Barbár lángok: Az út Xwandwardba 3.

A formátlanok földjén


Mikor leértek a lépcső aljára, a lovag halkan kinyitotta az ivóba vezető ajtót. Kikémlelt és a kocsma kijárata felé sandított. Fülét ismét megütötték az imént hallott hangok, de most már analizálni is tudta őket… cuppogó, ocsmány neszezés, és különös, csak félig emberi morgás szűrődött be odakintről. Az ablakokban árnyékok tekergőztek.
Volvand futólag a lányra pillantott, így jelezve, hogy maradjon csöndben. Suswen tágra nyílt, rémült szemekkel nézett vissza a lovagra, de láthatóan vette a jelzést.
- Mindjárt visszajövök – súgta a férfi Suswennek, és azzal átlopakodott az ivó asztalai között az egyik, a falu főterére néző ablakhoz. Kinézett, és aztán maga is majdnem felkiáltott.

Maga a borzalom volt, ami a kocsma előtt folyt.
A hajnal még odébb volt, de hold sütött, és a lovag így épp eleget látott. A formátlanok meztelenül, kört alkotva kuporogtak a földön, és körmeikkel, fogaikkal marcangolva zabáltak valamit, ami egy termetes élőlény lehetett. Volvand azt is gyanította mi… amikor pedig meglátta a bokrok közé félrehajított nyerget és kantárt, már biztos volt benne. Pompás gonwardi paripáját falták fel ezek a szörnyetegek, de hogy hogyan végeztek vele, nem tudta elképzelni. A gonwardi ménesekből rendkívül szívós lovak kerültek ki, amik még harc közben is ritkán pusztultak el. Ezeknek mégis lemészárolták… Volvand szívében felizzott a harag, de tudta, nem engedheti szabadjára. Azonnal el kell tűnniük innen. Ez a falu maga a pokol.

Hátat fordított az ablaknak, és visszasietett Suswenhez. Örült, hogy a lánynak nem kellett látnia a kinti szörnyűséget.
- Gyere. Elmegyünk. Sietnünk kell.
- Hol a lovad? – kérdezte suttogva Suswen.
A lovag nem válaszolt, csak megrázta a fejét. Nem akart részletesebb magyarázatba bocsátkozni.
Ebben a pillanatban egy árny vált el a faltól, a kocsmapult mögött. Volvand megperdült, és már rántotta is elő a karját. Idegei a pattanásig feszültek.
- Ki vagy? – kérdezte sziszegve.
- Sajnálom. Nem szólhattam erről – a hang ismerős volt a lovagnak. Nem kell sokáig tűnődnie, hogy rájöjjön, Amasra az, a fogadó tulajdonosa. Ijedt és fáradt szemek villantak meg a sötétben.
- Éjszakánként bezárkózóm, és behúzom a függönyöket. Engem megkímélnek, szükségük van rám. A kocsma még az ő fajtájuknak is a legfontosabb dolog egy ilyen porfészekben – Amasra visszafogott, tébolyult hangon felvihogott. – Ám azt hiszem… hamarosan útra kelek. Ezt… nem lehet sokáig elviselni. De lehet, hogy már nekem is késő.
A lovag közelebb lépett a kocsmároshoz, kardját fenyegetően előreszegezve.
- Teniterán kívül is elszaporodtak?
Amasra lassan bólintott.

- Ne menjetek délnek. Tyer, Fugga, Caplana… már mind a formátlanok földje. A pedruerc háborúk miatt van egész… Vypia elfoglalta a délkeleti tartományt, de miután kirabolta, arrafelé minden a káoszba hullt. Korábban a pedruercek erős határvédelmet építettek ki Bowerhee sivatagai körül, ahonnan a formátlanok származnak… és nem csak ők. Vannak ott más… lények is, amelyek már elszaporodtak a Tyer alsó folyása mentén.
- Szükségem van egy lóra – nézett a lovag Amasrára. Nem tűrt ellentmondást a hangja.
A kocsmáros sóhajtott, és az ivó hátsó kijárata felé mutatott, melyet Volvand eddig nem vett észre.
- Vidd az enyém. Amorioni hátas. Gyorsan tudsz vele haladni… de hogy merre indulj, afelől tanácsot nem adhatok.
Hirtelen kivágódott az ivó ajtaja, és a formátlanok égő szemei megvillantak az ablakokban. A bejáratban álló szörnyeteget Volvand könnyedén azonosította. Suswen apja volt az, teste eltorzult az éjszakai alakváltozás miatt.
A rémek beözönlöttek az ajtón, és az asztalokat is felborítva gyorsan közeledtek. Suswen felsikoltott. Volvand nem tétovázott. Megragadta a lány karját, és rohanni kezdett vele a hátsó ajtó felé.

A kocsmáros utánuk kiáltott:
- Ha Xvandwardba értek, kérjetek segítséget a formátlanok ellen is… különben, amit a norvszorvok nem végeznek el, majd elvégzik ezek. Ég áldjon benneteket! – Amasra maga meg sem próbált menekülni. Tudta, nem lenne esélye kijutni a faluból.
Volvand intett hogy értette, de már nem nézett hátra. Suswennel együtt valósággal kirobbant az ajtón, és szakított rá egy kis időt, hogy teleszívja tüdejét némi friss hajnali levegővel. Csak most tudatosult benne, milyen átható, alattomos bűz lengte be az ivó helyiségét.
Az átváltozásban lévő formátlanok bűze ez, gondolta a lovag. Azt érezted.
A lovag kézenfogta Suswent, és a fogadó háta mögé építettet istállóhoz rohantak. Volvand azonnal felismerte a gyönyörű szürke kancát, amelyről Amasra beszélt. A szmatánok nagyon büszkék voltak ezekre az Amorionból származó paripákra, amelyek felvették a versenyt a legjobb gonwardi tenyészlovakkal.

A ló fel volt nyergelve, abrakot evett, láthatóan menetkész állapotban. A lovag rádöbbent, a fogadós előre felkészült arra, ami végül megtörtént.
Volvand villámgyorsan elkötötte a lovat, és kivezette az istállóból. Felpattant rá, majd felsegítette maga mögé Suswent is. Közben látta, hogy a formátlanok egyike-másika felbukkan a hátsó ajtónál. A többség azonban a kocsmában maradt: Amasrának köszönhetően új táplálékra leltek. A lovag megborzongott.
- Jól vagy? – fordult hátra a lovag, és gyengéden Suswenre pillantott.
A lány felkacagott, a hangban sötétség bujkált, és fájdalom.
- Apám épp most falja fel a helyi fogadóst. Igen, nagyszerűen vagyok.
A lovag megfogta a lány kezét, és megszorította.
- Sajnálom. Na gyerünk innen – szólt Volvand, és egyre gyorsuló ügetéssel kilovagoltak Teniterából. A lány könnyezve nézett vissza a válla fölött. Apját és anyját siratta, nem faluját, ahová gyanította, soha többé nem tér majd vissza.

****

Amasra tanácsa ellenére Volvand délnek fordult, és hajnalhasadtára elérték a Lacté-i révet. A férfi megállította lovát egy magaslaton, a meredek part felett, és lepillantott a Tyer folyamára. A víz lágy, rózsaszín fényben csillogott a kelő nap fényében, csónakok ringtak kikötve a partján.

A nyári virradat ekkora teljes szépségével ragyogott fel Chulctia földje felett. A levegő friss volt, balzsamos illatú, szinte harapni lehetett. A nap vörösen függött az égbolton, túlvilági színekbe vonva a tájat: a zöldellő réteket a folyó túlpartján, a felettük magasodó bozótos lankákat. Kellemesen meleg volt a hajnal, forró napot ígért. Volvand és Suswen leszállt a lóról, és egymást kézen fogva élvezték kicsit ezt a csodát. A lovagot azonban ismét balsejtelem kerítette hatalmába: bármennyire is sugárzott itt mindenből az élet, ő mégis a halál közelségét érezte.
- Ez lenne a rév? – kérdezte Suswen.
- Igen… de mintha nem lenne itt senki – felelte lassan a lovag.
- Korán van még.
Volvand megrázta a fejét.
- A révészeknek már talpon kellene lenniük.

A lovag elengedte Suswen kezét, és kivonta a kardját. Azután lesétált a partra, a révészek kunyhójához.
Suswen látta, hogy Volvand eltűnik odabenn. Félelem szorította össze a gyomrát. Remélte, a férfi vigyáz magára: úgy érezte, kezd belészeretni. Emellett, rajta kívül jelenleg senkije nincs a világon.
Volvand néhány, hosszúra nyúlt perc után előbukkant, és szinte vidám hangon felkiáltott a lánynak:
- Üres! Nincs itt senki.
Suswen azonban érezte, erőltetett a vidámság a férfi hangjában. Jól látta az arcát is, mennyire sápadt, talán még ijedt is. Rájött, hogy a férfi hazudik.
Lesétált a lovaghoz.
- Akkor most mi legyen? – a lány úgy döntött, nem próbálja meg kiszedni az igazságot a férfiból. Nagyjából sejtette ugyanis, mit láthatott odabenn.

Volvand sóhajtott. Áttekintett a Tyer túlpartjára. A lány követte pillantását. Néhány takaros ház bújt meg a folyóparton, távolabb pedig, egy templomtorony bukkant elő a fák koronája között.
- Az ott Lacté városa, Chulctia kapuja – mondta a lovag, a túlpartot bámulva. – Itt találkoztak egykor kelet és nyugat kereskedői. Finom fuggai posztó, nurcami marha kellett? Megkaphattad, ha volt elég aranyad. Itt vásároltam én is néhány esztendeje gonwardi paripám, amit…
Volvand elhallgatott. Aztán folytatta.
- Úgy tűnik, néhány év nagy idő. Lefogadnám, hogy a Chulctiának ez a része már halott vidék. Nem kelhetünk át a folyón. Túlságosan veszélyes lehet.
- Akkor merre indulunk? Xvandwardba nem visz más út. Esetleg ha visszafordulnánk, és Semenatiából északnyugatnak…
Volvand a fejét rázta.
- Onnan jöttem. Teniket norvszorvok ostromolják.
- Akkor kerüljük meg Fuggeyriát.
- Nem. Ha mehetnénk délnyugatnak, nem lett volna szükségünk erre a révre. Tyerrapal városa azonban zárlat alatt van a pestisjárvány miatt, ami egy hónapja tombol azon a vidéken. Felteszem, újabb ajándék dél sötét sivatagából.

A lovag szavai keserűen csengtek. Aztán lassan nyugatnak fordította a fejét.
- Nincs más választásunk. Át kell kelnünk a Romoggenen.
Suswen is nyugatnak fordult, és elakadt a lélegzete. Iszonyú, ijesztően csipkézett hegyek nyúltak ott az égbe, sötét kék tömegük homályos ködben úszott. A lány, aki még nem járt e vidéken, sosem ilyen magas csúcsokat.
- Ez itt Romoggen, a titokzatos föld, amit senki nem ismer igazán – mondta a lovag. - A hegyek itt meredekek, sziklásak és vadabbak, mint amiket Amorionban láthattál. A legmagasabb csúcsok úgy négyezer méternyire nyúlnak az égbe… délebbre azonban, azt beszélik, elérik a tízezer méteres magasságot is. Ezeket még senki nem tudta megmászni. Hogy ezeken a hegyeken túl mi lehet, homály fedi Xvandia népe előtt. Talán jobb is így.
- Itt lehetetlen átkelnünk.
- Nem, Suswen – mondta a lovag, és kardjával rajzolgatni kezdett a harmattól puha földbe. - Délebbre, úgy negyvenmérföldnyire innen vezet egy út a hegyek között. Ha ezen haladva nyugatnak fordulunk, két nap alatt eljutunk a Neggol-i hágóhoz, amin átkelve elérjük a Gon folyót. A hegység itt úgy összeszűkül, mint egy homokóra nyaka.
Ez igaz volt, de a lovag épp a legnagyobb kockázatot rejtő tényezőt hallgatta el: hogy Romoggen nem lakatlan. Hogy miféle népek élnek itt, nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy nem várják teával és fánkkal a betolakodókat.
- Félek – mondta Suswen egyszerűen.
És nem alaptalanul, gondolta a lovag. Megérzi a veszedelmet. Ez később még hasznunkra lehet. De nem most.

Volvand átölelte a lányt.
- Nem lesz semmi baj – súgta neki, és reménykedett, hogy igaza legyen.
Fél órával később továbbindultak. Egy darabig a kanyargó Tyer folyását követték, majd amikor az végleg délnek vette útját, a lovag egy nyugatnak vezető, gondozatlan útra terelte az amorioni hátast, amelyet egykor egy Tenitera-i csapos birtokolt. A táj errefelé ellaposodott, búza és zab tengerét legyezte lágyan a nyári szellő. A szendergő, napsütötte síkság felett azonban óriási, ködfelhőbe burkolt, sötét hegyek magasodtak. Csipkézett ormaik úgy vigyorogtak le az utazókra, mint egy törött fogakkal teli száj.