Barbár lángok: Az út Xwandwardba 2.

A lány kevéssel tíz óra után lépett be a lovaghoz. Volvand az ágyán feküdt, és már épp nyomta volna el az álom, amikor meghallotta a sarokvasak nyikorgását, ahogyan az ajtó kitárult. Felnyitotta a szemét, és a csodálkozástól kitágultak a pupillái. Egy pillanatra még azt is elfeledte, mennyire fáradt.

A lány úgy tizennyolc éves lehetett. Igazi szmatán szépség volt, amilyennel eddig csak északon, Amorion földjén találkozott: sima, olajbarna bőre volt, dús hajzuhataga, amely a gyertya fényében olyan kéknek látszott, mint Tyer folyója. Szemei nagyok és melegek, arccsontjai kiugróak, mint általában a szmatánoké. Volvand aggodalma, hogy a lány az apjára ütött, alaptalannak bizonyult. Immár nem volt kétséges számára, hogy magáévá fogja tenni e bájos teremtést.
- Gyere közelebb – szólt gyengéden a lányhoz, és kinyújtotta a kezét. Az habozás nélkül odalépett a lovag ágyához, és elfogadta a felkínált érintést. A lány keze hűvös volt, bőre selymes, nem kérgesítette meg még a fizikai munka. A lovag érezte a frissen mosdott női test illatát.
- Hogy hívnak téged?
- Suswen vagyok. Te pedig Volvand lovag, a xwandok dicső népéből, ha apám jól tájékoztatott – mondta a lány kellemes hangon, melyből a férfi kihallotta az amorioni tájszólást. Újabb bizonyíték ez arra, hogy ezt a falut telepesek lakják.

- Hogy népem mennyire dicső, azt már nem tudom… - sóhajtotta Volvand, majd felült az ágyban. A testét takaró lepedő lecsúszott, Suswen megpillanthatta a lovag izmos mellkasát. – Kérdésem most, hogy szeretnéd-e velem tölteni ezt az éjszakát? Nyilván parancsba kaptad apádtól, de én nem kényszerítelek semmire, amire önszántadból nem vállalkoznál.
Tekintetük összetalálkozott, és Suswen meggyőződhetett a lovag szavainak őszinteségéről. Azután komoly arccal bólintott.
- Szeretném, uram.
- Nem vagyok az urad – mosolyodott el Volvand, és a erősen a lány szemébe nézett. Suswen halkan felsóhajtott, és leejtette magáról könnyű tunikáját. A férfi mohón itta be feszes mellei, karcsú combjai és sötétlő öle látványát. Aztán lehúzta magához, és teljes valójával belétemetkezett a lányba.

A lovag úgy érezte, évek óta nem élt meg akkora kielégülést, mint most, Suswen karjaiban. A lány pontosan tudta, mire van szüksége, és meg is tett mindent, hogy a kedvére tegyen. A férfi mindezt tőle telhetően viszonozta. Volvand tudta, hogy a szmatán leányok igen korán, tizenkét éves koruk körül érik el a nemi érettséget. A lány nyilván számos férfivel ölelkezett már fiatal élete során, köztük sok hozzá hasonló átutazóval: önszántából, vagy atyai parancsra.

Miután, órák múltán, mindkettejükből kiégett a szenvedély tüze, egymás karjaiba bújva pihegtek, és Volvand úgy érezte, most már nem tudna elaludni. A szobába besütött a hold, és a lovag végignézett szerény értékein. Egy asztal, egy sublót, egy kezdetlegesen megácsolt szekrény. Hát, ez itt nem hasonlítható Xwandia gazdag polgárházainak berendezéséhez. Hirtelen felmerült benne a gondolat, hogy magával viszi a lányt Xvandwardba.
Verd ki a fejedből – az ő útját a tieddel összekötni botor ötlet. A norvszorvoknak nem erre a vidékre fáj a foguk, ő alighanem biztonságban van itt. Ha magaddal viszed, a te feladatod, hogy gondoskodj róla: de van egy fontosabb kötelességed is: hogy harcolj. Így, meglehet, hamarosan a csatatéren végzed, és akkor ez a lány egyedül marad a fővárosban. Xwandwardban pedig a Mardin-i árulás óta nem rajonganak a szmatánokért.

A lovag sóhajtott, és szorosabban magához ölelte Suswen puha testét. A lány a mellkasára hajtotta fejét.
- Mi a baj? – kérdezte lágy hangon.
Volvand nem felelt. Egy darabig hallgattak, és a csönd most kissé kínos volt.
- Apád az egyetlen tímár Teniterában? – kérdezte a lovag, csak hogy valamivel megtörje végre a hallgatást.
A lány csodálkozva emelte fel a fejét.
- Apám? Apám nem tímár. Földművelő, mint a telepesek legtöbbje. Az iparosok itt szinte mind xwandok. A teniki kormányzat gondoskodott róla.

A lány hangjába némi neheztelés vegyült, de a lovag nem vett róla tudomást. Lelkében valami sötét balsejtelem vert tanyát.
- Nem tímár? Pedig azt gondoltam, mert… - a lovag elhallgatott.
- Tudom, miért gondoltad – mondta csendesen Suswen. – Apám beteg.
- Ó. – A lovag elhallgatott, de nem csak tapintatból. Itt valami nincs rendben. Milyen betegség okozhat olyan tüneteket, amit a lány apján megfigyelt? Valami motozott az agyában ezzel kapcsolatban, de nem tudta előhívni. Balsejtelme viszont nőttön-nőtt.
- Pár hónappal ezelőtt kezdődött, és egyre rosszabbodik az állapota. Már a földünkre is alig jár ki, nekem kell végeznem a legtöbb munkát, mióta anyám… - itt Suswen hangja megcsuklik. – Anyám pár hete eltűnt.
- Mi a fene… -dünnyögte Volvand. Gondolatai vadul kavarogtak. A furcsa pillantások az utcán. A kijárási tilalom. Az a szag…
- Megváltozott a hangja… a testtartása… és ami a legkülönösebb, egy ideje rám zárja a szobám ajtaját. Most hozzád küldött, de nem értem, hogy…

A lovag egyszerre csak felkiáltott, és ahogy volt, meztelenül kipattant az ágyból. A kardja után kapott, majd kapkodva kezdte magára ölteni öltözékét.
- Mi történt? – rebegte Suswen riadtan.
- Öltözz! Gyorsan – sziszegte Volvand. – El kell tűnnünk innen. És te velem jössz.
- Hogy mehetnék? – nézett rá a lány értelmetlenül. – hamarosan itt az aratás, apám nem engedné…
- Apád halott.
Suswen ajkai remegő O betűt formáltak.
- Formátlan lett. Hamarosan végez vele a kór. És ha ő azzá vált, egészen biztos, hogy nincsen egyedül.

A lány felsikoltott, és a lovag villámgyorsan szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa az éles hangot. Tudta jól, mekkora veszélyben vannak.
Az éjszaka ideje ugyanis a formátlanoké, ezeké a különös betegségben szenvedőké. A kór néhány évtizede bukkant fel itt, a határvidéken. Senki nem tudja, mi okozza. Teljesen egészséges emberek is megfertőződhettek, leépülésük lehetett gyors vagy lassú, de a vége ugyanaz volt: elátkozott, éjszakai lénnyé váltak mind. Hasonlítottak kicsit a vérfarkasokhoz, melyek északon éltek, Svutia rengetegében, de a formátlanok szervezetét rendszerint előbb kikezdte a rontás. Beszélték, hogy Tasiater tartományban egész falvak váltak a formátlanok lakhelyévé, melyeket minden épeszű ember elkerült. Az volt a legijesztőbb, hogy a formátlanok eleinte szinte észrevehetetlenül elvegyülhettek az egészséges lakosok közé, akiket így fokozatosan fertőztek meg. Éjszaka pedig… hogy olyankor mit műveltek, arról jobb nem is beszélni.
- Öltözz! – parancsolta a lovag. Megvárta, amíg a lány magára kapta a tunikáját, aztán kézen fogva kiosont vele a szobából.

A lépcső tetején a lovag megállt. Fülelt, hall-e valami hangot. Eleinte csak a tücskök ciripelését… aztán még valamit, ami nagyon nem tetszett neki.
Kivonta a kardját, és vezetve Suswen-t, leóvakodott a fogadó lépcsőjén. Értette most már, a formátlan mért küldte hozzá a lányát. Le akarta kötni a figyelmét éjszakára, nehogy eszébe jusson körülnézni. Volvand nagyon remélte, hogy ez a gyönyörű teremtés nem fertőződött meg.
Akárhogy igyekezett, a lépcső fokai hangosan meg-megreccsentek. Mindegy, gondolta a lovag. Még pár perc, és kijut innen. Akkor aztán a lánnyal együtt felpattan a lovára, és meg sem állnak a lacté-i révig.