Kérek engedélyt belépni a zónába! – persze az egérkék közben legalább két méterre vannak a talaj felett a mancsomban...
– Asterios, tegyél már le, elment az eszed? Én vagyok az, Jaja! Te magyartarka vadmarha, le ne ejts megint!
– A múltkor sem én ejtettem le, Jaja főtörzs, hanem az asszony verte ki a kezemből a bandát.
Mert ugye ha a Földön nem lehet megfelelő minotaurusz lányt találni, akkor pár fényévvel arrébb kell menni, ott már vannak többen. Cserébe viszont nem szeretik a gépesített egereket… Ilyenkor ezek a gépesített egerek két méterről zúgnak le a fél lánctalpassal együtt. Totálkárnak hívják az esetet.
Vigyorogva visszateszem a rágcsálópáncélost a talajra, a félork ez alatt azonosít egy hirtelen előkapott képernyőn, és közben persze röhög. Az egerek még kívánnak nekem egy szépet, és visszagurulnak a fedezékükbe, egy szikla mögé. Most látom csak, hogy két tank is van itt, a másik olyan tíz méterre áll egy kicsavart fatörzs gyökereinél és tanácstalanul forgatja a tornyát. Mondom, ez rendes hadsereg, komolyan kell őket venni, mert ráfázhat a paraszt. Ráadásul vannak nekünk rendes méretű tankjaink is, és azok üzemeltetéséhez is jól értenek Grabowskyék, ahogy hívom őket így egy régi rajzfilm figura után…
Szóval szépen átjutok az első őrposzton. Közeledek egy látszólag a semmi közepén álló kapuhoz, amit egy másik, jóval nagyobb védőpajzson nyitottak a medence felé felhúzva. Ez alatt folyik az ügyködés. Egy ócska daruval például egy kisebb darut próbálnak éppen felemelni, amelyik akkor borult fel, amikor fel akartak vele állítani egy teherszállítót… Ebből mi sül ki? Egyáltalán mit is keresünk ezen az istenverte helyen ezen az istenverte bolygón egy fél törp hajóban? 
Mondom, én ugye ember voltam valaha. Szóval elég csak sokáig néznem a havat és arra gondolnom, hogy ez itt Szibéria, itt tehát kurva hideg van, hogy fázni kezdjek egy olyan páncélban, ami az űrben is használható. Pszichológia. Erről nyolcvan év alatt sem szoktam le. A fázó minotaurusz bikák pedig ilyenkor a nőjükre gondolnak.
Egy minotaurusz csajnak emberi feje és teste van. Na jó, a szarvai, a fülek és a farkinca az már egy bocitól van kölcsönözve. A bokájuk is fura, olyan pata jellegű, szemben a mi emberi, hatvankettes méretű lábunkkal. Hogy a bikáknak miért nincsenek patáik például? Na, ez a kijelentésem kisebb vihart kavart a bajtársak körében. Ugyanis a galaxisban kétféle alfaja van a tauruszoknak. Az egyik ugye mi vagyunk, a „mino”, másik meg a „ren”. A rentaur úgy néz ki, mint egy két lábra állított antropomorf marha, vastag szőrrel és hajjal, de emberi kézfejjel. A ren tehenek is ilyenek. Aha, ez a vihar oka, mert ha a két alfaj bikái jobban hasonlítanának egymásra, akkor ezek a renek a mi nőinket kezdenék el környékezni a saját teheneik helyett! Még mit nem! Érjék be a galaxis teljes gémer és furry közösségének rajongásával, meg azzal, hogy gyakran őket nézik minotaurusznak.
De most irigyelem a rentaurok vastag bundáját, mert rajtam nincs sokkal több szőr, mint egy emberen, itt fagyok meg Szibériában a rohadt pszichológia miatt. Gyorsan vissza is térek a nőmhöz gondolatban.
Szóval felrémlik előttem az én cowgirl-öm, amint a nagy boci szemeivel nézi a féllánctalpas egereket, én pedig szándékoznám közölni vele azt az egész huszonöt kilométeres űrhajón senki által említésre méltónak nem tartott dolgot, hogy az Sd Kfz.9 az körülbelül így nézett ki, és közben fentebb emelem a méltatlankodó Jaja főtörzset a masinával. És mivel nagyon nem a csajom kezét néztem, hát jött a csatt! Ezek után pedig szerelmem felmászott a szerény kétszázharminc centijével az asztalra, pedig az asztal ezt nagyon nem szerette volna. Közben két csapattársam, a Skót – minotaurusz –, meg a Herceg úr – nem tudjuk milyen állat – filmeztek, csak úgy röhögtek közben, hogy felvétel végül úgy nézett ki, mintha a süllyedő Titanicon forgatták volna. Na, mindjárt jobban érzem magam. Így utólag már vicces.
Lám, hirtelen nem is olyan hideg a tajga, és tudok a melóra koncentrálni. Tehát van a hajón valami hasznos dolog. Vagy inkább valaki hasznos? Mert a nagyobb törp hajókat úgy építik állítólag, hogy egyfajta élő hajók is, szóval a vezérlő rendszerbe valamilyen szerencsétlen élőlény van belerakva, hogy könnyebb legyen irányítani azokat a nagy dögöket. Például egy sárkány. Nem viccelek. Jó, mi? Gondolom, az élőlény kellene.
Mondjuk, halkan súgom, a mi hajónk is hasonló. Ugyanis Theresa, vagyis az Úrnő, ahogyan hívjuk, nem is élő, vagy nem egészen, valami spéci kiber…
– Riadó! – hallom a komlinken. Minden hullámhosszunkon verik blattot, még a félork is majd megfulladhat ijedtében a telefüstölt pajzsa alatt.
– Nagyszerű. – Morogva felemelem a sugárvetőt, a bal karomat – pontosabban a rajta lévő bucklert – magam elé tartom, ellenőrzöm a fegyverrendszert, például hátamra szerelt páncéltörő rakétavetőket, a repulzort, célzó módra kapcsolok és hátrálok a védőpajzs kapuja felé. 
– Itt M4, jelentkezem, mi történt? – közben letérdelek, hogy ne legyek akkora célpont. A nevetséges méretű buckler persze segítene kivédeni a támadásokat, de ez nem is egy egyszerű vasdarab, hanem védőmező generátor.
– Itt M1, Magyar, hol vagy? – a parancsnokom hangját hallom a komlinken.
– A hármas kapu előtt vagyok. Mi történt, miért nem húzták még fel a pajzsot? Ki támad és honnan? És közben mit csinálnak odafönt, a drenyán?
– A roncsban van a vészhelyzet – mondja Ferdinánd parancsnok, azaz M1. – Figyelj, M5 kisebb zűrbe került… 
Ez nagy bajt jelent a parancsnok szótára szerint. Mi a búbánatos francot csinált az a lökött Francia? Na, ennek mindjárt elcsatolják a kétharmadát, akkor aztán nézhet a hülyéje. A karma már csak ilyen… Ezt a viccet is csak én értem a hajón. 
– Úgy tűnik, a szépség találkozott a szörnyeteggel – ez már az Úrnő hangja a komlinen. – Nem viccelek, fiúk, éppen barátkozik a hajó vezérlőjébe zárt lánnyal. Izé… lénnyel.
– Felség, akkor én most menjek nekik gyertyát tartani? Kevéssé értek a rokokó udvarlási szokásaihoz! – megkockáztatom ezt a kis beszólást, mert az Úrnő kedveli a fajtámat, illetve nem egészen értem a helyzetet.
– Várd meg M3-at és Graunt, utána menjetek be, mielőtt a haverotok halálra lesz szeretgetve! – Az Úrnő szinte soha nem mondja ki, hogy „ez parancs”, de mindenki tudja a hajón, mire gondol. 
– Értettem! – minotaurusz vagyok, nem hülye. Ez jó. Kellene egy ilyen póló.
– Itt vagyunk mögötted! – hallom I. Graun hangját. 
A félork fejedelemnek már a nagyapja is kalandozó volt. Három fiával és számos harcossal erősítették a csapatunkat amúgy, de most csak az öreg van itt. Természetesen a zöld fejedelmi páncéljában. Nem olyan erős cucc, mint a miénk, de az öreg tapasztalt harcos. Pár évszázad tapasztalat is van az talán. Mellette M3, azaz a Skót biccent felém és előhúz egy tényleg jelentős méretű kardot. 
Rögtön csatlakozom hozzájuk, futólépésben indulunk a roncs felé. Érkezik közben egy felfegyverzett űrsikló, két vadász kíséri. A szemem sarkából, vagy inkább a kijelzőim sarkából pedig látom, néhány egér-páncélos is közeledik, köztük egy emberi, illetve, inkább embertelenül nagyméretű. Néha még mindig nehéz megsaccolnom a dolgok méretét. Ami emberként nagynak tűnt, az minotauruszként kicsi lett.
– Bemegyünk, fiúk? – I. Graun úgy teszi fel a kérdést, mintha egy remek kupiba invitálna bennünket.
– Nem várjuk meg még néhány jó pajtásunkat, hogy csatlakozzanak a bulihoz? – szól a Skót, akiről nehezen tudom eldönteni, hogy ezt most viccnek szánja, vagy tényleg várunk még valakire.
– Hé, induljatok már, amigos, mert a francia mindjárt kapitulál odabent! – M1 poénját mind értjük, így hát kuncogva bemegyünk a hajó oldalán szakított résen. 
Graun félelem nélkül megy elől, látszólag lazán tartva egy díszes, hosszú bajonettel felszerelt puskát, amiről valamiféle tollcsomó lóg – talán mágikus amulett lehet. Balról én fedezem, jobbra pedig a Skót szervócsizmái csattognak a hajó padlóján, mögöttünk parányi lánctalpak csikorognak. Egy pillanatra megint a nőmre gondolok. Nagy levegő… Szemmagasságba emelem a sugárvetőmet, a másik kezemmel pedig előhúzok egy a Skóténál jóval kisebb, de így is iszonyúan hatásos pengét. Vége a nézelődésnek, a filozofálgatásnak, az emlékezésnek. Mi vár ránk idebenn? Vadul ver a szívem. Balhé? Kaland? Már megint? Ó, hogy az a…
 
– Csak gratulálni tudok! Azt szerettem volna, hogy meséld el nekem, bocsánat, nekünk, hogyan került a hajóra egy nőstény, alakváltó griffmadár, aki inkább hasonlít egy angyal macskanőre. Ehelyett előadsz egy rövidke eposzt arról, milyen fasza kölyök is vagy és hogy néz ki a barátnőd. Magyar, téged szaporítani kellene! – néz rám I. Graun középső fia vigyorogva.
– Ha csak ez a herceg úr vágya, akkor közlöm, hogy inkább vagyok az említett barátnőmmel a kimenőm alatt, mint hogy nektek meséljek a 3.sz. Tiszti Klubban! Még be akarok ugrani a kórházba a Franciához is. Felséges atyátok semmit nem mondott az eseményekről? 
– Bátyó, nyugalom, először is kérem a tíz aranykreditemet! – Gnamas, a legifjabb herceg mellém áll. – Én tippeltem jól a minotaurusz nők kinézetét illetően! Magyar, te pedig hajtsd fel szépen az italodat, aztán elkísérünk a kórházba, sőt, a griffet is megnézzük. Közben, én legalább is, várom a folytatást, sőt a bátyám is várja, csak fáj neki a tíz aranykredit, amit ide kell szépen a tenyerembe számolnia. Köszönöm!
– Jól van, hol is tartottam? – felállok az üvegemmel. Az alkoholmentes nemadiai sörnek olyan az íze, mint a kólának volt a régi világban, a Földön. Gyerekkori emlék. Gyorsan meghúzom.
– Megvan! Ó, hogy az a...
 
Ellenőrzöm, hogy mennyi oxigén maradt a páncélom ellátó rendszerében. Van még két órára való. Habár állítólag lélegezhető benn a levegő, de nagyon magas a páratartalom. Ki tudja, mi mindent szipognánk itt be, szóval belső keringetőn vagyunk. Ismeretlen hajóban amúgy is ez a normál protokoll. Mind a hárman így teszünk a kijelzőm szerint, még az egérkék is behúzták a búvó nyílásokat. Néhány egértank bekapcsolja a tornyára szerelt fényszóróit, de ettől semmi nem lesz jobb, cserébe saját magunk félelmetes árnyjátékában gyönyörködhetünk.
– Cincogók, álljatok le, mindenki maradjon éjjellátón! – hallom Graun hangját.
– Még mindig mehet az egyik reaktor! – közlöm a csapatommal.
– A vészvilágítás biztosan független a reaktortól – feleli a Skót.
– Értelmes tervezéskor igen, M3. Viszont nézzétek a klímarendszer zsaluját itt a fejem fölött. Mozog! Tehát részben a szellőzés és a klíma is működik. Azt meg nem gombelemről üzemeltetik, tehát valami tartalék áramfejlesztőnek mennie kell!
M3 bólint, én vagyok a stalker, nekem kell érteni a roncsokban tapasztalt érdekes dolgok jelentéséhez.
– Viszont, ha egy hajón vészhelyzet van, például terjed a tűz, vagy éppen ereszt ki az űrbe az egész pár nagy lyukon keresztül, akkor nem kellene lezárni a szellőzőt? – Graun kérdése teljesen jogos.
– Az már a vezérlés intelligens tervezésétől függ. Az Úrnő fedélzetén például vannak ilyen biztonsági lezárások, illetve a mi egyes rendszereink is több független szektorból állnak. Ráadásul így minimális lyukakat hagytak a nyomásálló válaszfalakon.
– És kézzel nem lehet ezt irányítani? – érdeklődik a Skót. Most már mindannyian a befúvó rácsot tanulmányozzuk, inkább, mint padlón heverő, szerencsétlen lény összezúzott, véres tetemét.
– Mindent lehet, M3, mindent, amire a megrendelőnek pénze van, kábelezés és szenzorok kérdése az egész! – felelem, amire a félork megcsóválja a sisakba bújtatott kobakját.
– Ezt szerintem visszakapcsolták! – közli velünk a sejtését.
Vagyis eleven lények vannak a fedélzeten! A reaktor, vagy a mérgező üzemanyag- és gázszivárgások, illetve a kintről bejutó, nem teljesen egészséges levegő lassan végezne egy védőruha nélküli teremtménnyel, néhány egészen fantasztikus létformát kivéve; ha viszont nem lenne oxigénjük, akkor már megfulladtak volna. Ösztönösen nagyobbat szippantok az tartályomból.
– Balra tovább! – közli Graun, aki közben nem csak a sisakja kijelzőjén megjelenő térképet tanulmányozza, hanem a puskájáról lógó amulettet is. Két egértank azért gyors tüzelőállást foglal, hogy fedezhesse a jobbra vivő folyosót. Egy nagyobb terembe érünk, ami mintha valamiféle kantin lenne: feldőlt asztalok, és kiborult kaja, valamiféle ragacsos lébe is belelépek, nem vér, csak némi cukros lötty folyhatott ki. Kóla? Limonádé? Hol vannak vajon, akik itt akarták megenni a nem túl ízletes fejadagjukat, amikor a csata elkezdődött? Akkora menőség űrjárónak lenni, ülsz a csillogó hajódban, nyomogatod a gombokat, az ellenfeled is nyomogatja a gombokat, aztán egyszer csak látványos effektparádé kíséretében egyikőtök felrobban. Asterios papa pedig megy a haverokkal és jól agyonrugdossa a túlélőket. Egy pillanatra megállok az ételkiadó pult előtt. Megdöbbenésemre egy kicsi, gyerekméretű autó áll a rendetlenség közepén, teljesen ép. Ráfókuszálok, tényleg jól látom? Ez egy lábpedálos Moszkvics? Méghozzá egy kék? Eltemetett gyerekkori emlékem kerül elő, én ilyen verdán tanultam vezetni. Egy élettel ezelőtt… Honnan a fenéből hozták ide? Nem, odakint minden szétrohadt már. Ez valamelyik földi nagymenő csodalény gyűjteményéből származik? Tanácstalanul szétnézek, és amit észlelek, arra ösztönösen ráemelem a sugárvetőt.
Egy fiatal, serdülőkor előtti, vörös hajú minotaurusz lány áll a Skót előtt, aki mindössze annyit bír kinyögni a látványra, hogy:
 – Nővérkém? – és csak áll ott leeresztett karddal.  Mi a fene? Azért a Moszkvicsot csak meg akarom szerezni, itt van egy kéznyújtásnyira, nőm már van, ha lesz egy fiam, akkor ugyanolyan verdán lesz bevezetve a bukott földi kresz rejtelmeibe, mint apa… Meggondolom magam. Ugyanis most Graunt látom, akinek lövésre készen áll a puskája, egy idős, magas termetű férfi áll előtte, aranyszegélyes sötét köpönyegben, csuklyája alól szép, őszes haj és szakáll lengedezik elő, kezében egy hosszú bot, mintha valami öreg druida, mágus, vagy álruhás isten lenne.
– Te és a családod cserbenhagytatok engem! – mondja fennhangon az Öreg.
Rendes hülyékként nézünk ki a fejünkből. Az egerek is látják? És miért fordul minden tankjuknak hátrafelé a tornya?
– Drágám, ne legyetek már ennyire szerencsétlenek – közli ekkor mosolyogva a kis minotaurusz lány. A hangja egy felnőtt nőé, olyan ismerős! – Komolyan, ez egyszerű mágikus kivetítés! – megvan, hát ez a Skót feleségének hangja! Ó, Morrigan áldjon meg, Lexana, te kelta cowgirl boszi! Az Öreg rémülten néz felénk, de Graun kezében már mozdul a hosszú puska és szúr! A druida-forma tata hátraesik, és hirtelen törp csatamágus lesz belőle. A minotaurusz lány eltűnik, és üvöltve rohan elő egy hatalmas kan harcos nyúl, vadul forgatva egy feszítővasat, úgy támad egyenesen a Skótra. A harcos nyulak nyúl-ember keverék lények, nagyon kedvesek az emberi arcukkal, a hosszú füleikkel és a kis bolyhos farkincájukkal, meg a szőrös tappancsaikkal. De mocskos dög az összes! Mind a vad, mind a szelídített példányok. Ők az univerzum nyers pusztítói. Ha egy bolygóra jutnak, akkor annak vége, mindent felzabálnak, és szétszaporodják az egészet. Ha viszont egy helybeli hím tetszik nekik, azt megtartják tenyésztésre, mert állítólag bármilyen hímtől csak harcos nyulakat szülnek. Szóval nyúl férfi alig akad, de nincs is rá nagy szükség ugyebár. Aztán továbbállnak, vagy továbbviszik őket az alkalmazó tündék vagy a törpök. Hogy én se unatkozzak, egy kifejezetten jóképű nyúlsrác ugrik ki a Moszkvicsom helyén támadt lyukból a padlón, és habzó szájjal a sugárvetőm után kap. Hosszú karmai-körmei csikorognak a fémen, ordít, mint a fába szorult féreg. Higgyétek el, ilyenkor jó a szervo páncél. Persze, nem csak a baknyúl kifejezetten jóképű, hanem én is. Sőt, a rövid gépkard is a bal kezemben, szóval oktató-nevelő célzattal párszor belevágom az ugrifülesbe, a pengén körbefolyó vékony energiaáram meg teszi a dolgát. Na most üvöltsél, hülyegyerek! Erre nagy tragikusan meghal. 
M3 sem tétlenkedik, fejbe veri a támadót a kardja markolatával, aztán nagy lendülettel csinál belőle két nyulat. Én közben a padlóra, a lyuk köré irányítom a sugárvető csövét, és azelőtt rostává lövök egy párat, hogy ki tudnának mászni a gödörből. Graunt közben egy varázserejű dobással hátraveti a talpig vasba öltözött törp mágus, a félork – szerencséjére - talpra esik, mint a macska. Két mezítlábas, szakadt ruhájú, emberforma férfi rohan el a törp mellett, első világháborúsnak tűnő puskákkal. Az egyik „mesterlövész” három méterről elhibázza a fejedelmet, a másik rémült szemmel néz hol rám, hol Graunra. Istenek, hány éves ez a kölyök vajon? Célzok a sugárvetőmmel, de Graun megelőz és mind a kettőt fejbe durrantja. Még azt se volt időm megfigyelni, hogy tényleg emberek voltak, vagy valamilyen csodalény-szerű fejük volt.
– Elszálltak az utolsó hímek! – kiáltja egy vékony, női hang, és ránk szabadulnak a pokol fúriái. Mindenhonnan harcos nyuszik ugranak elő, nem érdekli ezeket semmi, nem szúrja csupasz tappancsukat a számos, földön heverő szilánk? Hosszú nyelű csatabárd-féléket forgatnak, valaha, a régi világban ezt az eszközt neveztük csutkavágónak. Némelyiknek még a hátán lóg, vagy a kezében van egy nevetséges zárdugattyús puska, lézer vagy egyéb lőfegyver. A legtöbbjük testén félelmetes harci festés, vagy inkább pacsmagolás. Ruha, páncél az alig van rajtuk, cserébe némelyik egykori közlekedési jelzőtáblát használ pajzs gyanánt. Hogy egy ilyen látványtól hétfelé pisiltek volna a régi világban a japán anime- és mangarajongó srácok, az tuti. Köszi, de én inkább élni szeretnék! Elképesztően gyorsak, emiatt pont, hogy a közelharc az erősségük. Mondjuk, elég keskeny terepen támadnak, szórni kezdem őket a sugárvetőmmel. Néhány lövés lepattan a páncélomról, vaktában lőnek, nem is nézik, van-e kolleginájuk a lövés irányában. Kaszálja őket a Skót is, hol a gép-claymort lendíti meg, hol pedig az előhúzott sugárpisztollyal ad le pár lövést, közben közeledik felém, hogy jobban fedezhessük egymást.
Graun szintén jól boldogul, valami mágikus erősítést használ a puskájához, mert egy lövését követően legalább négy négyzetméter fém szakad ki a falból, elsöpörve a törp mágust, meg két mellette hadonászó nyulat. Az egerek rémisztően hadarnak a komlinken, de küzdenek a kis harckocsik keményen. De hát mennyi van ezekből még, legalább négy kapja el a sugárvetőmet, az egyik már a fejemre mászik, a hülye picsák, képesek lennének így is fellökni? Párszor közéjük szúrok a rövidkarddal, de ha egy összerogyik, ugrik fel a következő a rakásra. Közben már a hátamat is püfölik…A fenébe is, hát végül űrjáró meló ide vagy oda, a jó öreg Földön halok meg?
– Azt a jó édes…nesztek akkor, tapsifülesek! – és hirtelen gondolattól vezérelve elengedem a sugárvetőt. Na, erre egyik kis aranyos sem számított, esnek, buknak egymásra. A szabaddá vált jobb kezemmel elkapom azt, amelyik a sisakomon szertornázik, és egy pici mozdulattal ráhúzom a szarvaimra. Pontosabban a fejfedőm szarv-védőire. Nagy sikoltozással lefordul a földre. Gyorsan a hátam mögé nyúlok, és előhúzom az önvédelmi kézifegyveremet. Igen, a jó öreg, ütött-kopott Kalasnyikov! A fogantyúja, a zárfelhúzó mind a páncélom vaskesztyűjéhez vannak átalakítva. Szóval vaktában közéjük eresztek egy sorozatot, aztán felrepülök, nem túl magasra, csak éppen a hátamat kenem oda plafonhoz, ezzel pedig levakarom a nyulakat róla. Van még vagy húsz lőszerem, szépen elhessegetem a tapsikat a sugárvetőm közeléből.
A röpködés megtetszik a Skótnak is. Egyszerűen közészáll egy kisebb csapatnak fejjel, letarolva őket.
– Csakhogy megvagy! – üdvözlöm a sugárvetőmet. A viszontlátás örömében ráküldök egy pár impulzust az egyik válaszfalra, ami erre szétesik, néhány szerencsétlen hullik ki mögüle.
A harci zaj lassan elül, az egér-páncélosok még lőnek egyet-egyet.
– Itt M1, jelentést! – szólal meg a parancsnokom a komlinken.
– M3, mágikus csapdába futottunk az ebédlőben! – feleli a Skót. Körbenézünk a helységben, csak mi ketten állunk még, meg persze az öreg félork uralkodó. Illetve ő térdel, és a puskája tusával rettenetesen aprítja a csatamágust. Odamegyek.
– M4, jelentkezem! – közlöm – mind megvagyunk, I. Graun még véleménycserét folytat egy törp harci mágussal. Látjátok?
– Látjuk… – közli Ferdinánd parancsnok.
Sorra jelentkeznek be az egereink is. Ők már nem úszták meg ilyen könnyen a rohamot.
– T-412 ég, két áldozat, két sérült! – hallom az üzenetüket – T-410 és T-390 harcképtelenek! 
Graun felsegíti a kis híján agyonvert mágust. Szétnézünk. Na, ez aztán rendetlenség. Most már tényleg vér van a padlón. Meg a falon. Sőt a plafonon és rajtunk is.
– Hálás lehetsz a feleségednek, Hegylakó! – mondom a Skótnak – Ha nem segít, rosszabbul is járhattunk volna.
– Tudom! – közli velem M3 – majd meghálálom neki. 
– El is várom! – ez megint Lexana hangja, csak most a komlinkből szól – itt vagyok kint egy másik mágussal, segítünk. Vigyázok rátok. 
– Uraim, még mindig balra! – mondja fennhangon I. Graun, és udvariasan besegíti a törpöt egy kukába, fejjel lefelé. – A kis barátunk is jön velünk!
 Tovább indulunk, persze vihetjük a mágust a Skóttal. Néha lóbáljuk egy kicsit, mert tengeri betegen csak nem kezd el varázsolni. 
– Az egerek és pár technikus munkához látott a megtisztított területen – közli velünk M1. – Figyeljetek, baráti erők vannak mögöttetek! Több helyen a tűzoltó berendezések szén-dioxidjával árasztottuk el a klíma és szellőző rendszert. Mindenki maradjon belső oxigénen. Két repulzoros drónt is kaptok fedezetnek.
– Már közel vagyunk! – jelenti ki Graun – Ez itt az egyik reaktortér mellettünk.
– Nem is szivárog, ép a páncélzata – folytatok gyors ellenőrzést a kéznél lévő műszereimmel.
A legénység többi tagja rendesen viselkedik, néhány holttestbe botlunk az úton csak, akik összetörték magukat, megfagytak, vagy megfulladtak a szén-dioxidtól, de nem akadunk egyetlen túlélőre sem. 
Graun egyszer csak letérdel és megállítja a csapatot. Lerakjuk újdonsült pajtásunkat, akit időközben elneveztem Kukának. Kuka, a törpe szintén egy régi rajzfilmfigura volt.
– Valami közeledik! – néz előre a félork.
– Fiúk, felfelé is nézzetek, ez egy… – kezdi Lexana, de az egyik drónunk kiszáguld a folyosóra és közbevág.
– Drider! 
Mi a pék füle az a drider? Hogy ne kelljen hiábavalóan erőltetnem az agyamat, egy hatalmas pókszerű izé ugrik ki a széles átjáróba a kis drón nyomában, de előttünk váratlanul megtorpan. Aha, akkor ez a drider: adott egy jó három méteres pók, aminek a fejrésze helyére egy komplett nőt húztak. Hű, ki a jelmeztervező ezen a hajón? Graun majdnem hanyatt esik. A drider ott toporog előttünk, néz ránk a legalább három pár sárga szemével, és közben idegesen mozgatja össze-vissza mind a nyolc lábát. Amennyire látom, adtak neki valamiféle fekete páncélt is, bár nem tudom eldönteni, hol van a fölvett vértezet, és mi a saját kitinburkolata a testének? Hős drónjaink közben fedezéket keresnek Kuka mögött.
– Óvatosan, fiúk! – tanácsolja a félork. – A driderek páncélja golyóálló, nagyon gyorsak, és ahogyan látom, ez máris harci táncot jár!
Egymásra nézünk a Skóttal. Mert a frászkeltő fekete özvegy inkább eléggé bizonytalannak látszik. Úgy szorítja a jókora alabárdot a kezében, hogy belefehéredik az ökle, és már harmadjára rázza meg a fejét, mintha csak az egyik ezüstszínű hajtincsét próbálna kirázni az arcából. Láthatóan valami ötletet keres, hogy melyikünkre is kellene rátámadnia. Idegesen pillant a háta mögé. Csak az időt húzza?
– Senki nem mehet át! – közli velünk a pókasszony rendkívül fenyegetően galaktikus alapnyelven. – Vááá! – üvölti még a végén, mert úgy mégiscsak komolyabbnak tűnik.
– Könyörgöm, lőjük már szarrá! – hallom a cincogást a komlinkben, és látom, ahogyan három egértank érkezik mellénk. Felemelem a fegyveremet, a Skót is az övét, aktiváljuk a rakétavetőinket, majd egerestől vad csatakiáltásban törünk ki – de mielőtt lőhetnénk, a drider-lány felsikít, majd felmászik a plafonra és elszalad! Talán pár méterre jut, amikor egyszerűen felrobban. Pedig még nem lőttünk rá. Graun megint dob egy hátast, mi is megtántorodunk, én példának okáért majdnem egy egértankra lépek, de magnetizálom a páncélos csizmáim talpait és nem vasalom ki a cincogókat. Tiszta trutyi minden. Csóró drider…
– Mit csináltatok, idióták, mire céloztatok! – visítja valaki hisztisen. – Töltsetek újra! 
– Nyúl páncélvadász előttünk! – közli egy egértank parancsnoka, és már gázolnak is át a póklány lehullott darabjain, akit a saját kolleginái öltek meg. Látom, hogy egy lapos, torony nélküli zöld hernyótalpas áll a folyosó végén, olyan, mint egy Stug. Most az egerekre irányítják a csövet. Aktiválom a buckler védőmezejét, letérdelek az indításhoz. A páncélvadász újra lő, persze elhibázza az egértankokat, a lövedék gellert kapva robban egyenesen a pajzsomnak. Ellövöm a páncéltörő rakétámat. A Stug-paródia azonnal lángba borul. Egy vörös szemű nyúl próbál kimászni a grillsütőből, de M3 rálő a sugárvetőjével, az impulzusok izzó szélű lyukakat vágnak a búvó nyílás fedelébe, mire a vérnyúl visszaesik barnulni a járművébe.
– Ez volt a parancsnok, vagy másként a királynő – tápászkodik fel a félork. – Megfigyelésem szerint a nyulak egyfajta kollektív tudattal bírnak, mert minden nagyobb csoporthoz adnak legalább egy ilyen piros szemű ringyót. Ezek állítólag tiszta vérű harcos nyulak.
Elfutunk a páncélos mellett, mielőtt az egész felrobbanna, és immár a vezérlő ajtaja előtt vagyunk. Kuka barátunk nincs jó állapotban, mert a Skót az előbb véletlenül felrúgta.
– Itt M3, elértük a vezérlőt! Újabb harcba keveredtünk, némi páncélos ellen – jelenti a bajtársam –, nincs veszteségünk!
Graun és én csapdák után kutatunk az ajtó körül. Volt itt legalább egy őr-robot, de valaki már pudinggá olvasztotta egy nagyobb űrméretű sugárvetővel. Csak nem a Francia keze nyoma?
– Két élőlény hő jelei észlelhetőek odabent! – közli az egyik drónunk.
Belépünk az ajtón. A vezérlő egy tágas helység, leginkább egy egyterű lakásra hasonlít, még medence is van benne, hogy aki állandóan kénytelen itt tartózkodni, mégis otthonosan érezhesse magát. Aranykalitka törp változatban? Rémületes a rendetlenség. Láthatóan szét van verve az egész objektum.
– Itt vívták a verduni csatát – közlök a kis csapattal egy érdektelen történelmi tényt.
– Lányok? Racsni? – hallatszik a sötétségből – Ti vagytok? Kérlek…
– Vigyázzatok! – ez M5, azaz a Francia rekedtes hangja. Szép figyelmeztetés, csak úgy ösztönösen vetődünk el az ajtóból, valaki ugyanis egy féltonnás jégtömböt vág hozzánk, ezzel az örök vadászmezőkre küldve a drónunkat. A jégtömb, illetve inkább golyó dobási irányába fordítom a fegyveremet és felállok. Milyen állat ez megint?
– Megöltetek mindenkit! Megöltetek! – Mély, de mégis női hang szól, a forrása ugyanis egy elképesztő méretű nőstény. Embertelen, ez még nálunk is jóval nagyobb! Egyik kezével, vagy inkább mancsával a Franciát szorongatja, mint valami nagy játék babát, két hatalmas, világosbarna szárnyát fenyegetően kinyitja, és néz ránk a kék szemével a hosszú, kócos haja alól. Mi borítja a végtagjait? Toll? Szőr? Jé, még egy farka is van, mint a macskaféléknek. M5, azaz, más néven a Fedélzeti Herceg Úr ez alatt sisak nélkül próbál levegőt venni, és közben a lény nyakából lógó láncba kapaszkodik. Az a valami meg a másik, páncélkesztyűs kezével M5 gépkardján fogja a pengét. Mindketten véresek.
 – Kedves teremtés – közli a félork. – Olyan kis bögyös domina alkat. Nem gondoltam, hogy ennyire szereted a vad lányokat, Francia! Mi is őnagysága?
 – Alakváltó, vagy más néven angyal-griff! – homályosít fel minket Lexana. Közben a lány tényleg alakot vált, összemegy. Egy szerintünk is körülbelül normális méretű nő lesz belőle, de a szárnyai, a két macskafüle és a farkinca maradnak. Szerencsére a ruházata sem tűnik el, például a fehér fűzős felső, a fém top meg a csizmái. Másodjára kérdem, hogy ki volt a jelmeztervező a hajón? Persze, hogy nem tud már így megtartani egy szervo lovagot, úgyhogy zuhanás a vége. Jó, hogy M5 valaha tényleg arisztokrata volt, tehát már csak a neveltetése miatt sem esik rá a nőre, hanem ő kerül alulra. Mondjuk a helyiség berendezésének maradékát így is elsöpri a becsapódás ereje.
– Menjünk, nézzük már meg azt a két szerencsétlent! – javasolja M3, teljesen egyetértek vele.
Ugyan hercegi haverunknak nem tudjuk, milyen állatoktól származik a képe, a vigyorgás azonban felismerhető rajta, ahogyan óvatosan tartja páncélos kesztyűjével a nőt, aki közben felül a Francia hasán. 
 – Remek, mégis csak gyertyát tartani jöttünk – bukik ki belőlem a pózt látva. Graun halkan röhög egyet.
– Ne haragudj! – nyögi a nő minden izmát megfeszítve – Tudom… tudom… a viselkedésem jelzi… érzem… te vagy a társam… de… nem tehetek mást… megbüntet a gazdám… miért nem halok már meg? - aztán lassan visszafekszik a haverunkra. Hát ez készen van, szegény.
Jó, hogy néha megnézem a műszereimet, mi minden ganaj van itt a levegőben, veszem észre rajtuk. Hiába jutottunk el idáig, ha ezek mindjárt itt halnak meg nagy romantikusan, amíg mi idiótaságokat mondunk és eltököljük az időt. Hol a sisakja ennek a hülyének?
– Itt M3, Megvan a Szépség és a Szörnyeteg, élnek mind a ketten!
– Szép munka, fiúk, hozzátok ki őket! – Ferdinánd parancsnok elereszt egy megkönnyebbült sóhajt.
– Szintén gratulálok – hallom Theresa hangját is. – Ahogyan a beküldött kamerákon látom, a vezérlő oda van, úgyhogy a technikus fiúkkal lekapcsoltatom az utolsó reaktort is, nehogy megpörköljön benneteket.
Közben megérkezik egy csapat egér, vontatókkal, és hozzájuk kötött repulzoros gyűrűkkel, amikkel még ők is egészen nagy terheket képesek megmozdítani, valamint két szanitéc droiddal. Hát, ahogyan nézem, a Herceg úr sisakján eltört a szemvédő, szóval ereszt, kénytelenek vagyunk egy rendes oxigénmaszkot használni. Amint ráteszem, fel is ül a csajjal a karjában. Elvégre nincs M5 sem papírból, még ha most kifejezettel szarul néz is ki.
– Srácok, ő itt Martha contessa… mondanám, hogy soha ne nősüljetek meg, de szerintem ezzel már elkéstem esetetekben. Asszem, eltört a bordám, meg pár helyen vérzek is, azt sincs kizárva, hogy összehoztam egy belső vérzést… De volt már rosszabb napom is.
Graun papó közben nagy szorgalmasan dolgozik Kuka haverunk kiszedésén a tároló edényből. Nehezen, de összejön neki.
– Drága kisasszony, ez itt az ön gazdája? – rögtön érezni a félork hanghordozásán az uralkodói neveltetést. A griff-lány elgyötörten bólint egy másik maszkkal a száján.
– Szeretné megtartani? – Martha csak a fejét rázza.
– Igazán lekötelez engem és a fiúkat, hogy nem kell tovább cipelnünk ezt a szarzsákot! – és ezzel úgy csapja le a törp fejét a díszes fejedelmi szablyájával, hogy a fej pörögve repül a medencébe – Szabadnak tetszik lenni!
A hordágy-vontatósok és a droidok kiviszik a hercegünket meg az állítólagos új párját. Ballagunk utánuk a Skóttal meg a félorkkal visszafelé, át a véres ösvényen, amit vágtunk. Már csak a vészvilágítás ég helyenként. Elmegyünk a kis egértank mellett, ami még mindig füstölög, nem messze egy hosszú kígyószerű alak hever a sötétben, még szorítja egy másik tank ágyúcsövét, alig tudják kivontatni a tenyeréből. Látom, ahogyan a contessának csorognak a könnyei, sírva nézi plafont, nem is mer oldalra vagy a padlóra tekinteni. Ami már csak hús és vér, az neki arcokat és neveket jelentett. Sóhajtok egyet, és a nőmre gondolok. Ez mindig jól esik. Csak azt a kis kék lábpedálos Moszkvicsot sajnálom…
 
Megérkezünk a kórházba. A két félork uralkodói poronty láthatóan elégedett a mesémmel. Gondolom, az öreg Graun olyan stílusban adta elő a történteket, ahogyan jelentéseket szokott írni. Azaz lett az egészből vagy három mondat, amiben akad néhány csúnya kötőszó is. Pedig ha igazán beszélhetnékje van a félorkok urának, akkor rajtam is túltesz. A fedélzeti kórház nagyon szép kis hely, talán a fehér színt kissé túlzásba vitték a festésekor. A szoba előtt, ahol a Francia lábadozik, még összefutunk a Muterral. Igen, így nevezzük ezt a kedves hölgyeményt, aki valamilyen bukott bolygó bukott vallásának volt anya-istennője. Jellemző rá, hogy pótanyaként is szívesen funkcionál olyanok esetében, akiknek hirtelen nem tudnák elővakarni az igazi szüleiket. Például a Francia. Vagy jómagam.
– Mielőtt bármelyik okos megkérdezi, megmarad! – megy elébe Mindenek Muterja a kérdésünknek. – Gyorsan regenerálódik, holnap átrakjuk máshová. Azért lehetőleg ne fárasszátok le túlságosan! Láthatóan másvalaki számára tartalékolja az erejét, semmint az elmebeteg haverjainak…
– Mi van a griffel? – érdeklődik Gnamas herceg.
– Kénytelenek voltunk néminemű mágiával lenyugtatni, mert a kisasszony kicsit izgága. Hajlamos lett volna amúgy négykézláb átvonszolni magát M5 haverotokhoz…ezért is raktam a szomszédba, legalább érezze a párja közelségét – okít minket a Muter.
– Ezeknél ennyi a csajozás? – hüledezik Samat. Én közben elköszönök az anyaistennőtől, és benyitok M5 szobájába. A Francia ott fekszik az ágyban, becsövezve és bedrótozva, mint egy ipari robot, és a falon lévő holografikus kijelzőn néz valamit.
– Kezeket a paplan fölé! – kezdem az ugratást. – Már megint azt az átok trubadúrládát bámulod? 
– Lehetőleg ne dobja ki az ablakon, nagy jó uram! – M5 érti a viccet, mert saját bevallása szerint ő is Földlakó volt – Csak csoportos pankráció közvetítés a Kermáról! A Muter azt mondta, hogy ha alszom pár órát, akkor utána átenged Marthához. Úgyhogy próbálom lefárasztani az agyamat valami értelmetlenséggel, a kermai pankráció pedig tényleg az! Mondjuk ezeket a rohadt csöveket is kihúzhatnák már végre belőlem.
– Szóval, milyen érzés? – érdeklődöm tőle, persze nem a csövek és drótok okozta kellemetlenségre gondolok. Arra, hogy úgy tűnik, nincs már egyedül. Közben helyet foglalok egy kis széken.
– Mint a vadlibák tavasszal! – csóválja meg érdekes formátumú fejét a Francia. – Bár valami zavar. Én ugyanis szintén mágikus alakváltó vagyok. Csak kissé régebben alakultam át, nem a Felébredéskor. Volt szerencsém belefutni egy állítólagos mágusba. Persze, dehogy hitt egy ifjú arisztokrata ilyen sületlenségekben már a felvilágosodás korában! 
– Beszóltál neki, mi?
– Másnap meg így ébredtem – közli a plafont bámulva.
– Akkor mégis csak te voltál a gevaudani rém? Hol ez a két félork? Hé, gyertek csak!
– Nem, rólam egy másik figurát mintáztak. Néha ugyanis sikerült az emberek szeme elé kerülnöm. Aztán, tudod, hogy megy ez faluhelyen.
 – Másikat? Nem, az Úrnő ugye nem azért mondta rátok, hogy a Szépség és a Szörnyeteg, mert… – az éjjeli szekrényre pillantok, hátha szteppel egyet a kedvemért. Meg szegény székre, lehet, hogy közli velem, vonszoljam le róla a hátsómat? De meg sem nyikkannak. Kuncogni kezdek.
– Ne röhögj! És meg ne merd kérdezni az önjáró kakukkos órát! Annyira nem volt sok varázsereje annak a majom mágusnak. A lényeg, hogy Társ ide, meg első csók oda, én szépen így maradtam.
– Hiányzik a rizsporos parókád?
– És neked a kucsmád? – vág vissza.
– Ha azt mondom, hogy egyáltalán nem, elhiszed?
– Elhiszem. Ami vagyok, ami igazán vagyok, az nem egy „tizenkettő egy tucat” – féle kékvérű kis takony. Mert az lehettem, egy idióta a dicső őseivel, a semmire sem jó tudásával, a satnya kis karjával meg a csillogó ruháival. Mint egy vödör víz. Amibe töltik, annak az alakját veszi fel. De bakker, M5, a Francia, a harcos, a beszivárgó, a lovag a szervo páncélban, az én vagyok!
– Tudod, Asterios, a stalker is az, aki már minotauruszként lett, és csak kevéssé az egykori ember – bökök magamra. Bólogat.
– Nézzétek, ki van itt? – csapja ki az ajtót a két félork. 
– Megjöttek a bolond tesók, ők garantáltan lezsibbasztják az agyadat. Én megyek is. És mind örülünk nektek ezzel a griff-csajjal! – ezzel kivonulok a helységből.
A szomszéd szobának ablaka is van a folyosóra, úgyhogy oda csak bekukkantok. Mindenek Muterja bent van, és valamiféle könyvből olvas Marthának. Pontosabban, inkább a griff-lány beszél, láthatóan mozog a szája, míg Muter türelmesen hallgatja. Felnéznek rám az ablakon át. Integetek nekik, és elindulok kifelé az ispotályból.
Odakint előveszem a kis multi-kommunikátoromat. Sajnos emberi méretre készült, így a nagy kezemmel csak némi kínlódás árán tudom kikeresni az én drága cowgirl – ömet.
– Szia, Cat! Negyedóra és ott vagyok!
– Várlak, nagyfiú! – kacsint rám a hologram.
 
Theresa, a csillag-drenya csöndben tanulmányozza Graun jelentését, valamint a drónok, és a technikusok által a lelőtt hajóból kinyert infókat, aztán felnéz. A sérült griff-lány ott ül vele szemben, és az Úrnő arcát figyeli. Theresa, bár android alakja egy magas nőé, de kedves arca, fitos orra, göndör fürtjei, elegáns szemüvege és telt formái miatt inkább egy óvó néni benyomását kelti a szemlélőben, mintsem egy bolygópusztítóét. Ott ül még a helyiségben Mindenek Muterja, valamint a beengedték a Franciát is. I. Graun szintén jelen van, a kis csapatot egy kitsune lány egészíti ki.
– Martha, ugye? Pontosan tudod, hogy ki, illetve mi is vagyok, lényegében bármit meg tudok tenni a fedélzeten, bármit! Voltál már élő hajó... Jobb vagy bármilyen elektronikus hajónaplónál, ha odafigyelsz egy kicsit. Szóval mit tudsz mondani?
– A családom még évezredekkel ezelőtt kapta a birtokait a Dam bolygón, a nemesség szinte teljes egészében a fajom tagjai közül került ki. – Kissé távol kezdi a mesét, de senki nem szakítja félbe. – Három évszázaddal ezelőtt jelentek meg törpök a bolygónkon, és minden kecmec nélkül szétlőtték a holdunkat. Valami ásvány kellett nekik. Aztán barátságosan közölték, hogy az ásványból a bolygón is található, szívesen kitermelnék, persze nem ingyen, megismertetnének minket a civilizáció vívmányaival. A királyok és a nemesség támogatta az ötletet, mert nem akartak a holdunk sorsára jutni, meg amúgy is elmaradott korban élt az egész planéta. És a törpök ásatni kezdtek. Aztán egyre több hozzájárulást kértek, úgymond. És mi, a családjaink, utólag úgy hiszem, hogy féltettük a szaros kis hatalmunkat, ezért sokáig csak néztük, hogyan hurcolják el a bolygó lakosságát „önkéntesnek” a bányáikba, a hadjárataikra, ahonnan senki nem jött vissza. Végül a Királyi Tanács több tagja szóvá tette a dolgot. Nem kellett volna! A tariai törpöknél négyévente ciklusváltás van. Vagyis Bányakirályság, aztán Bánya Népköztársaság. Bányakirályból meg lesz Párt Főbagger. Olyankor minden rangjuk valamilyen kurva gépről van elnevezve. Köteles Kotró, Homlok Rakodó, aztán a következő ciklusban az urak visszaalakulnak herceggé, márkivá…
– És csodálkoznak, hogy három galaxis nézi komplett hülyének őket? – veti közbe Theresa. – Folytasd!
– Osztályidegennek lettünk minősítve, az egész családomat elhurcolták. A bolygónk totális megszállás alá került. A bátyáimmal élő hajót csináltak belőlünk. Közölték, hogy bármilyen ellenszegülés esetén százezer helyi embert visznek orbitális építkezésre, ahol a foglyok átlagos élettartama öt nap. Apukám mindig azt mondta, az lenne a nemesség dolga, hogy az élete árán is a népet szolgálja. Ha ezt kéri a Főbagger elvtárs, akkor tegyük meg! Megtettük. Azóta nem láttam egyiküket sem, csak annyit tudok, hogy apámat összeesküvéssel vádolta és valami speciális táborba vitette a Bánya Bagger Főcsótány.
A Mindenek Muterja megcsóválja a fejét. 
– Első hajóként a Damak Üllője nevű szuper-rombolót viseltem. Hamar rájöttem, hogy Taria szolgálatából csak a halál fog megszabadítani. Részt vettem a „dicső” Második Expedíciós Flotta hadjáratában. A Mittel holdjainál aztán rajtunk ütöttek. Azóta sem tudom megmondani, hogy a harmadik holdon véletlenül maradtak-e ott azok az élelmiszert szállító hajók, vagy direkt hagyták ott őket? Ellátmányunk akkor már alig volt, szóval a flottában felbomlott a rend, a hajók személyzete egymást marva próbált kajához jutni. A törp urak pedig részegen feküdtek a saját hányásukban, amikor a legendás Gutts ellentengernagy a Berserker nevű dreadnoughttal megtámadott bennünket, és csak az én hajóm élte túl valahogy. Egyszerűen levágtak bennünket, mint a moslékos vödör körül szédelgő állatokat. Engem pedig legázolt a nagy fekete drenya, még arra sem méltatott, hogy szétlőjön. Ezután kaptam a mostani gépemet, a Taria Fehér Madarát.
– Te ott voltál a Mittelnél? – hüledezik Graun, de Theresa leinti.
– Igen, de büszke nem vagyok rá.  Arra használtak, hogy lőjek a saját visszavonuló egységeinkre! Kifejezetten örültem, hogy az új hajóm egy felfegyverzett bányászati mecha-szállító lett.
– Ide, a Föld bolygóra indultatok? És voltak kísérő hajóid?
– Igen, ez volt az első úti célunk. A Kővágó és a Pajzsmanó nevű szuper-rombolók is elkísértek volna, de lázadás tört ki a Kővágó fedélzetén. A Bányakirály elrendelte a megtorlást. Ilyenkor a törpökön kívül a legénység minden tagját kivégzik elrettentésül, de így a hajó is harcképtelenné válik. Hiába vagy a vezérlőben, a teljes harcértékhez jó legénység kell! – egymásra néznek az Úrnővel. – A Pajzsmanó pedig ott maradt fedezetnek.
– Sejted, mit kerestetek?
– Igen, úgy vélem. A Csillagmély Lángjáról vagy valami Taria Szívéről beszélt a gazdám! Állítólag ez egy ősi tariai ereklye, amelyik egy baleset következtében került a bolygóra. Az azt szállító hajó csaknem kettőszáz évvel ezelőtt zuhant le a Föld bolygón, az egykori Orosz Cárságban a Tunguzka folyónál.
 – El nem hiszem! Ezek a farok törpök még mindig azt a tetves követ keresik? – Mindenek Muterja kissé kiakad a hír hallatán – Ne haragudj gyermekem, de az ostobaságnak is kellene, hogy legyen határa! És mit találtatok?
– Semmit, Úrnőm. Még orbitális pályán álltunk, amikor megérkezett egy újabb dreadnought!
– Én voltam – mondja Theresa.
– Igen. A kurva törpök pánikba estek. Nevetségesek voltak! Én már küzdöttem drenya ellen, hát pontosan tudtam, hogy meg fogok halni, mégsem mutattam ki. Mert a törpök mellett ott voltak nekem a többiek, a fiúk és a lányok, a nyuszik, a driderek, mindenki. Azt szerettem volna, hogy elhiggyék, el tudunk menekülni. Sajnos, már az első sortűztől odalett a hiperhajtóművem. A fegyverzet fele is kiesett egy percen belül. Fájt. A testemen éreztem minden lövést. A gazdám habzó szájjal követelte, hogy fedezzem a menekülését és repüljek neki annak a drenyának! De én nem akartam! Tudtam, hogy még a pajzsát sem tudnám áttörni. Azt hittem, le tudok szállni az eredeti koordináták közelében, és megmentek ezzel, akit csak tudok a fedélzeten. A törpök tajtékozva szétszaladtak a hajón. A gazdám megígérte, hogy ezért megnyúzat a Bányakirály hóhéraival... Siklókkal és a nehéz mechák hajtóműveivel akartak menekülni. – Martha már zokog, túl sok neki újra átélni a csatát. A Francia csendben megöleli.
– Jól van, elég lesz mára – jelenti ki Muter halkan.
– Csak egy dolog még! Tudod, hogy hová mentetek volna innen?
– Terra Tizenhárom, úrnőm! – a contessa azért kihúzza magát. – Nem mondták, hogy miért oda, elég eldugott kis bolygó, még ennél is eldugottabb!
– Jól van! Francia, vidd ki a nődet és ne beszélj erről senkinek!
– Igenis! – M5 katonásan csapja össze a bokáját.
– Martha! – mosolyog rá az Úrnő. – A törpök nem jutottak sehova! Ha voltál a Mittelnél, tudod, mire való az Interdictor, és azt is, mekkora aratásra képes pár száz jól felfegyverzett űrvadász és bombázó. Majd még beszélünk, és nyugi, a Herceg úr vigyáz rád.
Kimennek. Graun szólal meg először:
– Jó az a nyamvadt kő valamire, vagy csak a szokásos csillogó-tárgy-törp-fétis?
– A legendáink szerint mágikus erőt koncentrál és erősít – nyilvánul meg a rókadémon lány.
– Így van! – két férfi hologramja jelenik meg a helyeslő hangot követően. Az úriemberek Csatacirkáló Sean, és Anup, a sakál, pontosabban, a farkas. Viktória korabeli tisztnek vannak öltözve, és egy diplomáciai tárgyalás szünetében jelentkeznek be a drenyán zajló megbeszélésbe.
– Lehet, a helybeliek meg is találták a törpök előtt! – a Muter hangja komolyan cseng – Ismeritek a Magyar meg a Francia meséit, a bolygón felborult a mágikus és a tárgyi világ egyensúlya, volt a Felébredés, meg aztán az atomháború. Nem először okozna bajt az univerzum valamely pontján egy nagyravágyó, de béna mágus.
– Megkeressük a követ, Úrnő? – kérdezi a kitsune Theresát.
– Egy egész bolygót kell ezek szerint átkutatni! Mérgező légkör, rossz infrastruktúra, ellenséges lakosság – Anup hologramja a kutya-, vagy inkább farkasszerű fejét vakargatja – Vannak stalkereink, de kérdés, mennyi az időnk?
– Igen, akármikor jöhetnek új törp hajók. Kezdetnek az a Kővágó, vagy hogy hívták, új legénységgel persze – így Theresa.
– Inkább nézzünk szét azon a Terra Tizenhárom bolygón! – mondja Sean.
– A fene a fejüket, mit akartak ezek a hülyék attól a bolygótól! Úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet, vannak ott jó barátaim, de nincs rajta túl sok érdekesség. Jó, van, de nem egy törp mocsok számára! – Graun láthatóan aggódik az említett planéta miatt.
Terra Tizenhárom! Muszáj lesz ott szétnézni, és nem csak azért, hogy kipróbálják I. Graun új páncélvonatát egy bolygón, ahol rengeteg sínt fektettek le. Theresa tehát dönt.
– Graun bácsi! Hogy áll a vonata? Megyünk a Terra Tizenháromra!