libido beküldött történetei

Fehér szeptemberi nap volt. Nem láttam semmit a napon kívül, amely elbújt a felhők mögé, mint egy szégyenlős kiskutya. Hunyt szemeim mögött kanállal vert kondérként ricsajt a fájdalom. Miért a fájdalom! Tovaúsztak a frontok, s elvánszorgott a petyhüdtizmú nyár. A nyár mindig, megzavar, eltompít, s bár szeptember kékje hogy fehér tengerbe fúl, a lég tiszta, kristály vízi fűzfák, lengnek-bongnak ágacskáik a repedt föld felett – de mitől repedt itt, hol minden a víz, nem tudom...

Márknak hirtelen elege lett az egész színjátékból. Magyarázkodás nélkül felállt, odadobott egy tízezrest az asztalra, és elsétált. A többiek utána kiáltottak, hogy jöjjön vissza, de óhajuk nem lehetett igazán komoly, mivel nem szólongatták sokáig. Márk azt érezte, valójában mindannyian megkönnyebbültek. És hát belátta, így a legjobb mindenkinek.
Csak a hang a fejében, az nem volt képes befogni a száját...

Az ágyon Ági felnyögött, s Márk látta maga előtt, ahogyan Gábor húsos ujjai ráakadnak a csiklójára. Beleborzongott a látomásba. Gyorsan elhessegette magától, és úgy döntött, számára itt nem terem semmi. Megfordult, s már indult volna kifelé, amikor megütötte fülét a női hang:
- Valaki dugjon meg...

Márk kortyolt a söréből, majd rágyújtott. Beszélgetés, nevetések morajlottak körülötte, mint hajó orra körül a hullámok. A férfi nem sokat hallott belőlük. Kereste az arcot, akiért jött, de nem nagy izgalommal. Furcsa volt, mert nem tudta pontosan, kit keres
(valaki akit szerettél aki szeretett)
(suttogott)
(a tó a tó és az illat)
de már tudta, nincs itt. Talán tudta már akkor, amikor belépett az étterembe. Érezte a hiányt, de ez nem járt fájdalommal. Csak...

- Éjszakánként bezárkózóm, és behúzom a függönyöket. Engem megkímélnek, szükségük van rám. A kocsma még az ő fajtájuknak is a legfontosabb dolog egy ilyen porfészekben – Amasra visszafogott, tébolyult hangon felvihogott. – Ám azt hiszem… hamarosan útra kelek. Ezt… nem lehet sokáig elviselni. De lehet, hogy már nekem is késő.
A lovag közelebb lépett a kocsmároshoz, kardját fenyegetően előreszegezve.
- Teniterán kívül is elszaporodtak?
Amasra lassan bólintott.
-...

- Mi a baj? – kérdezte lágy hangon.
Volvand nem felelt. Egy darabig hallgattak, és a csönd most kissé kínos volt.
- Apád az egyetlen tímár Teniterában? – kérdezte a lovag, csak hogy valamivel megtörje végre a hallgatást.
A lány csodálkozva emelte fel a fejét.
- Apám? Apám nem tímár. Földművelő, mint a telepesek legtöbbje. Az iparosok itt szinte mind xwandok. A teniki kormányzat gondoskodott róla...

A xvand lovag alkonyatkor érkezett meg a falu feletti magaslatra, amely szerényen bújt meg Semenatie határában. Nagyon fáradt volt. Három napja úton volt, amióta Tenikhez közeli őrhelyét lerohanta az ellenség. Most leszállt a lováról, és azon tűnődött, mit is csináljon. Aztán rádöbbent, nincs sok választása: pihennie kell. Nehéz léptekkel elindult hát a völgybe vezető úton, és hamarosan beért a falucska házai közé...

Sok minden változik, de bizonyos dolgok nem: a „polgár”, aki a buszon vagy az orvosi váróban Vavyan Fable-t, Lőrincz L. Lászlót vagy Robin Cookot olvas, lelke mélyén nem hiszi el, hogy amit a kezében tart, ugyanolyan munkával készült, mint az a szék, amin ülve olvassa. Részben azért, mert ez persze nem is így van: elvégre az írás nem olyan, mint a favágás, vagy az ácsmesterség. Valahol minden munka kreativitást kíván, de az ún. művészeteknek ez lényegi sajátja...

Odakinn szakadni kezdett. Ökölnyi cseppek verdesték a büfé tetejét. A hang ijesztő volt, mint ágyúk hangja, melyekre hangtompítót szereltek. A lány elfelejtette gerjedelmét, s az estére gondolt gyerekkorában, amikor a család tévéjébe belecsapott a villám, a füstre, a sistergő vezetékekre. Sosem tudta elfelejteni, s most szinte rettegéssel töltötte el, hogy itt van a semmi közepén, leszámítva a két lányt. Szemei előtt megjelent a kép, ahogyan végigfut rajta az áram, testét vasmarkába fogja...

A völgyben ketten masíroznak, megemelt fejjel, szinte bűnösként. Arcuk sötét tó a nap fényében. A kürtöket nem hallják, az élet zörgését, kincsek csörgését sem. Aligha élnek – a sár mocsárrá válik talpuk alatt, bőrükön férgek hadának nyüzsgése. A szentek előttük megjelennek...